Szeptember 09., Péntek

Hű, ezen a héten is túljutottunk. :) Közben persze történt egy-két dolog. :)

17-én a blog elérte a 400-as látogatottságot, amit köszönök. :) Ez ilyen megkésett szülinapi ajándék nekem. :)

Ja, és ha valaki nem tudná, a blognak már saját facebook oldala van, ahol mindenféle érdekességeket osztok meg! :) Mel élete néven találjátok meg.

Na de jöjjön végre a fejezet! :)

Huh, a tegnapi nap kemény volt, el is felejtettem írni. A tesióráig még minden rendben volt, de utána elszabadult a pokol.

Szóval úgy volt, hogy átmentünk teniszezni a szomszédos "sportközpontba". Tök jó lett volna, ha ismerjük a szabályokat, de mindegy. A tanár megmutatta hogy tartsuk az ütőt, majd otthagyott minket "Tessék passzolgatni!" kijelentéssel. Mi Lisette-el tényleg megpróbáltuk teljesíteni a feladatot, de mikor Németh Attila odaállt mellénk, folyton kritizált minket.

--Találd el! Gyerünk, mozogni! Lépj oda! Azt még visszaüthetted volna!

Próbáltunk többet mozogni, és ebből lett a baj: Lisette rosszul lépett, majd elterült a földön. Rögtön eldobtam az ütőt és már ott is voltam mellette. Nagyon megijedtem, szinte önkívületi állapotban kérdezgettem tőle, hogy mi van.  A tanár odasétált (!), majd félretolt.

--Szabó megnyugszik és arrébb megy, Lengyel pedig berohan az uszodába és szól a tanárúrnak, hogy szükségünk lesz egy mentőre! --Mentőt?! Aprót sikítottam, de a tanár szúrós szemmel nézett rám, így inkább befogtam a számat, közben Ivana már futott is az épületbe.

A mentők negyed órán belül kiértek. Miután megállapították, hogy Lisette bokája csak  kibicsaklott, már vitték is a kórházba röntgenre. A biztonság kedvéért.

--Rendben! Lányok öltözni, én addig értesítem az osztályfőnököt! --mondta Németh teljes lelki nyugalommal. Ez a többieknek is szemet szúrt, mert az öltözőben hallottam, hogy Mono valami olyasmit mondott: "legalább egy kicsit érdekelhetné, hisz a diákja".

Szomorúan mentem be az épületben aggódtam Lisette miatt. Az első héten megsérülni... nem egy leányálom.

--Mel! --szólt utánam Szabina a folyosón. --Mi történt? Láttuk a mentőt!

--Hát, Lisette megsérült tesin. Kiment a bokája.

--Ó, szegény. Ő az a hosszú barna hajú lány, nem? --Bólintottam. --Szoktalak vele látni. Igazán sajnálom, remélem hamar rendbe jön. --Már mentem volna tovább, de megállított. --Mel! Amúgy jó lett a hajad. --Keserűen elmosolyodtam, és ismét bólintottam. Nem volt kedvem beszélni.

A teremben már bent voltak a fiúk, akik természetesen mindent tudni akartak. Látták rajtam, hogy kivagyok, ezért a többieket faggatták csendben. Egyedül Márk jött oda és karolta át a vállam: "Ne aggódjak, rendbe jön!". Azt hiszem Lisette után ő a legjobb barátom. Ha kell vicces, de azt is tudja mikor kell hallgatni.

Kémián volt egy "kisebb" vita a tanárnő és Leon között, amit mi csak döbbenten figyeltünk. Az egész a házival kezdődött. Mrs Duncan kérte, hogy Leonard (!) mutassa meg a háziját. Erre mindenki forgolódott, és egymást kérdezgettük, kire gondolhat.

--Na! Te itt a második padban! Hozd már a füzeted!

--Én? --kérdezett vissza Leon.

--Persze! Te vagy Leonard, vagy nem? Gyere már! --mondta a tanárnő idegesen.

--Én nem vagyok Leonard. LEON vagyok.

A tanárnő kikérte magának, hogy márpedig olyan név nincs, és ő bizony Leonard. Leon válaszképp kiabálni kezdett, hogy neki akkor is ez a neve, ha kell az iratait is megmutatja. Erre Mrs Duncan begőzölt és kizavarta a teremből, majd óra végéig dühöngött, hogy ilyen névről ő még nem is hallott.   

Szünetben is ezt volt a téma, meg kábé a nap hátralévő részében. 

Suli után felhívtam Lisette-et, akit estére már haza is engedtek a kórházból, mert nincs semmi komoly baja. Megbeszéltük, hogy majd pénteken átviszem neki a leckét. (Ha sikerül összeszednem a többiektől. Márk megígérte, hogy leírja a franciát, de nem bízok benne. Az angol az fix, Mono nem felejti el.)

Ma első órában az ofő Lisette állapotáról számolt be nekünk (természetesen állandó kapcsolata van a szülőkkel). Matekon semmi érdekes nem volt. Spanyolon végre elkezdtünk normálisan, a tanrend szerint haladni. Kultúrán a magyar nemzeti ünnepekről beszéltünk (igen volt köztünk olyan, aki nem tudta, pedig magyar). Tesin ma csak beszélgettünk arról, hogyan kerüljük el a baleseteket. Angolon meg átvettük a matekon tanult új szavakat, plusz  képeket elemeztünk. Ilyen nyugis nap volt.

Vártam a délutánt, hogy meglátogassam Lisette-et. Úgy volt, hogy rögtön  suli megyek, de esett az eső, így kitaláltam, hogy hazarohanok esernyőért (az közelebb van). Márkért jött az apja kocsival és felajánlotta, hogy eldobnak Lisette házáig. Hát oké. 

Illedelmesen bemutatkoztam az apukájának, hogy lássa milyen jókislány vagyok. <angyali arc> Különösen érdekelte a vezetéknevem.

--Úgy Szabó, mind Szabó Ferenc és Ildikó?

--Igen, ők a szüleim.

--Hű, el sem hiszem --mondta megdöbbenve. --És ott laktok velünk szemben?

--Igen --válaszoltam mosolyogva.

--Azt hiszem egyszer meg kéne látogatnunk őket --Odafordult Márkhoz, majd vissza hozzám. --Nagy rajongója vagyok a szüleidnek.

Én ezen csak mosolyogtam, mint mindig ilyen helyzetben. 

Hogy mitől ilyen híresek a szüleim? Anya és apa évfolyamtársak voltak a gimiben, de először az érettségi után találkoztak. Azon a nyáron közös baráti társasággal nyaraltak a Balatonon. Később anya főiskolára ment, apa pedig építészmérnöknek tanult.  Legközelebb több mint egy év múlva futottak össze egy szórakozóhelyen. És a futó nyári kalandból igazi románc lett. Később mindketten egy-egy nagyobb cégnél helyezkedtek el. Mikor kiderült, hogy anya terhes, rögtön összeházasodtak. Patrik születése után nem sokkal apa megalapította a saját vállalkozását amibe anya is beszállt. Így lettek ők Szabó & Szabó, a híres építész-lakberendező páros. Igen, anya lakberendező. Mára már nagyon híresek, és rengeteg pénzt keresnek. Menő házakat tudnak összehozni együtt. Büszke vagyok rájuk. 

Mire Lisette-ékhez értünk már nem is esett annyira. Megköszöntem Márkéknak a fuvart, majd becsengettem a házba. Lisette anyja engedett be az egyszintes házba. Nem túl nagy, de remekül berendezett épület.

Fél hatig voltam Lisette-nél. Ez idő alatt elmeséltem neki mindent, odaadtam a házit, és természetesen beszélgettünk Áronról. (Ez persze nem jelenti azt, hogy kihagytuk az esti telefonálást.)

Szeptember 07., Szerda

Mától nyári szünet, holnap sweet 16 <3 Jókedv: 100% :)

Nagyon meglepődtem, mert reggel a konyhában összefutottam Patrikkal. Eddig mindig olyan korán mentek, hogy nem is találkoztunk. Annak még jobban örültem, hogy felajánlotta, mehetek velük. Micsoda megtiszteltetés. :)

Hamar elkészültem, és az ajtóban várakoztam, nehogy ott hagyjanak (kinézem a bátyámból). Elsőként Jeremy jött le a lépcsőről. Mivel rég láttam, szinte el is felejtettem, milyen jól néz ki. Gyorsan végignéztem a ruhámon (egy világoskék, fodros, térdig érő nyári ruhát vettem fel), majd megállapítottam, hogy oké vagyok így. :)

--Jó reggelt Mel! --köszönt Jeremy. --Jó lett a hajad.

Zavartam motyogtam valami kösz félét kifelé menet, majd az ajtóban megtorpantam. A kapuban ugyanis ott állt Márk. Hű, engem várt, mikor nem is beszéltük meg. A nap második meglepetése.

--Márk! Szia! --kiáltottam fel. Ő csak mosolyogva intett. --Ő itt Patrik, a bátyám. Meg Jeremy Londonból. --Mutattam be őket, majd a 'nagyfiúkhoz' fordultam. --Ő Márk az osztálytársam.

A fiúk kezet fogtak, ahogy ilyenkor szokás, aztán már indultunk is. Egész úton mosolyogva hallgattam őket, csak néha kapcsolódtam be a beszélgetésbe. A suli előtt odaálltunk bátyám osztálytársaihoz, így becsengetésig a tizenegyedikesekkel (!) bandáztunk. :)

Az első óránk irodalom volt az ofővel, de inkább volt ofői óra, mint irodalom.

--Gyerekek! Azt hittem megegyeztünk a gólyatábor után lenyugszotok, nem lesz veletek semmi gond. Erre Takács tanárnő várt tegnap az irodában, hogy közölje, nem tudott titeket fegyelmezni! --Az ofő ezt az apróságot is egy közelgő apokalipszis előjelének vélte. Vajon jól sejti? :)

Az óra után mind egy emberként sóhajtottunk fel - nem ez lesz az utolsó ilyen óránk. :)    

Épp a matek cuccomat pakoltam elő, mikor Eric odafordult, és megdicsérte a hajam és a ruhám. Olyan aranyos volt, még el is pirult! :) Szerettem volna vele beszélgetni, de Lisette odajött, hogy menjünk el a büfébe, így csak mondtam egy 'köszi'-t.

--Képzeld, órán beszélgettem Áronnal! --újságolta boldogan Lisette.

--Na, az jó! És? Miről?

--Hát, megkértem, hogy segítsen a francia házimban, mert nem igazán értem.

--És belement?

--Aha, tök rendes volt! --Hm, úgy néz Lisette-et tényleg nagyon érdekli Áron. Vajon ez kölcsönös? :)

--Eric megdicsérte a hajam és a ruhám. --mondtam sorbanállás közben. --Közben meg elpirult.

--Nem lehet, hogy tetszel neki?

--Lisette! --szóltam rá kicsit hangosabban a kelleténél, mert mindenki felénk fordult. Suttogva folytattam. --Muszáj ezt itt megbeszélnünk?

--Nem, de akkor mikor?

--Suli után ráérsz? --kérdeztem. --Elmehetnénk fagyizni, tudok egy jó helyet.

--Oké, ma úgyis csak öt óránk van --egyezett bele.

A nap hátralévő részében nem sok dolog történt, talán még annyit kell kiemelnem, hogy spanyolon folytattuk a bemutatkozást, de most egymás között. (Vettünk hozzá még egy-két dolgot.) Mindenkinek keresnie kellett valakit, aki nem az osztálytársa. Így ismertem meg Szabinát, aki B-s. Sokat nevettünk egymás szerencsétlenkedésén, nem vagyunk valami profik. :)

Órák után még meg kellett keresnem a bátyámat, hogy szóljak neki, menjen el Jankáért. Kiderítettem, hogy a könyvtárban vannak, ahová Lisette-et is átrángattam magammal. Többek között azért, hogy végre lássa Jeremyt. :) A hatás persze nem maradt el. Szó szerint tátva maradt a szája, mikor meglátta. Hiába böktem oldalba, nem mozdult. Olyannyira feltűnően bámulta, hogy Patrik megkérdezte: "Mi van a barátnőddel?" Nos, erre nem tudtam mit mondani. :)

Már a fagyizónál jártunk, mire Lisette magához tért.

--Ő volt Jeremy? Wow.

Nem is kellett többet mondania, én ebből is értettem. Az első napon én is el voltam ájulva tőle. Ma már meg tudom állni, hogy ne úgy vigyorogjak a közelében, mint valami idióta. :)

Fejenként 2-2 gombóc fagyival sétáltunk a Balaton-parton (még jó, hogy ilyen közel van), kerestünk egy napos padot. Élvezzük ki a napsütést, amíg van. :) Lisette természetesen rögtön a közepébe vágott.

--Mi van veled és a fiúkkal?

--Mire gondolsz? --kérdeztem értetlenül.

--Hát, olyan jóban vagy mindenkivel. És. Most van is valami? Mert nem igazán tudom kivel hogy állsz. Szóval... érted?

--Persze, felfogtam. De ők csak barátok --mosolyogtam. --Kivéve Jeremyt. Ő egy ilyen plátói szerelem. Egy múló szeszély.

--És Márk?

--Márk? Hogy jön ő ide? --Nagyokat pislogtam. Mire gondol?! --Barát, az egyik legjobb haverom.

Ezután már csak Lisette-től beszéltünk, és Áronról, hogy talán lehetne valami... Talán! Ha több lenne köztük a kapcsolat. :) 

Szeptember 06., Kedd

300 *.* Köszönöm! :)

Azt elfelejtettem, hogy a tegnapi napról is most írtam, mert késő délutántól reggelig aludtam. Ebből logikusan következik, hogy házit se írtam, meg nem is tanultam. Mindent órák előtt kellett. Bár a többiek nem nagyon hagyták.

A mai nap szerencsére nyugisan telt.

Angolon a tanárnő végzett egy kis felmérést, ki hogy áll a nyelvvizsgával. Aidának, Áginak és Áronnal felsőfokú van, nekünk többieknek meg középfokú. Vagyis... Csongorról nem tudjuk, nem akarta megmondani. Fura az a srác...

Lisette-tel pont ezt beszéltük reggel.

--Milyen a padtársad? Jól kijössz vele? --kérdezte.

--Eric? Szuper. Ha közös óránk van, mindig nagyon kedves. És hihetetlenül türelmes. Pedig nem könnyű engem kibírni --nevettem.

--De jó neked! Irigyellek --sóhajtott fel Lisette.

--Csongor? --Válasz helyett csak bólintott egyet. --Olyan rossz?

--Viccelsz? Egész órán bámul maga elé és magában beszél.

Szegény Lisette! Nem lennék a helyében.

Rajzra Takács tanárnő jött be, ezen mi nagyon meglepődtünk. Mindenfelől olyan suttogásokat halottam, hogy  "Mi van elnézte az órát?", "Nincs rajztanár?", "Ez valami vicc?".

--Jó napot. Üljetek le! Nos, ha nem tudtátok volna, én vagyok a rajztanár is.

Remek. Egymás után két óra Takács Ilonával?! Ha túléljük... (Mert elég szigorúnak tűnt a csütörtöki informatikán, pedig akkor csak bemutatkozás volt.)

Persze túléltük, de ezt csak a fiúknak köszönhetjük, akiknek többször is sikerült átverniük a tanárnőt (jó, ez így rosszul hangzik, de most mit mondjak?). Néhány vicces rajz látott napvilágot, infón meg furcsa mód nem nagyon működtek a gépek... 

A nap fénypontja a spanyolóra volt, ahol mindenki felolvasta a háziját. Hát... a tanár szerint jól sikerült a bemutatkozásom, azt persze nem tudja, hogy óra előtt Rafi segített. Be is másolom!

Me llamo Szabó Melitta, soy de Siófok, Hungría. Estudio en el Instituto Thomas Edison. Tengo catorce años.*

Jó, tudom, hogy rövid, de egyelőre csak annyit tanultunk. Nem bonyolíthattuk túl, mert az feltűnő lett volna!

Egyébként említettem már, hogy a sulit Thomas Edisonról nevezték el? Anyáék szerint azért, mert a kéttannyelvű oktatáson van a hangsúly, de szerintem nem. Hiszen van művészetis osztály, és az is ugyanolyan fontos. Mindegy, jelenleg ez még rejtély, csak sikerül majd kiderítenem!

Júj, és suli után anyával fodrásznál voltunk, úgyhogy a hajam mostantól ilyen vörösesbarna. El sem hiszem, hogy megengedte a festést! Biztos jó napja volt.

*Szabó Melittának hívnak, Siófokról (M.o.) származom. A Thomas Edison Gimnáziumban tanulok. 14 éves vagyok.

Szeptember 05., Hétfő

Nem sokon múlott, hogy reggel elkéssek. Talán kicsit sokáig beszélgettünk Lisette-tel este... Szerencsére apa ma később ment, így el tudott vinni a suliba. Mondanom sem kell, épp csöngetéskor estem be a terembe.

--Már azt hittem nem is jössz --mondta Eric mosolyogva. Megint azon gondolkodtam, hogy milyen klassz, hogy ő finn. Még sose láttam senkit akinek ennyire kék szeme és szőke haja lenne. Na, ezt jól megfogalmaztam. 

--Én is azt hittem, hogy késni fogok. --És akkor leesett. Én éppen ANGOLUL beszélgetek Erickel, akinek ANGOL nyelvtanórája van. --Úristen! Eric, hol vannak a magyarosok?

--Tessék? --nézett rám értetlenül. 

--Leon! Hol van a többieknek órája? Márk hova ment?

--Fogalmam sincs --válaszolt Leon halál nyugodtan.

--Tejóég, tejóég, tejóég... --Az agyam villámsebesen pörgött, hogy ki tudna eligazítani. Láttam Lisette-et hátul, de szerintem aludt. Biztos a tegnap este miatt.

--Könyvtár --lépett oda Rafi.

--Mi?! Az hol van? --kérdeztem türelmetlenül.

--A tornateremmel szemközti épület.

--Kösz, örök hála! --mondtam, és már rohantam is kifelé, majdnem feldöntve egy idősödő tanárurat.

Tudni kell, hogy a suli három épületből áll. Van maga az iskola, a főépület, az mögött pedig a sportpálya. Annak az egyik oldalán áll a csarnok (tök jók a lelátók), a másikon - mint kiderült - a könyvtár.

Már ment az óra mire beértem, de nem kellett sokat magyarázkodnom. Almássy tanárnő biztosított, hogy megérti, még nehéz kiigazodni az új helyen. Asszem kedvelni fogom.

A könyvtár közepén elhelyezett két asztal körül ültek a többiek, gyorsan leültem hát az utolsó szabad helyre,  Gabó és Áron közé. Az óra hamar eltelt, a könyvtárakról beszélgettünk. Törin elkezdtük venni az őskort, de mivel nem nagyon tudtuk követni az angol kifejezéseket, az ofő magyarul írt a táblára. 

A duplatesi maga volt a rémálom! 5 (!) bemelegítő kör után coopert futottunk, a második órán meg a sprintelést gyakoroltuk. Még a legedzettebbek is szinte beájultak az öltözőbe. A fiúknak sokkal jobb volt. Ők átmentek a közeli uszodába, és a vízilabdázás alapjait kezdték el tanulni. Ez nem ér!

A nap további részére egyáltalán nem emlékszem, élőhalottként mászkáltam.

Otthon ledobtam a táskámat, ledőltem az ágyamra, és két perc múlva már aludtam is. Azt hiszem, fáradt voltam...