December 8., Csütörök

Hétfő óta ma történt végre valami említésre méltó, a köztes napok a 'valahogy eltelt' kategóriába tartoztak. Mindkettő főleg a tanulásról szólt (legalábbis számomra), mivel két nagy témazárót is túl kellett élnem, de a többieket inkább más kötötte le: hát persze, hogy "a hétfői balhé". Igen, már neve is van. Az évfolyam majdnem minden tanulója tud róla, hogy Beni és Márk összekaptak rajtam, és több pletyka is kering arról, hogy mi lehetett az ok. De ezek csak találgatások, próbálom figyelmen kívül hagyni őket. A teljes történetet az érintetteken kívül csak a lányok ismerik (és Rafi, mert Paloma elmondta neki), akik természetesen mind hallgatnak róla. Nem tartozik ez rajtunk kívül senki másra.
Ó, ha tudnám, hogy mi lesz ezután! Mert Benivel azóta nem is beszéltem, hiába hívogatott naponta többször, hiába üzent az összes létező netes oldalon, semmire se reagáltam. A folyosón a lányok őrködtek, a spanyolterembe utolsóként léptem be, nehogy ott keressen, Szabinát is megkértem, hogy a Benivel kapcsolatos dolgokat tartsa meg magának. Azt hiszem, csak félig sikerült magamban lerendeznem a dolgot: mert bár úgy gondolom, hogy Beni nem viselkedett példásan, mégis előfordulhat mindenkivel, hogy téved, vagy hoz egy rossz döntést. De hiába, így sem tudom rávenni magam, hogy meghallgassam. Talán... nem is tudom, a kapcsolatunknak szüksége volna egy kis szünetre. Bár ezt nem egyedül szokás eldönteni, szóval ennél a lehetőségnél is fel kell keresnem Benit.
Talán igaza volt Lisette-nek, amikor ma órák előtt azt mondta, hogy: "Ezt a leckét már biztosan megtanulta és kiszenvedte magát, szerintem ideje lenne beszélned vele." 
Egy darabig elrágódtam ezen, de mivel ofő pontban nyolckor becsukta maga mögött az ajtót, és rögtön rám nézett, tudtam, hogy később kell gondolkodnom.
--Jó reggelt! --köszöntünk kórusban, majd nagy hangzavar közepette leültünk. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot, automatikusan mindenki beszélgetni kezdett.
--Elég legyen gyerekek! --csitított minket Kelemen. --Több dologról is kell beszélnünk, többek között a fegyelmezetlenségetekről!
Kábé tíz percben elmondta, hogy melyik tanár kereste meg különböző okokkal (mindenkinek volt egy-két panasza ránk), majd másik tíz percben csak hozzám beszélt arról, hogyha valami gond van otthon, azt neki nyugodtan elmondhatom, mert szívesen segít, hisz nem akarja, hogy rossz jegyeket kapjak, vagy ilyesmi. Illedelmesen megköszöntem a figyelmességét, majd miután visszatért a füzetéhez, én hátrafordultam Monóhoz, és megkérdeztem, hogy ezt a monológot csak én találtam-e furának. Nem, ő is. Megnyugodtam. :)
--Nos, két eseményt szeretnék megemlíteni --szólt újra Kelemen. --Az egyik a hagyományos téli bál, amit a szünet előtt tartanak. Igen, 22-én --lesett a füzetéből. --Aznap délelőtt az iskola diákjai tartanak különböző előadásokat, például táncolnak. --Azok mi vagyunk, esett le, de próbáltam nem törődni a gyomromat szorító érzéssel. --És délután, este pedig "buli" lesz, mint ami Amerikában szokás. Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy a fiúknak öltöny, a lányoknak pedig báliruha az előírt viselet. --Ennél a résznél többen is bekiabáltak, én magam alig értettem valamit, de ofőnek valószínűleg sikerült kihámoznia egy kérdést, mert olyasmit kezdett el mondani, hogy nyugodtan kölcsönözhetjük is ruhát, nem kell ezért külön venni. --A másik dolog... figyelem! --kiáltotta el magát. --Tavasszal lesz egy program, aminek a keretein belül az osztályunk néhány tagja, a magyarok közül természetesen, pár hetet Londonban tölt majd. Szeretném ha minél többen jelentkeznétek, ez kitűnő alkalom arra, hogy megtapasztaljátok milyen érzés egy másik országban tanulni. A téli szünet után várom a neveket! --tette hozzá szinte feleslegesen, mivel a csengővel egyidőben az osztály háromnegyede kitódult a folyosóra.
Szerintem ez egy jó ötlet, és ha megengedik a szüleim, akkor biztosan jelentkezek rá. Hiszen itt is angolul tanuljuk a tárgyak többségét, ott se lehet sokkal nehezebb, nem igaz? És annyira, de annyira szeretném újra látni Londont! A Big Bent, a Towert, a Globe színházat, na meg persze a Stamford Bridge stadiont!
Külön élmény volt, hogy angolon pont erről beszélgettünk, jobban mondva az Európa nevezetességeiről. Így jöttem rá arra, hogy el akarok menni Párizsba, meg Rómába, meg Bécsbe a karácsonyi vásárt megnézni, meg Amerikába, meg... Mindenhova! Felnőttként utazgatni akarok. 
Egyébként angol előtt történt egy vicces dolog.
Emmával sétáltunk fel az emeletre (Márk nem várt meg), aztán Csongor, aki előttünk ment, egy pillanatra hátranézett (egyenesen rám), és azt mondta: --Megszöktél otthonról, mi? --és hozzá hitetlenkedve csóválta a fejét.
Erre a rocker lány szemei kidülledtek, majd felém fordulva felkiáltott: --Te, ez beszél! 
Ezen annyira nevettünk, hogy megint mindenki felénk fordult. Csongor nem reagált semmit, pedig biztosan hallotta, hisz alig pár méterre volt tőlünk.

A tesit kihagytam női okokra hivatkozva (nem tudom, mikor kezd el a tanár naplót vezetni erről, de még simán bevette), kémián csendben kellett kidolgozni a tankönyvből a következő elméleti részt (a csendből persze nem lett semmi: főleg azért, mert Emma ahányszor hátrafordult, és meglátta Csongort vagy engem, mindig röhögésben tört ki).
Mikor fizika előtt elkísértem Lisette-et a büfébe, felvetődött, hogy ki-kivel fog menni abba a téli bálba.
--Rafi-Paloma. Az biztos --mondtam. --Monó?
--Hát... nem tudom --nevetett fel Lis. --Te Benivel? Már ha végre ráveszed magad, és megbeszélitek a dolgot. Bár tudok mást, aki szívesen menne veled...
--Tessék? --kérdeztem vissza, mivel az utolsó mondatot nem értettem.
--Semmi, hangosan gondolkoztam --rázta meg a fejét. --Hol tartottunk?
--Hmm, nálad! --mosolyogtam. --Kivel szeretnél menni? Áron?
--Tudod, már nem érdekel --jelentette ki teljes lelki nyugalommal.
--Mi?! Hogy-hogy? --Na, ezen meglepődtem! Eddig annyira oda volt érte! Mi történt?
--Rájöttem, hogy nem az esetem. Kedves, jószívű, helyes, aranyos, meg minden, de... nem is tudom... unalmas! Mármint, gondolj bele! Leon és Márk is bmx-eznek, vagy deszkáznak, minden buliban benne vannak, mellettük mozgalmas lehet minden pillanat! De Áronnal nem. Néha azt veszem észre, hogy beszéd közben teljesen máshol járnak a gondolataim, szóval nem erőltetem a dolgot.
--Még jó, hogy nem jártok, mert a szakítás nehéz lehet --csúszott ki a számon.     
--Benned is felmerült a gondolat? Mármint hogy otthagyd Benit? --kérdezte szomorúan.
--Nem tudom. Talán. Össze vagyok zavarodva.
--Ne aggódj, én melletted állok, és segítek, hogy jól dönts! --karolta át vállam.
A terembe visszaérve eléggé meglepődtünk, mivel ofő ott volt bent, és lázasan magyarázott a többieknek. Gyorsan a helyemre siettem, majd megböktem Emma vállát, hogy kiderítsem miről van szó. Ő se tudta pontosan, csak annyit értett, hogy valami nyílt nap lesz, amikor be fognak jönni hozzánk törire.
Rögtön eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor Lillával tervezgettük, hogy ki mit fog tanulni, milyen iskolákat jelölünk meg, és természetesen hogy hova megyünk nyílt napra. Nyolcadikban a tanárok nagyon engedékenyek voltak, így öt iskolát is meglátogattunk (persze volt, amelyiket eszünk ágában se volt megjelölni). Szerintem hatalmas élmény, hogy abban a pár napban bárki bemehet az iskolába, részt vehet akár a tizenkettedikesek óráján is, és így sokkal könnyebb is dönteni. Lilla is így kötött ki a jelenlegi sulijánál, és bár most a költözés miatt majd ott kell hagynia, de azt mondta, hogy szereti.
Én viszonylag hamar tudtam, hogy ide fogok jönni, de ez igazán csak a nyílt nap után vált biztossá. A gimi már első látásra elnyerte a tetszésemet, a bátyámtól meg eleve csak jó dolgokat róla, és az az óra! Angol nyelvű törire ültünk be, alig volt pár ember rajtunk kívül, így a tanár (pont Kelemen volt az!) minket is bevont az órába. Azt hiszem, bár már nem emlékszek rá pontosan, hogy az ókori Egyiptom volt a téma, arról néztünk meg egy rövid filmet, majd szóban megbeszéltük. Nem gondoltam volna, hogy a valóságban is ilyen módszerrel tanítanak (azt hittem ez is olyan "kirakatóra", mikor mindenki okos, és minden tanár kedves, stb...), pedig de! Ofő velünk is gyakran csinálja ezt, és tényleg jól meglehet belőle tanulni a dolgokat.
Ezért is lettem izgatott a hír hallatára, hogy mi is tartunk majd egy ilyen órát. A téma? Honfoglalás.

Egyébként ez a nap viszonylag jó volt, főleg, hogy az utolsó óra (infó) el is maradt, és otthon se volt balhé már napok óta.    

December 5., Hétfő

Patrik fél nyolckor parkolt le a suli előtt, de valahogy nem akartam kiszállni a kocsiból. Főleg az zavart, hogy a hó tegnap teljesen elolvadt, így mára csak latyak maradt mindenhol, de olyan rémképzeteim is voltak, hogy a suliban mindenki engem fog majd bámulni, mert tudják, hogy elszöktem otthonról. Ez utóbbi persze lehetetlen, mivel Márk nem pletykálkodott, Lisette pedig maximum a lányoknak mondta el, akikben teljes mértékben megbízom, tudom, hogy nem adták tovább másoknak. Apropó, Márk. Szombaton késő estig nálam volt, mert elaludtam (!) a fejemet a vállára hajtva (!!!). Az volt a szerencsénk, hogy apa nézett be szobámba, és bár meglepődött, de kedveli Márkot, így csak megjegyezte, hogy későre jár, talán ideje lenne haza mennie. El képzelni se tudom, mi lett volna, ha anya nyit be!
A bátyám már rég kiszállt, így én is rávettem magam, hogy elhagyjam az autót. Nem esett se az eső, se a hó, mégis mintha éreztem volna valamit az arcomon. Nem tudom, talán a köd. Nem tűnt túlságosan nagynak, de ezek szerint elég sűrű ahhoz, hogy lehessen érezni. Legalábbis  máskor már tapasztaltam hasonlót ilyen időben. Érdekes, talán utána kellene néznem.    
Ezen gondolkoztam akkor is, mikor a folyosón szó szerinte belerohantam Márkba.
--Jajj, bocsi!
--Semmi gond --mosolyodott el, mint mindig, amikor meglát. (De elvileg már lemondott rólam, nem? Szóval ez csak baráti gesztus.)
--Hova ilyen sietősen?
--Ja, csak Danival akartam beszélni --mondta, majd rájött, hogy fogalmam sincs kiről beszél, így hozzátette: --Végzős.
--Ja, oké. Egyébként nálam hagytad a CD-d --nyomtam a kezébe a Green Day-albumot.
Már épp válaszolni akart volna, mikor megjelent Beni.
--Heló --köszönt miközben végignézett rajtunk, majd pillantása megállapodott rajtam. --Hol voltál csütörtök-pénteken? A telefonodat se vetted fel egész hétvégén! --mondta felháborodottan.
Én úgy bámultam rá, hogy pislogni is elfelejtettem, Márk arcán pedig látszott, hogy mennyire ideges, és épp nyitotta a száját, mikor valaki a nyakamba borult.
--Annyira aggódtam! --hallottam Lisette hangját a fejem mellől. --Ugye most már minden oké? --nézett rám könnyektől csillogó szemekkel. 
Megszólalni se tudtam, annyira meghatódtam azon, hogy Lis így aggódott miattam. Belegondoltam, hogy mit érezhetett. Fordított esetben engem is biztos nyugtalanított volna a tény, hogy a legjobb barátnőm nyom nélkül eltűnt, talán még aludni se tudtam volna.
--Miről van szó? --kapkodta a fejét hármunk között Beni.
--Nem tudja? --nézett rám Lis nagy szemekkel.
--Úgy tűnik nem... --feleltem összezavarodva. Beninél nem jártak a rendőrök? Azt hittem először a barátomnál kerestek, és csak utána kérdezősködtek a haverjaimnál. Számomra az lenne a logikus.   
--Mégis miről kéne tudnom?! --kérdezte a barátom most már türelmetlenül.
--Arról, te idióta, hogy a barátnődnek napokra nyoma veszett, és majdnem megfagyott! --kiabálta Márk dühösen.
Azok, akik épp a folyosón jártak idegesen súgtak össze, de most nem volt időm velük foglalkozni, mert Márk és Beni között parázs vita alakult ki. Az előbbi arról magyarázott idegbeteg módon, hogy Beni jobban is törődhetne velem, ha már a "barátom", mert nagyon úgy tűnik, hogy őt nem érdekli semmi más saját magán kívül; erre az utóbbi kontrázott, hogy Márk meg túlságosan is sokat foglalkozik velem, és jobb lenne, hogyha elfelejtene engem örökre. Hitetlenül ráztam a fejem, fogalmam sem volt hogy fajult el idáig a dolog, mikor két perccel ezelőtt még a szökésem volt téma. Sikertelenül szólongattam a fiúkat, és próbáltam legalább az egyik elrángatni onnan, de eszük ágában se volt abbahagyni a veszekedést. Attól féltem, hogy pillanatokon belül összeverekednek, de nagy mákunk volt, Németh Attila épp akkor érkezett meg, és szinte azonnal odapattant a két srác közé.
--Nyugalom fiúk! Mi ez az egész? --Lisette már arrébb állt, hogy az akkor érkező Monónak mesélje el mi történt, a fiúk pedig még mindig egymást méregették gyilkos tekintettel, így a tanár úr szeme megakadt rajtam. --Csak nem miattad kaptak össze? --ráncolta a szemöldökét.
--De, azt hiszem --suttogtam.    
Addigra már kisebb tömeg figyelt minket, többek között a bátyám és a haverjai, akik eddig a suli előtt ácsorogtak, de volt ott jónéhány osztály- és évfolyamtárs is. Szinte mindenki a mellette állóval sugdolózott, próbálták kitalálni, hogy mi is történt. Elkaptam egy-két pillantást, és azt is láttam, hogy néhányan felém mutattak. Szóval ennyire egyértelmű volt, hogy rajtam veszekedtek?
--Rendben, fiúk. Ezt majd kulturáltan rendezzétek le, most pedig nyomás órára! --csapott Márk hátára a tanár, majd elment.
A pillantásom találkozott Beniével, aki szeretett volna mondani valamit, de sarkon fordultam, és szó nélkül felmentem a terembe. Szerencsére a mai nyelvtanon nem volt páros feladat, így nem kellett Márkkal sem beszélnem. Egy kicsit talán kínosnak éreztem ezt az egészet, és nem akartam a szemébe nézni, csak miután a lányokkal kitárgyaltunk mindent. Mert ez azért, valljuk be fura volt. Eddig még sosem történt velem hasonló.
A szünetben csak arra volt időm, hogy lepakoljam a táskámat, mert Monó máris karon ragadott, és elkezdett kifelé rángatni. Mivel a mosdóban ilyenkor sokan vannak, így kabátot vettünk, és az udvar egyik eldugott sarkáig meg sem álltunk.
--Na, hallgatunk! --mondta Monó.
Nekik is mondtam pár szót a szökésemről (most már én is így nevezem, pedig ennél sokkal nehezebb definiálni), de főleg Monót leginkább csak M érdekelte. Kérte, hogy meséljek el róla mindent: a haját, a szemét, a testét, a viselkedését, amiket mondott... Szinte elhalmozott a kérdéseivel, aminek többségére nem is tudtam válaszolni.
--Na jó, elég lesz! --szakította félbe Lisette, majd felém fordult. --Inkább azt magyarázd meg, hogy reggel mi történt.
--Hát úgy volt, hogy összefutottam Márkkal a folyosón --kezdtem --, és odaadtam neki valamit, mikor Beni megjelent, és leszúrt engem, hogy miért nem voltam suliban, meg miért nem tudott elérni telefonon. --Paloma felszisszent, és azt hiszem szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy ez durva volt tőle. (Jó, nem tudhatta, hogy mi történt ha nem jártak nála a rendőrök, de akkor is!) --Erre Márk ideges lett, de közben jött oda Lis is, és akkor jött rá Beni, hogy valamiről nagyon lemaradt. Márk ezután kezdett el kiabálni vele.
--Igen, azt pont hallottam! Valami olyasmit értettem, hogy Beni önző, Márk meg túl sokat van veled... --bólogatott Monó.    
--Szerintetek most mi legyen? --próbáltam megfogalmazni a fejemben kavargó gondolatokat. --Mármint, haragudnom kellene rájuk?
Ezen a lányok elgondolkodtak egy darabig, és attól féltem, hogy ha nem egyezik a véleményük, akkor nem kapok egységes választ ebben a szünetben, és még egy órát végig kell ülnöm Márkkal úgy, hogy fogalmam sincs miképpen viselkedjek vele.
--Lis? --szóltam félve.
--Hát, szerintem Márknak igaza volt, és Beni tényleg figyelhetne rád jobban is...
--Monó?
--Tudod, hogy én nem kedvelem Benit.
--Paloma? --sóhajtottam végül.
--Egyetértek Lisette-el, viszont a veszekedéssel kapcsolatban meg... Hmm, mindkét fiúnak igaza volt --mondta. --Vagyis, Beni féltékeny! Gondolj csak bele, Márk jobban tudta mi van veled, mint a pasid! És tényleg sok időt töltötök együtt.
--Mert barátok vagyunk --válaszoltam halkan.
--Talán. Tudod, hogy Márk többet akart, és ezt Beni is tudja --hívta fel a figyelmemet erre a fontos tényre. --Szóval csak amiatt haragudhatsz rá, hogy nem tudott az eltűnésedről.
--És Márk?
--Ahogy te mondtad, a barátod. Nem tett semmi rosszat, csak kiállt melletted --vonta meg a vállát.
A beszélgetésünket a csengő szakította félbe, így őrült módon rohantunk vissza a terembe. Meglepődtünk, mivel ofő helyett egy középkorú nő ült az asztalnál. Mint kiderült, ő  helyettesít, mivel Kelemennek ma orvoshoz kellett mennie. Nem szidott le minket a késés miatt, csak gyorsan a helyünkre küldött minket. Az órán egyébként beszélgettünk, az ókori rómaiakat hasonlítottuk össze a görögökkel.
Aztán tesiórákon próbáltam láthatatlan maradni, de azért néhányszor Németh Attila rám nézett, és elvigyorodott. Nem, nem tudom mi járt a fejében, de nem is vagyok rá kíváncsi.
A kémia hamar eltelt, csak számoltunk, utána pedig muszáj volt Márkkal beszélnem, mert szó szerint elkapott a folyosón.
--Hé, ugye nem haragszol? --nézett mélyen a szemembe, ami mindig olyan hatással van rám, hogy még a lábaim is beleremegnek.
--Nem --feleltem őszintén. --A barátom vagy, és köszönöm hogy kiálltál értem.
--Szóval... nem bánod, hogy ilyeneket mondtam?
--Hát, kicsit talán durva voltál, és túlreagáltad a dolgot, de a gesztus jól esett --mosolyogtam rá.
--Huh, már féltem, hogy most tényleg megutáltál. Örökre --sóhajtott megkönnyebülten.
Később várt még rám egy beszélgetés, Benivel, de azt addig halogattam, ameddig csak tudtam. Vagyis táncra utolsóként estem be, közvetlenül Ábel előtt, edzés közben meg úgy se lehet társalogni, így Beni csak az óra végén lépett mellém.
--Sajnálom. Nem kellett volna úgy neked esnem.
--Furcsállom, hogy nem tudtad, mi történt. Lisette-et felkeresték a rendőrök --feleltem hűvösen.
--És Márk is tudta, micsoda véletlen...
--Miről beszélsz? --Ezt nem értettem. Mire célzott? --Te most féltékeny vagy?
--Szerinted nincs mire? --emelte fel a hangját. --Talán azt állította, hogy túl van rajtad, de még a vak is látja, hogy ez nem igaz! És te csak adod alá a lovat azzal, hogy barátodnak tekinted!
--Na jó, ezt most fejezd be --kértem higgadtan.
Közben megcsörrent a mobilom, így elfordultam, hogy felvegyem. A bátyám volt az, közölte, hogy itt vár a suli előtt már egy ideje, siessek, hogyha nem akarok újabb balhét otthon.
--Figyelj --fordultam vissza Benihez --, talán igazad van, de én téged szeretlek. Kérlek, gondolkozz el azon, hogy miket mondtál, mert volt, ami rosszul esett.
Nem vártam meg, mit reagál Beni, csak kisiettem az épületből. A kocsiban Patrik első kérdése az volt, hogy mi történt reggel, de én csak megráztam a fejem, és közöltem, hogy nem akarok róla beszélni.      

December 3., Szombat

~Sometimes you need to move on if anything bad happens. It's gonna be a chapter in the past - but be careful, do not ever close the book! Just turn the page.~

A tegnapi hazatérésem nem pont olyan volt, mint vártam.

Apa rögtön átölelt, és a könnyeivel küszködve mondogatta nekem, hogy soha többet ne csináljak ilyet, mert nagyon aggódtak értem. Közben, a család többi tagja és a rendőrök is kijöttek a konyhából. A húgom is rögtön odaszaladt hozzám, Patrik csak nézett rám olyan "később beszélünk" arccal, anya viszont mérgesnek tűnt. De csak később kezdett el balhézni.

Először mindent el kellett mesélnem a rendőröknek. Hogy hallottam veszekedni a szüleimet, és elrohantam, hogy eltévedtem... itt Robert mondta el, hogy az öccse miként talált rám, és vitt el hozzájuk, ahol próbáltak felmelegíteni, közben orvost hívtak, aki megállapította, hogy nem szenvedtem tartós károsodást. És kábé ennyi volt a történet nagy vonalakban: mivel megkerültem, az apróbb részletek nem érdekeltek senkit.   

A két rendőr, majd Robert is elköszönt, és amíg anyáék váltottak velük pár szót, addig én odaléptem Patrikhoz.

--Nagy balhé volt? --kérdeztem.

--Volt, de szerintem még nagyobb lesz. Anya beőrült --suttogta vissza, szemében féltés tükröződött.

És jól sejtette, tényleg oltári nagy vita volt. Alig tették ki a lábukat az idegenek, anya máris nekem esett. Szavai kísértetiesen hasonlították a pár nappal ezelőttihez, azzal a különbséggel, hogy most szerinte én azért léptem le, mert így akartam tiltakozni a jogos (na persze) büntetésem ellen. Már meg sem próbáltam elismételni azt, amit a rendőrök jelenlétében is mondtam, hogy a veszekedésük elől menekültem el. Az biztos, hogy apa felfogta a dolgot, mert bár nem próbálta megfékezni anyát, de szomorúan nézett rám, és tudom, hogy így akarta elkerülni az újabb vitát. Janka is besokallt, mert pár perc után könnyes szemmel ment fel az emeletre.

Később, mikor anya végre befejezte (sokáig tartott), mentem a húgom után, hogy beszéljek vele. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy anyunak most sok gondja van, és rajtam vezeti le a feszültséget, de ő ne szomorkodjon emiatt, satöbbi... Szóval ehhez hasonló dolgokkal tömtem a fejét, hogy végre megnyugodjon, sőt, még babáztam is vele. 

A nap további részét a szobámban töltöttem, és az ebéden kívül nem mentem többször kajálni. Egyszer megindultam ugyan, de a lépcső tetejéről meghallottam anyáék fojtott hangú veszekedését, így inkább fent maradtam. (Azért nem haltam éhen: a szobámban találtam csokit.)

Már túl voltam a fürdésen, mikor Patrik behívott a szobájába, és kérte, hogy meséljek el mindent.

--Az elejétől? --kérdeztem, mire bólintott. --A fogadóórától?

--Ha ott kezdődött, akkor igen.

--Rendben... --kezdtem, majd elmondtam a történetet töviről-hegyire. És most nem csak a cselekményt meséltem, mint a rendőröknek, hanem az érzéseimet is. Mert természetesen rosszul esik, ahogy anya mostanában viselkedik velem. Nem okozok olyan nagy gondot, hogy ennyire kiakadjon rám. Sőt, nem is valós dologért büntetett meg először se... Most meg figyelmen kívül hagyta, hogy majdnem megfagytam! Jó, talán az én hibám, amiért elrohantam, de ő nem veszi észre, hogy mennyire fáj hallgatni, ha miattam veszekszenek!

Patrik felfogta, mi a bajom, de nem sok tanácsot tudott adni. Persze nem haragudtam rá, nekem az is elég volt, hogy meghallgatott.

Közvetlenül lefekvés előtt még elővettem a gépem, és facebook-on bejelöltem M-et. (Mármint, remélem őt. :D) A biztonság kedvéért, azért írtam neki egy e-mailt, amiben még egyszer megköszöntem, hogy megmentett, illetve rákérdeztem, hogy őt jelöltem-e be (vagy elírtam a nevet).

Ma, hétvége lévén az egész napot lustálkodással akartam tölteni, de nem sokkal ebéd után, kopogtak az ajtómon. Mikor kinyitottam, kérdőn néztem Patrikra.

--Ne sikíts, vagy ilyesmi!  --kérte, majd félreállt.

És a háta mögött ott állt Márk!

--Ó! Hát te...? És miért...? Vagy hogy...? --dadogtam össze-vissza a meglepetéstől.

--Majd bent megbeszélitek! --suttogta a bátyám sürgetve minket.

Miután becsuktam az ajtót, még percekig tátott szájjal bámultam Márkot, aki forgolódott a szobámban, majd odalépett a zenelejátszómhoz, és berakott egy CD-t. Csak akkor fordult felém, és kezdett el beszélni, mikor a Green Day American Idiot című száma megszólalt. 

 --Jól vagy? Örülök, hogy megkerültél --mosolygott rám. --De mi volt ez az egész szökés?
--Bocsi, de nem szeretném újra elmesélni... --sóhajtottam. --A lényeg, hogy elegem volt anyáékból, és sétálás közben eltévedtem.  
--Még szerencse, hogy nem lett komoly bajod --mondta, majd átölelt.
Csak ennyi kellett, és máris kitört belőlem a sírás. Az elmúlt napok eseményei és sérelmei felgyülemlettek bennem, de eddig erős voltam, és bírtam száraz szemmel még anya kiabálását is. De már nem tudtam tovább visszafogni magam.
Márk nem szólt semmit, csak még szorosabban ölelt. Percekig álltunk egymás karjaiban, mikor végre kicsit megnyugodtam, és a könnyeim elapadtak.
--Te hogy jutottál be? --kérdeztem szipogva.
Márk felvont szemöldökkel bámult, majd elnevette magát. Belegondolva tényleg vicces, hogy bőgés után ez volt az első gondolatom.
--A bátyád becsempészett.
Leültünk egymással szembe, és Márk elmesélte, hogy miről maradtam le.
Az osztályban jópáran tudták, hogy eltűntem, mivel a rendőrök jártak Lisette-nél, hogy hátha ő tud valamit rólam. Aggódtak értem, főleg Márk, akit a bátyám azonnal értesített, mikor megjelentem itthon. Ő rögtön haza akart rohanni a suliból, hogy ide jöjjön, de Patrik lebeszélte. Végül aztán Márk addig erősködött, amíg ma a hátsó ajtón keresztül be lett csempészve. És közben anyáék a nappaliban dolgoztak! (Még az a szerencse, hogy Janka az egyik barátnőjéhez ment játszani.) Azért is hozta a CD-t, hogy ne hallják lent a beszélgetésünket.
Mesélt még az órákról, utánozta a tanárok, és néha mosolyra is fakadtam, olyan viccesen adta elő a... semmit is. :)

És a beszámoló közben Márk végig fogta a kezem.

December 2., Péntek

~Szerda
Talán órákig bolyongtam, és lassan eltűntek mellőlem a házak. Itt már nem volt semmi más, csak egy fák szegélyezte ösvény, amin vakon botladoztam a fényhiány miatt, és mert a szememet elborították a könnyek. Nem tudtam tisztán gondolkozni, csak mentem előre, pedig ha visszafordulok, biztos hamarabb találkoztam volna valakivel. Elfáradtam, ólomsúlyúnak éreztem a lábaimat, ezért leültem a hóba. Nem törődtem a hideggel, a lefagyott ujjaimmal, csak összekuporodtam.   
Máskor talán nem így reagáltam volna.
Azért rohantam el, mert rosszul esett anyáékat hallani. Hogy rólam ment a vita, hogy miattam veszekedtek. És ész nélkül kirohanni a világból nem túl jó ötlet. Egyrészt nem emlékszem, milyen úton jutottam el ide, másrészt senki se tudja, hogy eljöttem, a telefonom meg ugye nem működik. A harmadik ellene szóló érv pedig az, hogy sötétben semmi remény, hogy bárkivel is összefutok. És ha nem pánikolok be amiatt, hogy mi lesz velem, hogy jutok haza, akkor valószínűleg nem lettem volna olyan bolond, hogy mínusz ezer fokban leülök a hóba!
Talán elaludtam, talán csak annyira megfagytam, hogy elvesztettem az eszméletem, de egyik pillanatban azt éreztem, hogy valaki megráz, és próbál rávenni, hogy felkeljek a földről. Nagy nehezen feltápászkodtam, és egy fiúval találtam szembe magam. Lehajolt hozzám, de az arcát nem láttam rendesen. Azt hiszem angolul szólongatott, de furcsa volt az akcentusa, így keveset értettem a szavaiból. Az agyam egy kérdést fogott fel: Jól vagy? Erre válaszol csak annyit tudtam kinyögni: No.
Ezután a fiú átkarolt, és magával húzott.

~Csütörtök
Mikor kinyitottam a szemem, egy világos, élénk színű szobában találtam magam. Az ablakon keresztül láttam, hogy odakint sötét van, csak azt nem tudtam, hogy reggel van, vagy este. Egy lámpa égett a szoba sarkában, annak a fényében próbáltam a szememmel egy órát keresni, de nem láttam sehol. Közben eltűnődtem azon, hogy hol is vagyok pontosan. Csak a fiúra emlékszek, hogy segített felállni, de onnantól kezdve semmi. Se kép, se hang. 
Ekkor lépett be a srác a szobába, és most már rendesen megszemlélhettem. Világos barna, szinte már szőke haja a homlokát súrolta, gesztenyebarna szemeivel pedig fürkészően bámult rám.
--Hogy érzed magad? --szólt angolul, de az agyam már automatikusan átkonvertálta a kérdést magyarra. (Megszokás.)
--Azt hiszem jól.
--Nagyon megfagytál tegnap, én meg elsőre totál pánikba estem, hogy mit is csináljak --mosolygott rám, majd odanyújtotta a kezében tartott bögrét. --Tessék, forró tea.
--Köszi --nyúltam érte, és meglepődve láttam, hogy a kezemen apró hólyagok vannak. Ennyire megfagyott kesztyűben is? Hozzáértem az egyikhez, és fájt. --Aú!
--Volt ez rosszabb is. Először durván kék voltál, de engedtünk neked forró fürdővizet, meg próbáltunk teát itatni veled. Nem emlékszel? --kérdezte, mert értetlenül néztem rá.  
--Nem. Mikor volt ez?
--Még tegnap este, vagy talán ma hajnalban --vonta meg a vállát. --Pedig fent voltál, de úgy látszik sokkot kaptál, vagy ilyesmi. Az tény, hogy nem reagáltál, hiába szóltunk hozzád.
Egy darabig csak néztük egymást, én próbáltam rájönni, hogy milyen akcentusa van a srácnak, de tippem se volt, így inkább azon gondolkoztam, hogy miért hozott ide... Hova is? Azt sem tudtam hol vagyok, és azt sem, hogy kivel. És mégsem estem pánikba. Vagy a szoba otthonos színei, vagy a srác melegséget sugárzó szemei, nem tudom, de megnyugtattak. Nem éreztem azt, hogy most félnem kéne. Ha ártani akart volna nekem, akkor egyszerűen ott hagy megfagyni. És ennek kapcsán felvetődött bennem egy kérdés, amit rögtön fel is tettem.
--Hogy találtál rám?
--Csak szükségem volt egy kis magányra, és épp arra sétáltam --magyarázta.
--És most... hol vagyunk?
--Ó, a testvérem házában. De volt nálad orvos! --bizonygatta. Szerintem azt hitte, hogy ezen pörgött az agyam. --De szerintem most pihenj még, későre jár.
Elköszönt tőlem, majd egyedül hagyott a sötétben. Egy darabig még gondolkoztam, de hamar elnyomott az álom.

~Péntek
Másnap reggel, ébredés után rögtön megláttam. Ott állt az ablak mellett, és bámult kifelé. Csak most tűnt fel, hogy igazából mennyire magas. Hosszú lábai vannak, de azért arányosak a felsőtestével, és se nem zömök, se nem vékony testalkatú. Olyan átlagos. (Nem rossz értelemben.)
Talán megérezte, hogy felkeltem, vagy csak hallotta, ahogy forgolódtam az ágyban, de elszakította a pillantását az ablaktól, és felém nézett.
--Jó reggelt! Hogy vagy? --mosolygott rám kedvesen.
--Jobban. Tegnap olyan érzésem volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger --nevettem fel.
--Rendben... a ruháid ott vannak a fürdőben --mutatott az egyik ajtó irányába. --Ha elkészültél, akkor gyere le reggelizni, és utána a bátyám hazavisz. Már biztos aggódnak érted otthon --mondta, majd kiment.
Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy haza kell térnem. Vissza a szüleimhez, akik talán még mindig veszekednek, és valószínűleg rögtön nekem esnek majd. Szinte hallottam, hogy mit fognak mondani. Tuti biztos, hogy életem végéig szobafogságban leszek.
Beléptem a fürdőbe, aminek zöld csempéi olyan tisztán csillogtak, hogy magamat is láttam bennük. Egy kis szekrényen megláttam a ruháimat, amik tiszták és illatosak voltak. Kimosták őket. Jó volt felvenni a saját pólómat a magamon lévő, legalább két számmal nagyobb pizsama után. Arcot mostam, majd kissé meglepődtem a tükörképem láttán. Sápadt voltam, a szemem alatt sötét karikák húzódtak, a hajam pedig még soha életemben nem volt ennyire kócos. Az ujjaimmal megpróbáltam kifésülni a csomókat, de csak többé-kevésbé sikerült.
A konyhára az alsó szint végében leltem rá, ahol egy néni (valószínűleg házvezetőnő vagy szakács) készített nekem pirítóst. Evés közben megjelent a fiú, és végre bemutatkozott.
--M? --néztem rá felvont szemöldökkel.
--Igen, lengyel vagyok, nem hiszem, hogy ki tudnád mondani a teljes nevem --magyarázta vidáman. 
--Aha. Én Mel vagyok --mosolyogtam vissza rá. --Figyelj, tényleg nagyon köszönöm, hogy nem hagytál ott. Bele se merek gondolni, mi lett volna velem.
--Jobb ha nem kérdezem meg, mit kerestél ott, ugye? --nézett a szemembe, miután egy bólintással lereagálta a köszönetemet.
--Családi ügy --ráztam meg a fejem jelezve, hogy nem akarom tovább részletezni a dolgot.
Nem sokkal később megismerkedtem M bátyjával, Roberttel, aki mondta, hogy kiáll a garázsból, és a ház előtt vár. Szóval eljött az idő, indulni kellett haza. M nem jött velünk, de indulás előtt a kezembe csúsztatott egy papírlapot a teljes nevével, az e-mail címével és a telefonszámával.
Egész úton csendben voltam, bámultam ki a kocsi ablakán. Csak egyszer szólaltam meg, mikor Robert eltévesztette az utcát, és elfelejtett kanyarodni. Ezen jót derült, majd elmondta, hogy nem igazán jár be Siófokra (a háza valahol a városon kívül van, a semmi közepén), ezért a környéket nem ismeri igazán. Mikor végre meglett az utcánk, nem is kellett mondanom melyik a mi házunk: természetesen az, amelyik előtt a rendőrautó állt.
--Bekísérlek --ajánlotta fel Robert, miután leparkolt.
Örültem az ajánlatának, legalább nem egyedül kellett szembenéznem a szüleimmel (és a rendőrökkel!).
Mély levegőt vettem, mielőtt benyitottam a házba. A konyhában rögtön mozgás támadt, valaki elindult megnézni, hogy ki érkezett.
--Istenem! --kiáltott fel apa mikor meglátott.

November 30., Szerda

Sosem hittem volna, hogy a szüleim ilyen apróságokon is képesek kiakadni, most mégis ez történt. Tegnap fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki a mateknak, ezért felhívtam Márkot, hogy tud-e segíteni. Azt mondta, menjek át, és mivel Jankát nem hagyhattam egyedül, így ő is jött. A kicsik játszottak valamit, amíg Márk magyarázott nekem (ezt az anyagot kivételesen érti). Csak pár órát voltunk távol, de nem aggódtam, mivel hagytam egy levelet a konyhaasztalon. De az eltűnt. Mikor hazaértünk, anyáékat a nappaliban találtuk, idegesen járkáltak körbe-körbe. Szinte azonnal letámadtak, hogy hol voltunk, aggódtak, meg mit képzelek magamról, hogy csak úgy elmegyünk. Próbáltam elmagyarázni, hogy hagytam levelet, és amúgy is csak itt voltunk szemben, de meg se hallgattak. Csak mondták és mondták. Nem értek el a mobilomon. Mert itthon maradt. Bármi történhetett volna. Ugyan mi? A fogadóórán is panaszkodtak a tanárok. Hát persze: Takács. Majdnem mindenkinek volt rám egy-két rossz szava. Röhögések, beszélgetések órán, nem tanulok rendesen... Vajon ezeket honnan szedték? Biztos csak általánosságban beszéltek, mert én szoktam figyelni és tanulni is (4-eseim vannak!). Beszélgettem már órán, de a röhögés nem jellemző rám.
A szüleimnek biztos sok gondjuk van az irodában mostanában, mert máskor nem reagáltak volna így. A büntetésem a szokásos: nem mehetek sehová sulin kívül, és hozzám se jöhet senki. (A gépezéstől nem fosztottak meg, mert tudják, hogy úgy se sokat használom, jobban szeretek találkozni másokkal.) Ez sajnos azt jelentette, hogy Benivel csak a suliban fogok összefutni, pedig nagyon szerettünk volna végre közös programot. A lányokkal pedig korizni készültünk, úgyhogy ezt is el kell halasztanunk. 

Ma csalódottan mentem suliba, többek között azért, mert este megláttam valamit. A levelem. Ott volt anya táskája alatt. Egész éjjel agyaltam, alig aludtam valamit, de nem tudtam megfejteni pontosan mit is láttam. Csak pusztán figyelmetlenségből rakta rá? De akkor miért nem mondta később, hogy megtalálta? Mert biztosan megtalálta, hisz reggelre már nem volt sehol a papír. És akkor miért nem kért bocsánatot? Miért nem szólt róla semmit? Az volt a bizonyíték rá, hogy nem mentünk el szó nélkül! Miért...
Nem is beszéltem a szüleimmel. Reggel szó nélkül mentem el mellettük, még köszönni se köszöntem. Talán gyerekesen viselkedtem, de nem érdekelt. Nagyon kiakadtam rájuk.
--Mel! --hallottam, hogy valaki utánam kiált, így megfordultam. Márk. --Szia! Minden oké?
--Nem igazán --suttogtam. Most miért kellett volna hazudnom neki? --De mindegy.
--Tudok segíteni? --nézett a szemembe.
--Nem hinném. Az igazság az, hogy én se értem az egész ügyet.
Ezen Márk elmosolyodott, és végiggondolva a dolgot, én is nevetni kezdtem. Ez úgy hangzott, mintha nem tudnám pontosan mi bajom.    
--Jó, bonyolult. Ennyi a lényeg.
--Értem én --mosolygott.
Örültem, hogy együtt mentünk a suliba, mert tényleg hiányzott a társasága. Azt szeretem benne, hogy semmit se vesz igazán komolyan, számára nem létezik olyan dolog, ami a világ végét jelentené. Erre a legjobb példa az, ami köztünk történt: kellett egy kis idő, de rendeződni látszik a kapcsolatunk. Most is lazán kezelte a dolgot, olyanokat mondogatott nekem, hogy bármi is van otthon, ne hagyjam, hogy az egész napomat elrontsa; meg a suliban a tanulással foglalkozzak inkább.
--Na, elmondod, hogy kábé mi a helyzet? --kérdezte, mikor látta rajtam, hogy felfogtam a szavait, és lenyugodtam.
--Hát... igazságtalanul büntettek meg.
--Aha. És próbáltad elmondani nekik? 
--Meg se hallgattak, pedig a bizonyíték is ott volt előttük... --magyaráztam csalódottan.
--Hé! Tudod, csak vidáman! Most nem otthon vagy --lökte meg a vállam.
A terembe belépve még mindig mosolyogtam, pedig Márk már nem volt velem, hogy rám szóljon. (A folyosón Zsani utána kiáltott, így kint maradt beszélgetni.) Magamban elismertem, hogy igaza volt, és nem ér annyit az egész, hogy egész nap szomorkodjak miatta. Majd otthon lerendezzük, de ez az idő most a barátoké.

Az első két óra gyorsan elrepült (irodalmon doga, illetve matekon feladatok a táblánál), majd spanyol előtt végre találkoztam Benivel.
--Szia! --ugrottam a nyakába.
--Huh, szia! --nevetett fel, azt hiszem kicsit meglepte a reakcióm. --Mi ez a jókedv?
--Semmi különös, csak örülök, hogy látlak --vontam meg a vállam.
--Én is örülök neked --ölelt át.
A szünetet egymás karjaiban töltöttük, de a csengő elszakított minket egymástól (hűha, ez így nyálasnak hangzik). Órán aztán Szabinával mindketten csendben voltunk, mert a tegnapi nap folyamán Szende Gábor panaszkodott a szüleinknek, hogy sokat beszélünk, ami az eredményeinken is meglátszik. Hát, most figyeltünk, de nem lettünk sokkal okosabbak, szóval mindegy.
Fizikán dogát írtunk számolási feladatokból, ami szerintem jól sikerült, legalábbis négyből háromban biztos vagyok. Törin meg Egyiptomról beszélgettünk. Egyébként szeretem a töri órákat, mert vagy filmet nézünk, vagy beszélgetünk, a vázlatot meg odaadja lapon, vagy nekünk kell egyedül kidolgozni a könyvből. Ez bennem teljesen olyan érzést kelt, hogy önállóan tanulunk. Ami nem gond, mivel a legtöbben így se szerzünk rosszabb jegyet hármasnál.

Lassan sétáltam hazafelé, nem akartam találkozni a szüleimmel. Nem akartam beszélni velük. Semmit se akartam.
Egyszer mégis hazaértem, de alig léptem be az ajtón, máris meghallottam a veszekedést.
--Látod? Nem szó nélkül ment el! --hallatszott apa hangja a nappaliból.
--Dehogynem! Ez szerinted jelent bármit is? Csak egy papírlap! --kiabált anya, majd egy papírgalacsin repült át az előszobán. A levelem. --Először meg kellett volna kérdeznie, hogy elmehet-e! Egy hívás, vagy egy SMS a minimum!
--De akkor se hazudott! Nincs miért megbüntetni! --védett apa.
--És amit a tanárok mondtak? Azt hagyjuk figyelmen kívül?
--Nem, de azért nem szobafogságot érdemel.
--Azt nem csak azért kapta! Hanem összességében a tegnapiért!
--Értsd már meg...
Nem vártam meg, hogy mit mond apa, leraktam a táskámat, majd kimentem. A könnyeimmel küszködve sétáltam a járdán, rosszul estek a hallottak. Hogy anya így viselkedett. Hogy miattam vitatkoztak. Hogy apa hiába próbált kiállni mellettem. Minden. Minden.
A hóesésben hirtelen ráeszméltem, hogy egyedül vagyok, valahol a semmi közepén. Elővettem a telefonomat, de lemerült. Még a könnyeim is elapadtak, annyira megrémültem. Mi lesz most? Hol vagyok? És hogy jutok haza? És egyáltalán miért kellett nekem eljönnöm otthonról... 

November 29., Kedd

Tegnap még akkor is havazott, mikor az extra-hosszú táncról (már nincs egy hónap a fellépésig, kell a gyakorlás) sétáltam haza, így ma reggelre jókora mennyiség borította az udvart és a járdát (az utat értelemszerűen nem, azt a hókotró letakarította). Az ablakomból láttam, hogy apa és Patrik egy-egy hólapáttal vágtak maguknak utat a garázsig, és ez az egész csak még viccesebb volt, mivel vastag, "pufi" kabát volt rajtuk. :)

Ezután a vidám reggel után gyalog indultam suliba, mert kiderült, hogy Patriknak nincs első órája, de nem bántam, mert szeretek hóban mászkálni, bár most nem volt időm kiélvezni, mert siettem a suliba, hogy minél előbb beszélhessek Benivel, akit tegnap az orvos gyógyultnak nyilvánított. Az ajtóban összefutottam Erickel, aki meglepődött, hogy ilyen korán lát.
--Nem, semmi bajom, csak még óra előtt beszélni akarok a barátommal --nevettem fel. --És veled mi újság?
--Sajnálom, hogy elültettek mellőled, így nem tudunk majd annyit beszélgetni --sóhajtotta.
--Az már egyszer biztos, hogy te jobb padtárs voltál, de attól még, hogy most máshol ülsz, még tudunk beszélgetni! És fogunk is!
Eric viszonylag megnyugodott, így a lépcsőnél elváltunk, és én mentem fel a B-sek terméhez. Kicsit ideges voltam, mert eddig csak egyszer jártam ott, és akkor is csak az ajtóig merészkedtem, de próbáltam arra gondolni, hogy ők normálisabbak (művészlelkek, na), mint az A-sok.
Benéztem a nyitott ajtón, és láttam is Benit, de esélyem se volt, hogy észrevegyen, így mély levegőt véve léptem be.
--Sziasztok! --köszöntem annak a nyolc embernek, akik bent voltak. Hát, volt aki csak furán bámult rám, de azért a többség visszaköszönt.
--Szia --lépett oda Beni, és adott egy puszit.
Mások előtt nem igazán szoktunk csókolózni, egyrészt mert én nem bírom, ha megbámulnak, másrészt a többieket is szeretnénk megkímélni attól, hogy zavarba jöjjenek.
--Kimegyünk beszélgetni? --kérdeztem, mert nem igazán örültem annak, hogy az osztálytársai minket néztek. Megsértették a személyes teremet, na! (hihi)
--Persze --fogta meg a kezem, és húzott maga után. Kint, miután megbizonyosodtunk róla, hogy senki sincs a közelben, és senki se lát, végre normális üdvözöltük egymást. --Ez hiányzott a legjobban a betegségem alatt --suttogta a fülembe, miközben szorosan magához ölelt --, hogy veled legyek.
Nekem is nagyon hiányzott az, hogy mellettem legyen, átöleljen, támogasson, de legtöbbször az is elég, ha a közelemben van. Szeretem, és bár nem mindig tudom magam szavakkal kifejezni, remélem azért a tetteimből rájött, hogy mit is érzek iránta. Mennyire érdekes, hogy az elején még úgy voltam vele, hogy kedvelem, miért ne randizzunk, majd meglátjuk hogy alakul, most meg szinte el se tudom képzelni nélküle a napjaimat.  
--Kéne valamit csinálni ebben a jó kis havas időben... --gondolkozott a barátom. (A pasim :P )
--Igen, valamit bent a jó meleg lakásban --hangsúlyoztam ki az utolsó három szót. --Még csak az kéne, hogy megint megbetegedj!
--Értettem doktornő --nevetett.
Sajnos nem maradhattam tovább, mert megszólalt a csengő. Villámgyorsan rohantam matekra, és szerencsémre a tanárnő még nem volt ott. Csak utánam pár perccel lépett be. Miután megtiszteltük azzal, hogy felálltunk (nehezen ment, szinte könyörögnie kellett), közölte velünk a "jó" hírt: az órán a táblánál fogunk feladatokat megoldani. Erre mindenki lapozgatni kezdett a füzetében, vagy a padtársát kérdezgette, hogy mégis mit vettünk, és azt hogy is kell megoldani, de Mrs Duncan lecsapta a naplót az asztalra, és pillanatok alatt csend lett.
--Na, kezdjük is! --jelentette ki, és körülnézett. --Haladjunk sorban, gyere Kelly!
Az előttem ülők mind viszonylag hamar végeztek, még Leon is, pedig egy extra nehéz algebrai kifejezést kapott. Utánuk Csongor kelletlenül állt fel, majd világfájdalommal az arcán ment a táblához. 
--Kérlek mond is, hogy mit miért csinálsz! --kérte Mrs Duncan, miután lediktálta a feladatot.
Csongor hűvösen ránézett a fekete haja alól, alig észrevehetően megrázta a fejét, majd olyan gyorsan megoldotta a feladatot, hogy még fel se eszméltem, és már megint ott ült mellettem.
Aztán a saját feladatommal hamar kész lettem, de utánam volt egy kis kavarodás, így a másik padsor majd következő órán kerül sorra. Kaptunk még egy halom házit is, hogy ne legyen hiányérzetünk.
Föcin sikerült rávennünk Carlt, hogy kimehessünk az udvarra. Erős érveink voltak, többek között az, hogy szeretnénk tanulmányozni ezeket a csodálatos időjárási jelenséget (a havat és a jeget). :)
Angolon csak a szokásos hajtás volt, de Márk ült mellettem, aki úgy látszik a hétvégén történtek után végre megint szóba áll velem, és egész órán elszórakoztatott. Szerencsére Miss Bone egyszer se vette észre mit csinálunk, mindig lestük merre néz, és mintadiákokként viselkedtünk, ha odafordult. Sőt, még jelentkeztem is, ezzel bizonyítva, hogy rendes vagyok, és én figyelek...
Takács tanárnő duplaóráján megint sikerült balhéba keverednünk, azt hiszem most már sose lesz normális óránk vele.
Úgy kezdődött, hogy rajzon egyszerűen megtagadtuk a feladatot. Téli tájképek kellett volna készíteni, de a fél osztály inkább valamilyen téli elfoglaltságot akart megfesteni (korizás, hóember építés, ilyesmik), a másik felének meg egyszerűen elege van már a hóból, ők semmit nem akartak csinálni. (Azért voltunk páran, akik csendben vártuk mi lesz a vége, nekünk mindegy volt mit kell rajzolni.)
A tanárnőnek persze egyik ötlet se tetszett, ragaszkodott a tájképhez. Vagy fél óráig ment ezen a vita, aminek a vége az lett, hogy Takács kiment a teremből (az ajtót természetesen becsapta), mi meg hangoskodtunk.
--Ez nem lehet igaz! Most miért nem lehetett beletörődni abba a rohadt tájképbe?! --állt fel Ivana idegesen. --Idén nem ez az első eset, hogy kiakasztottuk, még a végén megbuktat mindenkit!
--Vagy rájönnek, hogy rossz tanár, és lecserélik --vonta meg a vállát Márk.
--Olyan nincs! Ő az egyetlen rajztanár! --szállt be vitába Aida is.
--Ez nem igaz, a B-seknek egy férfi tanítja --szóltam közbe.
--Ő grafikus, csak a művészetiseket oktatja! --magyarázta Aida.
--Látjátok? Hiába készítitek ki, biztos, hogy nem váltják le! --monda Ivana, aki úgy néz ki jobban kiakadt most, mint a tanárnő.
--Lehet, de azért jól esett --röhögött Tomi. Jajj, ő és az a semmi se érdekel, mindenkit piszkálok korszaka! Nehezen lehet elviselni.
És még csak ezután jött az informatika, ahol - elsősorban a fiúk - csak azért sem csinálták a feladatot, inkább játszottak. Ezért ugye már járt volna az óra munka egyes, de valahogy mindig odavarázsolták a képernyőre a feladat leírását, mikor a tanárnő arra sétált. Nem tudom elhitte-e, hogy tényleg rendesen dolgoznak, de nem szólt semmit. Hát... asszem egyáltalán nem beszélt az órán. Ő csak haragosan nézett ránk, mi pedig csendben lázadtunk az óra ellen.
Spanyolon ma témazárót írtunk, ami... hát... csapatmunkával, de elkészült. Szabina tudta a szavakat, Leon ért a fordításhoz, én pedig kivételesen megértettem a nyelvtani részt, így azokban a feladatokban tudtam segíteni. Nem sokon múlt, hogy mind lebukjunk, de megúsztuk: az egyik lány épp akkor hívta oda a tanárt, mikor az megindult felénk. Örök hála neki, bár még a nevét se tudom. (Heti 3 közös óra nem olyan sok... Főleg úgy, hogy nem is beszéltem még vele egy szót se. Asszem A-s.)              

Otthon csak pár szót tudtam anyáékkal váltani (azt is csak Jankáról), mert siettek fogadóórára. Na igen, ezért se volt jó ötlet pont ma kiakasztani Takács tanárnőt, szinte biztos, hogy a hozzá látogató szülőknek fog panaszkodni. És ha nem is említi a nevem, attól még anyáék úgy veszik majd, hogy én is benne voltam. Jajj. Mondanom kellett volna nekik, hogy kihez menjenek be.
Alig fejeztem be az evést, Janka máris nyúzni kezdett, hogy menjünk ki játszani.
--De nagyon hideg van...
--Nem baj! Tavaly se volt rendes hó, élvezzük ameddig van! --makacskodott.
--Ha muszáj --vontam meg a vállam kelletlenül.
Jó melegen felöltöztünk, és mentünk hóembert építeni. Alig fél órát voltunk kint, de a kezem, a füleim és az orrom is lefagyott. Miután kiolvadtunk, mindketten nekiláttunk megírni a házinkat a konyhaasztalnál. Egy-két egyszerűbb számolásban segítettem a húgomnak, közben pedig azon gondolkodtam, hogy nekem ki segít majd, mert a Mrs Duncan által feladott példák közül csak az első kettőt tudtam megcsinálni. Patrik most nincs itthon, suli után rögtön az egyik haverjához ment, apa a fogadóórán, kitudja mikor érnek haza majd haza, én meg csak lapozgattam a könyvemet, hátha kitalálok valamit.
Egy órányi szenvedés után, mikor már Janka is rég végzett, elővettem a telefonom, és tárcsáztam.
--Szia! Van egy kis gondom a matekkal. Aha. De Janka... Úgy oké. Rendben, indulunk. Szia.
Gyorsan kitéptem egy lapot a füzetemből, ráfirkáltam pár sort, majd szóltam Jankának, hogy öltözzön, mert megyünk.