2013. március 31., vasárnap

Január 23., Hétfő

Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! :)


A előző hét második fele úgy telt, mint a szerdai nap: próbáltam Márk közelében maradni, hogy megússzam a durvábbnál-durvább beszólásokat, mert ugye köztudott, hogy Márk elég forrófejű, szóval előtte mindenki elcsendesedik. Persze a bámulást nem úsztam meg, de azt még ki lehet bírni. Benit sikeresen elkerültem, mert akár tud az új helyzetről, akár nem, én inkább nem akarok találkozni vele.
Ami a tanulást illeti, pénteken több dogát is írtunk, de figyelemelterelésképp sokat készültem rájuk, így azok szerintem jól sikerültek. Plusz holnap megyek egy nyelviskolába szintfelmérőt írni, így a hétvégén meg arra gyakoroltam. Persze másra is szakítottam időt, mert pénteken List kísértem el a plázába, és órákig köröztünk, hátha meglátjuk a bőrdzsekis srácot, de persze nyoma sem volt; szombaton napos idő volt, ezért felajánlottam, hogy elviszem Jankát a játszótérre, ahol egyébként Márk várt, aki szintén a testvéreit hozta; vasárnap pedig apát látogattuk meg mind. Mivel csak egyesével mehettünk be, így elhatároztam, hogy beszámolok neki az új kapcsolatomról. Így már nem olyan, mintha titkolóznék a szüleim előtt. És ahogy sejtettem, apa jól reagált:
--Csodás! Mindig is kedveltem azt a fiút, a kezdetektől fogva látszott rajta, hogy oda van érted --mondta. Hát kösz, eddig még nem cukkoltak vele eleget a barátaim, hogy mennyire vak vagyok, még tedd meg te is. --Anyád tudja már? --kérdezte nagyot sóhajtva. Megráztam a fejem. --Sejtettem. Pedig neki is el kell mondanod...
--Persze, tudom, de hogyan? Annyira utálja...        
Végül annyiban maradtunk, hogy várok a megfelelő alkalomig, már ha lesz olyan. Még pár percet beszélgettünk, de ott kellett hagynom, mert nem akartam elvenni Patrik idejéből. A kórház folyosóján meglepetésemre Matt jött velem szembe, a bal karja fel volt kötve. Riadtan kérdeztem, hogy mi történt, ő meg teljes nyugalommal mosolygott rám.
--Csak kificamodott a vállam, nem nagy ügy --legyintett.
--Júj, nem fáj? És gipszet kapsz?
--Nyugi --nevetett. --Már helyretették, de egy pár napig jobb, ha nem mozgatom.
--Ó, és hogy történt?
Matt már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a folyosó másik végéből egy huszonéves lány kiálltott neki, hogy menjen.
--Bocs, majd a suliban találkozunk --mondta, és elköszönt.
Azt hittem, csak viccel, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sérülés után jöhet, de hétfő reggel tényleg ott ült a helyén. Miután lepakoltam rögtön odaléptem hozzá. Biztos látszott rajtam az értetlenség, mert meg se kellett szólalnom, máris magyarázta, hogy ez nem olyan komoly sérülés, mint gondolom. Rákérdeztem még egyszer, hogy mi történt, mert tegnap nem tudta elmondani. Azt válaszolta, hogy karatézik, és volt egy rossz mozdulata. Kicsit zavartnak tűnt beszéd közben, de biztos kapott fájdalomcsillapítót és attól volt.
Leültem a helyemre, és vártam  Almássy Réka tanárnőt, aki óracserét kért, így ma tartott kultúrát az egész osztálynak, pénteken meg lesz a nyelvtan. Szóval csendben nézelődtem, és olyat láttam, mint még soha: Paloma és Rafi veszekedtek! Eddig úgy tartottam, hogy nekik van a legharmonikusabb kapcsolatuk az ismerőseim közül, imádják egymást és tökéletesen összeillenek. És most meg ez! Ötletem se volt mi történhetett, min kaptak össze annyira, hogy Rafi még a könyveit is lesöpörte a padjáról, miután Paloma otthagyta. Találkozott a tekintetem Márkéval, aki csak megvonta a vállát jelezve, hogy fogalma sincs mi történt. Már csengettek, így nem tehettem semmit, de elhatároztam, hogy következő szünetben beszélek Palomával. Jó terv... lett volna, ha a barátnőm nem zavar el azzal a szöveggel, hogy ő ma már hallani se akar arról a baromról (mármint Rafiról).
Márk letett elém egy muffint.
--Mostantól nem fogsz büfébe járni? --mosolygott rám.
Felemeltem a fejem a padról, és a szemébe néztem. Bár a Paloma viselkedése miatti csalódottságom nem múlt el, de egy kicsit jobb kedvem lett. Márk pontosan tudja, hogy inkább nem megyek büfébe, nehogy találkozzak valakivel, akivel nem akarok, ezért hozott nekem a kedvenc sütimből. Kedves volt tőle. :)
Feltápászkodtam, hogy adjak neki egy puszit.
--Köszi. És nem, egy darabig nem --feleltem, majd elkezdtem leszedni a muffin papírját. --Kérsz belőle?
Nemet intett, és felmutatta a kezében lévő sajtos szendvicset.
--Láttam, hogy Rafival mentél ki. Nem kérdezted tőle, hogy mi történt? --érdeklődtem. Reméltem, hogy ő többet tudott meg, mint én.
--Rákérdeztem, de azt felelte nem akar róla beszélni.
Nagyot sóhajtottam.
--Bízok benne, hogy megbeszélik a dolgot, és fel se merül bennük a szakítás gondolata.
Megszólalt a csengő.
--Nem kell őket félteni --mondta Márk, majd leugrott a padomról és a helyére ment.
Később, tesin egy egyetemista lány volt velünk, mert a tanár úr az uszodába ment azokkal, akik úszást választottak saját projektként. Sok kérdésünk lett volna hozzá, de túlságosan szigorú volt, és ha valakit ácsorogni látott, rögtön kiabálni kezdett. A rossz idő miatt (erős szél + havazás) a fiúk is a csarnokban voltak, így ahányszor odanéztem, ők mindig rajtunk röhögtek. Szép, mondhatom! Ők focizhatnak, mi meg megkaptuk ezt a zsarnokot.
Az első óra végén kaptunk öt perc szünetet. Az öltözőben hallottam, amint Ivana azt magyarázza Aidának, hogy a csaj régen ide járt, és most, hogy végzős az egyetemen, Németh megengedte neki, hogy itt legyen gyakorlaton, vagy valami ilyesmi. Nem hallottam rendesen, mert halkan beszélt.
Végül, nagy keservesen, eltelt a második negyvenöt perc is, és mire észbe kaptam már a kémialabor felé sétáltunk Monóval.
--Figyelj, arra gondoltam, hogy hétvégén elmehetnénk moziba. Négyesben... mármint a fiúkkal.
--Duplarandi? --néztem rá értetlenül.
Bólintott.
Meglepett az ötlet. Mono általában nem hozza közénk Petit, mert az A-s srác a téli bálon se igazán törte magát, hogy jobban megismerjen minket és beilleszkedjen a fiúk közé. Úgy sejtem azért találta ki ezt a programot, mert ha Márk megkedvelné... hát akkor nem kellene ennyire elszigetelődniük tőlünk. Nem túlzok ha azt mondom, mindannyiunknak hiányzik Mono társasága.
--Megkérdezem Márkot --mondom végül. --Mit néznénk meg?
--Nem tudom, azt majd megbeszéljük közösen!  
--Oké.
A teremtől nem messze megláttam Gabót. Nem tudom írtam-e már, de belépett a suli focicsapatába, és azóta a szüneteket a 10.B-s fiúkkal tölti. Ugye azon az évfolyamon nem művészetis, hanem tesis osztály indult, ahol a fiúk vannak többségben, és legalább a felük focizik. Nem akarok általánosítani, de azok a focista srácok, akiket én ismerek mind beképzeltek. Szóval ők mind olyanok, mint Gabó, csak egy évvel idősebb, kicsivel izmosabb és sokkal hangosabb változatban. Mono szinte hangtalanul odasúgott tanácsára lehajtottam a fejem, és próbáltam feltűnésmentesen elmenni mellettük. De az én drága osztálytársam nem kiszúrt?! Olyan hangosan invitált közéjük, hogy szerintem egy emelettel feljebb is lehetett hallani. Azzal érvelt, hogy "ezeket a srácokat még nem próbáltam ki." Éreztem, hogy elvörösödök, és talán tovább se tudtam volna menni, ha Mono nem taszigál az ajtó felé.
--Ekkora bunkót! Az ilyeneket egy külön szigetre kéne száműzni! --fakadt ki odabent. Látszott rajta, hogy ideges, de kedvesen megsimította a karom. --Nehogy komolyan vedd, amit mondott!
Nemsokára a többiek is megérkeztek. Márk láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert egyből odajött, és elkezdett faggatózni. Úgy döntöttem, nem mondok neki semmit. Ez most nem ugyanolyan, mint mikor a lányok szólnak be, mert őket a barátom nem bántaná. De Gabó... őt gondolkodás nélkül leütné, mint tette azt már egy korábbi alkalommal is. És én nem akarom, hogy megint miattam kerüljön bajba. Sose bocsátanám meg magamnak, ha miattam rúgnák ki a suliból.
--Jó, akkor ne mondd el! --mondta sértődötten, és az utolsó óra végéig felém se nézett. 
--Ugye nem haragszol? --kérdeztem a nap végén jelző csengetés után.
Nem válaszolt, de nem is haragudott rám, mert együtt mentünk el az általános iskolába a kicsikért. Tényleg ítélet idő volt, sokkal jobb lett volna kocsival menni, de Patriknak ott kellett még maradnia. Fogtam Márk kezét, nem csak azért, mert jó érzés volt, hanem mert így kevesebb esély volt rá, hogy a szél visszafúj. Kábé félúton rákérdeztem a mozira, de nem válaszolt. Kicsit megrángattam a kezét, mire értetlenül meredt rám. Azt hiszem nem hallotta, hogy szóltam.
--Azt kérdeztem, hogy mit szólnál hozzá --próbáltam túlkiabálni a szelet --, ha hétvégén Monóékkal moziba mennénk!
Láttam, hogy mozog a szája, de nem értettem mit mond.
--Mi?!
Épp egy kávézó mellett haladtunk, ahová behúzott.
--Azt mondtam, részemről oké --felelte normál hangerővel.
A meleg helyiségben elkezdtek olvadni az arcizmaim, így rámosolyogtam.
--Segíthetek? --állt meg mellettünk egy pincérnő.
Márk kért két teát, ami kellően felmelegített minket, majd próbáltunk gyorsabb tempóban tovább haladni. Még így is kicsit késve érkeztünk, de a gyerekeket nem zavarta.

2013. március 23., szombat

Január 18., Szerda


Már megvan miért nem írt Márk tegnap: mert átjött! Jobban mondva én mentem ki hozzá a kapuba, mert tényleg csak köszönni jött, szóval alig negyed óráig maradt. De félek, hogy nem magától ment el, hanem anya üldözte el, aki pont akkor jött haza, és erőteljes utalásokat tett arra, hogy őt itt nem látjuk szívesen - nem is köszönt neki, plusz folyamatosan nyaggatott, hogy menjek már befelé. Így sajnos se csók, se puszi nem volt, csak egy ártatlan mosoly.
Bent aztán hallgathattam, hogy nem kéne vele barátkoznom, meg mennyire fura egy család, a legviccesebb az volt, mikor kijelentette, nézzem levegőnek (!) Márkot, nehogy ideszokjon. MI VAN?! Komolyan, azt se tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettőt egyszerre. Vajon anya ilyenkor hallja magát? Később elmeséltem ezt Patriknak is, aki csak röhögött.
--Na látod, ezért jön át olyan ritkán Laura --magyarázta a szemeit törölgetve. --Anyát nem szabad komolyan venni.  
A bátyámnak igaza van, de azért kicsit még így is rossz hallgatni, mikor anya olyat szid, akit történetesen kedvelsz.

A mai nap szokás szerint nem volt nagy szám, leszámítva egy apróságot: szerintem most már mindenki tud arról, hogy Márkkal járunk, mert nagyon sok fura pillantást kaptam, a többiről meg ne is beszéljünk!
Először mikor beléptünk az épületbe még nem volt senki a folyosón, szóval nyugodtan fogtuk egymás kezét. Márk a teremben odajött hozzám, a radiátornak támaszkodott, de ez se tűnt fel senkinek, hisz eddig is gyakran ücsörgött ott. Ivana megint nézett - nem túl kedvesen -, ahogy eddig is tette, szóval nem zavartattam magam emiatt. Pedig ha jobban figyelek, akkor talán feltűnik, hogy ez most valahogy más volt... De csak a második szünetben jöttem rá, hogy a dolgok nem klappolnak, és tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet.
Úgy volt, hogy matek után kimentem mosdóba, ezúttal egyedül, mert a lányok közül senki se ért rá (Lisnek házit kellett írnia, Mono pasizott, Palomának meg le kellett mennie a titkárságra). A fiúk sose értik, hogy miért kell csoportosan vécére menni. Nem, nem a lefolyóban élő szörnyektől félek én, azok még egyszer se haraptak bele a seggembe, sokkal inkább a más lányokkal való találkozás feszélyez. Miután beléptem az ajtón, néhány tizedikes csaj rám nézett, majd kimentek, és a folyosóról behallatszott a nevetésük. Forgattam a szemem. Nem értem miért jó, ha az egész iskola visszhangzik a röhögéstől. Persze nekünk is vannak ilyen pillanataink, de egyikünk se nyerít annyira, hogy az zavarjon másokat.
Dolgom végeztével mostam a kezem, mikor beléptek ők: Ivana, Aida, Zsani és Lea. Számomra a rettegett négyes. Nem volt menekvés, elállták az utam, és akkor már tudtam mi következik.
--Tudhattam volna --fújtatott Zsani idegesen, közben pedig majdnem felnyársalt a tekintetével. --Kösz szépen, hogy elcsavartad a pasim fejét. Pedig minden tökéletes volt!
--Annyira azért nem --motyogtam a bajszom alatt (de hülye kifejezés!), a cipőmet tanulmányozva.
--Mi van?! Ha akarsz valamit mondd hangosan! --üvöltötte az arcomba Lea - mondjuk nem értettem miért, de mindegy, kibírtam.
--Volt saját pasid, akkor miért kellett a másé? --kérdezte Aida, aki a falnak dőlt neki. Nem kiabált, olyan hangja volt, mint a felnőtteknek a leszidásnál: nyugodt, de érezhetően dühös.
Úgy döntöttem jobb, ha meg se szólalok. Ők anélkül is tudnak szidni, és hát mondjanak amit akarnak. Értem én, hogy Zsani kikészült a szakítástól, és így vezeti le a feszültséget. A többiek meg, mint jó barátnők, segítettek neki a fejemhez vágni a válogatott szidalmakat. Micsoda szerencse, hogy a magyar szókincs ilyen téren hatalmas, az öt perc alatt nem hallottam kétszer ugyanazt a szót. Piros pont nekem, amiért nem borultam ki, de hát már nem tudom őket komolyan venni. Mondjuk az kicsit félelmetes volt, mikor Ivana nem akart kiengedni az ajtón, én meg azt hittem, hogy túszul ejtenek, és hozzákötöznek a vécéhez, vagy valami ilyesmi (ezt azért kinézem belőlük), de csengetéskor még utoljára úgy emlegettek, mint "örömlányt" (nem pont így, de ez a szinonima szebben hangzik), majd siettek órára. 
Szende Gábor már épp csukta volna be az ajtót, mikor odaértem, de nem szidott le. Gyorsan leültem Szabina mellé, aki ma már jött suliba.
--Beni keresett óra előtt --súgta a fülembe, miközben a tanár úr a naplót írta. --Tényleg szakítottatok?   
--Ő mondta?
--Ja, de amúgy is rájöttem, elég ránézni a meggyötört fejére --mondta, majd sokkal halkabban folytatta. --És... az igaz, hogy Márk miatt...?
--Na jó, és EZT ki mondta? --kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél, mert páran felénk fordultak.
Szabina látszólag meglepődött a reakciómon, de ugyanúgy folytatta.
--Hát... az van, hogy... a folyosón hallottam egy lánycsapatot beszélgetni...
--MI?!
--Khm, Melitta --nézett fel a tanár a naplóból.
--Elnézést tanár úr, csendben leszek --mentegetőztem.
--Nem, nem. Úgy értettem gyere felelni! --invitált a táblához. Lassan tápászkodtam fel, nem pont erre vágytam. --A többiek folytassák a múlt órán elkezdett fordítást!
A felelésem gyorsan lezajlott, feltett pár kérdést az olvasmánnyal kapcsolatban meg rákérdezett néhány szóra, majd egy négyessel leültetett. Az óra végéig csendben voltam, csak csengetéskor kérdeztem meg Szabinát, hogy szerinte Beni is tudja-e, hogy mi a helyzet Márkkal.
--Nem hinném --felelte elgondolkozva. --Szerintem akkor nem így viselkedne...
Nem volt időm tovább faggatni, hogy mire utalt ezzel, mert Mono megragadta a kezem, és kirángatott a folyosóra. Meg sem álltunk az egyik eldugott sarokig, ahol aztán lelkesen mesélte, hogy Petitől a szülinapjára egy láncot kapott, és azt hitte ennyi, de kiderült, hogy ma még vár rá egy meglepetés, csak az A-s srác nem akarja elárulni hova viszi. Tudom, hogy ez mennyire fontos Monónak, mégse tudtam 100%-osan rá koncentrálni, mert magamon éreztem a lányok pillantását. Lehet, hogy hülyeség, és tényleg megzakkantam, de idefelé is, ahogy elmentünk valakik mellett, hallottam, hogy röhögnek, meg láttam, hogy néztek rám, és hallottam, ahogy a nevemet mondják, meg mintha mutogattak volna...
Hirtelen Mono megragadta a vállaimat és megrázott.
--Minden rendben? --kérdezte az arcomat fürkészve. --Úgy néztél ki, mint aki mindjárt elájul.
--Nem, csak... Azt hiszem... Nem tudom... Lehet, hogy...
--Beszélj már normálisan! Mi van?! --rázott meg újra.
--Szóval --vettem mély levegőt. --Mindenki megtudta, hogy Márk miért dobta Zsanit, és én is ezért hagytam el Benit. És hát, hogy együtt vagyunk. És azóta úgy érzem, mintha mindenki bámulna meg röhögne rajtam.
Mono kérésére még elmondtam mi volt a mosdóban, meg mit mondott spanyolon Szabina, majd vártam a véleményét.
--Figyelj, ha ez tényleg úgy van, ahogy mondtad, az még nem a világ vége --mosolygott rám kedvesen. --Gondoljanak, meg mondjanak, amit akarnak, hisz ez csak rád és Márkra tartozik. Szeretitek egymást! Ennyi számít.
Igen, mindezt én is tudom, de valahogy abban a helyzetben ezt nem fogta fel az agyam (egyik pillanatról a másikra képes vagyok összezuhanni), és nagy szükségem volt arra, hogy valaki felhívja rá a figyelmem. Mono nyakába borultam, és megköszöntem a segítséget.    
A következő szüneteket a teremben töltöttem Márk mellett, és próbálta figyelmen kívül hagyni Ivanát, aki direkt ott maradt, hogy a pillantásával lyukat égessen a hátamba. Most nem zavart, az ablaknál állva, beszélgetés közben csak a barátomra figyeltem, aki a közelségével erőt öntött belém, és már nem éreztem magam védtelennek se.  
Mikor kicsengettek az ötödik óráról nem sok kedvem volt elindulni hazafelé, vagyis inkább végigsétálni a folyosón, de Márk odajött, és átölelt, közben a fülembe súgta: --Csak fogd a kezem és gyere!
És én nyugodt szívvel mentem  vele. 


2013. március 15., péntek

Január 17., Kedd

Elzárt minket a hó, szóval ráérek. Itt a rész. 


Este végre beszéltem apával. A telefonon keresztül boldognak tűnt a hangja, pedig biztos, hogy komoly fájdalmai vannak. Kérdeztem, mikor jöhet haza, de azt mondta még egy darabig biztosan nem: úgy néz ki a lábán lévő seb elfertőződött (?!), és ha ez még nem lenne elég, most fedezték fel, hogy az egyik bordája is eltörött (vagy csak megrepedt?). Hát nem tudom, milyen kórházban van, de ez... fura. Na mindegy, ugorjunk, mert már megint könnyezni kezdett a szemem.
Szóval, ma van Mono szülinapja. Úgy gondoltuk, legjobb lesz ezt az egészet reggel lerendezni, így matek előtt Lisette-el és Palomával körülálltuk Mono padját (szerencsére Gabó nem jött ma). Az amcsi barátnőnk kissé meglepődött, de hamar leesett neki, hogy mire ez a nagy felhajtást, és rögtön felpattant átölelni minket. Utána sorban bontotta ki az ajándékokat. Lis-ével kezdte, aki egyébként reggel simán otthon hagyta volna a könyvet, ha nem csörgök rá, de ez mellékes.
--Ú, egy könyv... és magyar nyelvű... --forgatta Mono egy darabig, szerintem olyan szavakat keresett, amivel nem bánt meg senkit. --Hát, köszi Lis! Ígérem, hogy elkezdem! --mondta, mire mind elnevettük magunkat. Az már nem olyan biztos, hogy be is fejezi. --Akkor, Meltől... wow, ez gyönyörű! Te csináltad? --bontotta ki a képkeretem. --Fú, már tudom is melyik képet rakom bele...
Utoljára hagyta Paloma ajándékát, ami nem más, mint egy nagy adag meggyes pite. Egyrészt azért készítette, mert ez megy neki a legjobban, másrészt pedig Mono imádja a gyümölcsöket, szóval előre sejtette, hogy sikere lesz. :)
--Jajj, ti is kértetek volna? --nézett ránk Mono, miután a sütik felét szó nélkül eltüntette. --Paloma, ez nagyon finom!
Még elég sok idő volt csengetésig, így elhelyezkedtünk a pad körül: Lis beült a szülinapos mellé, Paloma pedig elfoglalta a helyemet, de nem bántam. Ácsorgás közbe egyszer csak valaki hátulról átkarolta a derekamat, állát meg a vállamra támasztotta. Mosolyogva fordult oda Márkhoz, akit úgy látszik nem zavart a közönség. Igazából hallgattam én a lányok beszélgetését, de nem voltam ott 100%-ig. Olyan dolgokon gondolkoztam, mint például milyen szerencse, hogy Márk csak egy kicsivel magasabb nálam, különben nem tudná ezt csinálni - legalábbis nem lenne túl kényelmes -, meg amúgy mi jó neki abban, hogy a lányos fecsegésünket hallgatja...
--Miattam nem kell kimaradnod a beszélgetésből --suttogta a fülembe Márk, mikor már egy ideje csendben bámultam magam elé.
Hát ha ő mondja, akkor rendben van. Mosolyogva hallgatóztam, hogy kiderítsem miről van szó, és mit tudnék hozzáfűzni. Akár lottózhatnék is, valahogy sejtettem a dolgot: Lis épp a tegnapi srácot ecsetelte... Meghallgattam úgy ötödszörre talán, majd elmondtam a véleményemet: helyes volt - Márk elkezdett hümmögni -, de nem valószínű, hogy látja még valaha, szóval ő szó szerint álompasi marad. Érvelésem süket fülekre talált: hárman annyira beleélték magukat, hogy már randihelyszíneken és megfelelő ruhákon agyaltak. Ó, egek! Azt hiszem, Márk akkor menekült el, mikor a szemöldökformákat tárgyalták ki.
A csengetés vettet véget a rögtönzött "szülinapi bulinak", és nem túlzok ha azt mondom, hogy Csongor megkönnyebbült. Mikor végre leültem a helyemre, felemelte a fejét a padról, és kérdőn nézett rám.
--Ne szólj semmit! --kértem.
--Tudod, ezt most nehéz megállni --mondta, majd tőle szokatlan módon elmosolyodott. --De mást azért kérdezhetek?
--Ne kímélj!
--Most dobtad a vörit?
--A vörit... Ó, Benit! Hát, igen, mondhatjuk így is --halkítottam le a hangom, mert időközben Mrs Duncan bejött. --Miért érdekel?
--Semmi. Csak úgy kérdeztem --vonta meg a vállát, majd visszafeküdt a padra.
Csongor nem szokott "csak úgy kérdezni" valamit, de ráhagytam a dolgot, mert ha nem akarja elmondani, akkor hiába is faggatnám, bármeddig képes szótlanul hallgatni.
A matek hamar eltelt, új anyagot vettünk, vagyis csak az elméleti részt, de részletkérdés. Föcin aztán tűkön ülve vártuk Carlt, aki legutóbb nagyon mondogatta, hogy sok bukás lesz fizikából, és mégse lett. Kíváncsiak voltunk, hogy miért.
--Nos gyerekek, ez úgy lehetséges --magyarázta a tanár úr --, hogy mindenkinek beírtam egy-egy órai munka ötöst, hisz nálam mindig csendben vagytok, nincs rátok panasz, és megadtam a kegyelem kettest is. De! Ez azt jelenti, hogy mostantól mindenki gőzerővel tanul, ha gond van kérdez, eljár korrepetálásra, mert év végén nem leszek ennyire jófej. Rendben? --Hát persze! Mind vadul bólogattunk. 
Kicsengetés után egyből Márkhoz léptem, és a szám szélét rágtam idegességemben. A barátom felvonta a szemöldökét, és úgy bámult rám. Mivel tudtam, hogy ez nála azt jelenti "Mi van?", így mondtam, hogy félek Miss Bone-tól, mert a legutóbbi órát ellógtam, illetve ellógtuk, és vajon mit fogok, vagyis fogunk kapni ezért. Például mostantól mindig mi felelünk, vagy szaktanárit ad, vagy...
--Mel --szakított félbe nyugodt hangon. --Nem fogsz beírást kapni. Csak egy lógás, bekerül a naplóba, amit aztán vagy igazol valaki, vagy nem. Ennyi. Ami pedig a felelést illeti... hát arra megvan az esély, de ne aggódj miatta! A három barátnőd alig beszél magyarul, szóval az se okozna akkora problémát. Megoldanád --mosolygott rám.
És megint igaza lett: a tanárnő kérdezte, hogy hol voltam csütörtökön, mire motyogtam valami "családi ügy"-félét, és ezzel le is zárta a dolgot, nem faggatott tovább. Márktól is megkérdezte, hogy hová rohant annyira (ezt értenem kéne?), de ő csak a vállát vonva közölte, hogy dolga volt. Ó, ha a tanárnő tudná, hogy a lányvécé padlóján ücsörögtünk... :) 
Ezek után még két említésre méltó dolog történt. Az egyik a rajzóra, amikor mindenki rajzolhatott, amit akart, de óra végén a tanárnő osztályozott. Amúgy nem szeretem ezeket a feladatokat, mert magamtól sose tudom kitalálni mit rajzoljak, és ezzel megy el a fél óra. Hosszas töprengés után kinéztem az ablakon, és kitaláltam, hogy különböző hópelyheket készítek. Legalább azokat nem kell színezni. A legviccesebb Louis műve volt: egy karácsonyfát rajzolt, de olyan kisiskolás szintűt. Csak azért kapott kettest, mert dolgozott, amúgy a tanárnő szerint értékelhetetlen volt a munkája. Nekünk azért tetszett, szünetben majdnem mindenki odament közelebbről is megcsodálni és kinevetni.
A másik dolog a spanyol volt. Sejthettem volna, hogy ha Beni próbálkozni akar valamivel, azt ilyenkor teszi, én mégis meglepődtem. Monóval mentem órára, és igen: a terem előtt ott állt az exem, és csak rám várt.
--Mel, beszélhetnénk négyszemközt? --nézett rám könyörgő (?) tekintettel.
--Bocs de... nem.
--Kérlek, beszéljük meg! Csak 2 percet adj! --folytatta kábé ugyanazt, amit a telefonban is szombaton.
--Mondtam, hogy nem! --az utolsó szót direkt kihangsúlyoztam, mert elsőre nem fogta fel.
--De... Muszáj beszélnünk! --próbálkozott tovább, majd amikor be akartam menni a terembe megragadta a karom.
--Engedj el!
--Beszéljük meg!
--Azonnal engedd el! --avatkozott közbe Mono, és durván arrébb lökte Benit, engem meg betolt maga előtt a terembe. --Ekkora idiótát...
--Hú, köszi. Nem is tudtam, hogy ilyen harcias vagy --mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat. Nem a helyzet volt vicces - mert bár Beni könyörgött, de azért elég erősen megszorított -, inkább a tény, hogy Monónak van egy ilyen oldala is.
Szabina hiányzása miatt most Emma mellett ültem (Mono Petivel volt együtt), és ő is rákérdezett, hogy most akkor járok-e Márkkal. Sajnos csak egy igent tudtam odasúgni neki, mert a magnóból párbeszédeket hallgattunk, és a többiek pisszegtek volna, ha beszélgetünk. Hát ja, van egy-két B-s, akik szeretik hallgatni néhány spanyol hadarását... nem is tudom most éppen milyen témában. Én ritkán figyelek, mert tudom, hogy úgyse érteném, így most például Emma legújabb rajzait néztem át, amiket a hétvégén készített: volt ott csendélet az asztalán lévő rendetlenségről, a Tankcsapdáról készített manga rajza, meg egy macska is, aki az ablakban ücsörgött és a madáretetőt leste. Na ezen meglepődtem! Eszembe nem jutott korábban, hogy Emmáéknak macskájuk is lehet.
Patrik vitt ma haza, Márknak még maradnia kellett egy plusz francia órára, mert a tanárnő rájött, hogy az egyik anyagot nem érti, vagy micsoda, a lényeg, hogy ma már nem találkozok vele, majd csak Skype-on beszélünk. De az még nem jelezte, hogy fent lenne, pedig már fél órája várok rá... Most hívjam fel?   

2013. március 9., szombat

Január 16., Hétfő

Vasárnap reggel Patrikkal épp reggeliztünk, mikor anya besietett a konyhába, és felvette a kocsikulcsot azzal a szándékkal, hogy megy apához a kórházba (megint). Ezt nem hagyhattam szó nélkül.
--Anya! Hová készülsz? --néztem rá felvont szemöldökkel.
--Apátokhoz --felelt, és már ment volna.
--Állj már meg! --szóltam rá. Nem igaz, hogy nem képes meghallgatni. --Az egy dolog, hogy minket magunkra hagysz egész napra, nem esünk kétségbe, de ha megfeledkeztél volna róla, akkor most emlékeztetlek: van ám még egy gyereked, aki csütörtök óta a nagyiéknál dekkol, és fogalma sincs róla, hogy miért!
--Majd Patrik haza hozza --legyintett türelmetlenül.
--Persze, és aztán mi lesz? --folytattam. --Úgy tervezted, hogy majd mi vigyázunk rá? Hát nem --emeltem fel a hangom annyira, hogy Patrik is felnézett a müzlis táljából. --Jobban tennéd, ha elmennél Jankáért, és elmagyaráznád neki, hogy mi a helyzet! Apa meg lesz nélküled is.
Anya a homlokát ráncolva nézett rám, azt hiszem sikerült meglepnem ezzel a kirohanásommal. De igazam volt! Attól, hogy apa kórházban került, még állt meg az élet. Tényleg nem érdekel egy kicsit se, hogy rólunk teljesen megfeledkezett, de hogy hugit képes lenne otthagyni a nagyiéknál, na az több a soknál! Szegényke nem is tud semmiről, biztos rosszul érzi magát. Legalábbis én biztos rosszul lennék, ha sokáig kéne minden ok nélkül a nagyiéknál lennem. Nem mintha nem szeretném őket, de... nem olyan jó a kapcsolatom velük, mint lehetne.
--Ezt mégis hogy képzeled? --szólalt meg anya egy kis gondolkodás után, és most is sikerült meglepnie. --Hogy mersz ilyen hangon beszélni velem?! --És belekezdett egy negyedórás beszédbe, amiben kikérte magának, hogy én kioktatom, sőt, leteremtem őt. Rezzenéstelen arccal hallgattam, de legszívesebben megint visszaszóltam volna, de tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre.
Patrik, mint mindig, most is próbált kimaradni ebből az egészből, de végül már nem bírta tovább, és megjegyezte, hogy anya most már igazán befejezhetné, és elmehetne... Jankáért. Na jó, ez tényleg hatott: drága jó édes anyukánk fújtatva hagyott ott minket, és az ablakból láttam, hogy a kórházzal ellentétes irányba indult el.

A ma reggel vidámabban indult. Készülődés közben zenét hallgattam és táncikáltam, alig vártam, hogy a kapun kilépve találkozzak Márkkal (este megbeszéltük, hogy együtt megyünk). Ha meglátom ugyanazt érzem, mint eddig, csak sokkal erősebben, és most már tudom, hogy azelőtt sem csak baráti szeretettel gondoltam rá. Azt remélem, hogy kettőnk kapcsolata nem változik meg gyökeresen, és az összes viccelődésünk és piszkálódásunk is megmarad. Én a magam részéről mindig is úgy gondoltam, hogy egy pár akkor tökéletes együtt, mikor a társad egyben a legjobb barátod is. De nem tudom, ki hogy van ezzel.
Épp akkor jött át az úton széles mosollyal mikor kiléptem a kapun. Intettem neki, de csak pár házzal arrébb köszöntöttük egymást úgy rendesen. Anyával még nem közöltem, mi a helyzet. Tegnap akartam, de a reggeli akcióm után nem tűnt túl jó ötletnek.
--Ez mindig így lesz? A házatok közelében még a kezedet se foghatom meg? --kérdezte Márk felvont szemöldökkel. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy ez kicsit rosszul esett neki.
--Nem, sajnálom, csak... még nem volt megfelelő időpont, mikor elmondhattam volna anyának mi a helyzet --sütöttem le a szemem. --Az az igazság, hogy jó napját kell kifognom, mert amúgy... nem igazán kedvel téged.
--Sejtettem. De miért?
--Igazából fogalmunk sincs. Úgy tippeljük valójában apukáddal van baja --mosolyogtam rá szomorúan. Való igaz, sokszor beszélgettünk már erről Patrikkal, de a pontos okot még nem tudtuk kideríteni.
Ahogy elértük a sulit egy furcsa, és egyben vidám vidám gondolatom támadt: pár nappal ezelőtt még barátokként sétáltunk innen haza, most meg... Mennyi minden meg  tud változni pár nap alatt! 
Kézen fogva léptünk be az épületbe, és a lélegzetem egy pillanatra elakadt. Nem voltam felkészülve rá, hogy Zsanival, vagy akár Benivel összefussunk, idegesen forgolódtam.
--Na jó, ha nem akarsz felvállalni, akkor inkább valld be! --torpant meg hirtelen Márk, és beállt elém.
--Nem! És sajnálom --hajtottam le a fejem. Ma már másodszor sikerült megbántanom. --Csak félek, hogy esetleg összefutunk Zsanival, és... hogy vajon mit fog mondani... vagy talán itt helyben megöl. Vagy ha Benivel, és akkor mi van, ha neked esik...
--Figyelj, ezen ne görcsölj --enyhült meg az arckifejezése, és átölelt. --Rajtunk kívül senki másra nem tartozik, hogy együtt vagyunk, szóval ne is érdekeljen a véleményük.
Nem lettem sokkal bátrabb, de a kedvéért úgy tettem, mintha összeszedtem volna magam. A teremben szerencsére csak a magyar osztálytársak voltak, akik már megszokták, hogy nyelvtanon mindig Márk mellett ülök, így nem érte őket meglepetés most sem. Elkerülte a figyelmüket az az aprócska tény, hogy fogtuk egymás kezét, de hát hétfő reggel első órában mit várok tőlük? Egyedül Ivana vetett ránk egy dühös pillantást, amiből egyenesen következett, hogy beszélt Zsanival, és mivel nem egy buta lány, így biztosan azt is rögtön levette, hogy miért volt a szakítás. Amilyen pletykás tuti, hogy órákon belül mindenki tudni fogja, remek.
Óra után kihívtuk a többieket a folyosóra, hogy biztosan tőlünk tudják meg a dolgot. Ott állt velünk szemben Lis, Mono, Paloma, Rafi, Leon és Áron, az egész drukkercsapat.
--Srácok, mondanunk kell valamit... --kezdte Márk, de Mono azonnal félbeszakította.
--Ugye összejöttetek?! Ugye?! --kérdezgette kettőnk közt forgolódva.
Rámosolyogtam Márkra, majd a többiek felé bólintottam egy aprót.        
--Na végre! --vigyorgott Leon, majd rácsapott egyet Márk vállara.
Közben Lis sikítozva a nyakamba borult, és konkrétan majdnem megfolytott. A többiek nem reagáltak ennyire kitörő lelkesedéssel, de kivétel nélkül mind vigyorogtak, és egymásnak mondogatták, hogy "Végre!" meg "Ezer éve erre vártunk" és "Mostantól nem kell a szenvedéseteket hallgatnunk". Ez utóbbit amúgy Paloma és Rafi állapította meg. Páran fura pillantásokat vetettek a vidáman nevetgélő társaságunk felé, de most nem éreztem furán, magam, a többiek elterelték a figyelmem.
Csak sajnos nem sokáig tartott ez a hangulat, mert törin ofő kiosztotta a féléviket...
--Gyerekek, a bizonyítványok nem lettek olyan jók, mint hittem --kezdte Kelemen. --Tudom, ez az első félév, még meg kell szokni az új iskolát, a tanárokat, de eleinte úgy tűnt, nem lesz semmi gondotok ezzel. A jegyeitek és a magatartásotok valahol október vége felé kezdett el hanyatlani, de a várakozással ellentétben nem indult el felfelé a félév közeledtével --magyarázta annak a három-négy embernek, akik figyeltek. --Egy jó hírem viszont van: senki se bukott. Kettesek vannak szép számmal, de a bukást sikerült elkerülnie mindenkinek. Na, akkor nézzük.
Természetesen egyesével, név szerint, apró megjegyzésekkel színesítve adta át az ellenőrzőket. Az enyém viszonylag jó lett, legalábbis én meg vagyok vele elégedve: majdnem mindenből négyest kaptam, egy-két hármas illetve ötös van még. Először a körülöttem ülőkét tudtam megnézni:
  • Csongor jegyei szélsőségesek, mert szóban felelni nem hajlandó, így azokra mindig egyest kap, viszont egész okos, így a témazárók többségét hibátlanra írja.
  • Monóé az enyémhez hasonlít azt leszámítva, hogy ötösök helyett neki a hármasai vannak többségben.
  • Emma rajzból, és a magolós tárgyakból kapott ötöst, de a természettudományok többségéből még utolsó héten is felelnie kellett a négyesért (kémiából még így se sikerült neki).
  • Leon mindenből kettes vagy hármast kapott, de azt mondja őt ez egyáltalán nem érdekli. Ő csak a társaság miatt jár ide. :)
  • Szünetben nézhettem meg Márkét, akiét átlagosnak mondanám, és Lisette-ét, aki mindenből (!) ötöst kapott. Wow.
A nap egyébként nyugisan telt, a szüneteket vagy a lányokkal töltöttem, akiknek részletesen elmeséltem, miként jöttünk rá, hogy szeretjük egymást, vagy Márkkal, de persze nem akartunk feltűnést kelteni, így csak beszélgettünk, szerelmes pillantásokat váltottunk és párszor megfogta a kezem, de csak ha senki se figyelt.         
Holnap egyébként nagy nap lesz, Mono szülinapja. A lányokkal titokban nagyon készülünk rá, Lisette-el ma délután mentünk el megvenni az ajándékát, Paloma meg sütit fog sütni neki. Sokat gondolkodtunk, hogy mit is adhatnánk neki, mert ruhája ugye rengeteg van, ékszert meg... khm... biztos forrásból tudom, hogy Petitől kapni fog. Azt hiszem ének előtt láttam őket beszélgetni, nagyon aranyosak együtt, a srác tisztára oda van érte. Na de, az ajándék... Szóval arra jutottunk, hogy Lis valami könyvet vesz neki, és nem csak azzal a céllal, hogy fejlődjön a magyarja, én meg úgy döntöttem, veszek egy natúr, faszínű képkeretet, plusz festéket és mindenféle csillogós cuccokat, amikkel majd kidíszítem.
Először az én cuccaimat vettük meg, mert azok a pláza földszintjén kaphatóak, Lis pedig vett magának füzeteket, és csak utána mentünk fel az emeletre. Épp nagyban beszélgettünk, mikor hirtelen Lis eltűnt mellőlem. Nagyokat pislogva néztem körbe, majd meg is láttam pár méterrel hátrébb a földön egy sráccal együtt. Először ő pattant fel, majd sűrű bocsánatkérések közepette nyújtotta a kezét a barátnőmnek, aki megbabonázva nézett a tizenhét év körüli, magas, világosbarna hajú, bőrdzsekit viselő fiúra.
--Bocs, tényleg nagyon sajnálom --mentegetőzött még mindig, mikor közelebb értem.
--Semmi, jól vagyok --legyintett Lis mosolyogva.
--Rendben, akkor szia --mondta a srác fogkrémreklámba illő mosollyal, majd csatlakozott a barátaihoz, akik nem messze tőlünk röhögtek.
--Na, mehetünk? --rángattam meg a barátnőm karját, aki még egy perccel később is bámult a fiúk után.
Lis nem válaszolt, sőt csak azután szólalt meg, miután már megvettük a Monónak szánt könyvet (Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak).
--Hű, annyira.... helyes volt az a srác! Láttad? És rám mosolygott! És hozzá ért, és... á! --hadarta vidáman. Azt hiszem, kicsit bezsongott, mert még hazafelé is arról a pár percről beszélt, amit "együtt" töltöttek, sőt este telefonon is lefárasztott. Van egy olyan gyanúm, hogy holnap is meg kell hallgatnom.  


2013. március 2., szombat

Január 14., Szombat

Az igazat megvallva tegnap este nem jött álom a szememre, a sok agyalástól még a fejem is megfájdult. Éjfél körül hallottam, hogy Patrik még járkál és zenét hallgat a szobájában, ezért átmentem hozzá tanácsért. Jópár barátnője volt már, és tudomásom szerint nem minddel ő szakított.
Először bekopogtam, nehogy véletlenül megzavarjam valamiben, majd benyitottam.
--Mi az? Hangos a zene, nem tudsz aludni? --nézett rám kérdőn, és máris a gépéhez lépett, hogy lehalkítsa a Linkin Parkot. Ha tényleg ez lett volna a bajom, akkor egy átlagos báty biztos jól kiröhög, és még jobban felnyomja a hangerőt, de az enyém szerencsére sose volt olyan, mint a többség.
--Nem, nem az a gond --mondtam zavartan.
--Akkor mi bánt?
Nagyjából felvázoltam neki, hogy mi a helyzet, Patrik pedig eleinte érdeklődve, később elgondolkodva hallgatott. Egy kis időt kért, és láttam rajta, hogy komolyan belemerült a gondolataiba. Utána lassan kezdett el magyarázni arról, hogy ő mit szokott mondani a lányoknak, és hogy neki miket mondtak eddig. Végül azt tanácsolta, hogy semmiképp ne szóljak Beninek, hogy együtt vagyok Márkkal (az megcsalásnak számít, inkább higgye majd azt, hogy hamar kihevertem a szakítást), illetve ha tényleg nem akarok vele személyesen találkozni, akkor intézzem el telefonon (szerinte csak az e-mail és az SMS bunkóság). Még egy ideig beszélgettünk ehhez kapcsolódó dolgokról, de nagyon elálmosodtam, így gyorsan elmentem lefeküdni, nehogy ott helyben elaludjak Patrik ágyán.
Reggel, ha nem is az első, de a második dolgom az volt, hogy telefonáljak.
--Tessék --hallottam Beni kissé álmos hangját a vonal másik végéből.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem szólok bele telefonba, csak egyszerűen leteszem, de tudtam, hogy nem halogathatom tovább a dolgot.
--Szia, én vagyok.
--Mel! Mizu? --kérdezte vidáman. --Mehetnénk valahova délután, mit gondolsz?
--Ez... nem hinném, hogy jó ötlet --kezdtem, majd nagyot nyeltem. --Figyelj, valamit el kell mondanom.
--Te jó ég, nagyon komoly a hangod! --nevetett fel idegesen. --Mi a baj?
Vettem egy mély levegőt, hogy sikerüljön egyszerre kimondani.
--Beni... az az igazság, hogy... én már nem szeretlek --suttogtam.
--Mi...? Miről beszélsz? --értetlenkedett.
--Szakítok veled --sóhajtottam.
--De... Miért? És mi ez a hülyeség? Magyarázd meg! --Még sose hallottam ennyire riadtnak a hangját.
--Sajnálom.
--Ezt én nem értem, Mel, kérlek! --könyörgött. --Mit csináltam rosszul? Megbántottalak? Találkozzunk! Beszéljük meg!
--Nincs ezen mit megbeszélni. Döntöttem, vége --mondtam kíméletlenül. Fájt kimondani ezeket a szavakat, hisz sok szép pillanatunk volt együtt, de ennek így kellett történnie, mindkettőnknek jobb lesz ezután.
--Mel... --nyögte Beni, de aztán úgy döntött, hogy nem próbálkozik tovább, és köszönés után letette.
Megkönnyebülten sóhajtottam fel. Kétség sem fért hozzá, hogy megbántottam, de ahhoz képest, amennyire féltem, nem is ment olyan rosszul a dolog.
A délelőtt nagy részét a szobámban töltöttem, és a lányokkal beszéltem Skype-on. Konferenciahívás volt. :)
Nem említettem nekik, hogy dobtam Benit, és most már Márkkal járok, gondoltam azt jobb lesz személyesen. Helyette mindenféle hétköznapi dolgok voltak terítéken: Mono új ruhája valami estélyre, a félévi jegyek (majd a hét elején kapjuk meg), Aida menőzése az új pasijáról (talán Marco a neve, modell ő is), a balhés osztálytársak (Gabóék, Ivana) mostanában túlságosan nyugodt viselkedése (vihar előtti csend lenne?) és természetesen egy-két tanárt is jól kibeszéltünk (néhány nem túl kedves...). Egész véletlen, hogy mind egy időben voltunk fent, de úgy se beszéltünk csütörtök óta, szóval jó volt.
Elsőként Paloma lépett le, Rafival volt találkozója. Őt követte Mono, akinek az előbb említett estély miatt mennie kellett egy szépségszalonba. Lisette-el se sokáig beszélgettünk kettesben, neki meg ebédet kellett készítenie magának, mert egyedül volt otthon. Erről jutott eszembe, hogy én is nagyon éhes vagyok (fél tizenkettő lehetett), így kikapcsoltam a gépet. Kimentem megnézni, hogy meghozták-e már a kaját. Szerencsére igen, szokás szerint oda volt akasztva a kapura belülről. Már a kezdetektől így van megbeszélve a futárra, mivel nem mindig van itthon valaki pont akkor, mikor hozzák. Persze általában anya vagy apa haza ugrik dél felé, így max pár percet van ott a zacskó. És még sose nyúlta le senki! :)
Az ebéd után (paradicsomleves, spagetti) gondoltam bekopogok anyához, mert a csendből arra következtettem, hogy még alszik: de nem! A szobája üres volt. Biztos megint bement apához, csak elfelejtett szólni nekem. Patrik említette, hogy ma Lauráékhoz megy, de arról fogalmam se volt, hogy teljesen egyedül vagyok. Mivel megígértem Márknak, hogy ma én megyek hozzá, ezért muszáj volt felhívnom anyát.
--Tessék --vette fel az ötödik csörgésre.
--Szia anya! Merre vagy? Apánál?
--Igen. Miért? --kérdezte türelmetlenül. Azt hiszem minél hamarabb le akart rázni...
--Hát, csak szerettem volna szólni, hogy átmennék az egyik barátomhoz --mondtam gyorsan.
--Oké, persze, de ne maradj sokáig! Szia! --És letette. Hát kösz szépen. 
Gyorsan átöltöztem, mert mégse mehetek Márkhoz melegítőben, majd felraktam egy leheletnyi sminket, és mentem is át az úton. Szerencsére csengetnem se kellett, mert a házvezetőnő (és bébicsősz egyben) pont akkor lépett ki az ajtón az ikrekkel, és mondta, hogy nyugodtan menjek csak, Márk a szobájában van. Csendben lopakodtam a házban, szerettem volna meglepni a barátomat. Ha életemben először jártam volna náluk, akkor is pontosan tudtam volna, melyik a szobája, mert onnan eszméletlen hangos zene üvöltött, azt hiszem Green Day. Épp ezért nem is próbálkoztam a kopogással, egész egyszerűen benyitottam. Hát nem mondom, kicsit meglepődtem: a földön mindenféle kacat hevert, ruhák, tankönyvek, meg ilyesmi. Márk az ágy szélén ülve a playstationt nyomkodta, és csak egy pillanatra fordult az ajtó felé, de az épp elég volt: amint meglátott szó szerint leesett az ágyról!
--Szia! --integettem neki, és próbáltam túlüvölteni a zenét.
Márk azonnal a zenelejátszóhoz pattant, és kikapcsolta, majd villámsebesen elkezdte összeszedni a ruháit. Két perc telt el, mire odalépett, és lihegve köszönt.
--Bocs, nem vártalak ilyen korán --magyarázkodott levegőért kapkodva.
--Semmi baj, ezt megérte látni --vigyorogtam. --Vicces volt, ahogy próbáltál rendet rakni.
--Úgy gondolod? --mosolygott rám, majd megcsókolt. Már vártam. :)
Utána egy darabig csak a földön ülve beszélgettünk. Elmeséltem, hogy mi volt Benivel, mire ő elkezdett nevetni, de úgy, hogy percekig fetrengett a földön. Kérdőn néztem rá, fogalmam se volt, hogy most mi van.
--Fúúú, de szívesen megnéztem volna élőben, hogy milyen fejet vágott! Biztos sokkolta a hír! --mondta, majd megint nevetni kezdett.
--Naaaa! Tudom, hogy nem kedveled, de ez akkor se szép dolog --szúrtam le, de persze nem tudtam rá haragudni. --Én is kíváncsi vagyok, hogy mi van Zsanival, mégse röhögök rajta.
--Jó, oké, nem röhögök --ölelte át a vállam fél karral. --Legalábbis amíg itt vagy --tette hozzá halkan.
--Hé! --néztem rá összehúzott szemekkel, de ezt már én se bírtam nevetés nélkül.
Mielőtt elkezdtünk filmet nézni, még megbeszéltük, hogy a kapcsolatunkat majd személyesen mondjuk el a barátainknak. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ez nagy dolog, és megérdemlik, hogy így tudják meg. (Kiderült, hogy míg a lányok az én fülemet rágták, addig a fiúk mind Márkot győzködték, hogy próbálkozzon nálam még egyszer...)
Anya kérését figyelmen kívül hagyva hétig náluk voltam, és csak A tégla és a Viharsziget után mentem haza. Egyébként mindkét filmet Márk választotta, de úgy igazán egyik se nyerte el a tetszésemet. Egyszer meg lehet őket nézni, de semmi több. Legközelebb viszont én dönthetem el mit nézünk, szóval kiszúrásképp tuti valami romantikusat fogok választani. Jó tudom, kicsit gonosz vagyok, de nem baj. Még az is lehet, hogy Márk imádja az ilyen filmeket, csak soha, senkinek nem vallotta be eddig. (Vagy még ő maga se tud róla.)