Április 25., Szerda

Többszörösen is szeretnék elnézést kérni: először is azért, mert a nagy meleg miatt nem volt erőm leülni és megírni az egészet; másodszor pedig azért, mert nem olvastam át rendesen, hogy minél hamarabb felkerülhessen. Szóval ha hibát találtok benne - szóljatok!  

Rég írtam, pedig annyi mindent történt velem az elmúlt pár hónapban. Azt sem tudom, hol kéne kezdenem a beszámolót. Írhatnám, hogy teltek-múltak a hónapok és egyik napról a másikra kitavaszodott, de az olyan sablonos lenne! Igazság szerint szinte alig érzékeltem az idő múlását. De haladjunk szépen sorban, jöjjön egy kis összefoglaló!
Apa teljesen felépült, így egy ideje már újra dolgozik, ami azt jelenti, hogy anya több időt tölthet itthon. És sajnos ezt azt jelentette számunkra, hogy Márk többé nem lóghat fel a szobámba, nem tévézhetünk a nappaliban, nem tanulhatunk nálunk. Mert ugye ez nem az én házam, és vannak szabályok, amiket be kell tartanom, blablabla. Legalább ötvenszer hallgattam meg ezt a szöveget, a maradék tucatnyi alkalommal még apának sikerült időben leállítania anyát, így bele se kezdett. Ez az egész ahhoz vezetett, hogy kezdetben többet jártam át Márkhoz, de ott ahányszor összefutottam az apjával, ő mindig könyörgött (?), hogy vegyem rá a szüleimet egy közös ebédre. Ettől az egésztől mindketten kiborultunk, így mellőzni kezdtük a közös tanulást, és maradtak az órák közti szünetek, a délutáni sütizések, néha egy-egy mozizás, és pár lopott perc az utcán, mikor senki sem figyelt minket (gyakran éjjel).
Mostanában egyébként Patrikkal összefogtunk. Egyszer Laura nálunk vacsizott, és anya mindenféle keresztkérdéseket tett fel neki, meg elég feltűnően kimutatta, hogy mennyire nem kedveli. ("Nem való az ő egy szem fiához.") Ezen okból kifolyólag jópárszor mentünk el kettesben otthonról, aminek duplarandi lett a vége. Szabadtéri koncert, görkorizás, kirándulás... tavaszi szórakozások együtt, néha más tizenegyedikesekkel kiegészülve. Szerintem szuper, hogy lettek idősebb barátaink. :)  
És a suliban már nem csámcsognak rajtunk és a dolgainkon, de nem is békült meg mindenki velünk. Márknak megmaradt Leon, nekem meg ott volt Lilla, aki hetente legalább egyszer nálam töltötte az egész délutánt (vagy ott aludt a hétvégén), és olyankor Alkonyatot néztünk meg Harry Pottert, sütni próbáltunk, mindenféle arcpakolást készítettünk vagy épp táncolni tanultunk. Persze nem feledkeztem meg Monóról sem, aki még mindig együtt van Petivel, de ettől függetlenül tényleg mindig szakított rám időt, ha arról volt szó. És visszatért közénk Paloma is: rendezték a dolgaikat Rafival, szakítottak, de úgy döntöttek barátok maradnak, és úgy tűnt, náluk ez tényleg működik. Jó pár közös programot szerveztünk így hetesben, de Lis hiányzott közülünk. Ő se szakított Bencével, és bár az anyja eltiltotta tőle,  ő titokban mégis minden idejét vele töltötte, és ennek megfelelően elkezdtek romlani a jegyei. Mindenki más hajtott, hogy ne az utolsó hónapban kelljen izgulnia, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Teljesen megváltozott. Ez lenne az élet rendje? Egyszer talán hátat fogok fordítani mindennek és mindenkinek, akit addig szerettem?
Még mindig Ivanáék csapata a legnagyobb ellenségem, de Márk tanácsára elengedem a fülem mellett a beszólásaikat. Így teszek Tomival is, ellenben Benit és Csongort egyszerűen csak levegőnek nézem. Az utóbbi már egyáltalán nem szólal meg a suliban, de még hónapokkal ezelőtt beismerte, hogy nem lett volna szabad elvinnie abba a buliba vagy legalább mellettem kellett volna maradnia. Megbocsátottam neki, de jobbnak láttam, ha nem barátkozunk. Túlságosan különbözőek vagyunk, és ez ritkán vezet jóra.
Ó, lassan már követni se tudom miket írok. Azt például említettem, hogy nem lett új spanyol tanárunk, maradt a nyanya? Vagy hogy az igazgatóság úgy döntött, nem kell a tesi bemutató, mindenki haladjon csak szépen a tanrend szerint? Vagy hogy Matt... te jó ég! Kiderült, hogy miért olyan sokszor beteg, és miért rajta az a sok zúzódás. Pár napja történt minden. Kellett néhány kémia-jegyzet (pár vizsgálat miatt hiányoztam), és Matt megkért, hogy menjek át érte, mert ő most nem tudja elhozni.  Szép tavaszi idő volt, szóval gyalog mentem, pedig elég messze laknak, lent a parton. A házuk földszintes, sárga, előtte csak egy rozoga drótkerítés van. Csengőt sehol se láttam, de a kapu nyitva volt, így bementem, hogy akkor majd kopogok az ajtón. Ahogy közelebb értem a házhoz, hallottam a kiabálást, és egy nyitott ablakon keresztül (a függöny luxuscikk lenne?) megláttam Mattet és az apját (?). A férfi üvöltött, nem is, inkább bömbölt, mint egy oroszlán, aztán a következő pillanatban pofon vágta Mattet. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne sikítsak. Még csak azt se tudtam, hogy szegény mivel érdemelte ki ezt, mert a férfi annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Ennyire nem vagyok jó angolból. Először azt gondoltam, hogy csak egy pofon volt, de azt követte még három másik, majd mikor Matt már a földön volt, a férfi még bele is rúgott párszor. Na akkor már folytak a könnyeim, és teljesen tanácstalan voltam. Nem hagyhattam ott csak úgy Mattet, de féltem bekopogni, nehogy nekem is bajom essen. De tényleg, ilyenkor mi a teendő? Létezik jó megoldás? Szerencsére nem kellett döntenem, mert a bejárati ajtó kivágódott, és épp annyi időm maradt, hogy lebukjak egy bokor mögé. Pillanatokon múlt, hogy Matt apja nem vett észre. Mikor elhajtott a kocsival felálltam, és bementem a házba. Matt még mindig a földön feküdt.
--Jó vagy? --álltam meg mellette, tudtam, hogy ennél hülyébb kérdést fel se tehettem volna.
Lassan felemelte a fejét, hogy rám nézzen, a pillantása fájdalomról árulkodott.
--Te... --nagyon nyelt. --Láttad mi történt? --Bólintottam. --Kérlek, ne mondd el senkinek! --könyörgött.
--De ez így nincs jól!
--Kérlek --suttogta.
Annyiban hagytam a dolgot, és inkább kerestem egy törülközőt, aminek a szélét bevizeztem, hogy letöröljem a vért a szája sarkából. Segítettem neki felülni a padra, de meg kellett támaszkodni az asztalban, és látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak.
--Mi van ha... belső sérüléseid vannak? Nem kéne orvoshoz menned? --aggodalmaskodtam.
Megrázta a fejét.
--Rendbe jövök, de most el kell menned. Bármelyik pillanatban visszajöhet. hiba volt idehívnom téged --mondta, majd felállt, és az egyik szobából egy halom papírt hozott ki. --A jegyzetek. De annyit kérek, hogy amit ma láttál... nos, ne beszélj erről senkinek. Tényleg ne. Jó?  
Megígértem, hogy hallgatok, mint a sír, de másnap, mikor Matt rosszul lett a folyosón és mentőt kellett hívni, kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam az ofőnek mit láttam. Megértette, hogy nem akarom, hogy Matt rájöjjön, hogy elárultam, de segíteni is akart neki, így annyit ígért meg, hogy megkéri az orvosokat, alaposan kérdezzék ki a sérülések eredetéről, de az illetékes szerveket mindenképp értesíteni kell.
Nyomasztott, és még mindig nyomaszt a gondolat, hogy mi lesz Matt sorsa, de remélem, hogy jól cselekedtem. Bízom benne, hogy holnap az ofő már tud friss hírekkel szolgálni az állapotáról.   

Hogy elterelje a figyelmemet, Patrik - akinek mindent elmondtam - mára közös programot szervezett. Mire hazaértem, ő már otthon volt Laurával, és alig fél órával azután, hogy elváltunk, megjelent Márk is a görkorijával (mert miért ne lenne neki épp az?).
--Hogy jobb kedved legyen --kommentálta a dolgot Patrik, mikor látta, hogy milyen meglepett fejet vágok.
Megöleltem és megköszöntem a kedvességét, majd gyorsan előkerestem a cuccom, hogy indulhassunk is. Először csak a környező utcákban mentünk, aztán legurultunk a dombon, és egy parkban versenyeztünk, végül pedig a Balaton partján leültünk egy padra és kólát ittunk. Mondanom se kell, hazafelé már nem volt ennyi energiánk, de buszra se akartunk szállni, így egymást húzva szenvedtük fel magunkat a dombra.