Június

Először is szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, és tényleg nehezemre esik ezt kijelentenem, de itt a vége. Ezzel a résszel végleg lezárom Mel történetét. A blog ezentúl is elérhető marad, és ha egyszer úgy döntenék, hogy újra magamhoz veszem a (virtuális) tollamat, akkor itt jelzem először. Köszönöm, hogy olvastatok!♥ R. 

Nem tudom melyik hangzik sablonosabbnak: ha azt mondom, hogy ez a reggel is olyan volt, mint bármely másik, vagy ha azt, hogy már ébredéskor éreztem, hogy ma valami komoly dolog fog történni? Mert igazából nem éreztem az ég világon semmi, mikor kimásztam az ágyamból. Csak az előttem álló napra tudtam gondolni, mert eljutottunk ide is, az évzáróhoz. Hónapokkal ezelőtt azt hittem, sosem fog véget érni az első gimis évem, végre mégis ott álltam a tükör előtt az ünneplőmben és próbáltam valamit kezdeni a hajammal. A falon keresztül hallottam, hogy már Patrik is készülődik, felismerni véltem egy David Guetta számot, amit akkor énekel zuhanyzás közben, ha jó napja van. Hirtelen Márk jutott eszembe, aki az utóbbi időben szinte minden idejét nálam töltötte, sokszor csak feküdt az ágyamon és nézte, ahogy tanulok. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, hiába faggattam, ő mindig csak annyit válaszolt, hogy "A látványod megnyugtat." Amúgy sem tűnt idegesnek, szóval nem értettem miért kellett volna nyugtatnia magát, de persze most már minden apró részlet a helyére került.

Az apja titokzatos "barátnője", a rövidebb ideig tartó eltűnések, a sok-sok együtt töltött perc, mikor semmi különöset nem csináltunk...

Mindez a búcsúnkat készítette elő. Azt a pillanatot, amit még rémálmaimban se éltem át. Amiről azt hittem, hogy nem fog bekövetkezni soha, vagy legalábbis még évekig nem. Szinte érzem, hogy a mellkasomból kiszakadt egy darab, és minden összedőlt bennem most, hogy az alap eltűnt. Nincs már többé biztos pontom. Nincs már más, csak az üresség.

Hogy mi is történt pontosan? Tudom, hogy le kell írnom, és azt is tudom, hogy újra zokogni fogok, de félek, hogyha nem teszem meg az emléke csak úgy eltűnik, és a boldog percekről azt gondolom majd, hogy csak álmodtam.

Tehát egy meleg, júniusi napom (a pontos dátumot nem tudom, és nem is érdekel) készültem az évzáróra, enyhe késéssel el is indultunk. Márk mint mindig, most is fogta a kezemet, de kivételesen az ünnepség alatt se engedte el, bár a meleg miatt mindkettőnk tenyere izzadt. Ugyan, hol érdekelte őt akkor egy ilyen apróság?

Meghallgattuk az igazgatót, diákokat, tanárokat, mindenkit, akinek volt mondanivalója, majd a terembe mentünk, hogy ofő is kedvére beszélhessen. A bizonyítványokat úgy tette le az asztalra, mintha egy kupac szemét lenne, majd belekezdett egy szónoklatba arról, hogy ez talán az első évünk volt, de ő többet várt tőlünk, és sikerült elég siralmas eredményeket produkálnunk, és örülhetünk, hogy a bukást megúsztuk (többnyire). Miután mindent elmondott és mindent kiosztott, jó nyarat kívánt, majd magunkra hagyott minket. Szerettem volna maradni még, és beszélgetni a többiekkel, de Márk szinte a semmiből mellettem termett, és megkért, hogy menjünk. Komolynak tűnt a hangja, így szó nélkül követtem. Azt hiszem, még köszönni is elfelejtettem.

Már a dombom mentünk felfelé, mikor megtaláltam a hangom:

--Márk, mi folyik itt? Miért nem maradtunk?

--Muszáj beszélnünk, valami fontosról --felelte, majd jelentőségteljesen rám nézett.

--De mi az? --kíváncsiskodtam.

--Ne itt!

El képzelni se tudtam mitől ilyen komor. Mert bár kifejezéstelen volt az arca én tudtam, hogy valami komoly baj lehet. Nem faggatóztam tovább. Talán addig jó, amíg nem tudom miről van szó. Szóval csendben haladtunk hazafelé, majd hozzánk mentünk be, mert anyáék Janka évzárójára mentek. A kertben, a hintaágyra telepedtünk le úgy, ahogy voltunk, ünneplőben. Én csak bámultam Márkra, és vártam, hogy megszólaljon végre. Sejtettem, hogy itt valami komoly dologról lesz szó, ezért nem is akartam siettetni, hadd gondolja át nyugodtan mit is akar mondani.

Vett egy mély levegőt, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd megszólalt.

--Elmegyek.

Csak így egyszerűen. Kinyögte, én pedig elsőre fel sem fogtam, hogy mire gondol.

--Haza mész? De hát még el se mondta, amit akartál!

--Nem, nem úgy értettem --fogta meg a kezem, és szomorúan nézett. –Én… el fogunk költözni.

--Mi? --ennyit tudtam kinyögni. Az jutott eszembe, hogy milyen ironikus ez az egész: ha nem költöztünk volna ide, akkor sosem ismerem meg, és most egy újabb költözés fog minket szétválasztani. Mert szét fog, nem igaz? –Ez… ez azt jelenti, hogy… hogy… --Nem voltam képes kimondani. --Mennyire messzire?

--Egy másik országba --felelte félve, majd sápadt arcomat (ami onnantól kezdve jóideig vissza se tért az eredeti színéhez) látva gyorsan folytatta. --De figyelj, inkább elmagyarázom az elejétől kezdve, rendben?

Nehezemre esett, de sikerült bólintanom.

Az első dolog, amit tisztáztunk az az volt, hogy a nő, akit még hónapokkal ezelőtt a házuknál láttam, az nem más volt, mint Márk és az ikrek anyja. Egész eddig meg voltam róla győződve, hogy meghalt, de kiderült, hogy csak nem volt rájuk kíváncsi (úúú), de valamiért most hirtelen érdekelni kezdték a gyerekei, és ezért is jelent meg. Ekkor kezdődtek a viták a két szülő között, és fordultak a bírósághoz, hogy eldöntsék kit illet a felügyeleti jog. Márk biztos benne, hogy az anyja lefizette a bírót vagy valamit csinált, mert ő nyerte meg a pert.

--A tárgyalás után első dolga volt odajönni hozzánk, és közölni, hogy csomagoljunk, mert költözünk.

--És az ikrek? Ők mit szólnak ehhez? --kérdeztem, mert egyelőre csak az apróságokat voltam képes felfogni. Kezdjük csak kicsiben, hátha akkor nem omlok össze annyira.

--Ez a legdurvább az egészben: örülnek neki! Alig várják a költözést, és imádják, hogy itt van az anyjuk --mondta Márk hevesen. --Pedig ha engem kérdezel, százszor inkább apa, mint anya. Én még emlékszek rá milyen volt, amíg velünk élt.

--De hova mentek? Azt elmondta, vagy csak úgy elvisz titeket a nagy semmibe?

--Sajnos elmondta. Ha lett volna lehetőségem, akkor esküszöm, hogy megszöktem volna előle.

Komoly arckifejezését látva ijedség fogott el, hogy mégis hová készülnek.

--Miért? Az ország másik felébe? Debrecen? Szeged? --reménykedtem. 

--Japán --suttogta.

Nem, nem és nem. Ilyen csak a filmekben történik, ugyan miért döntene úgy egy magyar anya, hogy egyik pillanatról a másikra kiköltözik a gyerekekkel egy teljesen más kultúrájú közegbe? Hisz a nyelvet se ismerik, az írásjeleket se, semmit! Ez képtelenség.

Persze nem az volt. Márk viselkedése hűen tükrözte szavai igazságát. Bármennyire is másban bizakodtam, ez most a valóság volt.

Azt hiszem egy utolsó kérdésem maradt, legalábbis csak egyet tettem fel. Mert arra a kérdésre, hogy mi lesz velünk, már tudtam a választ.

--Miért nem szóltál hamarabb?

--Tudom, kellett volna de… szörnyű alak vagyok! --temette az arcát a kezeibe. --Annyiszor szólni akartam! De mindig csak néztelek, és az járt a fejemben, hogy miért kelljen neked is szenvedned idő előtt?

--El képzelni se tudtam, hogy miért viselkedsz olyan furán! --fakadtam ki. Már tényleg a sírás határán álltam. --Ha tudtam volna…

--Akkor? --szakított félbe. --Mit csináltál volna másképp? Én úgy érzem ez így volt jó. Csak mi ketten, semmi kötöttség, csak az számított, hogy együtt voltunk.

--Ha hamarabb szólsz, megszökhettünk volna együtt --mondtam, majd átöleltem. Ahogy megéreztem az illatát a szemeimet elfutották a könnyek, és sikeresen összevizeztem a fehér ingjét. Legalább húsz percig zokogtam, majd rájöttem, hogy talán ezek az utolsó perceink együtt, és nem akartam, hogy így lásson utoljára: vörös, bedagadt szemekkel. Szipogva töröltem le a könnyeimet. --Nem értem, miért kell elmenned --szaladt ki a számon, bár teljesen más járt a fejemben. Arról akartam kérdezni, hogy mikor indulnak, nem lehetne-e meggyőzni az anyját vagy hogyan is fogjuk tartani a kapcsolatot.

--Nagyon fogsz hiányozni --simította meg az arcom, --de nem hinném, hogy tehetünk bármit ez ellen.

--Szóval te ilyen könnyen beletörődtél? --emeltem fel a hangom. Nem akartam így viselkedni, tényleg nem, de leállni se tudtam. Annyira kiborító volt ez az egész helyzet!

--Nem, dehogy, csak… ismerem a szüleimet. Bármit teszek, azzal csak rosszabb lesz a helyzet --magyarázta, majd fájdalmasan lehunyta a szemét.

--Ezt hogy érted? Mire gondolsz?

Nyelt egy nagyot.

--Már… már így is elcsesztem az egészet. --Vártam, hogy ezt kifejtse bővebben. --Elvette a telóm.

--Tessék? --kerekedett el a szemem.

--Jól hallottad. Az ellenkezésem miatt így büntettek meg. Anyám azt mondta vissza se kapom… soha többé.     

Ezt nem gondolhatta komolyan! Tőlem is vonták már meg a gépemet, de maximum egy hét múlva visszaadták. De ez nem úgy hangzott, mint egy sima büntetés. Inkább… mintha el akarná szakítani a múltjától, és minden eddigi ismerősétől. Nem értem, miért tennék ezt vele? Ez egy rejtély maradt előttem, éppen ezért meg se osztottam Márkkal. Helyette eldöntöttem, hogy átmegyek vele és bármi áron kiderítem, hogy mi folyik itt valójában. Na jó, lehet hogy túl sok filmet néztem és ezért gyártom az összeesküvés-elméleteket.

--Ugye attól még fogjuk tartani a kapcsolatot? Facebook, Skype… azért neted lesz, ugye?

--Remélem.

Ettől a választól nem lettem nyugodtabb, úgyhogy inkább kijelentettem, hogy vele akarok maradni egészen az indulás pillanatáig - ami egy órán belül esedékes volt. Fájt, hogy nem lelkesedett annyira az ötletért, mint reméltem, de betudtam annak, hogy nem akar az anyja közelében tudni. Persze ez nem gátolt meg semmiben, együtt akartam vele maradni, hátha a végén valahogy megakadályozhatom, hogy elmenjen. Bele se gondoltam, hogy esetleg nélküle éljek tovább. Még mindig nem hittem el, hogy ez megtörténhet. Olyan kevés időnk volt együtt! Másoknak évek jutnak, nekünk meg csak hónapok? Ez igazságtalanság!

Gyorsan átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, bezártam mindent, majd átmentünk hozzájuk. A ház előtt egy kölcsönzői kocsi parkolt, valószínűleg taxi helyett, de elég kicsinek tűnt három ember cuccának. Ha Márknak fel is tűnt ez, nem szólt semmit. Nagyon csendes volt. Az ajtón belépve vitatkozó hangok hallatszódtak a konyha felől, de Márk köszönés nélkül, gyors léptekkel a szobája felé vette az irányt, még a cipőjét se vette le, én pedig loholtam utána. Márk ágyán egy bőrölt feküdt félig behúzva.

--Ez meg mi a… --kezdte el kihúzni a cipzárt, majd meglátta a ruhákat. --Ezt nem hiszem el! --fújtatott idegesen és megindult kifelé, de előtte még odaszólt nekem (kicsivel kedvesebben). --Maradj itt!

A nyitott ajtón keresztül azt hallottam, hogy a konyhai veszekedés egy pillanatra elhallgat, majd Márk elkezd kiabálni. Olyan hangos volt, hogy tisztán értettem, amint számon kérte az anyját mégis miért pakolt össze helyette. A magyarázatot nem értettem, de az feltűnt, hogy a mondat közepénél léptek indultak meg a szoba felé.

--Azonnal gyere vissza! --szólt utána az anyja most már hangosan. --Még nem fejeztem be!

--Hadd döntsem már el én, hogy mire van szükségem! --üvöltötte vissza Márk, majd becsapta a szobájának az ajtaját. --Összepakolt helyettem, mert úgyis csak a ruhákra lesz szükségem --mérgelődött. --Persze, majd azt is ő dönti el, hogy mit veszek fel.

Szó nélkül figyeltem, ahogy fel-alá járkált a szobában és a polcokon lévő cuccokat nézegette. Valószínűleg azt próbálta kitalálni, hogy mit tudna még magával vinni, mire lenne a legnagyobb szüksége.

--Mi lesz a deszkáddal? --kérdeztem, mikor arra tévedt a tekintetem. --Mert a bicódat gondolom úgyse tudod vinni…

--Nem tudom, fogalmam sincs mire lenne szükségem Japánban --sóhajtotta. --Semmire, nem viszek semmit --döntötte el, majd ledőlt az ágyra.

Eredetileg azért (is) jöttem, hogy segítsek neki pakolni, de most úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha nem szólnék bele. Ha üres táskával akar menni, akkor azzal megy. Ahelyett, hogy erőltetem volna a dolgot, inkább hozzá bújtam még utoljára.

--El se tudok képzelni, mennyire fogsz nekem hiányozni --suttogtam.

Válasz helyett megcsókolt, könnyedén, lágyan, olyan volt, mintha ez lett volna az első csókunk. Vagy… Sós könnyeket éreztem az arcomon, de ezek most nem a sajátjaim voltak. Márk volta az. Eddig sosem láttam sírni, és vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, hogy most miattam teszi. Örülök, hogy ennyit jelentek neki, de annak jobban örülnék, ha nem lenne oka könnyeket hullajtani.

Mire az anyja kopogás nélkül belépett, már én is bőgtem.

--Márk, indulás! --mondta, majd kiszúrt engem. --Ő meg ki? --kérdezte, mintha a csókolózás nem lett volna elég magyarázat.

Márk is ezt gondolhatta, mert csak felkapta a gördeszkáját, kézen fogott, és már készen is állt.

--A bőrönddel mi lesz? Nem fogom helyetted cipelni! --jelentette ki a nő, akit a könnyeim miatt nem is tudtam rendesen megnézni. Annyit érzékeltem, hogy magas és sovány.

--Nem viszem --jelentette ki Márk látszólag nyugodtan, de egy kicsit megszorította a kezem, így tudtam, hogy ideges. Mielőtt az anyja válaszolhatott volna, folytatta. --Nem érdekel, hogy mit mondasz, szóval el se kezdd!

Tehát mind kivonultunk az autóhoz. Mondanom sem kell, most nem siettünk annyira. Az ikrek már a csomagtartóba rakodtak, majd mentek is az apukájukhoz búcsúzkodni. Addig Márk bedobta hátra a deszkáját és a sebtében felkapott laptopját. De ahelyett, hogy ő is az ikrek után ment volna, inkább visszajött hozzám, és még utoljára megcsókolt.

Egyre jobban közeledett az indulás időpontja, már hallottuk a kocsiajtó-csapódásokat, de nem engedtük el egymást. A csókból lassan végtelenített ölelés lett. Az anyja megint elkezdett kiabálni, de meg se hallottuk. Megvolt már a könnyes búcsú, most kellett egy olyan is, amit megőrizhetünk emlékeinkben a következő találkozásik. Végül Márk apjának úgy kellett szétszednie minket, de még így se akartuk elengedni egymás kezét.

--Ne menj el! --zokogtam, megszegve a magamnak tett ígéretemet, hogy amíg itt van, próbálok erősnek látszani.

Még utoljára rám nézett, könnyeket láttam csillogni a szemében, aztán vége lett. Még be se csukódott az autó ajtaja, az anyja már el is indult. Én meg csak néztem utánuk, és bőgtem.

--Menj haza, Mel --tette a kezét az apja a vállamra, majd bement a házba.

Maradtam. Leültem a járda szélére (félig az útra) és bőgtem. Itt talált rám később Patrik, aki csak hazaugrott átöltözni a randija előtt, végül mégsem ment el. A karjaiba vett és úgy cipelt el a szobámig, mert nem voltam hajlandó megmozdulni, és legalább egy óráig próbálkozott azzal, hogy kitalálja, mi bajom, majd úgy döntött, magamra hagy.

Tudtam, hogy még el sem érem a történet végét, és máris újra zokogok. Már nem is lehet látni mit írok, annyira elmosódott. Hiába telt már el egy kis idő, hogy pontosan mennyi azt nem tudom, mert elég régen hagytam el a szobámat vagy kapcsoltam be valamit, de még mindig ugyanúgy fáj, ha rágondolok. Ennek nem szabadott volna így történnie. Ilyen csak a filmekben történik. A valóságban… ritka. De az biztos, hogy nem végződik happy enddel. Fogjuk-e még látni egymást? Visszatér-e valaha is? Vagy nekem kell utána mennem…?           

Május 1., Kedd

--Oké, vegyük át még egyszer. Azt mondod, hogy mióta láttad azt a nőt náluk, azóta furán viselkedik? --kérdezte Paloma, aki nálam töltötte a hosszú hétvégét. Elmentünk vásárolni, hajnalig DVD-ztünk, hattyúkat etettünk a parton és természetesen minden fontos dolgot megbeszéltünk, beleértve a fiúk furcsaságait is. Ami Márkot illeti, csütörtök óta tényleg megváltozott. Pénteken szokás szerint együtt mentünk suliba, de alig szólt két szót, és végig úgy viselkedett, mint aki valahol nagyon messze jár. Ez jellemezte egyébként az egész napot. Szünetekben ott állt az ablaknál a padom mellett, de csak bámult maga elé, az sem zavarta, hogy végig a lányokkal beszélgettem. (Pedig máskor ha sokáig hanyagolom, akkor odalép és egy puszit nyom a fejemre, hogy felhívja magára a figyelmem.) Angolon együtt kellett volna felolvasnunk egy párbeszédet, de mindig oldalba kellett böknöm, mikor ő következett. Suli után meglátogattam Mattet, aki kicsit haragudott rám, amiért elmondtam az ofőnek mi történt, de megértette, hogy az ő érdekében csináltam. Jobban néz ki, jobban is van. Elmondta, hogy az apját kirúgták a munkahelyéről (már régóta rosszul állt a szénája, szóval korábban is verte), aki így nem tudja fizetni a tandíjat, szóval könnyen lehet, hogy jövőre új iskolát kell keresnie. Legalábbis a kórház előtt így volt. Most viszont egy csomó emberrel kellett beszélnie, akik mind meg vannak róla győződve, hogy jobb lenne neki nevelőszülőknél.

--De hát én angol vagyok! --fakadt ki. --Hogy helyezhetnének el Magyarországon?

Kétségbe van esve, amit meg is értek. Talán haza kell térnie örökre, de egy új élet vár rá, az az egy biztos. Elvileg már nem sok esély van rá, hogy az apjával maradjon. Azt mesélte, hogy be se engedik a kórterembe. Legközelebb (és talán utoljára) a bíróságon láthatja majd. De mindez csak később lesz, talán egy hónap múlva, bár Mattnek arról fogalma sincs, hogy addig mi lesz.
Úgy léptem ki a kórház kapuján, hogy én ezt az egészet most elmesélem Márknak, mert ő biztos megérti, és lesz egy-két okos gondolata, de nem vette fel a telefont. Késő estig bámultam ki az ablakon, de egyetlen lámpa se égett a házukban. Nem említette, hogy esetleg elmennek valahová a hétvégére, így csalódott voltam. Másnap tudtam vele beszélni, de csak annyit mondott, hogy Pesten van és nem ér rá, majd letette.
Mindent kitálaltam Palomának, aki kijelentette, hogy nem miattam viselkedik így, tuti, hogy nem én bántottam meg. Arról viszont elképzelése sincs, hogy akkor mi baja lett ilyen hirtelen.
--Talán tényleg azzal a nővel kapcsolatos dolog --gondolkozott hangosan a barátnőm. --Lehet, hogy az apja már el is jegyezte?
--Hát... nem tudom. Én nem olyan embernek ismertem meg, bár ki tudja --vontam meg a vállam. --Nem lehet, hogy...
Hirtelen hallgattam el. Gondolni se akartam erre a lehetőségre.
--Hogy mi? --bámult rám pislogás nélkül.
--Talán... --nyeltem egy nagyot. --Túl régóta vagyunk együtt. Ha megunta már...
--Ugyan! --szakított félbe hirtelen. --Napokkal ezelőtt még úgy nézett rád, mintha te lennél az egyetlen ember a Földön! Biztos vagyok benne, hogy nem változott meg a véleménye ilyen hirtelen!
Elgondolkodtam azon, amit mondott, de nem győzött meg teljesen.
--És mi a helyzet veled meg Rafival?
--Az teljesen más ügy! --rázta meg a fejét. Láthatta rajtam, hogy ez nekem nem elég, így egy nagy sóhajtás kíséretében folytatta. --Tudod, nálunk ez az egész fokozatosan történt. Már hetekkel korábban tudtam, hogy ez lesz a vége. Először csak összekülönböztünk... nem egyezett a véleményünk. Aztán kijelentette, hogy túl sokat vagyunk együtt, neki távolság kell.
--De akár ez is lehet a kezdete valami ilyesminek...
--Nem! Márk kimondaná, amit gondol. Nem folyamodna olyan trükkhöz, hogy nem válaszol a telefonokra vagy hamar leráz. Ő nem olyan srác.
Igen, talán tényleg igaza van. De azért kellett pár óra, mire ezt beláttam. Nagyon megfontolt ember vagyok, mindenen sokáig gondolkozom. Most már tudom, hogy ezért is hiányzott annyira Paloma: a tanácsai felbecsülhetetlen értékűek, és neki mindig sikerül meggyőznie.
Sajnos kora délután véget ért a csajos hétvége, Palomának indulnia kellett. Nem bántam volna, ha marad még, de anya rámutatott, hogy mindkettőnknek van tanulnivalója. Hát ez igaz. Mindenfélét csináltunk, de könyvet azt nem vettünk a kezünkbe. Pedig... Itt az év vége, mindenből összefoglalás, témazáró, javítódolgozatok, felelések... Nekem is hajtanom kéne, mert majdnem az összes tárgyból két jegy között állok, de nehéz rávennem magam. Most komolyan, odakint már legalább 30 fok, én meg idebent gubbasszak a füzetek fölé görnyedve? Megpróbáltam, tényleg, de fél óra volt a max, amit még bírtam, akkor aztán úgy döntöttem, hogy megkeresem a húgomat, hátha csinálunk valamit együtt.
Benéztem a szobájába, de üres volt. Körülnéztem a földszinten, a kertben, de nyoma sem volt. Csak a macskával akadtam össze (ami egyébként mindig Janka mellett van), amiből rájöttem, hogy szinte biztosan nincs itthon. Odamentem apához, aki a hintaágyban olvasott, hogy kifaggassam.
--Anyával együtt elmentek sétálni --világosított fel.
--De nekem nem is szóltak! --méltatlankodtam.
--Nem akartak zavarni, tudták, hogy tanulnod kell --mondta apa, amire csak egy horkantással válaszoltam. Nem volt értelme tovább mérgelődni, visszatértem a házba.
Hogy mit csináltam a délután hátralévő részében? Bevallani se merem, mert kiderült, hogy nézőközönségem is volt.

...

Glee-t néztem.

...

És ha ez nem lenne elég, a szereplőkkel együtt énekeltem.

...

És táncoltam is hozzá.

...

...

...

És ezt Márk végignézte.
Végem, elsüllyedek szégyenemben. Napok óta nem láttam, átjön hozzám, hogy beszéljünk, erre azt látja, hogy a hajkefémmel felszerelkezve szambázok a szobám közepén. Mondanom se kell, annyira röhögött, hogy egy jódarabig meg sem bírt szólalni.
Végül annyit mondott, hogy "Ez eszméletlen volt", majd ledőlt az ágyamra, és onnan vigyorgott rám. Nem mondta, hol volt, miért nem jelentkezett. Annyit kért, hogy meséljem el, hogy telt a hétvégém. Meghallgatta, utána pedig a karjaiba vont, és szó nélkül ücsörögtünk. Annyi mindent akartam tőle kérdezni, de éreztem, hogy nem lehet. Majd elmondja, ha akarja. Ha fontos, biztos elmondja. Egyszer el kell mondania. A kíváncsiságom már majdnem felülkerekedett rajtam, mikor anyáék érkezését hallottuk a földszintről. Erről ennyit.
--Találkozunk holnap reggel --súgta a fülembe, majd megcsókolt.
Olyan természetességgel ment le a lépcsőn, mintha itt lakna. Anya összehúzott szemekkel méregette, de most az egyszer nem kezdett el veszekedni. Azzal büntet, hogy nem szól semmit, és arra számít, hogy majd így a bűntudat miatt... mit csinálok? Most komolyan, mi járhat a fejében?
Szörnyű kimondani, de tényleg nem ismerem a saját családomat. Gyakorlatilag együtt élünk, de elméletileg... hát, mindenki a saját bolygóján van. A többiekéről nem tudok nyilatkozni, de az enyém rózsaszín, éjjel-nappal szól rajta a zene és Márk körül forog.

Április 26., Csütörtök

--Jó reggelt gyerekek, ma nagyon sok megbeszélni valónk van --lépett be az ofőnk a terembe. Látszott rajta, hogy izgatott, és szokás szerint elszórta a papírjainak legalább a felét. Ezúttal is Ivana ugrott oda, hogy összeszedje, más szerintem észre se vette, hogy mi történt. De hát istenem, az első órában néha a nevünket se tudjuk megmondani! Be kéne vezetni, hogy legalább egy órával később kezdődjön a tanulás. Én talán még ráérnék aludni, de páran azok közül, akik vonattal jönnek hajnali négykor kénytelenek felkelni, hogy ideérjenek! Jó persze, egyszerűbb lenne, ha átiratkoznának egy közelebbi suliba, de nem véletlenül járnak ide. Aki itt van, az mind konkrét céllal érkezett. Mert ez nem csupán egy gimi: ez egy ugródeszka a legjobb egyetemekhez. A külföldi egyetemekhez, elsősorban. Aki ide jár, ebbe az osztályba, az nagy valószínűséggel pár év múlva már a Harvard hallgatója lesz. Éppen ezért, csak is az ő érdekükben, kellene később kezdődnie a tanításnak. Talán egyszer be is vezetik, de amilyen szerencsénk van, tuti csak a mi érettségink után. Na de térjünk vissza az ofőre, aki bele is kezdett a mondandójába. --Először is, biztos nagyon kíváncsiak vagytok rá, hogy mi a helyzet az osztálytársatokkal. Örömmel kijelenthetem, hogy bár súlyos volt az állapota, Matt már sokkal jobban van. Ha gondoljátok be is mehettek hozzá látogatóba. Biztos örülne neki.
--Tanár úr! --szólt Leon elnyomva egy ásítást. --Pontosan miért is van kórházban?
Érdeklődve figyeltem én is. Kelemen az igazságot biztosan titokban tartja, de azt nem tudtam, hogy milyen fedőszöveget talált ki.
--Nos... --kezdte, de láttam rajta, hogy nem lesz képes folytatni. Minden jel arra utalt, hogy nem talált ki fedőszöveget.
Kezdett hosszúra nyúlni a csend, ezért a segítségére siettem.
--Vakbél --jelentettem ki, mire minden fej kérdőn fordult felém. --Öhm, beszéltem Mattel tegnap, és ő mondta.
--Igen, az! --csapott a homlokára Kelemen. --Elnézést, csak nem jutott eszembe az angol szó. Köszönöm --mosolygott rám. 
--Akkor műtötték is? --érdeklődött Kelly halkan. Úgy látszik, őt megviselte a hír.
--Igen, azt hiszem rögtön, miután bevitték.
--Az enyémet is kivették már, valami szörnyű dolog --kommentálta Eric. --Az a fájdalom...
--Jól van gyerekek, elég lesz --szakította félbe Kelemen az egyre hangosabbá váló beszélgetést. Úgy tűnt mindenkinek van valami élménye, amit a vakbéllel kapcsolatban megoszthat. --Térjünk át egy sokkal vidámabb témára: az osztálykirándulás.  Akkor 8-án reggel 7-kor találkozunk majd itt az iskola előtt, és...
--Tanár úr! --szakította félbe Mono. --De aki Pesten lakik, annak nem lenne egyszerűbb, ha alapból a reptérre menne? Most minek jönnék még előtte ide, ha egyből oda is mehetek?
--Hm, van benne valami... --vakarta meg a fejét. --Ezt még át kell gondolnom, adjatok pár percet.
Adtunk neki. Szerintem még nem írtam, de Párizsba megyünk idén kirándulni, három napra, és repülővel. Így hamarabb is odaérünk, meg sikerült olyan gépre lefoglalni a jegyünket (és olyan hamar), hogy tök kedvezményes áron repülhetünk. A szülők is támogatták az ötletet, azt hiszem számítottak rá, hogy külföldre megyünk, hisz ez nem egy mindennapi iskola és a miénk nem egy mindennapi osztály. Néha szeretem azt gondolni, hogy különlegesek vagyunk :)
És mi lesz a program? Louvre, Notre Dame, Eiffel-torony, Diadalív, Tuileriák kertje... a szokásos kötelező dolgok, de lesz még szabadprogram is, amikor megnézhetünk helyi boltokat, kávézókat, meg ilyeneket. A szállásunk egyébként nem a fővárosban lesz, hanem egy közeli kis városkában, ahol sokkal olcsóbb a szállás. Mondjuk így az utazásért kell majd többet fizetni, de azt hiszem a tanár úr erre is kitalált valamit. Talán még ma meg is osztja velünk.
--Rendben, azt hiszem megvan a megoldás --szólalt meg tíz perc után. Érdekes módon ezt az időt most mindenki csendben végigülte. --Szóval kinek lenne jobb úgy, hogy alapból a reptérre menne? --Válaszként fél tucatnyian feltették a kezüket. --Rendben, a többieket meg a vasútállomásra várom hét órára, illetve kérem, hogy akik egy későbbi megállónál szállnak fel, azok is időben érkezzenek majd a megfelelő állomásra, nem szeretném, ha bárki is lekésné a vonatot. Mindenkinek jó lesz így?  
Bólogattunk, hát persze. Nekünk ez a felállás tökéletesen megfelelt, már csak a szülőket kellett meggyőzni arról, hogy ily módon se marad itthon senki, mindenki ott fog ülni a repülőn és természetesen senkinek se esik baja. De ez már nem a mi gondunk volt, sok mással együtt ezt is rábíztuk az ofőre.
--Akkor írjátok be az ellenőrzőbe, hogy 2-án szülői értekezlet, aztán gyertek aláírásért.
Így is tettünk, de nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom már kicsengettek, mire végeztünk. Senkinek se volt kedve sietni. Mostanra már mindenki (kevés kivétellel) elvesztette a lelkesedését, és egyedül a nyári szünetre tud gondolni. Azt hiszem két hete hallom erről-arról a különböző terveket: nyaralás, fesztivál, munka, strand, pasizás, bulik... Nem tagadom, nekem is vannak ötleteim, hogy mivel töltöm majd a két és fél hónap szabadságot. Itt a strand, szerintem le fogok költözni oda, és minden időmet a vízben töltöm majd! Ha kell Jankát is viszem magammal, majd szólok Márknak, hogy ő is hozza az ikreket. Tarthatunk majd csajos napokat, Monót el tudom szállásolni, ha ráér Paloma ő is jöhet, Lilla az alap... talán még Lisette és észhez tér a melegben és visszatér közénk. A bátyámmal és a haverjaival átruccanhatunk majd máshová (nem tartják cikinek a társaságunkat), és talán még bulizni is elengednek anyáék. Családi nyaralás tuti lesz, azt hiszem idén valami gyógyfürdőbe, ahol a víz jót tesz majd apának, de remélhetőleg idén megúszom majd a mamáéknál töltött hetet. Ott nincs az ég világon semmi, így azt nem nevezném nyaralásnak, inkább csak büntetésnek. Tavaly még képes voltam kifejezéstelen arccal végigszenvedni, de idén már biztos nem menne. Túl sok okom van rá, hogy miért jobb nekem otthon.
Angolon egy érdekes "játékot" talált ki nekünk a tanárnő. Az elmúlt pár órán Shakespeare színműveinek rövidített változatát olvastuk, és igazából az egész hónap azzal telt, hogy ezt a kort tanulmányoztuk. Miss Bone pedig arra az elhatározásra jutott, hogy színészkednünk kéne: hozott egy csomó szituációt, amit úgy kellett elő adnunk, mintha a 16. század végén éltünk volna, szóval nagy hangsúlyt kellett fektetnünk a szóhasználatra is. Ez azért is volt érdekes, mert angolban nem igazán lehet magázni, így csak minden mondat végére odabiggyesztettünk egy sir-t vagy madam-ot. Én úrihölgy voltam, a feladatom pedig az volt, hogy visszautasítsak egy báli meghívást udvariasan. Ez még úgy-ahogy könnyen ment, de Áginak például egy férfit kellett lekoptatnia. Szegénynek olyan szavakat kellett használnia, amiket még magyarul se tudnék elismételni, nemhogy angolul! Márknak egy orvossal kellett beszélnie (Áronnal), aki közölte vele, hogy le kell vágni a lábát. Ezt mondjuk csak improvizálta, mert a papírján semmi ilyesmi nem szerepelt, de a tanárnő megdicsérte a leleményességéért. Ivana koldus volt (hehe), akinek ételt kellett kunyerálnia Emmától, aki persze kihasználta a helyzetet és szinte röhögve közölte vele, hogy nem kap. Miss Bone ezt a hozzáállást már nem annyira díjazta, de nem talált kivetnivalót Emma korhű szavaiban, így nem büntette meg. Ivana füstölgött a méregtől, de senki se vette komolyan. Ez csak egy játék volt, amivel a tanárnő megpróbálta feldobni az amúgy monoton órák egyikét.         
Összevonás volt tesin, a fiúkkal együtt mi is fociztunk. Matt, Aida, Stella és Tomi hiányoztak ma, így négyfős csapatokat kellett alkotnunk. Két csapat bent játszott, kettő kint, és amolyan bajnokságfélét rendeztünk, mindenki minden ellen. A tanár sorsolása után a következő csapatok alakultak ki: Eric-Paloma-Csongor-Ivana, Ági-Gabó-Leon-Mono, Louis-Márk-Lis-Emma, Kelly-Rafi-Áron és én. Az első meccsünket Ericék ellen játszottuk odakint. Volt egy rövidebb vita, hogy legyen-e kapus, de végül úgy egyeztünk meg, hogy nem kell. A csapategységünkkel volt egy kis gond, mégpedig az, hogy Kelly egyáltalán nem tud focizni. Ezt nem úgy értem, hogy én tudok, de ő nagyon ügyetlen!
--Gyerünk, lődd be! --kiabáltam neki, mikor láttam, hogy ott áll a labdával az ellenfél kapujával szemben. Annak rendje és módja szerint el is lőtte a labdát, csak az éppenséggel a sarok felé gurult.
Úgy határoztunk, maradjon inkább hátul védekezni. Reméltük, hogy az jobban megy neki: hát nem. Eric és Paloma közös támadásánál hiába szóltunk neki, hogy álljon oda eléjük és maradjon a kapunál, ő elesett (a saját lábában?) és gólt kaptunk. 
Kapott még egy utolsó lehetőséget: álljon oldalt. Egyszer gurult felé a labda.
--Kelly, passzold! --integetett neki Rafi, mire Kelly kirúgta a labdát a pályáról.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy ne csináljon inkább semmit. Szerencsére így is nyertünk, de a többi meccs sokkal keményebb diónak bizonyult. Leonék ellen vesztettünk (mindenkit elvertek), Márkékkal pedig döntetlent játszottunk. Aztán kicsengettek, és mindenki hullafáradtan támolygott be az öltözőbe. És csak ezután jöttek a term.tud órák... Ezekről inkább szó se essék, ugorjunk inkább az infó, pontosabban az utolsó pár percére.
--Tanárnő maga  szerint az jól van, hogy szinte nem is használjuk a gépeket? --kérdezte ismét Ivana. Kábé hetente elmondja ugyanezt. --Mégis hogy fogjuk tudni használni a táblázatkezelőt, ha csak elméletben vettük át a dolgokat?
--Majd ha mindenki ötös dolgozatot írt belőle, akkor gyakorlatban is kibróbálhatjátok magatokat --jelentette ki Takács tanárnő, majd vissza is fordult a tábla felé, ahová éppen függvényeket írt fel.
--De így egy szót se érteni belőle! --akadékoskodott tovább.
A tanárnő feje kezdett vörösödni, és már lélekben mindnyájan felkészültünk a szokásos kiabálásra, mikor meglepő dolog történt. Ahelyett, hogy beírással fenyegetőzött volna, fogta magát és kiviharzott a teremből. Vártunk, hogy mi fog most történni, de közben kicsengettek. Eszünk ágában se volt tanítási időn túl is itt maradni, így villámsebesen összeszedtük a cuccainkat és haza indultunk. Majd holnap kiderül, hogy mit akart a tanárnő.
Szép napos délután volt, Márkék elmentek deszkázni, én pedig egyedül ballagtam hazafelé. A ház üres volt, anya és Janka vásárolni mentek, úgy döntöttem, hogy a kertben tanulok. A pólóhoz ezért még nem volt elég jó az idő, így egy vékony pulcsit is magamra kaptam, mielőtt a kerti bútort kihúztam a napra.
Egy kicsivel később zajt hallottam az utca felől, ezért odaálltam a kerítéshez, majd felhívtam Márkot.
--Miaz, máris hiányzom? --szólt bele nevetve a telefonba, a háttérből hallatszott a fiúk röhögése is.
--Nem! Vagyis igen! Vagyis... Ööö... Szóval nem is mondtad, hogy apukádnak barátnője van --nyögtem ki végül.
--Barátnője? --kérdezte, és észrevettem, hogy halkultak a háttérzajok, biztos arrébb ment. --Nincs barátnője.
--Pedig a saját szememmel láttam, hogy megállt előttetek egy kocsi, kiszállt egy nő, majd a házvezetőnőtök készségesen beengedte. Tuti, hogy ismeri --magyaráztam neki, bár lehet, hogy nem kellett volna. Mi van akkor, ha ez egy titkos viszony, amiről talán Márknak nem kéne tudnia.
--Ezt... nem értem. Az ikrek is otthon vannak?
--Azt hiszem. Sőt, szinte biztos.
--És apám is?
--Igen, akkor ért haza, amikor én is. Még köszönt is.
Csend volt a vonal túlsó végén, szinte láttam magam előtt, ahogy Márk lázasan gondolkodik mi van most.
--Jó, mindegy. Az ő dolga mit csinál --mondta végül érdektelenséget színlelve, de én kihallottam a hangjából, hogy ideges. --Majd este kiderítem mi ez az egész.
Rendben, akkor holnap találkozunk - szerettem volna mondani, de mire kinyitottam a számat már el is köszönt és lerakta. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy talán lavinát indítottam el egyetlen telefonhívással, inkább a tanulásra koncentráltam. Csak akkor hagytam abba, mikor harmadszori elolvasás után se sikerült felfognom egy egyszerű mondatot. Közben anyáék is megjöttek, és meghallgathattam a húgomat, hogy mi is történt velük a plázában.  

Április 25., Szerda

Többszörösen is szeretnék elnézést kérni: először is azért, mert a nagy meleg miatt nem volt erőm leülni és megírni az egészet; másodszor pedig azért, mert nem olvastam át rendesen, hogy minél hamarabb felkerülhessen. Szóval ha hibát találtok benne - szóljatok!  

Rég írtam, pedig annyi mindent történt velem az elmúlt pár hónapban. Azt sem tudom, hol kéne kezdenem a beszámolót. Írhatnám, hogy teltek-múltak a hónapok és egyik napról a másikra kitavaszodott, de az olyan sablonos lenne! Igazság szerint szinte alig érzékeltem az idő múlását. De haladjunk szépen sorban, jöjjön egy kis összefoglaló!
Apa teljesen felépült, így egy ideje már újra dolgozik, ami azt jelenti, hogy anya több időt tölthet itthon. És sajnos ezt azt jelentette számunkra, hogy Márk többé nem lóghat fel a szobámba, nem tévézhetünk a nappaliban, nem tanulhatunk nálunk. Mert ugye ez nem az én házam, és vannak szabályok, amiket be kell tartanom, blablabla. Legalább ötvenszer hallgattam meg ezt a szöveget, a maradék tucatnyi alkalommal még apának sikerült időben leállítania anyát, így bele se kezdett. Ez az egész ahhoz vezetett, hogy kezdetben többet jártam át Márkhoz, de ott ahányszor összefutottam az apjával, ő mindig könyörgött (?), hogy vegyem rá a szüleimet egy közös ebédre. Ettől az egésztől mindketten kiborultunk, így mellőzni kezdtük a közös tanulást, és maradtak az órák közti szünetek, a délutáni sütizések, néha egy-egy mozizás, és pár lopott perc az utcán, mikor senki sem figyelt minket (gyakran éjjel).
Mostanában egyébként Patrikkal összefogtunk. Egyszer Laura nálunk vacsizott, és anya mindenféle keresztkérdéseket tett fel neki, meg elég feltűnően kimutatta, hogy mennyire nem kedveli. ("Nem való az ő egy szem fiához.") Ezen okból kifolyólag jópárszor mentünk el kettesben otthonról, aminek duplarandi lett a vége. Szabadtéri koncert, görkorizás, kirándulás... tavaszi szórakozások együtt, néha más tizenegyedikesekkel kiegészülve. Szerintem szuper, hogy lettek idősebb barátaink. :)  
És a suliban már nem csámcsognak rajtunk és a dolgainkon, de nem is békült meg mindenki velünk. Márknak megmaradt Leon, nekem meg ott volt Lilla, aki hetente legalább egyszer nálam töltötte az egész délutánt (vagy ott aludt a hétvégén), és olyankor Alkonyatot néztünk meg Harry Pottert, sütni próbáltunk, mindenféle arcpakolást készítettünk vagy épp táncolni tanultunk. Persze nem feledkeztem meg Monóról sem, aki még mindig együtt van Petivel, de ettől függetlenül tényleg mindig szakított rám időt, ha arról volt szó. És visszatért közénk Paloma is: rendezték a dolgaikat Rafival, szakítottak, de úgy döntöttek barátok maradnak, és úgy tűnt, náluk ez tényleg működik. Jó pár közös programot szerveztünk így hetesben, de Lis hiányzott közülünk. Ő se szakított Bencével, és bár az anyja eltiltotta tőle,  ő titokban mégis minden idejét vele töltötte, és ennek megfelelően elkezdtek romlani a jegyei. Mindenki más hajtott, hogy ne az utolsó hónapban kelljen izgulnia, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Teljesen megváltozott. Ez lenne az élet rendje? Egyszer talán hátat fogok fordítani mindennek és mindenkinek, akit addig szerettem?
Még mindig Ivanáék csapata a legnagyobb ellenségem, de Márk tanácsára elengedem a fülem mellett a beszólásaikat. Így teszek Tomival is, ellenben Benit és Csongort egyszerűen csak levegőnek nézem. Az utóbbi már egyáltalán nem szólal meg a suliban, de még hónapokkal ezelőtt beismerte, hogy nem lett volna szabad elvinnie abba a buliba vagy legalább mellettem kellett volna maradnia. Megbocsátottam neki, de jobbnak láttam, ha nem barátkozunk. Túlságosan különbözőek vagyunk, és ez ritkán vezet jóra.
Ó, lassan már követni se tudom miket írok. Azt például említettem, hogy nem lett új spanyol tanárunk, maradt a nyanya? Vagy hogy az igazgatóság úgy döntött, nem kell a tesi bemutató, mindenki haladjon csak szépen a tanrend szerint? Vagy hogy Matt... te jó ég! Kiderült, hogy miért olyan sokszor beteg, és miért rajta az a sok zúzódás. Pár napja történt minden. Kellett néhány kémia-jegyzet (pár vizsgálat miatt hiányoztam), és Matt megkért, hogy menjek át érte, mert ő most nem tudja elhozni.  Szép tavaszi idő volt, szóval gyalog mentem, pedig elég messze laknak, lent a parton. A házuk földszintes, sárga, előtte csak egy rozoga drótkerítés van. Csengőt sehol se láttam, de a kapu nyitva volt, így bementem, hogy akkor majd kopogok az ajtón. Ahogy közelebb értem a házhoz, hallottam a kiabálást, és egy nyitott ablakon keresztül (a függöny luxuscikk lenne?) megláttam Mattet és az apját (?). A férfi üvöltött, nem is, inkább bömbölt, mint egy oroszlán, aztán a következő pillanatban pofon vágta Mattet. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne sikítsak. Még csak azt se tudtam, hogy szegény mivel érdemelte ki ezt, mert a férfi annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Ennyire nem vagyok jó angolból. Először azt gondoltam, hogy csak egy pofon volt, de azt követte még három másik, majd mikor Matt már a földön volt, a férfi még bele is rúgott párszor. Na akkor már folytak a könnyeim, és teljesen tanácstalan voltam. Nem hagyhattam ott csak úgy Mattet, de féltem bekopogni, nehogy nekem is bajom essen. De tényleg, ilyenkor mi a teendő? Létezik jó megoldás? Szerencsére nem kellett döntenem, mert a bejárati ajtó kivágódott, és épp annyi időm maradt, hogy lebukjak egy bokor mögé. Pillanatokon múlt, hogy Matt apja nem vett észre. Mikor elhajtott a kocsival felálltam, és bementem a házba. Matt még mindig a földön feküdt.
--Jó vagy? --álltam meg mellette, tudtam, hogy ennél hülyébb kérdést fel se tehettem volna.
Lassan felemelte a fejét, hogy rám nézzen, a pillantása fájdalomról árulkodott.
--Te... --nagyon nyelt. --Láttad mi történt? --Bólintottam. --Kérlek, ne mondd el senkinek! --könyörgött.
--De ez így nincs jól!
--Kérlek --suttogta.
Annyiban hagytam a dolgot, és inkább kerestem egy törülközőt, aminek a szélét bevizeztem, hogy letöröljem a vért a szája sarkából. Segítettem neki felülni a padra, de meg kellett támaszkodni az asztalban, és látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak.
--Mi van ha... belső sérüléseid vannak? Nem kéne orvoshoz menned? --aggodalmaskodtam.
Megrázta a fejét.
--Rendbe jövök, de most el kell menned. Bármelyik pillanatban visszajöhet. hiba volt idehívnom téged --mondta, majd felállt, és az egyik szobából egy halom papírt hozott ki. --A jegyzetek. De annyit kérek, hogy amit ma láttál... nos, ne beszélj erről senkinek. Tényleg ne. Jó?  
Megígértem, hogy hallgatok, mint a sír, de másnap, mikor Matt rosszul lett a folyosón és mentőt kellett hívni, kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam az ofőnek mit láttam. Megértette, hogy nem akarom, hogy Matt rájöjjön, hogy elárultam, de segíteni is akart neki, így annyit ígért meg, hogy megkéri az orvosokat, alaposan kérdezzék ki a sérülések eredetéről, de az illetékes szerveket mindenképp értesíteni kell.
Nyomasztott, és még mindig nyomaszt a gondolat, hogy mi lesz Matt sorsa, de remélem, hogy jól cselekedtem. Bízom benne, hogy holnap az ofő már tud friss hírekkel szolgálni az állapotáról.   

Hogy elterelje a figyelmemet, Patrik - akinek mindent elmondtam - mára közös programot szervezett. Mire hazaértem, ő már otthon volt Laurával, és alig fél órával azután, hogy elváltunk, megjelent Márk is a görkorijával (mert miért ne lenne neki épp az?).
--Hogy jobb kedved legyen --kommentálta a dolgot Patrik, mikor látta, hogy milyen meglepett fejet vágok.
Megöleltem és megköszöntem a kedvességét, majd gyorsan előkerestem a cuccom, hogy indulhassunk is. Először csak a környező utcákban mentünk, aztán legurultunk a dombon, és egy parkban versenyeztünk, végül pedig a Balaton partján leültünk egy padra és kólát ittunk. Mondanom se kell, hazafelé már nem volt ennyi energiánk, de buszra se akartunk szállni, így egymást húzva szenvedtük fel magunkat a dombra.       

Február 15., Szerda

Rövid nap, mégis tartogatott számomra egy hatalmas meglepetést.
Régen volt már, hogy Lillával, az általános iskolai barátnőmmel beszélgettem, de jó okom volt azt feltételezni, hogy nem vették át hozzánk, mivel félév után se találkoztam vele a folyosón. Erre ma reggel, irodalom után beállított a termünkbe!
--Lilla? --kerekedett el a szemem. A barátnőm látva, hogy most lesokkolt, boldogan sietett oda hozzám megölelni. --El sem hiszem, hogy itt vagy! Nem úgy volt, hogy már félévkor jössz? Azt hittem nem vettek fel!
--Volt egy kis gond, de itt vagyok!
--Jajj, de örülök neked!  --vigyorogtam.
Összességében sikerült elég lányos üdvözlést produkálnunk, többen is összehúzott szemekkel méregettek minket, de senki sem mert szólni. Márk odajött, be is mutattam a barátnőmnek, aki egy "Aha, szóval ő az" nézéssel ajándékozott meg. Azután kimentünk a folyosóra beszélgetni (oda már kettesben), mert olyan rég találkoztunk, hogy volt mit bepótolni.
--Első kérdés --kezdte Lilla. --Addig oké, hogy lecserélted Benit, de miért van az, hogy mikor megkérdeztem az osztályban, merre van a termetek, mert hogy téged kereslek, akkor mindenki elcsendesedett és csak bámult rám, mint valami idiótára?
--Huh --nyögtem fel. 
Vacilláltam egy darabig, hogy mennyit mondjak el neki, és egyáltalán meg bírok-e szólalni, de úgy ítéltem meg, hogy előtte nincs mit titkolnom, és hála Márknak, már megértettem, hogy legjobb, ha nem emésztem magam a dolog miatt. Szóval most már lazábban kezelem (kéne kezelnem) ezt az egészet.
Szóval meséltem Lillának Beni erőszakos viselkedéséről, Márk verekedéséről és arról, hogy emiatt most vagy engem utálnak (mert hogy kidobtam már Benit) vagy messzire elkerülnek, mert félnek Márktól.
--Ja, és így most már csak egy maréknyi barátom maradt, mert Lisette bepasizott, és minden tettemet az ő kapcsolatuk elleni szabotázsnak képzeli --fejeztem be a történet rövidített változatát.
--Ez nagyon durva! Hogy mik meg nem történnek errefelé! --hüledezett. --De ez a Márk egy főnyeremény, ugye tudod? Helyes, figyelmes és oda van érted! Érezd magad szerencsésnek!
Az vagyok, szerencsés. Ha belegondolok, hogy mennyi idő kellett, mire összejöttünk és hogy mennyi minden alakult szerencsétlenül... Márk lemondhatott volna rólam, vagy talált volna valaki mást, aki nem szórakozik vele, hanem igazán szereti. Ott volt például Lea... vagy Zsanival járt? Már nem is emlékszem, hisz azok ketten annyira egyformák! Reggelente mindketten elfelejtik, hogy suliba, nem pedig buliba készülnek.
Annyi, de annyi hullámvölgyem volt már ezalatt az öt hónap alatt, és ha visszagondolok Márk mindig ott volt mellettem, és lökdösött hátulról, hogy nehogy lent maradjak. Minden egyes alkalommal emlékeztetett rá, hogy van kiút és nincs olyan rossz, ami végzetes lenne. Néha el sem hiszem, hogy ő velem egyidős, nem pedig a bátyámmal. Mert azt, hogy a bátyám jó tanácsokat ad még megértem, mert neki már benőtt a feje lágya, és gőzerővel készül az érettségire (szerinte azt nem árt már 11.-ben elkezdeni), de Márknak még annyi ideje lenne kitombolni magát és hülyéskedni! És mégis megférnek a fejében azok a bölcs, nyugodt és megfontolt tanácsok a bmx, a playstation és a többi fiús gondolat mellett. És mindent megtesz, hogy mellettem maradhasson, szembeszáll anyával, megvéd, elnézi a rossz napjaimat. És, és, és... tökéletes. Nem kívánok semmi és senki mást, amíg ő mellettem van. Talán épp ezért van, hogy néha elhanyagolom a barátaimat és a családomat, vagy legalábbis nem akkora hangsúlyt fektetek rájuk, mint kéne.
Szoktam még Jankával játszani, de sokkal kevesebbet, és a suliba se járok már érte. Patrikkal is beszélgetek, de sose akkor, mikor neki lenne rá elég ideje. Apuval ki szoktam tárgyalni a sulis dolgaimat, de neki nem mondhatok el mindent. És anya... hát vele meg Márk óta viharosabb a kapcsolatom, mint volt, de én hiába próbálkozom, ő meg se próbál lépni felém. A középső gyerek átka? Nem, ez nem az, mivel a bátyámmal is egyre kevesebbet kommunikál. Ő egyedül aput és Jankát szereti, mert belőle még tud tökéletes kislányt faragni (hallottam, hogy egyszer valakinek ezt mondta a telefonba).  
A barátaim meg... nos ők mind külön utakon járnak. Monónak ott van Peti, akit bizonyos időközönként leráz, hogy velem lehessen, de Paloma és Rafi annyira összemelegedtek a veszekedésük óta, hogy szinte minden idejüket együtt töltik, így nem is emlékszem mikor tudtam utoljára beszélni az én mexikói barátnőmmel. A többiek, lányok, már nincsenek velem beszélőviszonyban. A fiúk közül Eric fél Márktól, így ahányszor odamegyek hozzá, ő mindig a hátam mögé pislog, hogy legyen ideje menekülni, ha úgy hozná a helyzet, szóval inkább nem is próbálkozok vele. Matt, bár többször is korrepetált és teszi még néha mostanában is, nem sokat beszél velem, igazából közös témánk se sok van. És Leon, aki megengedi, hogy mellé üljek spanyolon, aki gyakran ugrat a folyosón, nos, ő meg féltékeny. Attól fél, hogy elveszíti a legjobb haverját most, hogy én is kevesebbet vagyok a barátnőimmel. Szeretném megnyugtatni, hogy ez nem úgy van, párszor mondtam is neki, de éreztem, hogy belül még mindig nem hisz nekem. Majd idővel rájön, hogy nem sajátítom ki teljesen Márkot.
De most itt van Lilla, akit nem érdekel, hogy mi történt, mivel ő eddig nem ismerte egyik fiút se, így csak az én verziómat hallotta és nekem is hisz. Mindenben. És mellettem áll. Legalábbis most megígérte, de nem tudom, hogy be is tudja-e tartani. Régebben mindig megtartotta a szavát, de ez egy új helyzet, és az emberek idővel változnak. Na mindegy, én bízok benne.
--Mozi a hétvégén? --búcsúzott el, mikor megszólalt a csengő.
--Remek, majd hívlak! --intettem neki, majd bementem matekra.
A maradék öt óra lassan telt, nem is részletezném, hisz engem se érdekelt, akkor miért érdekelne másokat? Bár mondjuk valaki lehet azért lelkesedik, hogy a spanyol gerundio-ban hogy is ragozzuk az igéket, esetleg él-hal a gravitációs számításokért vagy éppen a tatárokért.
Márkkal ma délután nem találkoztunk, így tanulásra fordítottam az időmet, mert több doga is lesz a hét második felében. Persze azért este felhívtam. Meg akartam kérdezni tőle valamit, ami még a Lillás beszélgetés alatt jutott eszembe.
--Figyelj, te miért vagy ilyen? --mondtam, de aztán rájöttem, hogy ez így félreérthető és hülyén is hangzik, így korrigáltam. --Szóval miért van az, hogy mindig tudod mit kell mondani, nem vicceled el a komoly dolgokat, pedig a legtöbb korodbeli srác azt tenné.
Egy darabig gondolkozott a válaszon.
--Tanultam a szüleim hibáiból, és nem akarok olyan lenni, mint ők.
--Ezt hogy érted?
--Saját magam szeretném megoldani a problémáimat, nem pedig átadni másnak vagy elfutni előlük. Nem akarok folyton idegeskedni, azon aggódni, hogy valami nem sikerül. Nem akarok megbántani senkit, de bármit megtennék a szeretteimért, legfőképp érted. Magabiztos akarok lenni, de közben szerény. Olyan akarok lenni, hogy ne okozzak csalódást, legfőképp magamnak ne. Úgy akarom élni az életem, hogy minden pillanatára büszkén emlékezzek majd vissza.
--Wow. Ezt egy filmből idézted? --viccelődtem, mert annyira érdekesnek találtam azt, amit mondott.
--Nem --válaszolta. --Ezt mind így gondolom.
--Te különleges vagy. Ilyen ember csak egy születik minden száz évben.
--Te viszont idéztél valahonnan.
--Lehet --vallottam be nevetve.
És csak beszéltünk, és beszéltünk, a telefonszámla meg csak nőtt, mert miért is mennénk át az utca másik oldalára ilyen hidegben. Ez a 21. század, és a szülők szabályai szerint most már késő van elhagyni a házat, így végülis ők kényszerítettek rá minket, hogy telefonon keresztül kelljen mindent megbeszélnünk, ami a külön töltött nyolc óra alatt történt.  

Február 13., Hétfő

--Mel, fél kettő van! Most már kelj fel! --hallottam a bátyám hangját valahonnan a távolból, de sajnos a párnák nem tompították eléggé. Ezt sem, és a ház többi zaját sem.
--Nem --jelentettem ki, majd a takarómat is a fejemre gyűrtem. Mondjuk így nem kaptam levegőt, de azt reméltem, hogy Patrik a válaszomat hallva otthagy.
Nem tette, sőt, helyette lerángatta a rólam az összes ágyneműt, majd szigorú tekintettel meredt rám.
--Nem fogok felkelni --jelentettem ki. --Soha többé.
--Miért nem mondod el mi történt?
Gondolkodtam a válaszon, de végül csendben maradtam. Nem találtam megfelelő indokokat, hogy miért mondjam el, de arra se, hogy miért ne.
A bátyám tűnődve sétálgatott fel-alá a szobámban, látszólag azon töprengett mit kéne most csinálnia velem. Megállt az ablakom előtt, pár percig bámult kifelé, majd hirtelen megfordult.
--Visszajövök! --pillantott vissza rám, miközben kisietett a szobámból.
El képzelni se tudtam, hogy hova megy, de nem is érdekelt igazán. Felkaptam a földről a takarómat és a párnát, majd elhelyezkedtem azzal a céllal, hogy alszok még egy keveset. Talán egész délután...
Semmi kedvem nem volt bármivel is foglalkozni, főleg nem a tegnap történtekkel. Egy-két emlékkép még az álmaimba is befészkelte magát, így rémálom lett a harmonikus nyugalomból. Szép, virágokkal teli mező? Rendben, de a közepénél egy csaj rád támad és megtépázza a hajad. Ha másfelé mész? Ott srácok várnak, kezükben bilincs. És mi lenne, ha egy helyben állnál? Á, semmi különös, csak az égből színes tabletták kezdenek hullani.
Igen, hibát követtem el, de most ez az életem végéig kísérteni fog? Tévedtem, rendben, de szeretném elfelejteni! No, nem nyomtalanul kitörölni, csak elrejteni az agyam egy hátsó szegletében, ahol nem találhatom meg. Lehetne olyan, mint egy HIBA feliratú dosszié.  Ami emlékeztet rá, hogy én is csak ember vagyok, de nem kellene újra átélnem mindent.  
Tudom, ezt már sok helyen emlegették, de igaz: ha megpróbálsz nem gondolni valamire, az akkor is biztosan eszedbe jut.
Venni kéne egy új parfümöt. - Csongor is drogos?
Be kéne pakolni a táskámba. - Lis most már mindig ilyen lesz? Részegre issza magát, ha buliba megy?
Ha ezt így folytatom, előbb-utóbb meg fogok őrülni!!!
Lépteket hallottam a lépcső felől, gondoltam visszatért Patrik, így újra elbújtam a párnám alá. Valaki közeledett, majd éreztem ahogy leül az ágy szélére, és elkezdett kopogni a hátamon.
--Nem kelek fel.
--Én meg nem megyek el --válaszolta egy hang, ami nagyon nem hasonlított a bátyáméhoz.
Kíváncsi lettem, ezért felültem. Márk látványától gombóc keletkezett a torkomban, amit nyeléssel próbáltam eltüntetni, sikertelenül.
--Sajnálom --nyögtem ki nagy nehezen. A barátom nem válaszolt, csak szomorúan nézett rám. --Hülye voltam! Annyira sajnálom!
Zokogásban törtem ki, mire Márk szorosan magához ölelt.
--Nyugi, semmi gond --suttogta a fülembe. --Mi történt, hm? Mi volt tegnap éjjel?
Elhúzódtam tőle, majd a pizsamám ujjával letöröltem az arcom.
--Honnan tudod? --szipogtam.
--Patrik mondta, hogy valami buliban voltál, és mikor érted ment... hát eléggé szét voltál esve. Szóval? Elmeséled?
Mély levegőt vettem, majd kicsit még könnyezve belekezdtem. Elpanaszoltam, hogy Csongor egyedül hagyott, hogy Lis teljesen részeg volt, hogy mindenki piált vagy füvezett... hogy Bence exe verekedést kezdeményezett... és a végére hagytam, hogy mit akart velem csinálni... az az állat.
--És... és én már nagyon félek! Ki se merem tenni a lábam a szobából, nehogy valaki elkapjon! --hadartam, amíg még a sírástól tudtam normálisan beszélni. Márk éberen figyelt. --Oda se kellett volna mennem!
--Gyönyörű vagy --simította meg az arcom. --Ezért van minden. Senki sem tud ellenállni neked.
--Te sem? --kérdeztem vissza.
--Én sem --mosolygott rám. --De tudod, mindez nem azt jelenti, hogy többé nem maradhatsz egyedül. Csak... mondjuk nem ártana, ha elmennél egy önvédelmi tanfolyamra. Vagy beszereznél egy paprika spray-t. Hogy megtudd védeni magad az ilyen esetekben.
--Akkor... nem haragszol rám? --Tartottam a választól.
--Ugyan, dehogy! Mindenki hoz rossz döntéseket és kimond olyan dolgokat, amiket nem kéne. Hülye lennék, ha néhány apróság miatt neheztelnék rád. --Felkelt az ágyról, és a kezemnél fogva engem is felhúzott. --Gyerünk, öltözz! Elviszlek a mekibe ebédezni!
Nem ellenkeztem. Gyorsan összeszedtem pár ruhát, és bevonultam a fürdőbe. A tükörbe nézve kicsit megijedtem a nyúzott arcomtól, de a hideg víz sokat segített, csak a szemem alatti sötét karikákat nem tüntette el. A sminkkel nem sokat bajlódtam, szóval alig tíz perc alatt elkészültem.
Az utolsó probléma a házból való kijutás volt. Anya és apa a nappaliban tévéztek, és sejtettem, hogy az előbbi mit sem tud a házban tartózkodó Márkról, de nekem muszáj volt szólnom, hogy elmegyek.    
--Sziasztok! --léptem oda a kanapéhoz. --Elmennék a mekibe kajálni, ha nem gond...
--Kivel? --kérdezett vissza anya.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, mikor Márk odalépett mellém.
--Velem.
Anyának tágra nyílt a szeme.
--Mi? Szó sem lehet róla! Különben is, te hogy kerülsz ide?!
--Drágám... --szólt apa. --Hagyd őket, hadd menjenek!
--De... --tiltakozott volna anya, de megjelent Janka a babáival, és előtte nem akart veszekedni, így csak idegesen bólintott egyet. --Rendben.
Mi meg felkaptuk a kabátjainkat és elsiettünk, mielőtt még meggondolta volna magát.

Mindez tegnap volt, és sajnos hiába Márk megnyugtató szavai, nem lettem nyugodtabb attól a gondolattól, hogy suliba kell mennem. Ahol ott lesz Csongor... és Lis... De persze szó se lehetett róla, hogy otthon maradjak, mert már túl sokat hiányoztam idén. Lassan vánszorogtam a suli felé, Márk meg végig panaszkodott, hogy fázik, siessek jobban. Nyelvtanon ugye egymás mellett ülünk, így Csongorral nem kellett egyedül beszélnem.
--Mi történt szombaton? --állt meg a padunknál. Egyébként mindenki furán nézett rá, mert ugye ritkán beszél. --Mindenki össze-vissza magyarázott, és most nem tudom mi az igazság és mi csak részeg képzelődés!
--Miért, mit hallottál? --kérdezte Márk.
--A srácok valami megmentésről beszéltek, meg csajbunyóról...
Összenéztünk Márkkal.
--Mindkettő igaz --bólintottam.
--Uhh... és...
--Nem szeretném részletezni! --jelentettem ki, mielőtt még elkezdett volna kérdezősködni.
--Nem kellett volna egyedül hagynod --nézett rá szúrós szemmel Márk.
--Bocs. Tényleg. Nem gondoltam, hogy baj lesz...
Nos Lisette-el kapcsolatban már nem volt ilyen nagy szerencsém. Töri előtt nem volt a teremben, így csak a tesiöltözőben tudtunk beszélni. Beszélni... Ott tudott csak letámadni. Mert nekem esett! Kiabált velem! Ki kérte magának, hogy elrángattam a buliból, ráadásul haza vittük, mert így el kellett mondania az igazságot az anyjának, aki azt mondta neki, hogy soha többé nem találkozhat Bencével.
--Eltiltott tőle! És ez a te hibát! --üvöltötte olyan hangosan, hogy Mono berohant a mosdóba (ahová elvonultunk), hogy meg nézze mi a gond.
--Mi folyik itt? --kapkodta a fejét kettőnk között. Nem is tudom, melyikünk lepte meg igazán: az őrjöngő Lis, vagy én, aki sírás szélén álltam.
--Az, hogy mindent tönkretett! --fújtatott Lis, majd kiviharzott.
Kitört belőlem a sírás.
--Na jó, mi ez az egész?
--Én csak segíteni akartam neki... --szipogtam.
Mono próbált megvigasztalni, de még így is vörös, bedagadt szemekkel kellett tesiznem. Szerencsére a tanár úr ma épp az úszósokat segítette, így a saját gyakorlásom inkább azzal telt, hogy ücsörögtem a padlón és a többieket bámultam.
Suli után elkísértem Monót a koleszba, majd együtt elmentünk a kedvenc helyünkre teázni és sütit enni, közben pedig mindent elmeséltem neki, ami szombaton és utána történt. Egyetértettünk abban, hogy Csongor szemét volt, Lis pedig igazságtalan. Azt is mondta, hogy ne féljek, ha akarom, ő majd beiratkozik velem valami önvédelmi tanfolyamra. Kedves volt tőle. Jó érzés tudni, hogy maradtak még barátaim.