Január 4., Szerda

Back to school...
Reggel a hideg idő ellenére felvettem az új szoknyámat egy levendulaszínű hosszú ujjú felsővel. Nekem tetszett, amit a tükörben láttam, szóval meg se fordult a fejemben, hogy esetleg átöltözzek. Persze ez még mindig csak az én véleményem, volt, aki nem értett egyet vele.
Irodalom után kimentünk a folyosóra Lisette-el, és mikor elsétáltunk az Ivana-Aida-Zsani-Lea négyes előtt, azok elkezdtek röhögni.
--Nem gondoltál rá, hogy valami normális ruhát kérj karácsonyra? --szólt utánam Ivana.
--Vagy stílusérzéket? --visította Lea.
Lisette-el egymásra néztünk, és próbáltuk a pillantásunkkal "megbeszélni", hogy mi legyen. Fel vegyük a harcot, vagy hagyjuk ott őket? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt nem hagyom szó nélkül.
--És ti? Néztetek már tükörbe? --mosolyogtam rájuk gúnyosan. --Mintha klónokat látnék...
--Nem hallottatok még az egyéniségről? --kérdezte Lis.
--Te meg se szólalj! Ha rád nézek egy szó jut eszembe: hétköznapi. Az emberek észre se veszik, hogy te is ott vagy --mondta Ivana, mire a barátnői megint nevetni kezdtek.
Lisnek elakadt a szava, de alig észrevehetően oldalba böktem, hogy ne mutassa ki az érzéseit előttük.
--Érdekes, te mégis észrevetted. Sőt, még a drága idődet is rá pazarolod. Nem tűnt fel az ellentmondás? Vagy ez már meghaladja a képességeidet? --néztem Ivanára tettetett szánakozással.
A lányok tátott szájjal meredtek rám, szerintem fel se fogták, hogy mit mondtam. Kihasználtam a pillanatot, és Lisette-et magam után húzva besiettem a terembe. Plusz pont, hogy csak odabent kezdtünk el röhögni, de ott annyira, hogy folytak a könnyeink is. De hát annyira vicces volt!
--Na mi van? --kérdezte Leon teli szájjal.
--Mel... előbb... a... --kezdte Lis, de nem bírta abbahagyni a nevetést. 
--Ezek meghibbantak --legyintett Rafi.
A többiek meg se próbálták kideríteni mi bajunk, mert a szünet további részében egy értelmes szót se bírtunk kinyögni. Nehezen sikerült csak megnyugodnunk, de még akkor is figyelnünk kellett, nehogy ránézzünk Ivanára, aki egyébként egész matekon duzzogott. Pedig semmi durva dolgot nem vágtam a fejéhez, legalábbis nála nem voltam nyersebb. Talán az rázta meg ennyire, hogy nem hódoltunk be neki, és nem hagytuk magunkat leszólni.
A matek egyébként viszonylag lassan telt, most kezdtük a geometria részt. Sokan nem értettük az anyagot, ezért a tanárnő két nyelven is elmondta a tételeket. Hát, ez se ért sokat, de nem mertünk másodszor is szólni neki. Örülünk, hogy most legalább nem utál minket. Nem mondom, hogy angyalok vagyunk az óráin, de nincs is velünk annyira sok gond. Annyira... 
Reménykedve indultam spanyolra, bíztam benne, hogy Beni ott fog várni a terem előtt, ahogy régebben is tette. Mi tagadás, nagyon régen kommunikáltunk egymással. Utoljára szilveszterkor írt egy SMS-t, de az is körüzenet volt. Beni az első komoly kapcsolatom, de azért annyit még én is tudok, ha máshonnan nem, hát az újságokból, hogy ez nem normális. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a barátom nincs még a terem környékén se, így nem lehettem biztos benne, hogy nem bántottam-e meg valamivel. (Bár arra azért emlékeznem kéne...)
Odabent Szabina vidáman üdvözölt, és bár tudom, hogy bunkóság, de az első kérdésem az volt, hogy találkozott-e ma Benivel.
--Persze. Miért? --nézett rám összevont szemöldökkel. Nem tűnt megbántottnak azért,  mert nem érdeklődtem, hogy telt a szünete. 
--Tavaly beszéltünk utoljára --mondtam halkan, szememet a padlóra szegezve.
--Te jó ég! --kapta a kezét a szája elé. --De még együtt vagytok, nem?
--Igen. Legalábbis engem senki sem értesített az ellenkezőjéről.
--Ez fura... --motyogta Szabina a gondolataiba merülve. --Nem mondtál neki valamit, amin megsértődhetett?
--Esélyem se volt rá! --csattantam fel kissé hevesebben a kelleténél. Gyorsan lehalkítottam a hangomat, mert az A-s lányok elkezdtek felénk pislogni. --A szünetben elutaztak, de hiába hívtam, sose vette fel, de még vissza se hívott. Azt hiszem egyszer vagy kétszer keresett összesen, de azt is az első pár napban.
--Mi van ha... Á, biztos nem --rázta a fejét. Feltűnt, hogy Szabina már nem is nekem beszél, csak úgy magával vitatkozik. Nem tettem rá megjegyzést, csak érdeklődve figyeltem, hátha kiderül mire gondol. Aztán mikor egy ideje csendben volt, én is megszólaltam.
--Mi jutott eszedbe? Mond ki nyugodtan hangosan.
--Hát, így már hülyeségnek tűnik, de mi van, ha Beni talált magának valaki mást az utazás alatt?  --kérdezte, majd arckifejezésemet látva rögtön mentegetőzni kezdett. --Jó, bocsi. Tényleg hülyeség. Ő nem olyan.
Nem tudom mi volt ezzel a célja, de megnyugtatnia nem sikerült. Talán tényleg képtelenség, de mi van, ha mégse? Ha tényleg megcsalt? Érdemlek annyit, hogy ezt a szemembe mondja.
Így, hogy Szabina bogarat ültetett a fülembe, már szó se lehetett róla, hogy spanyolon száz százalékosan odafigyeljek a tanárra. Szende Gábor hiába próbált kedves lenni velünk, most nem kötött le a feladat (karácsonyi élményeim). Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne Beni képe lebegjen a szemem előtt, amint épp egy másik lányt csókol. Közben persze Szabina végig riadt pillantásokat vetett rám (órán tilos magyarul megszólalni, szóval be kellett érnie ennyivel), és szerintem tudatosult benne, hogy a véleményét mégse kellett volna megosztania velem. De most már késő. A féltékenység és a bizalmatlanság beférkőzött az agyamba, és van egy olyan érzésem, hogy hosszú távra rendezkedtek be.
Elhatároztam, hogy megkeresem Benit, és beszélek vele, de spanyol után nem találtam meg, a fizika meg elhúzódott, és a szünetben is feladatokat oldottunk meg. Utolsó esélyem töri után lett volna, de mivel csak öt óránk volt, ráadásul ez a szünet utáni első tanítási nap, így valaki kitalálta, hogy menjünk el valahova sütizni és forró csokit inni.
Gyorsan írtam egy SMS-t anyának, hogy otthon ne keressen, majd a többiekkel együtt elindultunk a városközpontba. Ez most nem csak olyan baráti program volt, hanem osztályprogram, mivel elég sokan voltunk: Paloma és Rafi, Mono, Lisette, Eric, Márk, Leon, Emma, Kelly, Matt és még Louis is jött. Szép nagy, és persze hangos, csapat voltunk, az utcán mindenki megbámult minket hosszabb vagy rövidebb ideig, de mi nem foglalkoztunk senkivel. Az elöl sétálók a hátsók viccein nevettek és fordítva, nem számított, hogy olyan mondta, akivel eddig még egy szót se váltottunk. Érezhetően egy osztály voltunk, egy jó kis közösség (senkinek se hiányoztak Ivanáék vagy akár Gabóék...).
Egy kicsi, de annál hangulatosabb kávézóba ültünk be, ahol rajtunk kívül csak a pincérnők voltak. Egy pillanatra fennakadt a szemük, szerintem nem tudták hol férünk el ennyien, de aztán az egyik sarokban összetoltak nekünk néhány asztalt, és AZ EGYIK probléma megoldódott. Mert a rendelésnél támadt egy kis keveredés, mindenki egyszerre kezdte el mondani, hogy mit kér, és mindhárom pincérnő csak kapkodta a fejét, de aztán Kelly ("az ész") kitalálta, hogy az egyik oldalról indulva mindenki sorban rendeljen.
Mikor már mindenki előtt ott volt egy-egy bögre forrócsoki vagy kapucsínó, akkor végre lenyugodtunk, és képesek voltunk folyamatos röhögés nélkül beszélgetni. Mindenki kérdezgetett mindenkit, de senki se szakította félbe a másikat. Azt hiszem egytől egyig kíváncsiak voltunk Emma rajzkarrierjére (sok versenyt megnyert, egy országost is), és arra, hogyan is lett rocker (azt mondja a két bátyja mellett ez természetes volt a számára). Kelly mesélt az angliai gyerekkoráról (Mattel összevetették ki hol járt) és a Párizsban töltött nyarakról; Louist pedig az érdekelte, hogy jött össze Paloma és Rafi (már hallottuk egy párszor a történetet, de nem lehet megunni). Először engedélyt kértem Monótól, majd elmeséltem, hogy nála töltöttük a szilvesztert, és milyen gyönyörű házban élnek. Ez a téma mindenkit érdekelt, csak úgy záporoztak Monóra a kérdések, aki türelmesen válaszolt mindenre (azzal kapcsolatban, hogy mit csináltunk aznap este csak annyit mondott el, amit én is írtam a naplómba, a többi a mi tikunk...).
Aztán Leon kérdezett Mattől.
--Te miért hiányzol olyan sokat? És mi az a sok kék-zöld folt rajtad?
--Ugye nem vernek otthon? --kérdezte Lis riadtan.
--Nem Lisette, ilyenről szó sincs --mosolygott az angol fiú, de egy pillanattal később komoly arckifejezést öltött. --Ha válaszolnék Leon kérdésére, akkor mindnyájatokat meg kellene, hogy öljelek.
Na ennél a mondatnál kezdett el mindenki hisztérikusan röhögni, Márk még a forrócsokiját is kiöntötte egyenesen Eric nadrágjára. Nem győzött bocsánatot kérni, de Ericet nem rázta meg a dolog, inkább nevetségesnek találta Márk ügyetlenségét.
Ezután következett az a rész, hogy vicces sztorikat meséltünk. Itt már tényleg mindenki dőlt a röhögéstől, nekem még a hasam is megfájdult.
Márkkal mentünk haza, ő is végig szórakoztatott. Azt hiszem ez a nap tökéletes volt. Hiába szólt be reggel Ivana és a sleppje, a viselkedésükön csak nevetni tudok. És hiába estem kétségbe azon, amit Szabina mondott, ez a délután elfeledtette velem. Nevetéssel kezdődött, nevetéssel végződött. Igen, ennél többet nem is kívánhatnék. Perfecto...                    

Január 1., Vasárnap

Fú, nem hiszem el, hogy hazudott nekünk! Mit nekünk? Mindenkinek! Ez hihetetlen! Na jó, nem leszek szigorú vele, mondjuk inkább azt, hogy ELTITKOLT előlünk egy - szerintünk legalábbis - fontos információt. Persze azt lehet tudni mindenkiről, aki az iskolánkba jár, hogy a szülei gazdagok és/vagy befolyásosak, mert azért a tandíj nem kevés (de teljes mértékben megéri az árát, ennél jobb suli szerintem nincs is), azt viszont álmomban se gondoltam volna, hogy Mono apja az amerikai nagykövet, és Budán laknak egy hatalmas házban. Komolyan, ezt eddig hogy-hogy nem említette? Hogy bírta ki dicsekedés nélkül? Nekem tuti nem ment volna! Sőt, azt se értem miért lett koleszos, hogyha ilyen szép házban lakhat. Jó, bejárás szempontjából így könnyebb... de én semmi pénzért nem adnám azt a szobát. Mono hálója kétszer akkora, mint a nappalink, a gardróbja mérete meg a szobáméval egyezik meg... Nem mondom, leesett az állunk, mikor megérkeztünk. De mesélem sorban!
Tegnap délután Lisette anyukája vitt fel minket Pestre (pontosabban Budára), majd a ház előtt kirakott minket a cuccainkkal együtt. Ahhoz képest, hogy csak szilveszterezni jöttünk mindkettőnknek volt egy-egy nagy táskája. Beleszóltunk a kaputelefonba, és amíg arra vártunk, hogy beengedjenek minket, volt időnk megcsodálni a házat, kastély, palotát vagy nevezzük bárminek, a lényeg a mérete: az tuti, hogy az elnök is valami ilyesmiben lakik. Szinte azt vártuk, hogy valami lakáj jön majd értünk, de a macskakővel kirakott úton Mono sietett felénk.
--Sziasztok! Hú, de vártalak már titeket! --tárta ki a kaput, majd megölelt mindkettőnket. --Ne lepődjetek meg, apa már gőzerővel készül a partira, szóval nagy a sürgés-forgás odabent --magyarázta miközben a ház felé tartottunk.
Izgatottan vártuk, hogy milyen látvány fogad minket odabent, így nem kérdezősködtünk, igazából meg se szólaltunk az ajtóig. Miután beléptünk, tátva maradt a szánk. Az egész földszint egy hatalmas, egybenyíló térből állt, ami tele volt antik bútorokkal és mindenféle szebbnél-szebb tárgyakkal. Lisette-ből önkéntelenül is kiszakadt egy halk káromkodás, de utána rögtön befogta a száját, és körülnézett, hogy meghallotta-e valaki rajtunk kívül. Szerencsére nem. Egy csomó ember rohangált össze-vissza idelent, egy férfi meg a lépcső aljáról irányította őket, de túlságosan el voltak foglalva ahhoz is, hogy egyáltalán észrevegyenek minket.
--Mono, nem is mondtad, hogy te egy kastélyban élsz --néztem rá csodálkozva. Ezt a tényt még tényleg nem említette egyetlen-egyszer sem.     
--Mert nem is! --rázta a fejét. --Elég nagy ház, de azért kastélynak nem nevezném.
--De a bútorok... --nyögte Lis, aki még mindig a látvány hatása alatt volt.
--Hogy ezek? --pillantott körbe Mono, majd ránk mosolygott. --Csak a földszint ilyen, odafent minden tök modern. Majd mindjárt látni fogjátok. Olyan, mintha nem is ugyanaz a ház lenne.
Pont válaszra nyitottam volna a számat, mikor Mono apukája észre vett bennünket.  
--Sziasztok lányok, örülök, hogy eljöttetek! --köszöntött minket Mr Heywood, de úgy, hogy olyan érzésem támadt, mintha valami fontos személyek lennénk. Komolyan, ez az ember tudhat valamit... --Bocsánat a kis kavarodás miatt, de nem sokára érkeznek a vendégek, és addig még rengetek a tennivaló. De ti csak menjetek fel nyugodtan!
Mono bólintott egyet, majd apja mellett elindult felfelé a lépcsőn. Követtük, és beigazolódott, amit a barátnőnk már előbb is mondott: a felső szint tényleg teljesen más. A nappaliban plazmatévé van bőrkanapéval, az egyik sarokban egy hatalmas akvárium áll sok-sok színes hallal, és mintha egy zenegépet is láttam volna. A falakon mindenféle tájak fotói sorakoztak, az aláírások alapján pedig arra következtettem, hogy - bár egyik képen sincs ember -a család mindegyik helyen megfordult már.
--Ezeket ki fényképezte? --kérdezte Lis a képek tanulmányozása közben. Szóval az ő fejében is az járt, mint ami az enyémben.
--Anya meg apa, de ezt például én --mutatott rá a Hősök terére. --Ez afféle családi hagyomány nálunk.
--Végre itt vagytok! --lépett ki Paloma a bal oldali szobából, majd ő is megölelt minket.
Egy darabig ott örültünk egymásnak, majd bementünk Mono szobájába (ahonnan Paloma kijött), hogy lepakoljuk a cuccunkat. Mondanom se kell, hogy nem lepődtünk meg Mono szobájának méretén. Az eddig látottak alapján sejtettük, hogy nem egy egérlyukat fogunk találni az ajtó mögött... A falaktól kezdve, a bútorokon át, egészen a dísztárgyakig minden narancssárga vagy annak egy árnyalata. Az egyik oldalon egy olyan ablak van, mint az amerikai filmekben szokott lenni, szóval hogy le lehet ülni. Mint egy belső, széles párkány. A másik falon meg ott van az üvegajtó, és elengedhetetlen erkély, aminek létezését már kintről láttuk, mivel a bejárati ajtó fölött helyezkedik el. A külön fürdőszobát és a gardróbot már meg se említem.
Most, hogy már ilyen sokat láttam a házból megfogalmazódott bennem egy kérdés, amit rögtön fel is tettem.      
--Mono, a szüleid mit dolgoznak? Hogy itt ez a ház, meg minden...
Így kimondva furán hangzott a mondat, de a barátnőm nem sértődött meg, mosolyogva válaszolt.
--Apa itt Budapesten az amerikai nagykövet, anya meg modell volt, de már nem az.
Mindezt olyan nyugalommal mondta, mintha nem lenne a dologban semmit rendkívüli. Neki talán ez tényleg nem fura, hisz ebben nőtt fel, de nekünk? Szerintem még életemben nem találkoztam olyan emberrel, akinek modellkedett volna bármelyik rokona. 
--És akkor mi is lesz itt ma pontosan? --kérdezte Paloma.
--Apa meghívta néhány ismerősét, és szeretné ha én is lemennék legalább egy kicsit --magyarázta Mono. --De nem nagy ügy. Egy darabig lent leszünk, hogy az emberek lássanak --emelte égnek a tekintetét --, aztán azt csinálunk, amit akarunk. Ja, meg boldog újévet kívánunk. Ennyi. De ugye nem gond? --nézett végig rajtunk.
Megnyugtattuk, hogy szívesen sétálgatunk majd odalent. Még jó: biztos, hogy lesznek itt híres emberek!
Ezután beszabadultunk Mono gardróbjába, és nem sok kellett hozzá, hogy mindhárman elkezdjünk sikítozni. Az a sok ruha! És szebbnél-szebbek! Ahhoz képest, hogy Mono milyen visszafogottan öltözik a suliba, itt volt egy csomó kivágott felső és egészen mini szoknya is, a koktélruhákról meg ne is beszéljünk! Plusz annyi cipő meg kiegészítő volt ott, hogy az árukból tuti egy országnyi embert el lehetne tartani. Szóhoz sem jutottunk! Mikor kissé lenyugodtunk, Mono elkezdte mutogatni, hogy melyik ruha honnan van (Miami, London, Milánó, Párizs, de még Japánból is volt egy!).
Érdekes, hogy bár gazdag (mert az), Mono mégse szállt el magától. Teljesen olyan, mint mi, és épp ezért nem jöttünk rá eddig, hogy mi a helyzet.
--Lányok, gondolkodtatok már azon, hogy mit csináltok tesin? Mert nekem ötletem sincs --szomorkodtam később, Mono szobájának padlóján ülve.
--Én szinte biztos, hogy a talajtornát választom --mondta Mono.
--Az se rossz, de án jobban szeretem a felemás korlátot --mosolygott Paloma. --És te Lis?
--Lehet, hogy úszni fogok --vonta meg a vállát.
--Nekem elsőre a tenisz jutott az eszembe, de ha csak én választom azt, akkor egyedül hogy tudom megmutatni mit tudok? --kérdeztem anélkül, hogy Lisette-re néztem volna. Biztos eszébe jutott mi történt még év elején.
--Az nem rossz ötlet --helyeselt Paloma. --Végülis azt nem lehet elrontani.
--Igaz, csak párszor visszaütöd a labdát és kész --bólogatott Mono. --Otthon mondtad már?
--Nem, anyáéktól még nem kértem tanácsot. Ha jól emlékszem nem is említettem még nekik ezt az egészet --sütöttem le a szemem a gondolatra.
Mielőtt a lányok bármit reagálhattak volna, kopogtak az ajtón. Egy magas nő lépett be, aki pont olyan volt, Mono, csak idősebb kiadásban.
--Sziasztok! Monica anyukája vagyok, szólítsatok nyugodtan Carrie-nek --mutatkozott be, majd odafordult Monóhoz. --Édesem, már érkeznek a vendégek, kezdjetek el készülődni.
Miután kiment, felvettük a ruháinkat, megcsináltuk egymás haját, és elkészítettünk a visszafogott, de azért látványos sminkjeinket. Fél óra múlva már egymásba karolva sétáltunk lefelé a lépcsőn, és tényleg minden szem ránk szegeződött. A várakozással ellentétben odalent nem csak vénemberek voltak, hanem fiatal (30-as, sőt 20-as!) pasik is. Mr Heywood bemutatta Monót, aztán minket is ("a lányom barátnői"), majd kedvünkre vegyülhettünk. Mono elnézést kért, majd odament egy nagyobb társasághoz csevegni, de egy tíz perccel később már máshol láttam. Mi először megkerestük az italpultot, ahol egy pincérfiú kevert nekünk egy-egy alkoholmentes koktélt, utána pedig körülnéztünk odalent. Hátul, a lépcső mögött van az ebédlő, az onnan nyíló ajtó pedig a konyhába vezethet, mert elég gyakran jönnek ki onnan a pincérek tálcákkal. Az étkező melletti térrészben (nem külön szoba, mert nincs rendes ajtó) két nagy kanapé öleli körül a kandallót, oldalt pedig egy tolóajtó nyílik a kertbe, ahová sajnos a sötétség miatt nem láttunk ki. A lépcső másik oldalán egy könyvtársarok van, legalábbis én csak így tudom meghatározni. Két plafonig érő könyvespolc található ott, és néhány fotel, hogy kényelmesen lehessen olvasni. Ide telepedtünk le Lisette-el és Palomával beszélgetni, bár pont velünk szemben játszott a zenekar, és a régi, lágy dallamok sok embert csábítottak oda táncolni. Hiába fogtuk suttogóra a hangunkat, nekem minden pillanatban olyan érzésem volt, mintha kihallgatnának minket, így próbáltam hétköznapi témákat felvetni.
Tíz óra után nem sokkal Mono lépett oda hozzánk.
--Huh, apa megkegyelmezett, felmehetünk --sóhajtotta.
Mosolyogva követtünk vissza a szobájába, ahová szó szerint vonszolta magát; kifáradt abban, hogy kedvesen kellett mosolyognia és csevegnie. Ott megint a padlóra telepedtünk le, mert a padlószőnyeg annyira puha és kényelmes.
--Mel, tudod mi jön most --fordult felém Paloma.
--Azt hiszem igen --mondtam a körmeimet bámulva. Elszállt a bátorságom, nem voltam benne biztos, hogy a lányokkal akarom megvitatni a gondomat.
--Nos, akkor ismertetném a problémát, ami nem újdonság --kezdett bele Paloma. Elmondta ő mit tudott meg Rafitól, utána én meséltem el mit érzek (mennyire tanácstalan vagyok), végül Lis is elmondta a véleményét.
Mono nem mondott semmit, csak egy darabig minket nézett.
--Tudjátok mit vettem észre? -kérdezte. --Minden beszélgetésünkben valahogy előkerül Márk. Ti nem találjátok furcsának? --Egyébként igaza volt, ezt én is észrevettem a naplómmal kapcsolatban. Majdnem minden oldalon szerepel Márk. --Szerintem nem kellene ennyit rágódni ezen a kérdésen. Mel, egyszerűen kérdezz rá mi a helyzet! 

Tátott szájjal bámultam rá, próbáltam összeszedni a gondolataimat a válaszhoz.
--De... még azt se tudom én mit érzek... --kezdtem, de Mono félbeszakított.
--Ugyan! Nem rágódnál ennyit a kérdésen, hogyha nem szeretnéd Márkot!
Kellett egy kis idő, hogy megemésszem amit mondott, de végül igazat adtam neki. Talán tényleg az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezem Márkot ahelyett, hogy a viselkedését elemzem a lányokkal. Nem szabad annyit görcsölnöm a dolgon, egyszerre csak egy feladatra kell koncentrálnom. Először rákérdezek, utána döntöm el én mit érzek, illetve mi lesz Benivel. Igen, ez így jó lesz!
Mikor újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe már Peti volt a téma, a lányok Monót faggatták arról, hogy mi van köztük, és történt-e valami a bál után.     

Éjfélkor aztán lementünk koccintani a vendégsereggel, majd rohantunk vissza Mono szobájába, hogy az erkélyről nézhessünk a városban fellőtt tűzijátékokat. (Mivel a ház fent van a hegyen, így tökéletes kilátás nyílik a városra.)
Lefekvés előtt még írtunk újévi fogadalmakat, de természetesen nem mutattuk meg őket egymásnak. Nincs kedvem bemásolni a sajátomat, de az is szerepel benne, hogy 2012-ben kevesebbet fogok foglalkozni Márkkal. (És máris ellentmondásra jutottam, mivel a fogadalmak felében őt is említettem. Na puff.)

December 28., Szerda

Sajnálom, hogy ez is csak ilyen rövid rész lett, de majd a következőben már lesz miről írni... ;) 

Na, ezen is túlvagyunk. A karácsony egy hatalmas rohanás volt! Voltunk a nagyszülőknél, az unokatestvéreknél, családi barátoknál, egy szóval minden ismerősnél. Ebéd itt, vacsora amott, most meg úgy érzem, mintha soha többé nem lennék képes egy falatot se enni. A mérlegre rá se merek állni, félek attól, hogy mit látnék, tuti híztam vagy öt kilót. Az biztos, hogy lesz dolgom tesin. Tényleg, tesi! Már el is felejtettem, hogy jövőre a duplaórákat egyéni gyakorlással töltjük. Még fogalmam sincs, hogy mit fogok választani! Azt hiszem lesz mit megbeszélni a lányokkal 31-én, mikor végre találkozunk. Mert ez a pár nap nekik is hosszú volt, alig pár szót váltottunk egymással a neten. Igazság szerint egyik barátomról se tudok semmi komolyat.
Nézzük csak...

• Lis egyetlen egyszer se vette fel a telefonját, csak Facebook-on üzent még első ünnepen arról, hogy miket kapott, de semmi többet.
• Az én pörgős, amerikai barátnőmet csak ma sikerült elkapnom. Több, mint egy órán keresztül beszélt a szilveszterről, és arról, hogy miket tervez azon kívül, hogy egy kis ideig jópofizunk apukája ismerősei között; meg arról, hogy milyen unalmasnak találta a karácsonyt, és sokkal szívesebben lett volna Petivel. Úgy látszik tényleg összejöttek, de Monó elég titkolózós fajta, szóval mindent harapófogóval kell majd kihúznunk belőle a bulin.
• Mivel volt időm gondolkodni, így tanácsokra is nagy szükségem lett volna, de most Palomára se számíthattam, mert kétszer is lerázott. Nem tudom mi van vele, ez nem jellemző rá, hisz általában mindenkit türelmesen végighallgat. Remélem, hogy nem haragszik rám valamiért, csak sok dolga van.
• A másik, akivel a gondjaimat rendezhettem volna, az Márk, de ők szerintem elutaztak az ünnepekre, mert ahányszor csak kinéztem az ablakon, a házuk mindig sötét volt. Felhívni meg nem akartam, mert tényleg rossz emberismerő vagyok, és egyedül akkor tudnám kideríteni, hogy mit érez (ha egyáltalán sikerülne), hogyha szemtől szembe állnánk.          
• És ott van még a pasim is. Hiába egyeztünk meg Benivel, hogy minden nap hív, vagy ír, persze nem lett belőle semmi. Eddig összesen kétszer tudtunk beszélni egymással, de az se volt az igazi. Nem is értem miért nem kíváncsi rám! Talán rájött, hogy Márk...? De nem, hisz ezt még én se tudom, nemhogy ő! Talán már nem szeret? Vagy arról van szó, hogy nem hiányzok neki? Valljuk be, én se sokat gondolok rá. Tudom, ez szörnyen hangzik, de tényleg csak néha jut eszembe, hogy nekem barátom van, az is csak akkor, mikor az üres postafiókom nézegetem. Vajon lehetnek valakinek ennyire ellentétes érzései, mint nekem? Mert tényleg nem tudok kiigazodni magamon - bár eddig se tudtam igazán, de mindegy.    

Na, de inkább az ajándékaimról írok, amik azért elég klasszak.
Szóval kaptam...

• Jó sok ruhát, leginkább felsőket, és mind nagyon-nagyon szép, szóval mostantól tuti azokban fogok suliba járni, de volt köztük egy szoknya meg egy gatya is. Csupa mintás cucc, amiket imádok.
• Aztán voltak, akik inkább az utalványos megoldást választották (ruha, meg könyv is), így mehetek majd jópár helyre vásárolni.
• Egy szép új órát.
• Volt még a fa alatt pár könyv is, az egyik valami sorozat első része, Szent Johanna Gimi vagy mi a címe...  
• És aminek a legjobban örültem az a telefon volt! Végre kaptam egy új mobilt, mert a réginek már olyan karcos volt a kijelzője, hogy alig lehetett rajta látni valamit, plusz néha csak úgy magától kikapcsolt, de azt napi rendszerességgel. Ráadásul apa emlékezett rá, hogy melyik tetszett nagyon, így tényleg azt kaptam, amire vágytam: egy Samsung Dívát! 

(Vajon miért érzek belső késztetést, hogy mindent felsorolás szinten írjak?)

December 24., Szombat

Sajnálom, hogy ennyit késtem! Komolyan, írni se volt erőm. :/ 

Éjjel nem jött álom a szememre. Végig Lisette egyik mondata járt a fejemben: "Szerintem még nincs túl rajtad." Mármint Márk. Lis meg van róla győződve, hogy Márk még mindig szeret, és majdhogynem lehülyézett, amiért én ezt már megint nem veszem észre. De tényleg nincs igaza! Márknak barátnője van! A kezemet is csak azért fogta meg, nehogy elvesszek a tömegben, és biztos nem tette volna ezt, ha ÚGY gondolja. Mert ha még mindig szeretne, akkor tuti kerülné az érintkezést velem, nem? Vagyis számomra ez lenne a logikus.
Szóval ezen törtem a fejem, hogy most mit is csináljak, mert Lis ötlete nem igazán nyerte el a tetszésem. Szerinte egyszerűen kérdezzem meg Márkot. De azt nem lehet! Ajj, totál hülyét csinálnék magamból! Most komolyan, rákérdezek, hogy szeret-e még, ő meg majd szépen kiröhög, és közli, hogy már ezer éve túltette magát rajtam. Sőt, ha meg azt mondja szeret, akkor én mit csinálok? Azt tuti nem bírná ki a barátságunk! És én nem akarom elveszíteni!
Kábé fél háromkor írtam egy SMS-t Palomának, hogy amint felkelt hívjon. Ő az egyetlen, akire most számíthatok. Lis és Mono ki nem állhatják Benit, viszont mindenáron Márk karjaiba akarnak lökni, ezzel szemben Paloma mindig meghallgatja a részleteket is, és csak hosszas gondolkodás után ad tanácsot. Mert az én csodaszép barátnőm (simán elmehetne modellnek!) nem csak sminktanácsokat tud adni, de a fiúk terén is igazán otthonosan mozog. Két nővére van, szóval mindent tőlük tanult, onnan a sok tapasztalat. :)
Talán pár órát ha sikerült aludnom, de mire Paloma hívott olyan kilenc körül, már rég fent voltam.
--Szia! Valami baj van? --ez volt az első dolog, amit kérdezett.
--Szia. Nem mondanám, inkább csak tanácsot szeretnék kérni tőled.       
--Rendben.
Vártam, hogy hátha hozzá fűz még valamit, de mivel nem szólt, el is kezdtem mesélni a tegnapi napot. Az eseményeken kívül még azt is megemlítettem, hogy Lis mit mondott, illetve hogy én mit gondolok arról, hogy Márk kézen fogott. A vonal másik végén csend volt, és kezdtem azt hinni, hogy Paloma letette.
--Itt vagy?
--Persze --felelte, majd sóhajtott. --Figyelj, az az igazság, hogy tudok mindent. Rafi elmesélte, de nem is baj. Így, hogy két felől hallottam a dolgot, könnyebben megértem. 
--Mit kell ezen megérteni? --kérdeztem rá, mert nem értettem mire célzott ezzel a mondatával. --Olyan bonyolult?
--Ami azt illeti, igen. Főleg, hogy mindkettőtök jár valaki mással --mondta. --Neked ott van Beni, és nincs semmi gond köztetek, ugye? Szóval semmi se indokolja, hogy esetleg szakítsatok.
--Nem, szeretjük egymást.
--Na látod. Közben Márknak meg ott van Zsani. Az ő kapcsolatukról nem tudok semmit, Rafi szerint Márk sose beszél a barátnőjéről. De egy dolgot tudok: RÓLAD viszont szokott beszélni.
--Micsoda? --na ezen meglepődtem, elsőre fel se fogtam, hogy ennek mi lehet a jelentősége.
--Jól hallottad, Rafi szerint elég gyakran szóba hoz a beszélgetések során, és azt is ő vetette fel tegnap, hogy hívjanak magukkal téged is.
--Hű, és ez szerinted mit jelent?
--Most így nem tudnám megmondani, de mi lenne, ha szilveszterkor megbeszélnénk? --kicsit mintha sürgette volna, hogy befejezzük ezt a beszélgetést, biztos valami dolga volt, és nem ért rá velem csevegni, de emiatt nem sértődtem meg.
 --Oké, és akkor a lányok véleményét is ki tudjuk kérni, bár sejtem, hogy mit fognak mondani...
Ezután elköszöntünk egymástól, én pedig gyorsan felvettem valami laza, itthoni cuccot. Már a konyhaajtóban voltam, mikor a húgom "megtámadott"
--Mel!!! Gyere fát díszíteni! --sipította rám csimpaszkodva (ezt egyébként ki nem állhatom).
A kortársaival ellentétben Janka pontosan tudja, hogy a fát nem a Jézuska hozza, hanem apa, és a díszítést is mi csináljuk. --Ezt már nem veszem be --jelentette ki kábé évvel ezelőtt, mikor szokás szerint mindenki eljátszotta, hogy mennyire meglepődik a feldíszített fenyőfán és az alatta lévő ajándékokon.  Azóta aktív részt vállal a díszítésben, ami szerintem is az egyik legjobb dolog ilyenkor (a leszedést viszont meghagyjuk anyáéknak).
Reggelizni se volt időm, Janka annyira sürgetett, így korgó gyomorral mentem be utána a nappaliba, ahol a fa állt. Apa idén is gyönyörű darabot választott: van vagy két méter, és sok szétterülő ága van. A tűlevelei alapján azt mondanám, hogy ezüstfenyő, de nem vagyok benne biztos. Sose voltam jó növénytanból.
--Szia kicsim! --integetett anya egy székről, amire azért állt fel, hogy le tudja szedni a díszeket tartalmazó dobozt a szekrény tetejéről. Gyorsan odaléptem mellé, hogy a kezembe adhassa a dobozt.    
Janka végig körülöttem ugrándozott, várta mikor rakom már le végre. A fa mellé helyeztem hát a padlóra, és a húgom szinte azonnal kipakolta az összes díszt. Ez a gyerekek különleges tulajdonsága: képesek az összes játékukat fél perc alatt előszedni, de persze a rendrakás már nem megy olyan gyorsan...
Időközben be jött apa is, és segített felrakni az égősort meg a girlandokat, aztán együtt néztük, ahogy Janka teleaggatja az alsóbb ágakat a kedvenc díszeivel (arany csillagok, kék gömbök, kampós cukorformák). A mi feladatunk az volt, hogy utána a fenti részre felrakjuk a megmaradt gömböket (természetesen Janka mutatta, hogy mi hova megy). Mire Patrik is leszédült az emeletről, mi már készen voltunk, csak a csúcsdísz hiányzott. Azt ő rakta fel egy székről ágaskodva, de csak azért, hogy neki is legyen saját része a fán. Igazi csapatmunka nyomán idén is színes, csodálatos lett a karácsonyfánk.
Ebéd után még egyszer megnéztem magamnak, akkor épp Cirmos pofozgatta a díszeket. Nagyon remélem, hogy nem ver le semmit, és főleg nem dönti fel az egészet. De úgy látszik, egyedül én aggódok emiatt, anyáék nem is figyeltek rám, mikor erről magyaráztam nekik. Úgyhogy ennyi, engem többet nem érdekel a dolog, ha feldönti, feldönti. Én szóltam előre!
Délután voltam kint az udvaron, egész kellemes idő volt. A nap sütött, de a hó nem olvadt el, mert ahhoz nagyon hideg volt, inkább csak eljegesedett, ezért ma már nem is lehetett hógolyózni vele. El nem mehettünk itthonról, így csak az udvarban húztam Jankát szánkóval, aki ezt is legalább annyira élvezte, mintha egy dombról siklott volna le. Nem tudom, szerintem annak örült ennyire, hogy ma sokat foglalkoztam vele. Nem vagyok büszke magamra, de az utóbbi időben őt is elhanyagoltam. A téli szünet viszont pont megfelelő időpont arra, hogy bepótoljunk mindent, ilyenkor úgyis együtt van az egész család.
De megyek, mert nemsokára kezdődik a családi vacsora, utána pedig az ajándékbontás. :)      

December 23., Péntek

Örülnék néha egy-egy véleménynek, csak hogy tudjam min kéne javítanom. 


A bál után nem hogy napokig, de délig se aludhattam, mert fél kilenc után a telefonom csörgése keltett.
--Igen? --szóltam bele álomittas hangon.
--Még aludtál? --hallottam Márk vidám hangját a vonalban.
--Aha.
--Jó, akkor gyorsan kelj fel, mert fél óra múlva várunk.
--Mi? --riadtam meg.
--Itt vannak a srácok, megyünk... valahová --magyarázta. Már épp tiltakozni akartam, mikor újra megszólalt. --Meg ne próbálj ellenkezni! Jössz és kész!
--De úgy terveztem, hogy egész nap alszok --vallottam be.
--Változott a terv! --mondta ellentmondást nem tűrő hangon. --Siess, már csak 28 perc! Ne akard, hogy megrohamozzuk a házatokat.
--Oké, oké --nevettem.
Elrohantam a fürdőbe, majd kerestem egy meleg ruhát, mert nem tudhattam előre, hogy kint vagy bent leszünk-e. Kiválasztottam egy kék pulcsit, a gatyám alá meg harisnyát vettem, aztán a tükör előtt sminkeltem, illetve csak egy kis vízálló szempillaspirált, meg ajakápolót használtam smink gyanánt. Kész is voltam. Rámosolyogtam a tükörképemre, majd lementem a földszintre, hogy elkéredzkedjek anyától. A konyhában találtam meg, Jankával épp a mézeskalács tésztáját gyúrták össze.
--Hát te? Azt hittem ma fel se kelsz --nézett rám anya.
--Úgy volt, csak... --kezdtem, miközben kibontottam egy Győri Édes Jó Reggeltet.
--Csak? --mosolygott kíváncsian. --Ki vele, hova szeretnél menni?
--Néhány osztálytárssal kimenni.Tudod, csak úgy nézelődni, meg sétálni. Szóval ilyesmi.
Direkt nem említettem Márkot, mert tudtam, hogy nem örülne neki. Reménykedtem, hogy nem is kérdez rá arra, hogy kivel akarok én csatangolni.
--Rendben. Mikor jössz haza? --egyezett bele anya.
--Ha felhívlak, az úgy jó? --pislogtam rá ártatlan tekintettel. --Természetesen kajálni is fogunk --nyugtattam meg, mert tudtam, hogy ezt úgyis kérdezni.
--Jó, de még sötétedés előtt itthon legyél.
--Köszi! --öleltem meg őt.
Eközben odakint valaki ráfeküdt a csengőre, így kimentem.
--Jössz már? --kiáltott oda Leon, aki a kapuban ácsorgott Márk, Rafi és Áron társaságában.
--Elvileg még van tíz percem --ráztam a fejem.
--Á, azt csak úgy mondtam --legyintett Márk röhögve.
--Veszem a kabátom --sóhajtottam.
Csizmát, kabátot, sapkát és kesztyűt vettem, elköszöntem anyáéktól, majd a kulcsomat bedobtam a táskámba, és már mentem is, nehogy a fiúk valami őrültséget csináljanak. Álmomban se gondoltam volna, hogy én ma négy sráccal fogom tölteni a napot. Egyáltalán hogy jött nekik az ötlet, hogy engem is hívjanak? Ezen agyaltam, miközben csatlakoztam hozzájuk.

--Csini vagy --nézett végig rajtam Márk.
--Szép teljesítmény ilyen rövid idő alatt --vigyorgott rám Leon.
--Kösz --mondtam egyszerűen. --Egyébként hova megyünk?
--A partra?! --vetette fel Rafi.
--Felőlem --vontam meg a vállam.
--Oké, ha nem akarunk mást hívni --fordult oda hozzám Márk. --Mondjuk Lisnek nem szólsz?
--Ha nem bánjátok felhívom.
Várakozóan néztem a fiúkra, akik mind olyan felőlem-fejet vágtak, így máris tárcsáztam.
--Szia Lis! Ráérsz? Nincs kedved kijönni?
--Szia. Bocsi, de most biztos nem --válaszolt szomorúan. --Eljöttünk fenyőfát venni, meg bevásárolni a holnapi vacsihoz.
--Ó, kár.
--Miért kivel vagy? --kérdezte Lis, aztán meghallotta a fiúk nevetését a háttérből, akik épp havat rugdostak egymással. --A srácokkal? Ki van ott?!
--Majd elmondom este --fogtam suttogóra a hangom. Nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a csevegésre.
--Naaa! Ne csináld!!! --kíváncsiskodott tovább a barátnőm.
--Majd beszélünk, szia! --nyomtam ki telefont.
Közöltem a fiúkkal, hogy ennyien leszünk, de úgy tűnt, nem rázta meg őket a dolog.   
Egy darabig csendben sétáltunk, csak a hó ropogása hallatszott a csizmáink alól, majd a srácok szinte egyszerre kezdtek el dumálni. Eleinte a tegnapi bál volt a téma, főként az, hogy most tényleg kötelező volt-e a nyakkendő, mert Áront leszúrták a hiánya miatt, illetve miért a legolcsóbb italokat kínálták (Leon komolyan felháborodott a Tesco-s kólán). Nevetve hallgattam őket, és próbáltam megakadályozni a veszekedést. Fura volt velük lógni, hisz eddig mindig velem voltak a lányok is, de azért nem bántam meg, hogy igent mondtam. Ők semmit se vettek túl komolyan, számukra nem létezett világ méretű probléma, és mellettük én is el tudtam engedni magam. Kétség sem fér hozzá, hogy ők remek egy társaság.
A part egy olyan részét vettük célba, ahol nincs koripálya, így olyan nagy tömeg se. Az érintetlen hóban mászkáltunk, mikor Áron kitalálta, hogy hógolyózzunk. A fiúk helyeslően bólogattak, majd mind egyszerre fordultak felém. Rögtön leesett, hogy mi jár a fejükben, és elkezdtem hátrálni.
--Ne! --emeltem fel magam elé a kezem. --Neee --sikítottam, mikor Márk és Leon felemeltek, majd egy hókupacba dobtak. A hó se volt túl puha, ráadásul a fiúk is rám estek, de ettől függetlenül nevettem az egészen. --Szálljatok már le rólam! --próbáltam legurítani őket magamról.
Mindhárman annyira nevettünk, hogy észre se vettük a felénk tartó Rafit és Áront. Mire ráeszméltünk, hogy ki akarják használni a védtelenségünket, máris egy tucat hógolyó csattant szét a kabátjainkon. Leon villámsebesen felpattant, és ellentámadásba lendült, miközben Márk felsegített a földről.
Egy csomó ideig rohangáltunk egymást dobálva, és csak akkor hagytuk abban, mikor már mind tetőtől talpig csurom vizesek voltunk.
--Asszem haza kéne menni átöltözni --gondolkoztam hangosan.
--Egy fenét! --szavazta le az ötletemet Rafi. --Irány a pláza! Majd ott felmelegszünk.
--Ja, úgyis kajás vagyok --bólogatott Leon.       
Nem is értem, a fiúk miért szeretnek annyira plázába járni. Az ember azt hinné, őket csak a foci meg a videójátékok érdeklik, erre heti egyszer tuti, hogy bemennek vásárolni. Már ha vásárolnak egyáltalán. Legutóbb, mikor találkoztunk velük, akkor kajáltak, előtte meg moziban voltak, szóval eddig még nem láttam a saját szememmel, hogy bármilyen boltba is bemennének, de itt volt rá a remek alkalom. Mikor elkezdtek arról beszélgetni, hogy az karácsonyi ajándékok felét még be se szerezték, már biztosra vettem, hogy ma nem csak kajálni fogunk. Azért bíztam benne, hogy nem kergetnek hiú ábrándokat arról, hogy majd én megveszem helyettük a szüleiknek szánt cuccokat, hisz a saját családomnak alig tudtam kitalálni mit adjak!
Rafinak igaza volt, a plázában tényleg meleg volt, de állati nagy tömeg is. Hát, ha az odaúton nem fáztam meg a vizes ruháim miatt, akkor bent biztos elkaptam valamilyen fertőzést. Szinte percenként köhögött vagy tüsszögött rám valaki, néhányan meg centikre siettek el mellettem, és majdnem magukkal sodortak.
--Hű, mi van itt? --forgolódott Leon.
--Úgy látszik vannak, akik az utolsó pillanatra hagyták az ajándékvásárlást --mondtam, mire a fiúk vigyorogva lesütötték a szemüket. --Jajj, csak el ne veszítsük egymást ebben a tömegben! --aggodalmaskodtam, mikor valaki megint nekem jött.
--Menjünk! --mutatott Márk az éttermek irányába, majd megfogta a kezem, és húzott maga után be az emberek közé. Igazából nem éreztem ezt furának, vagy ilyesmi, mert bár van barátom, de ebben a helyzetben ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy együtt tudjunk maradni.                      
A mekinél szerencsére nem voltak olyan sokan, a falon lévő órán láttam, hogy még nincs tizenegy óra, szóval az ebédhez még korán volt (nem nekünk, hanem a tömeg nagy részének). Áron megmondta, hogy mit kér, majd gyorsan leült egy szabad asztalhoz. A kajára nem kellett sokat várnunk, pont arra volt elég az idő, hogy megtöltsem a poharakat. Mikor leültünk, alig tudtam visszafojtani a nevetésemet, mert a fiúk úgy estek neki az ételnek, mintha napok óta nem kaptak volna enni. Ebből következik, hogy sokkal hamarabb befejezték, mint én, így azzal szórakoztak, hogy nevettetni próbáltak, mert szerintük vicces, ha az ember félrenyeli a falatot, és percekig köhög. Na, hát szerintem nem az. Nem csak a sajátomat, de Márk kóláját is meg kellett innom, mire megint kaptam levegőt.
--Kösz --sziszegtem, és próbáltam szemrehányóan nézni a fiúk, akik még mindig röhögtek.
Jó, aztán bocsánatot kértek, bár nem tudtam komolyan venni őket, de azért nem haragudtam rájuk.
Még egy darabig ültünk ott az asztalnál, és beszélgettünk, közben néhányszor elkaptam egy-egy lány hitetlenkedő pillantását, mikor meglátta, hogy négy fiú társaságában vagyok. Érdekelne, hogy mire gondoltak, mert biztosan nem arra, hogy ők csak a barátaim. 
Épp ez járt az fejemben, így Leon mondandójából csak a nevemet értettem.
--Mi? Bocsi, nem figyeltem.
--Csak felvetettem, hogy mi beülnénk a moziba arra a zombis filmre, te meg bevásárolnál helyettünk --magyarázta  Leon egy angyali mosoly kíséretében.
--A-a --ráztam a fejem. --Ezt most felejtsétek el! --Erre a srácok elővették a kérlelő kiskutyaszemeiket, aminek nem tudtam ellenállni. --Na jó, szívesen adok ötleteket, de akkor se veszem meg helyettetek! Jó lesz így?

--Szuper --bólogattak egyszerre, és már álltak volna fel.
--Várjatok! --szóltam utánuk. --Ne siessetek annyira! Először készítsünk tervet --vettem elő a noteszemet a táskából, amíg a fiúk visszaültek. --Szóval, még senkinek semmit nem vettetek? --A válasz fejrázás volt, szóval nem. --Jó, nézzük csak.
Egy rövid gondolkodás után már meg is volt a tökéletes ötlet: anyukáknak (Márk esetében a házvezetőnőnek) rénszarvasmintás edényfogó kesztyűt, apukáknak meg nagyobb fiútesóknak valami illatszercsomagot (ezt teljes mértékben a fiúkra bíztam), a kisebb és a lány tesóknak meg hógömböket vettünk. Maradtak még a barátnők, akiknek valami ékszert javasoltam, de a kiválasztásukban nem igazán akartam segíteni. Vagyis Márknak nem akartam, és így furán jött volna ki, ha Rafinak meg igen, szóval ezt is rájuk bíztam.
Másfél óra alatt megvoltunk mindennel, és büszke voltam a fiúkra, hogy ilyen jól bírták. Ők is hálásak voltak nekem a segítségért, így betértünk az egyik kávézóba, ahol vettek nekem forrócsokit meg egy szelet csokitortát (négy részre elosztva a pénzt nem volt olyan drága). Ott is ücsörögtünk egy darabig, majd  a fiúk elindultak hazafelé, így kettesben maradtam Márkkal.
--Azt hiszem, nekem is mennem kéne. Anya már biztos aggódik --mondtam.
--Oké, menjünk.   
Kint, a változatosság kedvéért megint esett a hó, de mi annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy tudomást se vettünk róla.   
--Köszi, hogy hívtál. Remekül éreztem magam --karoltam át Márkot.
--Ennek örülök --mosolygott rám, miközben a magához ölelt, de úgy, mint aki el se akar engedni. Én meg hagytam magam. Így sétáltunk egészen hazáig, és be kell vallanom, hogy nem is fáztam annyira.
Miután elköszöntünk egymástól, az udvarban Patrik vigyorgott rám, kezében a hólapáttal.
--Na mi van? Nincs itthon a macska, cincognak az egerek?
Nem szóltam semmit, csak szúrósan néztem rá, de ő ugyanúgy folytatta a nevetést, így megdobtam egy hógolyóval, majd otthagytam. 
Először jeleztem a szüleimnek, hogy itthon vagyok, utána pedig megkóstoltam egy mézeskalácsot, amit Janka nyomott a kezembe, de a fogam nem igazán örült neki. Remélem idővel megpuhul, mert most fegyvernek is jó. Természetesen nem felejtettem el felhívni Lisette-et se, aki a legapróbb részletekre is kíváncsi volt a napommal kapcsolatban.
Most megyek becsomagolni az ajándékokat, de először kerítek hozzá valamilyen papírt. Remélem van itthon.