Április 26., Csütörtök

--Jó reggelt gyerekek, ma nagyon sok megbeszélni valónk van --lépett be az ofőnk a terembe. Látszott rajta, hogy izgatott, és szokás szerint elszórta a papírjainak legalább a felét. Ezúttal is Ivana ugrott oda, hogy összeszedje, más szerintem észre se vette, hogy mi történt. De hát istenem, az első órában néha a nevünket se tudjuk megmondani! Be kéne vezetni, hogy legalább egy órával később kezdődjön a tanulás. Én talán még ráérnék aludni, de páran azok közül, akik vonattal jönnek hajnali négykor kénytelenek felkelni, hogy ideérjenek! Jó persze, egyszerűbb lenne, ha átiratkoznának egy közelebbi suliba, de nem véletlenül járnak ide. Aki itt van, az mind konkrét céllal érkezett. Mert ez nem csupán egy gimi: ez egy ugródeszka a legjobb egyetemekhez. A külföldi egyetemekhez, elsősorban. Aki ide jár, ebbe az osztályba, az nagy valószínűséggel pár év múlva már a Harvard hallgatója lesz. Éppen ezért, csak is az ő érdekükben, kellene később kezdődnie a tanításnak. Talán egyszer be is vezetik, de amilyen szerencsénk van, tuti csak a mi érettségink után. Na de térjünk vissza az ofőre, aki bele is kezdett a mondandójába. --Először is, biztos nagyon kíváncsiak vagytok rá, hogy mi a helyzet az osztálytársatokkal. Örömmel kijelenthetem, hogy bár súlyos volt az állapota, Matt már sokkal jobban van. Ha gondoljátok be is mehettek hozzá látogatóba. Biztos örülne neki.
--Tanár úr! --szólt Leon elnyomva egy ásítást. --Pontosan miért is van kórházban?
Érdeklődve figyeltem én is. Kelemen az igazságot biztosan titokban tartja, de azt nem tudtam, hogy milyen fedőszöveget talált ki.
--Nos... --kezdte, de láttam rajta, hogy nem lesz képes folytatni. Minden jel arra utalt, hogy nem talált ki fedőszöveget.
Kezdett hosszúra nyúlni a csend, ezért a segítségére siettem.
--Vakbél --jelentettem ki, mire minden fej kérdőn fordult felém. --Öhm, beszéltem Mattel tegnap, és ő mondta.
--Igen, az! --csapott a homlokára Kelemen. --Elnézést, csak nem jutott eszembe az angol szó. Köszönöm --mosolygott rám. 
--Akkor műtötték is? --érdeklődött Kelly halkan. Úgy látszik, őt megviselte a hír.
--Igen, azt hiszem rögtön, miután bevitték.
--Az enyémet is kivették már, valami szörnyű dolog --kommentálta Eric. --Az a fájdalom...
--Jól van gyerekek, elég lesz --szakította félbe Kelemen az egyre hangosabbá váló beszélgetést. Úgy tűnt mindenkinek van valami élménye, amit a vakbéllel kapcsolatban megoszthat. --Térjünk át egy sokkal vidámabb témára: az osztálykirándulás.  Akkor 8-án reggel 7-kor találkozunk majd itt az iskola előtt, és...
--Tanár úr! --szakította félbe Mono. --De aki Pesten lakik, annak nem lenne egyszerűbb, ha alapból a reptérre menne? Most minek jönnék még előtte ide, ha egyből oda is mehetek?
--Hm, van benne valami... --vakarta meg a fejét. --Ezt még át kell gondolnom, adjatok pár percet.
Adtunk neki. Szerintem még nem írtam, de Párizsba megyünk idén kirándulni, három napra, és repülővel. Így hamarabb is odaérünk, meg sikerült olyan gépre lefoglalni a jegyünket (és olyan hamar), hogy tök kedvezményes áron repülhetünk. A szülők is támogatták az ötletet, azt hiszem számítottak rá, hogy külföldre megyünk, hisz ez nem egy mindennapi iskola és a miénk nem egy mindennapi osztály. Néha szeretem azt gondolni, hogy különlegesek vagyunk :)
És mi lesz a program? Louvre, Notre Dame, Eiffel-torony, Diadalív, Tuileriák kertje... a szokásos kötelező dolgok, de lesz még szabadprogram is, amikor megnézhetünk helyi boltokat, kávézókat, meg ilyeneket. A szállásunk egyébként nem a fővárosban lesz, hanem egy közeli kis városkában, ahol sokkal olcsóbb a szállás. Mondjuk így az utazásért kell majd többet fizetni, de azt hiszem a tanár úr erre is kitalált valamit. Talán még ma meg is osztja velünk.
--Rendben, azt hiszem megvan a megoldás --szólalt meg tíz perc után. Érdekes módon ezt az időt most mindenki csendben végigülte. --Szóval kinek lenne jobb úgy, hogy alapból a reptérre menne? --Válaszként fél tucatnyian feltették a kezüket. --Rendben, a többieket meg a vasútállomásra várom hét órára, illetve kérem, hogy akik egy későbbi megállónál szállnak fel, azok is időben érkezzenek majd a megfelelő állomásra, nem szeretném, ha bárki is lekésné a vonatot. Mindenkinek jó lesz így?  
Bólogattunk, hát persze. Nekünk ez a felállás tökéletesen megfelelt, már csak a szülőket kellett meggyőzni arról, hogy ily módon se marad itthon senki, mindenki ott fog ülni a repülőn és természetesen senkinek se esik baja. De ez már nem a mi gondunk volt, sok mással együtt ezt is rábíztuk az ofőre.
--Akkor írjátok be az ellenőrzőbe, hogy 2-án szülői értekezlet, aztán gyertek aláírásért.
Így is tettünk, de nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom már kicsengettek, mire végeztünk. Senkinek se volt kedve sietni. Mostanra már mindenki (kevés kivétellel) elvesztette a lelkesedését, és egyedül a nyári szünetre tud gondolni. Azt hiszem két hete hallom erről-arról a különböző terveket: nyaralás, fesztivál, munka, strand, pasizás, bulik... Nem tagadom, nekem is vannak ötleteim, hogy mivel töltöm majd a két és fél hónap szabadságot. Itt a strand, szerintem le fogok költözni oda, és minden időmet a vízben töltöm majd! Ha kell Jankát is viszem magammal, majd szólok Márknak, hogy ő is hozza az ikreket. Tarthatunk majd csajos napokat, Monót el tudom szállásolni, ha ráér Paloma ő is jöhet, Lilla az alap... talán még Lisette és észhez tér a melegben és visszatér közénk. A bátyámmal és a haverjaival átruccanhatunk majd máshová (nem tartják cikinek a társaságunkat), és talán még bulizni is elengednek anyáék. Családi nyaralás tuti lesz, azt hiszem idén valami gyógyfürdőbe, ahol a víz jót tesz majd apának, de remélhetőleg idén megúszom majd a mamáéknál töltött hetet. Ott nincs az ég világon semmi, így azt nem nevezném nyaralásnak, inkább csak büntetésnek. Tavaly még képes voltam kifejezéstelen arccal végigszenvedni, de idén már biztos nem menne. Túl sok okom van rá, hogy miért jobb nekem otthon.
Angolon egy érdekes "játékot" talált ki nekünk a tanárnő. Az elmúlt pár órán Shakespeare színműveinek rövidített változatát olvastuk, és igazából az egész hónap azzal telt, hogy ezt a kort tanulmányoztuk. Miss Bone pedig arra az elhatározásra jutott, hogy színészkednünk kéne: hozott egy csomó szituációt, amit úgy kellett elő adnunk, mintha a 16. század végén éltünk volna, szóval nagy hangsúlyt kellett fektetnünk a szóhasználatra is. Ez azért is volt érdekes, mert angolban nem igazán lehet magázni, így csak minden mondat végére odabiggyesztettünk egy sir-t vagy madam-ot. Én úrihölgy voltam, a feladatom pedig az volt, hogy visszautasítsak egy báli meghívást udvariasan. Ez még úgy-ahogy könnyen ment, de Áginak például egy férfit kellett lekoptatnia. Szegénynek olyan szavakat kellett használnia, amiket még magyarul se tudnék elismételni, nemhogy angolul! Márknak egy orvossal kellett beszélnie (Áronnal), aki közölte vele, hogy le kell vágni a lábát. Ezt mondjuk csak improvizálta, mert a papírján semmi ilyesmi nem szerepelt, de a tanárnő megdicsérte a leleményességéért. Ivana koldus volt (hehe), akinek ételt kellett kunyerálnia Emmától, aki persze kihasználta a helyzetet és szinte röhögve közölte vele, hogy nem kap. Miss Bone ezt a hozzáállást már nem annyira díjazta, de nem talált kivetnivalót Emma korhű szavaiban, így nem büntette meg. Ivana füstölgött a méregtől, de senki se vette komolyan. Ez csak egy játék volt, amivel a tanárnő megpróbálta feldobni az amúgy monoton órák egyikét.         
Összevonás volt tesin, a fiúkkal együtt mi is fociztunk. Matt, Aida, Stella és Tomi hiányoztak ma, így négyfős csapatokat kellett alkotnunk. Két csapat bent játszott, kettő kint, és amolyan bajnokságfélét rendeztünk, mindenki minden ellen. A tanár sorsolása után a következő csapatok alakultak ki: Eric-Paloma-Csongor-Ivana, Ági-Gabó-Leon-Mono, Louis-Márk-Lis-Emma, Kelly-Rafi-Áron és én. Az első meccsünket Ericék ellen játszottuk odakint. Volt egy rövidebb vita, hogy legyen-e kapus, de végül úgy egyeztünk meg, hogy nem kell. A csapategységünkkel volt egy kis gond, mégpedig az, hogy Kelly egyáltalán nem tud focizni. Ezt nem úgy értem, hogy én tudok, de ő nagyon ügyetlen!
--Gyerünk, lődd be! --kiabáltam neki, mikor láttam, hogy ott áll a labdával az ellenfél kapujával szemben. Annak rendje és módja szerint el is lőtte a labdát, csak az éppenséggel a sarok felé gurult.
Úgy határoztunk, maradjon inkább hátul védekezni. Reméltük, hogy az jobban megy neki: hát nem. Eric és Paloma közös támadásánál hiába szóltunk neki, hogy álljon oda eléjük és maradjon a kapunál, ő elesett (a saját lábában?) és gólt kaptunk. 
Kapott még egy utolsó lehetőséget: álljon oldalt. Egyszer gurult felé a labda.
--Kelly, passzold! --integetett neki Rafi, mire Kelly kirúgta a labdát a pályáról.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy ne csináljon inkább semmit. Szerencsére így is nyertünk, de a többi meccs sokkal keményebb diónak bizonyult. Leonék ellen vesztettünk (mindenkit elvertek), Márkékkal pedig döntetlent játszottunk. Aztán kicsengettek, és mindenki hullafáradtan támolygott be az öltözőbe. És csak ezután jöttek a term.tud órák... Ezekről inkább szó se essék, ugorjunk inkább az infó, pontosabban az utolsó pár percére.
--Tanárnő maga  szerint az jól van, hogy szinte nem is használjuk a gépeket? --kérdezte ismét Ivana. Kábé hetente elmondja ugyanezt. --Mégis hogy fogjuk tudni használni a táblázatkezelőt, ha csak elméletben vettük át a dolgokat?
--Majd ha mindenki ötös dolgozatot írt belőle, akkor gyakorlatban is kibróbálhatjátok magatokat --jelentette ki Takács tanárnő, majd vissza is fordult a tábla felé, ahová éppen függvényeket írt fel.
--De így egy szót se érteni belőle! --akadékoskodott tovább.
A tanárnő feje kezdett vörösödni, és már lélekben mindnyájan felkészültünk a szokásos kiabálásra, mikor meglepő dolog történt. Ahelyett, hogy beírással fenyegetőzött volna, fogta magát és kiviharzott a teremből. Vártunk, hogy mi fog most történni, de közben kicsengettek. Eszünk ágában se volt tanítási időn túl is itt maradni, így villámsebesen összeszedtük a cuccainkat és haza indultunk. Majd holnap kiderül, hogy mit akart a tanárnő.
Szép napos délután volt, Márkék elmentek deszkázni, én pedig egyedül ballagtam hazafelé. A ház üres volt, anya és Janka vásárolni mentek, úgy döntöttem, hogy a kertben tanulok. A pólóhoz ezért még nem volt elég jó az idő, így egy vékony pulcsit is magamra kaptam, mielőtt a kerti bútort kihúztam a napra.
Egy kicsivel később zajt hallottam az utca felől, ezért odaálltam a kerítéshez, majd felhívtam Márkot.
--Miaz, máris hiányzom? --szólt bele nevetve a telefonba, a háttérből hallatszott a fiúk röhögése is.
--Nem! Vagyis igen! Vagyis... Ööö... Szóval nem is mondtad, hogy apukádnak barátnője van --nyögtem ki végül.
--Barátnője? --kérdezte, és észrevettem, hogy halkultak a háttérzajok, biztos arrébb ment. --Nincs barátnője.
--Pedig a saját szememmel láttam, hogy megállt előttetek egy kocsi, kiszállt egy nő, majd a házvezetőnőtök készségesen beengedte. Tuti, hogy ismeri --magyaráztam neki, bár lehet, hogy nem kellett volna. Mi van akkor, ha ez egy titkos viszony, amiről talán Márknak nem kéne tudnia.
--Ezt... nem értem. Az ikrek is otthon vannak?
--Azt hiszem. Sőt, szinte biztos.
--És apám is?
--Igen, akkor ért haza, amikor én is. Még köszönt is.
Csend volt a vonal túlsó végén, szinte láttam magam előtt, ahogy Márk lázasan gondolkodik mi van most.
--Jó, mindegy. Az ő dolga mit csinál --mondta végül érdektelenséget színlelve, de én kihallottam a hangjából, hogy ideges. --Majd este kiderítem mi ez az egész.
Rendben, akkor holnap találkozunk - szerettem volna mondani, de mire kinyitottam a számat már el is köszönt és lerakta. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy talán lavinát indítottam el egyetlen telefonhívással, inkább a tanulásra koncentráltam. Csak akkor hagytam abba, mikor harmadszori elolvasás után se sikerült felfognom egy egyszerű mondatot. Közben anyáék is megjöttek, és meghallgathattam a húgomat, hogy mi is történt velük a plázában.  

Április 25., Szerda

Többszörösen is szeretnék elnézést kérni: először is azért, mert a nagy meleg miatt nem volt erőm leülni és megírni az egészet; másodszor pedig azért, mert nem olvastam át rendesen, hogy minél hamarabb felkerülhessen. Szóval ha hibát találtok benne - szóljatok!  

Rég írtam, pedig annyi mindent történt velem az elmúlt pár hónapban. Azt sem tudom, hol kéne kezdenem a beszámolót. Írhatnám, hogy teltek-múltak a hónapok és egyik napról a másikra kitavaszodott, de az olyan sablonos lenne! Igazság szerint szinte alig érzékeltem az idő múlását. De haladjunk szépen sorban, jöjjön egy kis összefoglaló!
Apa teljesen felépült, így egy ideje már újra dolgozik, ami azt jelenti, hogy anya több időt tölthet itthon. És sajnos ezt azt jelentette számunkra, hogy Márk többé nem lóghat fel a szobámba, nem tévézhetünk a nappaliban, nem tanulhatunk nálunk. Mert ugye ez nem az én házam, és vannak szabályok, amiket be kell tartanom, blablabla. Legalább ötvenszer hallgattam meg ezt a szöveget, a maradék tucatnyi alkalommal még apának sikerült időben leállítania anyát, így bele se kezdett. Ez az egész ahhoz vezetett, hogy kezdetben többet jártam át Márkhoz, de ott ahányszor összefutottam az apjával, ő mindig könyörgött (?), hogy vegyem rá a szüleimet egy közös ebédre. Ettől az egésztől mindketten kiborultunk, így mellőzni kezdtük a közös tanulást, és maradtak az órák közti szünetek, a délutáni sütizések, néha egy-egy mozizás, és pár lopott perc az utcán, mikor senki sem figyelt minket (gyakran éjjel).
Mostanában egyébként Patrikkal összefogtunk. Egyszer Laura nálunk vacsizott, és anya mindenféle keresztkérdéseket tett fel neki, meg elég feltűnően kimutatta, hogy mennyire nem kedveli. ("Nem való az ő egy szem fiához.") Ezen okból kifolyólag jópárszor mentünk el kettesben otthonról, aminek duplarandi lett a vége. Szabadtéri koncert, görkorizás, kirándulás... tavaszi szórakozások együtt, néha más tizenegyedikesekkel kiegészülve. Szerintem szuper, hogy lettek idősebb barátaink. :)  
És a suliban már nem csámcsognak rajtunk és a dolgainkon, de nem is békült meg mindenki velünk. Márknak megmaradt Leon, nekem meg ott volt Lilla, aki hetente legalább egyszer nálam töltötte az egész délutánt (vagy ott aludt a hétvégén), és olyankor Alkonyatot néztünk meg Harry Pottert, sütni próbáltunk, mindenféle arcpakolást készítettünk vagy épp táncolni tanultunk. Persze nem feledkeztem meg Monóról sem, aki még mindig együtt van Petivel, de ettől függetlenül tényleg mindig szakított rám időt, ha arról volt szó. És visszatért közénk Paloma is: rendezték a dolgaikat Rafival, szakítottak, de úgy döntöttek barátok maradnak, és úgy tűnt, náluk ez tényleg működik. Jó pár közös programot szerveztünk így hetesben, de Lis hiányzott közülünk. Ő se szakított Bencével, és bár az anyja eltiltotta tőle,  ő titokban mégis minden idejét vele töltötte, és ennek megfelelően elkezdtek romlani a jegyei. Mindenki más hajtott, hogy ne az utolsó hónapban kelljen izgulnia, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Teljesen megváltozott. Ez lenne az élet rendje? Egyszer talán hátat fogok fordítani mindennek és mindenkinek, akit addig szerettem?
Még mindig Ivanáék csapata a legnagyobb ellenségem, de Márk tanácsára elengedem a fülem mellett a beszólásaikat. Így teszek Tomival is, ellenben Benit és Csongort egyszerűen csak levegőnek nézem. Az utóbbi már egyáltalán nem szólal meg a suliban, de még hónapokkal ezelőtt beismerte, hogy nem lett volna szabad elvinnie abba a buliba vagy legalább mellettem kellett volna maradnia. Megbocsátottam neki, de jobbnak láttam, ha nem barátkozunk. Túlságosan különbözőek vagyunk, és ez ritkán vezet jóra.
Ó, lassan már követni se tudom miket írok. Azt például említettem, hogy nem lett új spanyol tanárunk, maradt a nyanya? Vagy hogy az igazgatóság úgy döntött, nem kell a tesi bemutató, mindenki haladjon csak szépen a tanrend szerint? Vagy hogy Matt... te jó ég! Kiderült, hogy miért olyan sokszor beteg, és miért rajta az a sok zúzódás. Pár napja történt minden. Kellett néhány kémia-jegyzet (pár vizsgálat miatt hiányoztam), és Matt megkért, hogy menjek át érte, mert ő most nem tudja elhozni.  Szép tavaszi idő volt, szóval gyalog mentem, pedig elég messze laknak, lent a parton. A házuk földszintes, sárga, előtte csak egy rozoga drótkerítés van. Csengőt sehol se láttam, de a kapu nyitva volt, így bementem, hogy akkor majd kopogok az ajtón. Ahogy közelebb értem a házhoz, hallottam a kiabálást, és egy nyitott ablakon keresztül (a függöny luxuscikk lenne?) megláttam Mattet és az apját (?). A férfi üvöltött, nem is, inkább bömbölt, mint egy oroszlán, aztán a következő pillanatban pofon vágta Mattet. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne sikítsak. Még csak azt se tudtam, hogy szegény mivel érdemelte ki ezt, mert a férfi annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Ennyire nem vagyok jó angolból. Először azt gondoltam, hogy csak egy pofon volt, de azt követte még három másik, majd mikor Matt már a földön volt, a férfi még bele is rúgott párszor. Na akkor már folytak a könnyeim, és teljesen tanácstalan voltam. Nem hagyhattam ott csak úgy Mattet, de féltem bekopogni, nehogy nekem is bajom essen. De tényleg, ilyenkor mi a teendő? Létezik jó megoldás? Szerencsére nem kellett döntenem, mert a bejárati ajtó kivágódott, és épp annyi időm maradt, hogy lebukjak egy bokor mögé. Pillanatokon múlt, hogy Matt apja nem vett észre. Mikor elhajtott a kocsival felálltam, és bementem a házba. Matt még mindig a földön feküdt.
--Jó vagy? --álltam meg mellette, tudtam, hogy ennél hülyébb kérdést fel se tehettem volna.
Lassan felemelte a fejét, hogy rám nézzen, a pillantása fájdalomról árulkodott.
--Te... --nagyon nyelt. --Láttad mi történt? --Bólintottam. --Kérlek, ne mondd el senkinek! --könyörgött.
--De ez így nincs jól!
--Kérlek --suttogta.
Annyiban hagytam a dolgot, és inkább kerestem egy törülközőt, aminek a szélét bevizeztem, hogy letöröljem a vért a szája sarkából. Segítettem neki felülni a padra, de meg kellett támaszkodni az asztalban, és látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak.
--Mi van ha... belső sérüléseid vannak? Nem kéne orvoshoz menned? --aggodalmaskodtam.
Megrázta a fejét.
--Rendbe jövök, de most el kell menned. Bármelyik pillanatban visszajöhet. hiba volt idehívnom téged --mondta, majd felállt, és az egyik szobából egy halom papírt hozott ki. --A jegyzetek. De annyit kérek, hogy amit ma láttál... nos, ne beszélj erről senkinek. Tényleg ne. Jó?  
Megígértem, hogy hallgatok, mint a sír, de másnap, mikor Matt rosszul lett a folyosón és mentőt kellett hívni, kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam az ofőnek mit láttam. Megértette, hogy nem akarom, hogy Matt rájöjjön, hogy elárultam, de segíteni is akart neki, így annyit ígért meg, hogy megkéri az orvosokat, alaposan kérdezzék ki a sérülések eredetéről, de az illetékes szerveket mindenképp értesíteni kell.
Nyomasztott, és még mindig nyomaszt a gondolat, hogy mi lesz Matt sorsa, de remélem, hogy jól cselekedtem. Bízom benne, hogy holnap az ofő már tud friss hírekkel szolgálni az állapotáról.   

Hogy elterelje a figyelmemet, Patrik - akinek mindent elmondtam - mára közös programot szervezett. Mire hazaértem, ő már otthon volt Laurával, és alig fél órával azután, hogy elváltunk, megjelent Márk is a görkorijával (mert miért ne lenne neki épp az?).
--Hogy jobb kedved legyen --kommentálta a dolgot Patrik, mikor látta, hogy milyen meglepett fejet vágok.
Megöleltem és megköszöntem a kedvességét, majd gyorsan előkerestem a cuccom, hogy indulhassunk is. Először csak a környező utcákban mentünk, aztán legurultunk a dombon, és egy parkban versenyeztünk, végül pedig a Balaton partján leültünk egy padra és kólát ittunk. Mondanom se kell, hazafelé már nem volt ennyi energiánk, de buszra se akartunk szállni, így egymást húzva szenvedtük fel magunkat a dombra.