November 17., Csütörtök

1. Ne csak facebook-on lájkoljatok minden félét, komikat is kérek! *.*

--Szia. Bemehetek?
--Mi... mi... Ja, persze! --válaszoltam zavartan, majd szélesre tártam a bejárati ajtót.
Percekig csak álltunk az előszobában, egyikünk se tudta mit kellene mondani. Vagyis ÉN nem tudtam mit szóljak. Napokig nem hallottam felőle, és most hirtelen megjelenik. Biztos volt valami célja, és én arra vártam, hogy azt megossza velem is.
--Kerestelek --törtem meg végül a csendet, mert látszott, hogy ő nem fogja.
--Tudom, és... sajnálom. --Még mindig a padlót bámulta, nem mert a szemembe nézni. --Időre volt szükségem.
--Miért? --Nem értettem mire gondolt.
--Nehéz volt az utóbbi időszak, és ezt csak tetézte a betegségem. Én... írtam egy levelet. Megkaptad? --nézett fel.
A levél! Bevillant előttem a szombat este. Hogy hazaérve egy levél várt... amit ledobtam az asztalomra! És amire hétfőn rápakoltam a könyveket... Ó, teljesen elfeledkeztem róla! Márk írta? Abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna fölszaladni az emeletre, és elolvasni az üzenetet. De Márk miatt várnom kellett.
--Öhm... igen, de még... Hát nem olvastam. --Elvörösödtem. Na ezt hogy magyarázom meg. Szombat óta nem volt rá időm? Nem a legjobb kifogás.    
--Értem. --Hangjából kihallatszott a csalódottság.
Szerettem volna bocsánatot kérni tőle, de csengettek. Amióta itthon vagyok, csak arra vártam, hogy Beni megérkezzen, most mégis azt kívántam bár ne is sietett volna ennyire (alig negyed órája csengettek ki a hatodik óráról!).
--Vársz valakit? --vonta fel a szemöldökét Márk.
--Ami azt illeti... hm... igen.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mit csináljak. Nem hagyhatom, hogy Beni kint álljon, de ha bejön, akkor nem tudok beszélni Márkkal. És már épp ideje volt egy beszélgetésnek.
Újra megszólalt a csengő.
--Majd én beengedem. Úgyis megyek --nyitotta ki az ajtót.
--Ne... --Megakartam állítani, de elkéstem. Kilépett, majd megmerevedett. Tekintetében gyűlölet lángolt, és én örültem neki, hogy a kapu elválasztja a barátomtól. Még csak az kellene, hogy egymásnak essenek!
--Megzavartam valamit? --nézett rám Beni. Világoszöld szemeit kíváncsian meresztette felém.
--Nem --suttogtam ugyanabban a pillanatban, mikor Márk rávágta, hogy "Igen!"
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor semmi se történt. Vagyis Márk hazament, Beni pedig bejött, de a lényeg, hogy nem kötöttek bele a másikba, vagy ilyesmi.
A jó meleg házban aztán Beni szorosan magához ölelt. Én meg elgondolkodtam rajta, hogy soha többé nem engedem el. A karjaiban biztonságban érzem magam. De persze ez a pillanat is véget ért, eltolt magától, majd finom csókot lehelt a számra.  
--Mi volt ez az egész? --kérdezte, miközben lehámozta magáról a kabátját.
--Nem tudom --motyogtam szememet végig a padlón tartva.
Miután mindketten megszabadultunk a cipőnktől, felmentünk az emeletre. Cirmos ott ült a lépcső tetején és árgus szemekkel figyelt minket. Jobban mondta Benit: mikor közelebb értünk hozzá, felborzolta a szőrét, és rásziszegett.
--Ez egy félelmetes állatka --jegyezte meg Beni a szobám "biztonságában".
Erre nem tudtam mit mondani, elnevettem magam.
--Csak nem félsz a macskáktól?
--Rám akart támadni! --mondta halálos komolysággal.
Végül Beni nem sok időt töltött nálam, mert anyukája hívta, de az a pár óra remekül telt. Ültünk az ágyamon, és filmeztünk (bár nem sokat láttunk belőle, khm...).

Mindez tegnap volt, azóta egyik fiúval sem beszéltem, pedig már négy óra eltelt. És végre Márk jött suliba, ennek örömére mindenki ott volt körülötte, szóval esélyem se volt, hogy kettesben maradhassak vele. Benit meg, őszintén szólva, nem is kerestem. Jó persze, ő a pasim, de most először a legjobb barátomat szeretném visszakapni.
Monónak feltűnt, hogy milyen rosszkedvű vagyok ma, úgyhogy fizika utáni szünetben Lisette-el együtt kirángattak a mosdóba. (De furcsa, hogy mindig itt vallatnak!)
--Na, ki vele. Mi történt tegnap délután!
Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.
--Most már semmit se értek. Tegnap vártam Benit, de még előtte csak úgy megjelent Márk. És... nem is tudom. Össze-vissza beszélt, olyan távolságtartó volt. Mintha... mintha sose lettünk volna barátok. --Ezt az utolsó mondatot suttogtam, még kimondani is fájt. --Azt is mondta, hogy küldött valami... levelet, te jó ég! --kiáltottam fel. Még mindig nem olvastam el! Hogy lehetek ennyire...?
--Milyen levél? --kérdezte Lis.
--Én... nem tudom. Még szombaton kaptam, de mindig megfeledkeztem róla!
--Ó, már értem --motyogta Monó olyan halkan, hogy alig értettem.
--Mit? Micsoda?
--Semmi, semmi. Menjünk vissza, nem sokára csengetnek! --mondta, majd kisietett a mosdóból. Vajon mi lelte?
A terembe érve meglepődve láttam, hogy társaságunk van. Ivana és Márk asztala mellett ott állt a két A-s lány, Zsani és Lea. Ma is jó lengén öltöztek, és ez előbbi direkt úgy támaszkodott az asztalon, hogy Márk láthassa a dekoltázsát (korához képest elég nagy melle van). 
--Mit teszi itt az agyát? --súgta oda Lis. --Hihetetlen.
--Te ismered? --vontam fel a szemöldököm. --Ja tényleg, franciáról!
--Igen, de nem csípem őket. Ivanára hasonlítanak.
--Akkor megértem --vigyorodtam el.
Földrajzon dolgozatot írtunk, úgy érzem jól sikerült. :)
Utolsó órában aztán nem csináltunk semmit, vagyis hát honlapot kellett volna szerkesztenünk, de helyette inkább játszottunk. (Ha a tanárnő nem figyelt.)
Nagyon siettem haza, hogy végre elolvashassam a levelet. Érdekes módon ma sem volt otthon senki (pedig három után léptem be az ajtón), de nem is foglalkoztam vele. Csak felrohantam a lépcsőn, és még a könyveket is lelöktem az asztalról, hogy megtaláljam az üzenetet. Mikor végre a kezembe került, egy hirtelen mozdulattal feltéptem a borítékot. Ahogy néztem a sűrűn tele írt sorokat, egy pillanatra elfogott a szédülés, majd kábé a levél felénél lecsúsztam a padlóra. Nem hittem el, amit olvastam.

November 16., Szerda

Rég volt ilyen hideg reggel, mint ma, a délelőtt folyamán még hó is hullott. Volt rajtam vagy tíz réteg ruha, mégis lefagytam, mire elkísértem Jankát. Viszonylag hamar beértem a suliba, és mivel a teremben még csak Rafi ült, így odamentem hozzá.
--Szia! Hogy vagy?
--Jól, kösz. Szerencsére nem tört el a kezem --magyarázta. Rafi még hétvégén esett rá a kezére, de csak hétfőn volt röntgenen, aztán meg tegnap dokinál. Még jó, hogy három nap kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: semmi baja.
--Akkor jó --mosolyodtam el. --És Palomával mi a helyzet? Nem tudtam vele beszélni tegnap.
--Mandula-gyulladása van, elég komoly.
--Ó, szegény. És... --mellesleg minden rendben veletek? - akartam kérdezni, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Ivana lépett be két másik lány társaságában.
Rögtön szemet szúrt, hogy ők hárman mennyire egyformák: hajukat kontyba fogták, lábukon magassarkú csizma volt, kivágott felsőjükhöz pedig miniszoknyát és fekete harisnyát vettek. (Azért ennyire nem volt jó idő!) 
Az igazat megvallva a lányokkal mi is hasonlítunk egymásra, de nem a stílusunk. Lis hétköznapi ruhákat szeret hordani, próbál beleolvadni a környezetbe; Monó a csajosabb holmikat és az erős sminket kedveli; Palomának szinte minden jól áll, így változatosan öltözik; én meg általában farmert viselek valamilyen (néha feltűnő) pólóval. Mi belül vagyunk hasonlóak: ugyanolyan izgatottak vagyunk egy-egy hír  vagy pletyka hallatán; néha tudjuk mire gondol a másik; és én néha tényleg úgy érzem, mintha ők a testvéreim lennének.  
Az egyik szőke kontyos lány körülnézett az üres teremben, majd tekintete megállapodott rajtunk. 
--Rafa, nem tudod mi van Márkkal? Lassan egy hete hiányzik! --kérdezte normálisan. (Már-már arra számítottam, hogy ilyen nyávogós hangja lesz.)
--Még mindig beteg, asszem hétfőn megy vissza dokihoz --válaszolta Rafi. Felé fordultam. Honnan tudja mi van Márkkal? És én miért nem tudom elérni sehogy?
--Jajj, értem. Köszi --bólintott szomorúan, majd elfordult. Még hallottam, hogy megkérdezi a barátnőjét szerinte írjon-e neki, majd Ivanával együtt kimentek.
Egyszerre három kérdés kavargott a fejemben, úgyhogy gyorsan felállítottam egy sorrendet, hogy hogyan teszem fel őket.
--Rafa? --néztem a mellettem ülő fiúra, és elnevettem magam.
--Igen, minden áron így akar szólítani. Úgy emlékszem azt mondta azért, mert Rafael Nadalnak is ez a beceneve, vagy valami ilyesmiért. Szerinte ez menőbb, mint a Rafi.
--De a Rafi legalább egyedi.
--Ebben igazad van --mosolygott rám.     
--Egyébként ők kik voltak? --tettem fel a második kérdést.
--Aki kérdezett, ő Zsani, a másik meg Lea. A-sok, franciára járnak.
--És akkor te hol találkoztál velük? --faggattam tovább.
--Néha elkísérem Márkot órára, aztán csengetésig ott csövezek --vonta meg a vállát. --De miért érdekel téged ennyire ez a dolog?
--Semmi, csak kíváncsi voltam. Én például alig ismerek valakit a másik két osztályból.
Ezzel le is zártuk a témát, mert lassan megérkeztek a többiek is. Az utolsó kérdésemet, a Márkkal kapcsolatosat nem tettem fel. Gondoltam talán majd később, de aztán nem volt rá több lehetőségem a nap folyamán.
Az első óra hamar eltelt, mire észbe kaptam, már ki is csöngettek.
--Milyen óra lesz? --fordult felém Eric.
--Matek --mondtam, aztán pár másodperc után fel is fogtam a dolgot. --Úúúú, nincs meg a házim! Valaki megcsinálta a feladatokat? --néztem körbe.
 --Jajj, nincs kész a házim!!! --sipítozta Tomi, miközben felemelt kezekkel futkározott a tábla előtt. Azt hiszem ezzel engem akart utánozni. Nem tudom mi ez az új viselkedés nála, de kezd idegesíteni.
--Tessék --nyújtotta oda a füzetét Gabó, majd rohant tovább, hogy elkapja Tomit.
Nyugodt szívvel másoltam a példákat, mert általánosban Gabó volt az osztály legjobb matekosa. Igen, nehéz elhinni, hogy a focin kívül máshoz is ért, pedig így van. :)
Még a felénél se jártam, mikor belépett a terembe Beni, akit a kifelé siető Tomi majdnem fellökött.
--Halihó! Mi újság? --lépett oda a padomhoz.
--Matek házit másolok, elfelejtetem megcsinálni --mondtam, majd röviden megcsókoltam a barátomat. (Hogy mennyire jó érzés leírni ezt a szót!)
--Akkor megyek, nem akarlak zavarni.
--Nem zavarsz --húztam vissza a pulcsijánál fogva.
--De engem igen --kiáltotta az időközben visszatért Tomi.
--Ez van --vigyorgott rá Beni. --Ráérsz ma? --kérdezte tőlem. --Nincs utolsó órám.
--Elmarad, vagy nem mész? --nyújtottam ki a nyelvem.
--Á, részletkérdés --kacsintott.
Nevetve ráztam a fejem.
--Hát, nem terveztem semmit. Ha gondolod átjöhetnél --vetettem fel. --De csak a hatodik óra után! --tettem hozzá.  
--Oké, úgy lesz --nyomott egy puszit a homlokomra. --Most megyek órára. Akkor délután!
A napom további része remekül telt, Lisette-tel az összes többi szünetben a büfében voltunk, mivel ma egy huszonéves srác szolgált ki. Á, biztos nem nézett minket hülyének. :)
Töri után siettem haza, hogy kicsit összepakoljak mielőtt Beni ideér. Az ajtón belépve először Janka cicáját láttam meg, aki a lépcső alján ülve nyávogott. Úgy szólt a megegyezés, hogy ha nagyobb lesz, akkor kiköltözik, de a hideg miatt senkinek se volt szíve kirakni. Ez alól csak én vagyok a kivétel, mert ki nem állhatom azt az állatot. Mindig ráfekszik a ruháimra, én meg egész nap tüsszögök a macskaszőrtől.
Arrébb hessegettem, majd felrohantam. Ledobtam a táskámat az egyik sarokba, majd körülnéztem: ruhák a földön, könyvek az asztalon, sminkcuccok az ágyon... Nagyot sóhajtottam, majd nekiláttam a pakolásnak. Először kiválogattam a szennyest, és elrámoltam a lányos kellékeimet, majd lementem ebédezni. Az órára nézve annyira megijedtem, hogy majdnem megfulladtam a kajától. Mindjárt itt van!
Már mentem volna fel, mikor kopogtak. Meglepődtem ugyan, mégis szélesre tártam az ajtót. De a barátom helyett Márkkal találtam szembe magam.      

November 14., Hétfő

Egy fárasztó nap után nagyon pihentető írni. :)

Reggel elaludtam, így apa vitt el a suliig. Márk megint nem várt, és nem is üzent. Nem tudom mi van vele.
Sikerült csengetés előtt pár perccel beérnem a terembe, és volt annyi időm, hogy le tudjam másolni Emmáról a házit. Általában megírom, de ezt egyáltalán nem értettem, így neki se kezdtem. Az az igazság, hogy eléggé hadilábon állok a nyelvtannal. Épp azért a mai tollbamondásom se sikerült. Mivel Márk nem volt, így a tanárnő javította a dogámat. Megint annyi piros aláhúzás volt benne, hogy elment volna Barca-meznek is. (Tudom, az nem piros, de majdnem.) Muszáj lesz valamit kitalálnom, nehogy megint szobafogság legyen a vége.
Óra után a folyosón Mono elkapott, és beterelt a vécébe. Meglepődtem, de sejtettem, hogy miről lesz szó.
--Milyen randin voltál te szombaton?! És én erről miért nem tudok?! --támadott le, de szemei kíváncsian csillogtak.
--Hát, Benivel felmentünk Pestre --mondtam, miután meggyőződtem róla, hogy rajtunk kívül nincs bent senki. --De egyébként honnan tudsz róla?
--Szóval az úgy volt... --kezdte, miközben zavartan lesütötte a szemét. --Öhm...
--Na? --tágra nyitott szemekkel figyeltem, hogy elvörösödött.
--Tényleg nem mindegy? --Megráztam a fejem, úgyhogy megint belekezdett. --Igazából Lis mondta. Vagyis nem mesélte, csak kérdeztem hol vagy...
--Ennyi az egész? Ezért vágtál olyan fura képet?
--Igen, csak nem akartam, hogy azt hidd, Lis pletykálkodott vagy ilyesmi.
Tudtam, hogy eltitkolt valamit, láttam rajta. De inkább nem firtattam tovább, ha nem akarta elmondani, akkor nem akarta. Ennyi.
A terembe érve kicsit meghökkentem azon, hogy milyen kevesen vagyunk. Se Paloma, se Rafi, se Leon, se Kelly, se Márk, de már Stellát és Ágit se láttam, akik pedig ott voltak első órán. Először arra gondoltam, hogy még a folyosón vannak, de nem láttam a cuccukat se.
--Jól látod --mosolygott rám Eric, mikor látta, hogy forgolódok. --Sokan nincsenek ma.
--Talán az idő miatt. Biztos sok a megfázás.
--Én is azt hiszem --mondta. Megint nyitotta volna a száját, de hirtelen odalépett Tomi.
--Mi az Eric, te is elkezdtél kamaszodni? --vigyorgott rá. --Két hegy nőtt a fejeden.
Tomi csak nevetett a saját beszólásán, és már vissza is ült a helyére. "Kedvesen" arra utalt, hogy Eric babaarcán két hatalmas pattanás virított. Nem igazán tudtam erre mit mondhatnék, úgyhogy csak megveregettem a padtársam vállát.       
A töri óra gyorsan eltelt, angolul néztünk filmet Spártáról. Szerencsére a narrátor viszonylag lassan beszélt, így a nagy részét értettem is. Imádom, hogy az ofő nem csak ledarálja az anyagot, hanem filmet nézünk, képeket hoz be, meg ilyesmi. Mindig érdekesen az órák. 
Németh Attilával a duplaórát a labdáknak szenteltük, vagyis bemelegítésként medicinlabdákat dobáltunk, utána pedig egy kicsit fociztunk, kéziztünk és kosaraztunk, majd levezetésképp kidobósoztunk. Játék közben jobban el lehet fáradni, mint gondolnánk, de mégis jobb a sima futásnál. Körbe-körbe szaladni unalmas, ráadásul szerintem semmi értelme.
Aztán ötödik órában jött az egyik "kedvenc" tanárnőnk, Mrs Duncan. És ma sem hazudtolta meg önmagát.
--Jól van, felelünk! --lapozta fel a naplót már az ajtóban. Sokáig tanulmányozta a lapokat, már azt hittük meg is feledkezett rólunk. --Mr Palmer! --Olyan hirtelen kiáltott fel, hogy összerezzentünk. Azon már meg se lepődtünk, hogy Leont választotta.
--Nincs itt --mondta Emma.
--Akkor legyen... Mr Kovács!
--Beteg! --szólt Monó.
--Tessék?! --A tanárnő feje kezdett vörösödni, ezért inkább lehajtottam a fejem a padra. --Jó, jó. Jöjjön Kelly Jacobi!
--Ő sincs ma... --motyogta félve Tomi.
--És akkor miért nem jelentettétek?! Óra elején mondani kellett volna a hiányzók névsorát! --dühöngött. --Ezt jelezni fogom az osztályfőnöknek.
--De ez nem igazság! Nem is kérdezte ki hiányzik. Sőt, az ajtóban elővette a naplót, úgyhogy nem is volt esélyünk szólni! --suttogtam idegesen Ericnek. Ő még halkabban válaszolt, úgyhogy csak a szájáról tudtam leolvasni: Nem normális.
--Csendet! --csapott az asztalra Mrs Duncan, mert mindenki suttogni kezdett. --Gyere Matthew.
És Matt tudta. Mindent elmondott az előző két óra anyagából, és felvillantott néhány plusz infót (mindezt csak azért, hogy elmenjen az óra), amiken a tanárnő csak ámult. Kicsit talán meg is enyhült, de azért jó sok házit adott fel.

A nap legjobb része mégiscsak az volt, mikor énekóra elején Ábel kopogott be a terembe, és elkért, hogy ma többet gyakorolhassunk. Villámgyorsan összeszedtem a cuccom, és már rohantam is a csarnok felé.
Beni a lelátó előtt ácsorgott, és mikor meglátott odajött.
--Szia! --ölelt meg, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Odabújtam hozzá, és legszívesebben el se engedtem volna, annyira jól esett az érintése, de odaszökkent (igen, szökkent!) mellénk Szabina.
--Júj, akkor ti most tényleg jártok? --kapkodta a fejét kettőnk között.
--Igen --mosolyogtam, közben meg elpirultam.
--Bocsi, de nem hittem el, mikor Beni mondta!
Ezen jót nevettem, de aztán megjött Ábel a többi táncossal, és már bele is kezdtünk. Először nagyon lassan mozogtam, sok lépést rontottam, de miután sikerült legyőznöm a fáradságom, minden jól ment.
--Jól van emberek, ez a rész már megy --bólintott Ábel. --De ez még csak két perc, és a műsorunk tíz perces lesz, szóval húzzunk bele!
Átvettünk még egy részt a koreográfiából, átszerveztünk egy-két dolgot, megbeszéltük a helycserét (hátsó sor előre, első sor hátra), és több órányi gyakorlás után a tanárunk végre elengedett minket.   
--Elkísérjelek? --kérdezte a kapu előtt Beni.
Felnéztem a sötét felhőkkel borított égre és a kísérteties ködbe burkolózó utcára, majd bólintottam. Még csak fél öt körül jár az idő, mégis olyan, mintha már este lenne. Pedig ez még csak november! Fúú, de utálom.   
Örültem a társaságnak, elmeséltem a napomat Beninek, majd ő is mesélt az óráiról, és mire észbe kaptunk, már a házunk előtt álltunk.
--Köszi, hogy eljöttél velem --néztem a szemébe.
--Bármikor --fogta meg a kezem.
Ő is mélyen a szemembe nézett, már átfutott az agyamon, hogy meg fog csókolni... De Patrik épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy kihozza a szemetet.
--Hali! Megzavartam valamit? --pislogott felénk teljes lelki nyugalommal.
--Nem, dehogy --motyogta Beni, majd rám nézett. --Holnap találkozunk!
--Rendben szia! --intettem utána, majd bementem. --Mi ez a nagy vidámság? --vontam fel a szemöldököm, mert Patrik arcán idióta vigyor volt.
--Fogalmam sincs mire célzol --vonta meg a vállát, majd biccentett a konyha felé. --Anyáék Janka szülői értekezletén vannak, kaja a hűtőben. És csomagod is jött.
A konyhai pulton ott volt egy halom könyv, amiket még régebben rendeltem magamnak: egy spanyol szótár, néhány kétnyelvű könyv fizikához és kémiához, hogy jobban megértsem a tananyagot, két Vörös Pöttyös könyv (Shiver, Amikor életemben először) és egy regény angolul (Jack London: The Call of The Wild  - A vadon szava). Alig bírtam felemelni őket, de nem akartam kétszer fordulni. A bátyám mosolyogva figyelte a kínlódásomat.
--Nem segítenél? --lihegtem, miközben másztam fel a lépcsőn.
--Nem.
--Kösz, kedves vagy --sóhajtottam.
A szobámba érve már alig tudtam megtartani a könyveket, úgyhogy csak ledobtam őket az asztalomra. Nem volt erőm mindent elrakni, de magamban megfogadtam, hogy holnap rendet teszek.
Még gyorsan tanultam, majd amikor anyáék megjöttek lementem a konyhába, és együtt vacsoráztunk. Csak nagy vonalakban meséltem a napomról, és korán fel is mentem. Ma még gépezni se volt erőm. A két tesi + extra hosszú tánc párosítástól teljesen kikészültem. Fürdés után két perccel már aludtam is.   

Már nem ősz, de még nem is tél

November 12., Szombat

Ez a rész ment eddig a legkönnyebben. De komolyan, tanulás helyett is ezt írtam! :)
Remélem tetszik majd. ;)

--Ez se jó! --kiáltotta Lis, majd kirántotta a csatokat a hajamból.
--Aúúú! Elég lesz! --fogtam meg a fejem. Tíz óra körül keltünk fel, reggeliztünk, és azóta Lisette nem képes leakadni a hajamról. Már milliónyi módon feltűzte, összefogta, és még csak most jön a vasalás (vagy göndörítés, még nem döntötte el). Naiv voltam, hogy hagytam neki. Azt hittem hamar végez vele. --Na jó, figyelj! Nem akarok nagy felhajtást, szóval legyen kissé... átlagos.
--Átlagos? --nézett rám elkerekedett szemmel. --Ezt meg hogy érted? Hiszen ez egy randi!
Nagy nehezen elmagyaráztam neki mire gondolok, úgyhogy végül csak kivasalta, hátul összefogta, pár tincset elöl pedig szabadon hagyott. Ezután persze még ott volt a "ruha-ügy" is. Lis mindenképp magassarkú cipőt akart rám adni, mivel szerinte Beni magasabb nálam, és így jobban mutatok majd mellette. Erre én azzal jöttem, hogy a magassarkú kényelmetlen, meg szerintem a fiúk amúgy is jobban kedvelik az alacsonyabb lányokat, így ezen is elvitáztunk vagy fél órát. A  vége az lett, hogy felhívtam Benit, és megkérdeztem milyen ruhát vegyek fel. Mármint, hogy kiöltözős, vagy hétköznapi helyre megyünk, esetleg valami sportos program lesz...    
A válasza az volt, hogy ne sportos dologra gondoljak, de öltözzek kényelmesen, ezért Lis elő is vett egy lapostalpú cipőt (még jó, hogy egyforma a méretű a lábunk), az általam hozott fekete csőfarmert és egy halványlila, mintás pólót. Ehhez majd a fekete bőrdzsekimet veszem fel, egyrészt mert az illik a szetthez, másrészt mert nincs olyan hideg, mint az elmúlt napokban. Ez egyszerre hétköznapi, de egyben csajos cucc is. :)
Délben ettünk palacsintát, majd felöltöztem, Lisette megigazította a hajam, rám aggatott egy csomó bizsut, és már mentem is. A cuccomat otthagytam, anya megígérte, hogy beugrik érte délután.
A suli előtt Beni már várt. Kicsit zavarban voltam, nem tudtam hogy kéne üdvözölnöm, de nem volt miért aggódnom: mikor odaértem Beni lazán megölelt.
--Szia! --mosolygott rám. --Időben érkeztél.
--Mihez?
--Így biztos nem késsük le a vonatot.
Mi?! Nyugodt volt a hangja, de ettől én még ideges lettem. Hova megyünk vonattal? Én ezt nem mondtam otthon! Mit csináljak?
--Nyugi! --nevetett fel. --Anyukáddal megbeszéltem.
--Te beszéltél anyával? --ezen megdöbbentem, de egyben csodáltam is Benit. Felhívni egy lány szüleit, és elkérni randizni... Hmm, bátor. :)
A vasútállomásig gyalog mentünk, mivel nincs annyira messze. Féltem, hogy nem tudok majd megszólalni, de aggodalomra nem volt okom: olyan volt, mintha csak táncon beszélgetnénk, fel sem fogtam annak a jelentését, hogy ez most randi. Talán ez így is volt rendjén. Ha azzal törődtem volna, hogy most egy sráccal vagyok, akinek bejövök, akkor biztos jobban zavarban érzem magam. Nyílt voltam vele és őszinte, mintha csak egy barátommal társalogtam volna. (Persze azért nem teljesen.)
Egy két órás vonatút után a Déli pályaudvarra érkeztünk meg. Beni azt mondta, ő már többször utazott fel Budapestre, és közlekedett a városon belül, úgyhogy nyugodt szívvel rábíztam magam. Mielőtt átszálltunk a villamosra, anyának írtam egy SMS-t, hogy minden oké, aztán már mentünk is. Szóval villamossal mentünk az Oktogonig, onnan földalattival a Hősök teréig, majd gyalog a Városliget felé.
--A Városligetbe megyünk? --kérdeztem mosolyogva.
--Nem --kacsintott rám.
Gondolkodtam, hogy mit lehet errefelé csinálni, de nem jutott eszembe semmi komoly dolog.
--Fogalmam sincs mit terveztél. Áruld már el! --nyaggattam.
--Majd nemsokára meglátod! Ne légy türelmetlen --karolta át a vállam.
Ahogy elmentünk egy csapat fiatal lány mellett, hallottam, hogy összesúgtak. Csak egy szót értettem, azt, hogy színész. És ebből már tudtam, hogy Beni a téma. Vicces arra gondolni, hogy azt hitték, a híres tinisztár itt van Pesten, és csak úgy sétálgat egy csajjal. Csodálom, hogy nem jöttek utánunk fényképezkedni, vagy autogramot kérni. :)    
Egy hosszabb séta után Beni megtorpant egy nagyobb épület előtt. Mikor felnéztem, örömömben felsikoltottam.
--Ezt nem hiszem el! --visítottam. --Minden vágyam az volt, hogy egyszer eljussak ide!
Beni türelmesen várta, amíg megemésztettem a tényt, hogy a Közlekedési Múzeumba jöttünk. Jó, talán kicsit túlzás volt sikítozni, de tényleg nagyon vágytam rá, hogy megnézhessem. Imádom az ilyen helyeket!

Ha jól számolom, összesen három és fél (!) órát töltöttünk a múzeumban. Beni végig azon nevetett, hogy ide-oda futkároztam a kiállított járművek között, mint egy idióta, vagy ahogy ő mondta, mint egy ötéves. De pozitívum, hogy még ezután sem hagyott ott, sőt! Azt állította, hogy remekül érezte magát velem. És... szeretne még randizni velem. :)
Este értünk vissza Siófokra, és anya jött ki értünk az állomásra. Egy kicsit várni kellett rá, addig Beni átölelt, hogy ne fázzak.
--Megcsókolhatlak? --suttogta a fülembe.
--Hát... úgy érzem az korai lenne... --mondtam.
--És egy puszi?
--Az lehet --mosolyogtam rá, mikor kicsit eltolt magától. És akkor kaptam egy puszit a számra. :)
Szerencsére anya csak pár pillanattal később ért oda, így nem láthatott meg minket.
--Sziasztok! Jól éreztétek magatokat?
--Júj, képzeld a Közlekedési Múzeumban voltunk, és ültünk ilyen régi vonatban, meg ott volt az a csomó repülő, és mindenféle motorok meg kocsik! --soroltam lelkesen.
--Mondtam, hogy teli találat lesz --fordult anya nevetve Beni felé.
--Te tudtad? --Ezen meglepődtem, még a szám is tátva maradt.
--Persze, mikor elkértelek, akkor mondtam hogy hova akarlak vinni --válaszolt Beni anya helyett.

--Wow --csak ennyit tudtam kinyögni.
Először elvittük Benit, majd mi is hazafelé vettük az irányt. Természetesen egész úton beszélgettünk, vagyis inkább csak én meséltem, anya meg hallgatott. És meséltem este, vacsora közben is... Hátha apát és Jankát is érdekli miket láttam! Patriknak szerencséje volt, hogy ma Lauránál aludt. Ő megúszta az élménybeszámolót. :)    
--A cuccodat beraktam az ágyadra. És Lisette üzeni, hogy hívd fel! --szólt utánam anya, mikor elindultam fel a lépcsőn. --Jaj, és jött egy leveled is. Ott van a nappaliban!
Visszamentem az egyszerű, fehér borítékért, amin csak a nevem szerepelt, majd siettem a szobámba, hogy minél hamarabb hívhassam List.
Abból jöttem rá mennyire fáradt vagyok, hogy a barátnőmnek csak nagyvonalakban beszéltem a  randiról, és a kérdéseire is csak pár szóval válaszoltam. Hamar el is köszöntem tőle, majd gyorsan megfürödtem, és már ágyban is voltam. Kimerített ez a nap: a készülődés, az utazás, a randi... Az utolsó kép, ami megjelent előttem a boríték volt, de nem volt erőm felkelni és megnézni, mert elnyomott az álom.

November 11., Péntek

Túléltük (túléltem) a suli első hetét, és ennek örömére meghoztam az újat. :)

Egy kis háttérinfó: Lisette kutyája az enyémről kapta a nevét. :)

Ez a nap! Olyan rossz, hogy nem tudok semmit róla. Csak remélni tudom, hogy nem direkt csinálja. Szóval reggel kezdődött...
Kilépve a kapun fázni kezdtem, és mivel nem láttam Márkot, gyorsan vissza futottam felvenni valami melegebb cuccot. A család többi tagja már rég elment, és bevallom, én is késésben voltam egy picit. És mégse állt senki a kapunkban. Hiába néztem körül, sehol senki. Hiába csörgettem meg Márkot, nem volt bekapcsolva a telója. Forgolódtam a járdán, nem tudtam mit kéne csinálnom.
Az utca túloldalán épp akkor lépett ki a házból Márkék házvezetőnője az ikrekkel. Gyorsan átfutottam hozzájuk.
--Jó reggelt! Márk már elment?
--Szia! Ó, nem, ma nem megy iskolába --rázta a fejét a nő. Talán ötven éves lehet? Vagy talán kicsit több, csak így ránézésre gondoltam. --Megbetegedett. 
--Rendben, akkor köszönöm.
Meglepődtem, hogy Márk beteg. Bár szó, ami szó, tegnap tényleg furán viselkedett. Talán már akkor se volt jól. Azért az kicsit bánt, hogy nem szólt. Se egy SMS-t nem küldött, nem is hívott, de még neten se írt. Szomorúan siettem a suliba, de így is késtem pár percet. Szerencsére az ofő nem írt be a naplóba.
--Minden rendben? --súgta oda Eric, miközben Kelemen a névsort fürkészve próbálta kiválasztani a felelőt.
Megvontam a vállam. Erre mit lehet válaszolni? Egyik felem boldog és izgatott volt a randi miatt, a másik felem pedig aggódott Márkért. Komoly baja lehet? Miért nem hívott? Ezer, meg ezer kérdés kavargott bennem, de muszáj volt kizárnom őket, mert az ofő becsukta a naplót.
--Mel! Gyere felelni! --invitált a táblához.
Tegnap este átnéztem az anyagot, úgyhogy rémlett egy-két dolog. Arra a kevés tudásomra építve összehordtam mindenfélét, amivel végül sikerült meggyőznöm a tanár urat, így kaptam egy négyest. Ettől kicsit jobb kedvem lett, és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem foglalkozok most Márkkal, majd délután átnézek hozzá a leckével.
Matekon dolgozatot írtunk a függvényekből. Egész jól ment. Igazából itt nem számít, hogy az elméletet angolul tanuljuk, mivel minden más olyan, mint a magyarban. Ez a számok nyelve. :)
Harmadik órában hiába vártam Szabinát, nem jött, úgyhogy Leon mellett ültem. Egy spanyol szöveget olvastunk fel, azt hiszem útbaigazítás volt. Két mondat volt az enyém, nagyjából értettem őket, de a fordítással azért pár perc elment. Utánam jött Leon. Szép lassan mondta a szavakat (szerintem még mindig nem tudja biztosan hogy kell kiejteni őket), de hirtelen elhallgatott. A tanár rábámult, és mutogatott a kezével, hogy folytassa.
--Öhm... curva... --mondta halkan, majd kitört belőle a nevetés. Odafordultam, majd én is röhögni kezdtem. Na nem a szó jelentésén, mert az kanyar, hanem a kiejtésén. (Spanyolul ez úgy hangzik, hogy kurva.) 
A többiek is oda-oda lestek felénk, majd mikor leesett nekik a dolog, ők is elmosolyodtak. De visszafogottan kezelték a dolgot, nem úgy, mint az osztálytársaim. Mi tényleg fetrengtünk a padon. Gabó még le is esett a székéről, mire a tanár rácsapott az asztalra.
--Elég lesz! --határozott volt a hangja, az arca meg vörös, amiből rájöttünk, hogy kicsit mérges. --Nincs ebben semmi vicces!
Vettünk néhány mély levegőt, majd folytatódott az óra. Leon mondta magyarul a dolgokat, de természetesen megint nevetni kezdett.
--Jó, elfogyott a türelmem. Leon kifelé! --kiáltotta Szende Gábor.
Ezután csendben voltunk, megmozdulni se mertünk, nem hogy levegőt venni! Azt hiszem még sosem örültünk ennyire a csengő hangjának. Szinte kilöktük egymást az ajtón. Sajnos Leonnal ma már nem találkoztam többet, de a spanyolóra eseményeiről az osztály minden tagja hallott, úgyhogy ez lett a nap sztorija.
Angol után a kapuban találkoztam Lisette-tel, aki hazakísért. Megbeszéltük, hogy ma náluk alszom, és onnan megyek majd a randira. Csak ehhez először össze kellett szednem a cuccaimat. Lis segített a ruha kiválasztásában (több szettet is összeállítottunk, majd holnap döntöm el melyik lesz a befutó). Mellesleg egyedül voltunk otthon, mert anyáék még dolgoztak, Janka pedig kiránduláson volt. Patrikról meg nem tudok semmit, de igazából nem is érdekel. Nem ütöm bele az orrom a dolgaiba. 
--Egy pillanat, átugrom Márkhoz! --közöltem Lisette-tel, mikor már sokadszorra nem sikerült elérnem Márkot telefonon.
Gyors voltam, nem akartam List sokáig egyedül hagyni a házban. Átrohantam az úton, majd  többször is becsöngettem Márkékhoz, de nem jött ki senki. Már indultam volna vissza, mikor Márk apja majdnem elütött kocsival.
--Bocs Mel, jól vagy? --nézett rám aggódva, miután kipattant az autóból.
--Persze, semmi gond --legyintettem. --De... nem tudja véletlenül, hogy hol van Márk? Már többször is kerestem.
--Hmm, szerintem most ment orvoshoz. Mint ha azt mondta volna, hogy délután van rendelés.
--Köszönöm. --Gondolkodtam, hogy mi legyen. Várjam meg? De eszembe jutott Lisette. --Öhm, megmondaná neki, hogy hívjon fel?   
Biztosított róla, hogy szól Márknak, amint hazaér, így nyugodt szívvel mentem vissza. Közben Lis kiválasztott néhány DVD-t, amit szerinte este meg kell néznünk. Jó sok cuccal felpakolva mentünk a buszmegállóhoz. Nem akartunk gyalogolni, és pont szerencsénk volt. Csak tíz percet kellett várnunk a buszra.  
Lisette anyukája nagyon örült nekem, rögtön felajánlotta, hogy készít nekem valami ételt. Hiába mondtam, hogy ettünk nálunk, de csak azért is felsorolt vagy száz fogást. Lis nem győzött bocsánatot kérni miatta. Pedig annyira nem volt vészes, inkább csak mosolyogtam rajta. :)
Még világosban elmentünk sétálni egy közeli parkba/parkos részbe, megsétáltattuk Rockyt. Még nem is írtam, de egyébként imádom Lisék kutyáját! Olyan szép nagy, egészen farkasszerű. Kár, hogy anyáék egy ilyet sose engednének be a házba. :(
Zárásként késő estig filmeket néztünk. Mindenféle előkerült: volt Kill Bill, Step up, HSM (!), meg néhány vígjáték. Azt hiszem fél egykor mondtam azt, hogy most már elég lesz. Nem lehet álmos fejem a randin! 

Igazából egészen addig fel se tűnt egy nem is olyan aprócska részlet. Csak lámpaoltás után, a sötétbe bámulva jelent meg előttem Márk arca. Nem hívott! Most vagy nem szólt neki az apja, vagy nem akart beszélni velem... Próbáltam arra gondolni, hogy az előbbiről van szó, de Márk tényleg került mostanában. És biztosan látta, hogy kerestem már ezerszer. Eléggé elszomorodtam a gondolatra, hogy esetleg ennyire megromlott a barátságunk, de visszafogtam magam. Nem akartam, hogy Lis maghallja a sírásom.

November 10., Csütörtök

Elsőre fel sem ismertem Márkot, ahogy fekete kabátjának kapucniját fejére húzva, a járdát bámulva ácsorgott a kapunkban. 
--Szia! --köszöntem rá.
--Szia --nézett fel mosolyogva. De ez nem az a mosoly volt, amit tőle megszoktam.
--Minden rendben?
--Persze, csak... fáradt vagyok.
Próbáltam hinni neki, de... láttam rajta, hogy valami baja van. Aztán nem erőltettem tovább a dolgot, ha nem akarja elmondani, akkor ne mondja. Csendben sétáltunk, amitől nekem is rossz kedvem lett. De ez tényleg rá nyomta a bélyegét az egész napomra. Csak hallgattam a többieket, ha kérdeztek röviden válaszoltam, néha elmosolyodtam, ennyi.

Két napos hiányzás után ma végre jött az ofő, és megkaptuk a jól megérdemelt szidást.
--Gyerekek! Komolyan nem hiszem el amiket rólatok hallottam! --állt meg a tanári asztal előtt. --Megbeszéltük, hogy jók lesztek, erre mivel várnak a tanárok?! Labdázás kémián, lógás --nézett rám, majd Márkra szúrós szemmel --, a rajzóráról meg ne is beszéljünk!
Mindenki lapított, no nem azért, mert szégyeltük magunkat, hanem próbáltuk azt a látszatot kelteni, hogy mi jók vagyunk. Bennem győzött az igazságérzet, ezért feltettem a kezem, hogy megmagyarázzam a "lógást", de Kelemen leintett.
--Most ne! Majd talán később meghallgatom a véleményeteket. Először kérem az ellenőrzőket. Szeretném összevetni a naplóval.
Erre a kijelentésre elég sokan elsápadtak, mert vannak, akik rendszeresen nem írják be a jegyeket, jópáran nem is hoznak magukkal ellenőrzőt, Gabónak meg nincs is. Azt mondja "véletlenül" kidobta. Véletlenül, na persze.
--Ez meg mi?! --nézett az ofő elkerekedett szemekkel az Emma kezében tartott salátára emlékeztető lapokra.
--Hát az ellenőrzőm!
--EZ?! És miért néz így ki?!
--Beleesett a Balatonba --vonta meg a vállát Emma, mire az Kelemen hitetlenkedve bámult rá.
Hogy miként esett bele az ellenőrző a tóba, az nem derült ki. De igazából nem is érdekelt senkit, mert az egész osztály ezen röhögött. Három embert kivéve: az ofőt, aki nem akarta elhinni, hogy tényleg ez történt; meg Márkot és engem, mert mi csak halványan elmosolyodtunk.
 

Második óra után az angolterem ajtajában ott állt Beni. A héten most először láttam, mivel a hétfői táncot átrakták ma délutánra. Figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, ahogy a táskámba pakoltam, innen tudtam, hogy rám vár. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerülhetett valami őszintére.
--Minden oké? Ugye nem zavarlak? --kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
--Semmi gond --mosolyogtam most már őszintén. Jó érzéssel töltött el, hogy láthattam rajta az aggódást. Aggódott ÉRTEM.
--Akkor oké. Tudod, csak azt akartam kérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem valahová a közeljövőben.
--Randi? --néztem rá érdeklődve.
Közben Márk lépett ki a teremből, és véletlenül nekiment Beninek, aki úgy tett, mintha észre se venné. Én sem szóltam semmit, inkább a partneremre figyeltem.
--De csak ha te is szeretnéd --mondta némi töprengés után. Egyenesen a szemembe nézett, amitől megborzongtam.  
--Hát... még meg kell kérdeznem elengednek-e, de felőlem oké. --Mi?! Mi ütött belém?! Igent mondtam egy randira!!! Most azonnal meg kell találnom List! --Bocsi, de most tesim lesz. Este megbeszéljük, oké?
--Rendben --bólintott, majd el is tűnt a tömegben.
Egy pillanatig még bámultam utána, majd fogtam a cuccomat, és szinte repültem az öltöző irányába. Még időben sikerült beérnem, volt két percem átöltözni. Szerencsére a mai órán fociztunk az udvaron, így zavartalanul tudtunk beszélgetni.
--Azt mondod ez már igazi randi? --kérdezte Lis a kapuból. Ott álltam közvetlenül mellette, mint védő, de ettől függetlenül elég hangosan beszélt.
--Igen, vagyis... én beleegyeztem, hogy az legyen --össze-vissza hablatyoltam mindent, teljesen összezavarodtam. Tényleg igent mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy komolyan is gondoltam. --Végül is... bajom nem lehet belőle, igaz?
Lis teljesen belemerült a gondolataiba, észre se vette, hogy az Kelly közeledik a labdával. Szerencsére a combját érte a rúgás, így nem sérült meg komolyabban, és gól se lett a helyzetből. Megjelent Németh Attila is, aki rögtön azzal kezdte, hogy "Szabó, mozdulj meg! Oda fogsz fagyni!". Szóval nekiiramodtam, és egy kicsit előrébb mentem. A játék alatt most először, a labda hozzám került. Még párszor odarúgták, majd az egyik passzomból Aida gólt is szerzett. Így nyugodt szívvel tértem vissza Lisette-hez.
--Gondolkodtam, és hát... legyen ahogy te szeretnéd! --szólt mikor odaértem. --Tudod mit gondolok Márkról, de --emelte fel a mutatóujját, mert már kezdtem volna tiltakozni --ez tényleg a te döntésed. Ha te Benit kedveled úgy, akkor hajrá! Majd meglátjuk hogyan sül el a randi.
Végre egy kis időre jó kedvem lett. Örülök, hogy Lis mellettem áll, és nem erőlteti a Márk dolgot.
De a nap többi részére megint komoly arcot vettem fel, ennek leginkább az volt az oka, hogy nem is tudom... Megrémített? Zavart? Hát olyan furcsa volt Márk arckifejezése. Ha lehet, még a reggelinél is komolyabb volt. Gondoltam rá, hogy megkérdezem mi van vele, de mindig kiment valahova. Mintha direkt került volna. De az nem lehet, ugye? Mi oka lenne rá? Végül hagytam az egészet, inkább a dolgozatokra koncentráltam (kémián, fizikán és infón is írtunk).
Táncon aztán Ábel komoly arrcal várt minket.
--Srácok, alig több mint egy hónap, és fellépés. Még sehol sem vagyunk, úgyhogy keményen kell edzenünk.
Kicsit megijesztett minket ezzel a kijelentéssel, úgyhogy mindent beleadtunk a gyakorlás közben. Ismét átvettük a nehezebb részeket külön-külön, majd egyszer az egész műsort eltáncoltuk. Óra végén Ábel megdicsért minket, de azt is mondta, hogy ez nem elég. Lehet, hogy heti két (!) próba lesz. Na, ettől kicsit megrémültünk, de ha így látja jónak, hát legyen.
A suli előtt meglepődve láttam, hogy ma anya jött el értem. Azt tudtam, hogy nem mehetek haza egyedül, mert elég későn ért véget a tánc, és sötét is volt, de azt hittem apa jön. Mindegy, legalább lesz alkalmam megkérdezni anyát a randiról. Jobb így kettesben, mintha az egész család előtt hoznám fel. Patrik biztos kiröhögne. A szülinapi bulim után  normálisan viselkedett, de már visszatért az igazi bátyám: akkor szekál, amikor csak lehet. Mostanában még inkább. Azt hiszem unatkozik, mivel Jeremy nem jött vissza Londonból. Megbetegedett az anyukája, úgyhogy maradt. Egy-két cucca még nálunk van, de szerintem majd elküldjük neki.
--Szia anyu! --ültem be hátra. Csak apa engedi meg, hogy elöl üljek.
--Szia! Milyen napod volt? --nézett rám a visszapillantón keresztül.
--Kicsit nehéz, de túléltem --mosolyodtam el. --Anyu, kérdezhetek valamit?
--Persze, mit szeretnél? --Teljesen nyugodt volt a hangja, csak remélni tudtam, hogy én sem zaklatom fel.
--Tudod, az egyik srác táncról... Beni... elhívott randira --halkan mondtam, de direkt használtam a randi szót, nehogy véletlenül félreértse. Elkerekedett szemmel fordult hátra (már hazaértünk, arra várt, hogy kinyíljon a kapu), láttam rajta az értetlenséget. --Az a vörös hajú srác, aki itt volt a szülinapomon is! --magyaráztam. Látta a képeket (nem mindet...), hátha így rájön kiről beszélek.
--Ó, már tudom! --csillant fel a szeme. --Vele voltál egyszer már moziban is. Persze, elmehetsz. Mikorra terveztétek?
--Azt hiszem hétvégére, szombatra. 
Anya rábólintott, úgyhogy vacsora után rohantam is a szobámba. Rögtön benyomtam a Skype-ot, szerencsére Beni is fent volt. Rám várt. :)
Végül úgy beszéltük meg, hogy a suli előtt találkozunk szombaton délután, mert nem akarta elárulni hova megyünk, azt mondta meglepetés lesz. Hamar el is köszöntem tőle, mivel még nem tanultam. Az sajnos nagyon elhúzódott, így csak reggel tudok Lisette-tel beszélni.
Hullafáradtan dőltem be az ágyamba. Eszembe se jutott Márk...  

Mel nem gondolt Márkra, de Márk sokat gondolt Melre...