2013. február 23., szombat

Január 13., Péntek

Hű. Ma reggel ébredés után az volt az első gondolatom, hogy vajon a tegnapi napot csak álmodtam, vagy tényleg megtörtént. Sorra vettem magamban az eseményeket.
Eleinte ez is olyan volt, mint egy átlagos nap, egészen addig, amíg anya felhívott a rossz hírrel. Emlékszem, hogy a lányvécébe menekültem, mert nem akartam, hogy mindenki lássa a könnyeimet. Aztán bejött Márk. Nem is tudom, mi járhatott a fejemben mikor megláttam, ha visszagondolok, csak azt látom magam előtt, ahogy magához ölel. Ezután semmi. A következő dolog, ami eszembe jut, az a szobám. Hogy ott ültünk a padlón, és ő csak hallgatta, ahogy beszélek, és beszélek, és beszélek... Majd a jó hír apa állapotáról. És az első csók. Vagyis, nem az első, ha beleszámoljuk a szülinapomon történtet is... Mondjuk úgy, hogy az első olyan csók, amiről pontosan tudtam, hogy kitől kapom. Innentől aztán teljesen tiszta a kép: a vallomás, és ismét csók, a boldogság, ami elöntött...
Azt hiszem mindez azt jelenti, hogy most már hivatalosan is együtt vagyunk. De mielőtt elkezdenék nagyon örülni, még szakítanom kell Benivel, ami ezért nem lesz egy sétagalopp. Még sosem szakítottam senkivel, szóval fogalmam sincs, mit kéne mondanom neki. Mert jó, hogy az igazat, de pontosan mennyit? Arra előbb-utóbb úgyis rájön majd, hogy Márk miatt hagyom el, de talán a tegnapiról nem kéne beszámolnom neki, hisz ami történt, az megcsalásnak számít, nem igaz? A másik nagy kérdés, hogy találkozzak-e vele. Tudom, hogy oltári nagy bunkóság SMS-ben, vagy akár telefonon szakítani, de azt hiszem félek egyedül oda állni Beni elé. Szerencsére van még egy kis időm gondolkozni, mert ma úgyse ér rá valamilyen családi program miatt. Csak addig találnom kéne valakit, akitől tanácsot kérhetek.

Délután egyedül voltam, ezért a nappaliban ültem le tévézni. Patrik bement a kórházba, hogy vigyen néhány cuccot apának, és meggyőzze anyát, hogy legalább egy kicsit jöjjön haza, átöltözni meg ilyesmi. Pont szendvicset készítettem magamnak, mikor csöngettek. Biztos voltam benne, hogy Márk az, ezért boldogan rohantam ki egy szál vékony pulcsiban (én okos).
--Meg fogsz fázni! --közölte Márk köszönés nélkül.  
--Tudom, csak már nagyon vártalak --mondtam, miközben beengedtem.
--Honnan tudtad, hogy jövök? --mosolygott rám pimaszul.
--Megérzés --vontam meg a vállam.
Bent üdvözöltük egymást rendesen, csókkal, öleléssel. Azt hiszem, ezt sohasem fogom megunni. Ma is ugyanúgy élveztem ajkainak érintését, mint tegnap, vagyis nem csak az újdonság varázsáról volt szó az első alkalommal. Mindent olyan természetesnek éreztem, mintha mindig is összetartoztunk volna. Ami valamilyen formában igaz is, hisz már ezer éve barátok vagyunk, de a kapcsolatunkat nem mindig lehetett tiszta barátságnak nevezni.
Mondtam Márknak, hogy pont tévézek a nappaliban, csatlakozzon, majd felajánlottam, hogy neki is készítek egy szendvicset. Elfogadta az ajánlatomat, de csak azzal a feltétellel, hogy ő választhat filmet. Mire elkészültem a kajával már el is indította a Rumnaplót, aminek kifejezetten örültem, mivel még nem láttam. Le is kötött... kábé úgy húsz percig. Utána aztán eszembe jutott a szakítás kérdése, és gondoltam Márktól kérek tanácsot, hisz neki is le kell koptatnia Zsanit.
--Figyelj, kérdezhetek valamit? --fordultam felé olyan hirtelen, hogy Márk riadt szemekkel bámult rám.
--Persze. Miről van szó?
--Hát... az az igazság, hogy fogalmam sincs hogy szakítsak Benivel. És... gondoltam tőled kérek tanácsot, hisz neked is beszélned kell Zsanival... --magyaráztam.
Márk pár pillanatig rezzenéstelen arccal bámult rám, majd kibökte:
--Én már lerendeztem a dolgot. --Kérdőn néztem rá, így folytatta. --Délelőtt amúgy is programom lett volna Zsanival, hát odamentem, és megmondtam neki, hogy mi a helyzet.
--Pontosan mit mondtál? --kíváncsiskodtam.
--Azt, hogy nem illünk össze, és vége --vonta meg a vállát.
--Ennyi? És hogy fogadta, kiborult?
--Megmondtam neki, és otthagytam.
Hát, ez a mondat Márk szájából elég furcsán hangzott, de mivel mosolygott, így éreztem, hogy tényleg nem kedvelte az A-s lányt, és csakis ezért folyamodott ilyen módszerhez.
--És szerinted... én mit csináljak? --kérdeztem. --A megfelelő szavakat se találom, és ahhoz sincs túl sok kedvem, hogy találkozzak Benivel. Nagy bunkóság lenne telefonon közölni vele?
--Szerintem nem tőlem kéne tanácsot kérned --ölelte át a vállaim vigyorogva. --Utálom azt a gyereket, szóval felőlem SMS-t is írhatsz neki "Dobtalak!" szöveggel.
Ezen az ötletén annyira nevettem, hogy félrenyeltem az üdítőmet, és majdnem megfulladtam. Kellett pár perc, mire normálisan meg tudtam levegőt venni.
Zajt hallottam kintről.
--Azt hiszem megjött Patrik --mondtam, majd odamentem az ablakhoz. És tényleg, csak éppen nem egyedül volt. --És anya. ANYA! --kiáltottam, mikor felfogtam, hogy ez mit jelent. --Gyorsan, menj fel a szobámba! --toltam felfelé Márkot a lépcsőn. Nem szabad, hogy anya itt találja, mert tuti jelenetet rendez. Nem titok, hogy ki nem állhatja Márkék családját (bár nem tudom, miért). --Majd később elmondom, most siess! --noszogattam tovább, mert már nyitotta a száját, hogy kérdezzen. --És légyszi, próbálj meg csendben lenni!
--Jó --felelte egyszerűen, és már el is tűnt az emeleten.
Én visszasiettem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Fél pillanattal később nyílt a bejárati ajtó. Magamban fohászkodtam, hogy Márk ne csapjon zajt, illetve anya ne szúrja ki, hogy két pohár van az asztalon (már nem volt időm elrakni).
--Itt vagy? Szia --lépett be a szobába anya fáradt mosollyal az arcán. Hatalmas táskák voltak a szemei alatt, nem hiszem, hogy sokat aludt az éjjel.
--Igen, gondoltam így hamarabb észreveszem, ha jön valaki.
--És mit nézel? --érdeklődött anya. Látszott rajta, hogy most ez egy kicsit se érdekli, de próbálta nem mutatni, hogy mennyire kikészült a tegnapi miatt.
--Rumnapló.
Sűrű bólogatások közben mondogatta, hogy az mennyire jó film, de hirtelen elhallgatott. Lebuktunk.
--Miért van itt két pohár? --vonta fel a szemöldökét.   
A pulzusom az egekbe szökött, ezerféle válasz cikázott a fejemben, de mind túlságosan átlátszó volt. Végül az ajtóban álldogáló Patrik mentett meg.
--Az egyik az enyém --szólalt meg, mire anya hátrafordult magyarázatért. --Délelőtt itt olvastam.
--Legközelebb vidd ki a konyhába --zárta le a dolgot, majd elindult a szobája felé. --Fürdök, majd ledőlök egy kicsit. A kedvemért próbáljatok meg csendben mászkálni.
A bátyám rám kacsintott, majd vigyorogva kiment a konyhába, gondolom kajáért. Megkönnyebülten sóhajtottam fel, bár a neheze még hátra volt: Márkot valahogy ki kellett csempészni a házból.
Mikor meghallottam a víz csobogását azonnal mentem is az emeletre. Márkot az ágyamon fekve találtam, épp valamelyik romantikus, lányos könyvemet olvasta.
--Anya fürdik, most ki tudsz menni.
--Elküldesz? --nézett rám szomorúan, de nemsokára elmosolyodott. --Azt ugye tudod, hogy magyarázatot várok.
--Persze, de most...
--Oké, oké --állt fel az ágyról nevetve. --De ígérd meg, hogy holnap te jössz át.
--Megígérem --egyeztem bele.
Mielőtt a kabátját felvette, Márk még búcsúzóul megcsókolt.
Ijedtemben ugrottam egyet, mikor az ajtó becsukása után megfordulva Patrikkal találtam szembe magam.
--Szóval végre összejöttetek --vigyorgott.
Igen, végre összejöttünk.

2013. február 17., vasárnap

Január 12., Csütörtök ~ Márk

Nem hinném, hogy bármit is hozzá kéne fűznöm :)



A hét utolsó napja, holnap a tanároknak értekezlet. De nem ezért volt olyan érdekes. Bár talán az érdekes nem is olyan jó szó rá... Inkább leírom mi volt, döntse el mindenki maga, hogy milyen jelzőt akar rá használni.
Reggel későn ébredtem, és épphogy beestem a terembe az ofő előtt. Szerencsére nem írta be a késést és nem is szólt semmit, csak a nemtetszését kifejezve rázta a fejét, úgyhogy nem volt gáz. Mondjuk Zsaninak megígértem, hogy óra előtt beugrok a termükbe, de hát csak nem fog kiakadni annyira. Mostanában mindig mindenen kiakad, ami nagyon idegesítő. Nem is tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán szóba állni vele. Most már mindegy. 
Igazából a nap végéig nem is történt semmi, szóval a számomra unalmas részeket inkább átugrom. Úgy volt, hogy ma a Takács tanárnő hiányzik, ezért helyettesítés lesz. És pont úgy adódott, hogy az angol tanárnőnk ráért, így a fél osztálynak ő megtartotta az órát, legalább nem lesz lemaradásunk attól, hogy holnap ugy nem lesz tanítás - alapon. Nem örültem neki, mit ne mondjak. Főleg, hogy eközben a többiek egy másik tanárral voltak, aki megengedte nekik, hogy játszanak órán. Ez nem ér!
Tehát az volt, hogy utolsó órára menet elsétáltam Mel mellett, aki az ablaknál állva telefonált, táskája ott hevert előtte a földön. Nem akartam zavarni, hát simán tovább mentem. Aztán már becsöngettek, de ő még mindig nem volt sehol. Tudnia kellett, hogy melyik teremben vagyunk, mert legalább tízszer el lett mondva. Nem tudom,  csak úgy éreztem, hogy nem ment haza, így fogtam magam, és kirohantam a teremből. Hallottam Miss Bone hangját, ahogy utánam kiáltott a folyosón, de figyelmen kívül hagytam. Szinte biztos voltam benne, hogy valami történt Mellel. Ő sosem lógna ok nélkül - nem úgy, mint én. Egyenesen a lányvécéhez mentem, hisz hol máshol lehetne? A lányok általában oda mennek, ha valami bajuk van (legalábbis a filmekben mindig ez van).  És mint mindig, most is igazam lett: gondolkodás nélkül nyitottam be a vécébe, és tényleg ott volt. Sírástól vörös szemét meglepetten emelte rám.
--Mi történt? --kérdeztem riadtan. Még sose láttam sírni.
--Semmi --felelte szipogva. --Nem zavar, hogy a lányvécében vagy?
--Nem --vontam meg a vállam. Várakozóan néztem rá. Engem ennyivel nem ráz le.      
--A-a-a-ap-ap... apa... --hüppögte, majd kitört belőle a zokogás.
Teketóriázás nélkül odaléptem és átöleltem.
--Nyugodj meg, minden rendben... --Ilyen és ehhez hasonló szavakat suttogtam a fülébe, hátha attól majd megnyugszik.
Fogalmam se volt mi történhetett, de biztos valamilyen szörnyűség, ha ennyire kiakadt rajta. Legalább tíz percig annyira sírt, hogy azt hittem ott fog megfulladni, de aztán szépen lassan csak sikerült megnyugodnia.
--Gyere, mosd meg az arcod! --húztam oda a mosdóhoz. Egyébként fogalmam se lett volna, hogy mit kezdjek egy síró lánnyal, az az egy szerencsém, hogy otthon már láttam párszor, hogy Magda mit csinál ilyenkor a kicsikkel. --Jobb már? --néztem rá, mire bólogatott. --Gondolom órára már nem akarsz bemenni...
Ez igazából nem is kérdés volt, tudtam, hogy mit válaszolna. Végül aztán ott maradtunk bent a vécében. Leültünk a fal mellé a nem-túl-tiszta padlóra, de úgy voltam vele, hogyha őt nem zavarja, akkor engem se. Próbáltam felvidítani, mindenféle vicces történeteket meséltem neki abból az időből, mikor Pesten jártam általánosba. Eleinte csak pislogás nélkül bámult rám, de később átragadt rá a jókedvem, és a mosolygáson túl egyszer még fel is nevetett!
Csengetéskor feltápászkodtunk a földről, de nem indultunk el azonnal, hogy megkeressük a cuccainkat (enyém a teremben volt, de az övét valahol elhagyta a folyosón).
Ezúttal Mel ölelt át engem.
--Köszönöm. Nem is tudom mi lenne velem nélküled.
Fontos vagyok neki. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, akkor ez a mondat elűzte volna az összes kétségemet. És az az illat... Citrusos sampont használhat, mert ahogy fejét a vállamba fúrta rögtön megéreztem. Én... ki kell, hogy mondjam: alig tudtam ellenállni neki. Egy dolog tartott vissza attól, hogy ott rögtön lesmároljam: nem akartam kihasználni a helyzetet, azt, hogy ilyen rossz lelki állapotban volt. Nem lett volna tisztességes dolog vele szemben.  
Először összeszedtük Mel cuccát az ablak mellől, ahol telefonálni láttam, majd elkísért a terembe, hogy én is felvegyem a sajátomat. Egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz ha a tanárnő még bent van (hátha úgy döntött megvár "vissza kell jönnie a táskájáért"-alapon), de szerencsére üres volt még a folyosó is.
Kettesben sétáltunk hazafelé, és Mel egészen addig vidám volt, amíg Patrik fel nem hívta, hogy viszi a húgát a nagyszüleikhez. Akkor aztán eszébe jutott, hogy mi történt, és megint elkomolyodott. Már a kapujuk előtt álltunk, mikor sikerült kiszednem belőle, hogy mi is a baj: kiderült, hogy az anyja hívta a suliban azzal, hogy az apja autóbalesetet szenvedett, és épp akkor szállították kórházba. Huh, nem mondom, az tényleg komoly. Ez magyarázat a viselkedésére. Ha közeli kapcsolatom lenne apámmal, én is biztos kiborultam volna egy ilyen helyzetben. (De mivel nincs...)
Csak álltunk ott, mintha szobrok lettünk volna, és egyikünk se akart elindulni, percekig csak bámultuk egymást szó nélkül. Azt hiszem akkor döntöttem úgy, hogy bemegyek vele, mikor megláttam a szemében csillogó könnyeket. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy egyedül legyen a házban.
Hálásan mosolygott rám, miközben kinyitotta az ajtót.
--Figyelj, ha éhes vagy, van kaja, ma is hoztak, de én biztos nem eszek. Egy falat se menne le a torkomon --sóhajtotta a kabátjának levétele közben.
--Enned kell valamit! --tanácsoltam. A suliban se láttam enni. Akkor a reggelin kívül, ha egyáltalán reggelizett, ma nem kajált semmit. Az meg nagyon nem hiányzott volna, hogy ott összeessen.
--Nem megy... --mondta fájdalmas arccal.
--Dehogynem! Figyelj, csinálok neked szendvicset. --Körül néztem a konyhában mi mást ajánlhatnék még neki. --Vagy egyél valami gyümit! Bármit. A kedvemért.
--Hát... talán narancsot...
--Szuper! Máris pucolok! --mosolyogtam rá.
Később a szobájában ücsörögve feltűnt, hogy a kettőnknek szánt narancs háromnegyedét ő ette meg, na nem mintha bántam volna, sőt! Örültem neki, hogy valójában nagyon is éhes, csak bebeszélte magának, hogy nem tud enni. Valahonnan előkerített egy nagy tábla Milkát is, ami pont jól esett beszélgetés közben. Mert ott is beszélgettünk, bár ezúttal én csak hallgatóság voltam. Hagytam, had meséljen mindenféle családi nyaralásról, meg szülinapokról, meg bármiről, ami éppen eszébe jutott. Abban a helyzetben ezt ítéltem meg az egyik legjobb elfoglaltságnak.  
Patrik még nem ért haza, mikor - olyan fél hét körül - csörgött Mel telefonja. Láttam a kijelzőn az anyukája nevét még mielőtt felvehette volna. Magamban fohászkodtam, hogy jó hírt közöljön vele.
Figyeltem Melt, ahogy az ablaknál állva hümmögött a telefonba, majd hirtelen elkezdett ugrándozni. Miután elköszönt az anyukájától első dolga volt, hogy odarohant hozzám.
--Jól van! Apu jól van! --borult a nyakamba vidáman.
A hírnek én is örültem, vigyorogva öleltem magamhoz a lányt. Hát, ez a történet is happy enddel ér véget --gondoltam. --Legalábbis neki.
Aztán történt valami... meglepő. Miután kibontakozott az ölelésből, Mel nem hátrált el tőlem, és ott álltunk egymástól alig pár centire. Aztán a szemébe néztem, és anélkül, hogy gondolkoztam volna, megcsókoltam. Nem tolt el magától, hanem visszacsókolt, és rájöttem, hogy ezt már korábban is megtehettem volna. Mintha csak egy rajzfilmben lettünk volna, az agyamban elkezdett villogni a "Szeret" felirat.    
--Te... még mindig szeretsz engem? --nézett rám hitetlenkedve, miután pár perc (!) elteltével elengedtük egymást.
--Tudod mióta vártam erre a pillanatra? Ó Mel, hát hogy ne szeretnélek! Ez nem olyan érzés, ami könnyen elmúlik --feleltem komolyan. 
--De... azt mondtad nem... Én azt hittem... --hebegett-habogott.
--Benit választottad, és - a fenébe is! - boldognak tűntél mellette! --mondtam a kezeimmel hadonászva. Kicsit elragadott a hév, mint mindig, amikor Benjáminról van szó. --Nem akartam még több fájdalmat okozni neked azzal, hogy továbbra is szerelmes pillantásokat vetek rád.
Láttam rajta, hogy végiggondolja a dolgot, majd gyorsan kinyögött egy kérdést.
--És mi a helyzet Zsanival?
--Nem volt szép dolog tőlem, de az igazat megvallva ő csak azért kellett, hogy elterelje a figyelmemet rólad, és ne rád gondoljak éjjel-nappal --magyaráztam, majd az mondatom második felén elnevettem magam. --Na jó, ez csöpögősen hangzott, de az a lényeg, hogy elmondhatatlanul szeretlek!
Nem féltem kimondani ezt a szót, hisz teljes mértékben igaz. Ezt azóta tudom, mióta először megláttam.  
--Tudod --kezdte, és a folytatás előtt egy ideig bámulta a plafont --, az a legviccesebb az egészben, hogy én is mindig szerettelek. Csak egész eddig még magamnak se volt bátorságom ezt bevallani.
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Ez igaz lenne?
--Komolyan mondod?
--Így visszagondolva, igen. Minden, amit akkor éreztem, mikor Zsanival láttalak... és amit melletted igen, de Benivel nem éreztem... Már látom mennyire vak voltam --pillantása a lábára tévedt, mintha szégyellné a tényt.  
Engem nem csak ennyi érdekelt.
--És pontosan mikor jöttél rá erre?
--Én... nem akarok erről beszélni --rázta a fejét. --Amúgy is, nem mindegy? A lényeg, hogy mi van most.
--De engem érdekel --erősködtem. --Mondd el! Kérlek.
Bámult rám, és csak egy hosszabb szünet után szólalt meg újra.
--Az az igazság, hogy már egy ideje tudom, csak... nem mertem szólni.
--Mégis miért nem? --kérdeztem. 
--Féltem. Hogy már túlléptél rajtam. Hogy későn világosodtam meg. És kínosak tűnt ez az egész. Gondolj bele! Szerelmet vallasz, Benit választom, majd egyszer csak rájövök, hogy mégis te kellesz? Nem hangzik ez egy kicsit... furán? Vagy nem is tudom. Ha erre kijelentetted volna, hogy már rég elfelejtettél, akkor én elsüllyedtem volna szégyenemben! --hadarta.
A magyarázatát hallva majdnem elnevettem magam. Ennyire nem ismer? Hogy fordult meg a fejében, hogy én képes lennék így megbántani? 
--Ha jobb emberismerő lennél tudnád, hogy sosem mondtam le rólad igazán. Csak megpróbáltam palástolni az érzéseimet - és nem sok sikerrel --mosolyogtam rá. --Szóval nem. Kicsit se lett volna fura ez a szituáció. Sőt! Állandóan reménykedtem benne, hogy egyszer pont ezzel állsz elém. Elég lett volna egy szó, és én rögtön eldobtam volna mindent.
Azt akartam, hogy tudja az igazságot. Hogy tudja mennyire szeretem valójában. Csak ennyi volt a célom ezzel a szép hosszú monológgal, amit direkt lassan mondtam.
--És még most is elég az az egy szó? --kérdezte félve.
--Nem tudom, mondd ki! --tanácsoltam neki mosolyogva.
--Szeretlek Kovács Márk! --mondta közelebb lépve hozzám.
Olyan rég vártam már erre, hogy örömömben felkaptam és megpörgettem. Filmbeillő jelenet volt.   
--Én még jobban Szabó Melitta! --suttogtam a fülébe miután letettem, majd megcsókoltam.
Ez már nem olyan csók volt, mint az előző. Sokkal több volt benne a... szenvedély, vagy hogy is mondjam. A lényeg, hogy ezúttal sokkal nehezebben szakadtunk el egymástól.
--Mit gondolsz, mi legyen most? --kérdezte Mel egy idő után.
Kár, hogy nem volt tükör a közelben, mert kíváncsi lettem volna, hogy az arcom milyen kifejezést öltött, mert nagyon régóta vártam a pillanatra, hogy végre kimondjam ezt:
 --Szerintem hívd fel Benit, és közöld vele, hogy mostantól csak az ex-pasid!
--Akkor te is szólj Zsaninak! --kacsintott. 
--Megegyeztünk --ráztam vele kezet, mire mindketten elnevettük magunkat.
Közben Patrik is megérkezett, szóval lementünk hozzá a konyhába. Csendben hallgattam, amíg megbeszélték, hogy mi van Jankával, és hogy mi történt pontosan az apukájukkal. Autóbalesetet szenvedett kora délután, de szerencsére csak a lába tört el, és azt megoperálták, raktak bele csavarokat, és úgy néz ki, hogy most már minden rendben lesz vele.
A telefonom nem akarta abbahagyni a rezgést, hibába nyomtam ki, szóval gyorsan megnéztem a kijelzőt: apa.
--Bocs, mennem kell --mondtam, majd bocsánatkérően felmutattam a telóm.
--Semmi gond, és kösz, hogy figyeltél Melre --mosolygott rám Patrik.
--Kikísérlek! --közölte Mel.
Kint, az ajtó előtt még utoljára megcsókoltam, majd integetve keltem át az úton. Még be se csuktam a bejárati ajtónkat, mikor felkiáltottam: "Igen!" Alig tudtam elhinni, hogy végre együtt vagyunk. Hiába nézett rám furán apa, hiába láttam, hogy mozog a szája, nem értettem egy szót se. Gondolatban máshol jártam, fent a fellegekben. Nem is emlékszek rá, utoljára mikor volt ennyire jó kedvem, vagy egyáltalán éreztem-e már valaha ilyen földöntúli vidámságot. Ez volt életem legszebb napja! ♥


Vélemény? :)

2013. február 16., szombat

Carta de M

Új részt még sajnos nem tudok ma hozni, de addig is kaptok egy levelet. -> Ami tele van jó tanácsokkal. :)  


~*~ 

Mel!

Sajnálom, hogy olyan régen írtam, de mostanában annyi minden történt velem! Az időm nagy részét reklámfilm-forgatásokon töltöttem. El tudod ezt hinni? Több nagyobb hazai márkának is én lettem az arca, jövő héttől pedig mindenki látni fog a tévében. Álmomban se gondoltam volna, hogy egyszer talán híres leszek (ez azért még odébb van, úgy érzem). 


Ne hidd azt, hogy közben elfeledkeztem rólad, hisz minden leveledet olvastam, ha néha a válaszra nem is sikerült időt szakítanom. Első olvasatra úgy tűnt, hogy az életed még mindig zűrös, bár nem abban a formában ahogy a találkozásunkkor. Később aztán rájöttem, hogy nálad egy sokkal összetettebb dologról van szó, a szálak egy-két helyen összecsomósodtak.


Lássuk csak.
 

Ott van a barátod, Benjámin. Mindegy hány jó dolgot írsz róla, én csak azt látom, hogy mennyi minden nem stimmel köztetek. Már jópár kapcsolaton túl vagyok, szóval tudom milyen az, mikor egyszerűen nem akarsz tudomást venni róla, hogy ez már nem oké, és ideje lenni szakítani. Ez egy nagy lépés, de azt tanácsolom neked, hogy lépd meg! A leveleid azt sugallják, hogy nem is annyira engem, mint inkább magadat akarod meggyőzni arról, hogy minden szép és jó. Hidd el, mindkettőtöknek az lenne a legjobb, ha útjaitok külön válnának. 

És most jöjjön a fő kérdés, amit annyiszor boncolgattál nekem: Márk.
Talán első alkalommal gondolkodás nélkül visszautasítottad a srácot, de úgy látom kezdesz rájönni, hogy te is többet érzel (sőt, talán éreztél) iránta. A barátsága fontos számodra, de annak nem kell megszűnnie attól, hogy egy magasabb szintre léptek. És nagyon remélem, hogy a következő leveledben már erről írsz. Mert bármiben le merném fogadni, hogy még mindig oda van érted! Ezt egyébként te is észrevennéd, ha tudnál olvasni a sorai között. :)
 

Azt hiszem egyelőre csak ennyit akartam. :) 

Kíváncsian várom, hogy mit lépsz most, min változtatsz. Írj minél hamarabb!
 



Ui.: Egyébként mit gondolsz a fogalmazásomról? Szeretnék minél választékosabban beszélni, hátha egyszer majd interjúkat kell adnom... Na jó, nem szálltam el ennyire magamtól, próbálok a realitás talaján maradni. :D

2013. február 9., szombat

Január 9., Hétfő

Volt egy időszak, mikor a hétvégéimet mindig itthon töltöttem: délig aludtam, hajnalig sorozatmaratont tartottam, esetleg itt aludt nálam Lilla, de semmi több. Azóta viszont sok minden megváltozott. Új barátaim lettek, a szüleim pedig hónapok óta alig láttak. Minden szabadidőmet vagy tanulással, vagy az osztálytársaimmal töltöttem (vagy a barátommal). Szóval ez most egy kivételes eset volt. Szombaton senki sem ért rá moziba menni, vagy csatangolni a városban, így a húgommal játszottam, meg segítettem ebédet főzni. Vasárnap pedig... hát, mondjuk úgy, levadásztam Benit. 
Egy gondolkozással töltött éjjel után úgy döntöttem, hogy a vasárnapi ebéd után egyenesen Beniék felé veszem az irányt. A járdák csúszósak voltak, mert a hőmérséklet napok óta mínuszban van, a nap erőtlen sugarai pedig elvakítottak, de sikerült egy eséssel megúsznom az odautat.
Nem sokkal a csengetés után Beni jött kinyitni a kaput széles mosollyal.
--Szia! --üdvözölt vidáman, majd beengedett. Miután becsukta utánam a kaput odahajolt, hogy megcsókoljon, de én eltoltam magamtól. --Mi a baj? --komorodott el azonnal.
--Hogy mi a baj?! --kérdeztem hisztérikus hangon, de gyorsan visszafogtam magam, nehogy olyan legyek, mint Zsani. --Arra se emlékszek mikor beszéltünk utoljára! Miért nem hívtál vissza?
--Sajnálom, sok programunk volt a szünetben --felelte a cipőit tanulmányozva.
--És a suliban? Meg se próbáltál megkeresni.
--Minden nap német dogát írtunk, nem értem rá...
--Igen? --nyeltem egy nagyot. Ez azért elég gyenge kifogás volt. --Szóval a barátnőd már nem is számít?
--Jajj, dehogynem! --mondta sietve miközben a tekintetét rám emelte. --Ne haragudj! --kérte.
Ellenállhatatlan kiskutya szemekkel nézett, a haragom pedig pillanatokon belül elszállt.
--Jó, felejtsük el --mondtam, mire a karjaiba zárt. --De azért rosszul esett! --suttogtam a fülébe.
Jó, talán nem keresett napokig, de ez nem a világ vége. Könnyen lehet, hogy csak rossz passzban volt. Velem is van olyan, hogy néha napokig nincs kedvem semmihez, legszívesebben bezárkóznék a szobámba, és senkivel se beszélnék. Szóval előfordul az ilyen. Biztos vele is ez volt. Biztosan... Elhessegettem a kétségeimet, és megcsókoltam Benit.
--Maradsz? --mosolygott rám. --Megnézhetnénk egy filmet.
Anyáéknak szóltam, hogy hova jövök, szóval nem fognak aggódni miattam, így boldogan mondtam igent. Bent kísérteties csönd fogadott, meg is kérdeztem Benit, hogy egyedül van-e, mire azt válaszolta, hogy igen. Nem tagadom, kicsit zavarba jöttem. Miénk volt az egész ház, és Benivel már egy ideje együtt vagyunk... Megfordult a fejemben, hogy talán próbálkozni fog valamivel, mert nagyon sok ilyen történetet olvastam már, és legtöbbször nem is gondolnánk a srácról, hogy képes így viselkedni. Jó, kimondom őszintén: féltem bemenni vele a szobájába. Talán megérezte, vagy nem tudom, de a szabad kezével megfogta az enyémet (a másikban az üdítőket hozta).
A szobája ajtajában megtorpantam, és onnan néztem ahogy előkereste a laptop-asztalt és a gépét, majd az ágyra rakta a cuccot.
--Mire vársz? Gyere már! --ült fel az ágyra, majd intett nekem, hogy kövessem.
Kelletlenül mentem oda, és úgy ültem, mint aki karót nyelt. Beni először észre se vette, mert filmet keresett, de mikor meglátott elnevette magát. Végül átkarolt, magához húzott, és így kezdtünk bele a filmbe (ami egyébként valami világvége utáni izé volt, nem kötött le). Aztán mikor Beni felém fordította a fejét, és egy darabig bámult, fogtam magam, és kimenekültem vécére. (Mert mi van, ha meg akart csókolni, de nem állt volna meg ennyinél???) Gyorsan írtam egy SMS-t Lisnek, hogy mi a helyzet, aki szinte azonnal válaszolt, így kész tervvel tértem vissza Beni szobájába.
Tíz perccel később megcsörrent a mobilom.
--Igen? --szóltam bele. --Nem, anya. Beninél --mondtam nem anyának. Lis ötlete volt, hogy felhív, én meg tegyek úgy, mintha anyával beszélnék. --Most? De... Jó, oké. Máris.
--Mi az? --kérdezte Beni.
--Bocsi, de mennem kell. Meglátogatjuk a nagyiékat --pislogtam rá szomorúan.
--Hát, akkor majd legközelebb folytatjuk --simította meg a vállam csalódottan. --Este még felhívlak, oké?
Próbáltam csalódottnak látszani, de amint Beniék háza eltűnt a szemem elől elkezdtem vigyorogni. Ezt azért ügyes húzás volt. Fel is hívtam Lisette-et, és elmeséltem neki mindent az elejétől kezdve. Szerinte jól tettem, hogy nem maradtam.

A suliban először úgy tűnt, hogy ez is egy átlagos nap lesz, de persze semmi se a papírforma szerint történt.     
Reggel korán érkeztem, Monón kívül csak hárman voltak a teremben. Odaültem a barátnőm mellé, aki elmesélte nekem a hétvégéjét.
 --Képzeld, Peti feljött hozzám --kezdte lelkesen.
--Mármint a házatokba? --kérdeztem vissza. Mert ez egy fontos kérdés.
--Nem, dehogy. Apa ott helyben megölette volna --nevetett. --Pestre jött, elmentünk mozizni az Arénába, utána meg sétálgattunk, meg sütiztünk, meg ilyenek... De most nem ezt akartam mesélni! --Elkezdett hadarni, így csak nehezen tudtam követni mit is mond. --Szóval láttam egy spanyol plakátot, és eszembe jutott, hogy mi vettük spanyolon a neveket, és gondoltam ezt Petivel is közlöm. De mégse mondhattam neki, hogy Pedro, mert sose szólítom Péternek. És hirtelen beugrott a kicsinyítőképző, szóval a beszélgetés közepén felkiáltottam, hogy Pedrito! És annyira elkezdtem nevetni, hogy abba se tudtam hagyni, és Peti hülyének nézett. Látnod kellett volna azt a döbbent fejet, amit vágott! --törölgette a szemét, amiből már csorogtak a könnyek a röhögéstől. Mono csak nem akart megnyugodni, ezért pár perc múlva otthagytam, és inkább Leonnal beszélgettem becsengetésig.
Később, tesin, bár elvileg ma már mindenkinek egyénileg kellett volna gyakorolnia, Németh mégis futást vezényelt, így egy órán keresztül csúszkáltunk a környék járdáin. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy senki nem esett el. Ezt egyébként Ivana, aki ma elég csipkelődős kedvében volt, meg is mondta a tanárnak. Jó kis veszekedés kerekedett belőle, már kezdtem azt hinni, hogy Ivana el lesz küldve az igazgatóiba, de még Németh haragjának a tetőpontja előtt elhallgatott. Kár.
Kémia előtt a lányok mind a halálukon voltak, így egyedül mentem ki a mosdóba. Rossz ötlet volt. Én mindig is tudtam, hogy az egy veszélyes hely. Már a kezemet törölgettem, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Zsani és Lea. Nem zavartattam magam, egészen addig, amíg el nem állták az utamat. Kértem őket, hogy engedjenek át, de ők csak nyílt ellenszenvvel bámultak rám.
--Mi van?! --kérdeztem már ingerülten.
--Csak figyelmeztetni akarlak, hogy szállj le a pasimról! --mondta Zsani.
--Én? De... --kezdtem volna magyarázkodni, mert Zsani féltékenysége teljesen alaptalan volt.
--Hát persze! --szakított félbe Lea. --Neked nem elég a saját pasid, neked az összes kell! 
Még ki se nyitottam a számat, mikor Zsani tovább folytatta az egy oldalú veszekedést.
--Nem akarlak Márk közelében látni! Felejtsd el őt! --Ez volt a végszó, mert fogták magukat, és kivonultak.          
Egy ideig döbbentem álltam ott, majd vállat vontam, és mentem órára. Hiába féltékenykedik, nem fogom Márkot levegőnek nézni. Egyrészt, mert az osztálytársam, másrészt pedig szeretek vele lógni, ő képes bármikor megnevettetni, de ha valami gond van támogat. És megbántani se szeretném azzal, hogy levegőnek nézem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én nem fogok másoknak engedelmeskedni! Nekem Zsani ne parancsolgasson! 

2013. február 2., szombat

Január 5., Csütörtök

--Hú, azt sem tudom hol áll a fejem --mondta ofő a terembe belépve. Egy halom papírt rakott le a tanári asztalra, és azok között kezdett el kutakodni. Senki se tudta mit keresett, de pár perc alatt a lapok nagy része a földre került.
--Tanár úr, segítsek? --lépett oda készségesen Ivana, és elkezdte felszedegetni a papírokat. (A kis álszent!)
--Nem, köszönöm, mindjárt meglesz --válaszolta Kelemen oda se figyelve.
Aha, persze. Ha hittünk volna neki, akkor negyed óráig kellett volna csendben figyelnünk mit művel, de így volt időnk Emmával és Leonnal lejátszani pár ország-várost (ők nem vették észre, de Csongor csak színlelte az alvást, és súgott nekem). A többiek se unatkoztak: páran tanultak (azt hiszem kémiára), Lisette és Eric valamit néztek a barátnőm telefonján, a többség pedig beszélgetett a padtársával és a körülötte ülőkkel.
--Na, igen, megvan! --kiáltott fel hirtelen az ofő, mire mindannyian ránéztünk. --Először is... ezeket oszd szét --adott egy köteg papírt Ivana kezébe, aki még mindig ott szobrozott az asztal mellett. --Ez egy szimpla kérdőív arról, hogy milyen programokat szervez az iskola ebben a félévben, és be kell jelölni ki melyiken szeretne részt venni. De ez ráér jövő hétre --legyintett. --Most pedig, nem tudom mondtam-e már, de az angliai csereutazás nem fog összejönni, akadt néhány probléma. Helyette nyáron lesz majd egy pár napos utazás, amire bárki jelentkezhet --páran, köztük én is, kissé csalódottak voltak, mert szerettek volna egy teljes hónapot Londonban tölteni, és ez a pár nap azért nem ugyanaz...   
Az óra további részében a jegyeinkről beszélgettünk, amik azért nem olyan jók. Jövő héten még javíthatunk, de aztán kapjuk a félévit. Nekem is bele kellene húznom fizikából és kémiából, de semmit sem értek az anyagból. Talán akkor kaphatnék hármast, ha még egy-egy ötöst szereznék felelésre (ami azért lássuk be nem olyan egyszerű...). Azt hiszem találnom kell valakit, aki majd korrepetál. Talán megint Mattet kérem meg, mint egyszer év elején...
Angolra menet Márkkal elsétáltunk a B-sek terme előtt, de hiába néztem be, nem ők voltak ott. Márk biztos látta a csalódottságot rajtam, mert egy ideig fürkészve nézte az arcomat, de nem szólt semmi. Tulajdonképpen örültem neki, hogy nem kérdezett rá mi van Benivel. Ez olyan dolog, amiről ma sem szívesen beszélek, próbálok nem is gondolni rá. Most már tényleg el kéne kapnom valahol, és megbeszélni vele a dolgot. Ez így nem oké.
Egy képzeletbeli falat húztam a fejemben, amivel elzártam ezeket a gondolatokat, majd minden figyelmemet Márkra irányítottam, aki lelkesen beszélt hozzám.
--... és beszéltem Leonnal, aki nem volt hajlandó elárulni, hogy mi köze volt Monóhoz még Amerikában. Szóval gondoltam kutatok egy kicsit, csak nem tudtam hol is kezdjem --magyarázta. --Aztán kitaláltam, hogy megnézem face-en a közös ismerőseiket - rajtunk kívül persze, és képzeld, egyetlen egyet találtam: Percy Plumber.
--És? --néztem rá értetlenül.
--Nem érted, ugye? --sóhajtotta. --Figyelj, írtam ennek a Percynek. Hátha ő meg tudja mondani azt, amiért hónapok óta rágom Leon és Mono fülét felváltva. Ki fog derülni, hogy mi a közös titkuk! Téged nem izgat?
Hú. Hogy lehet egy fiú ennyire kíváncsi? Engem is érdekelt - régebben. De hiába faggattam, Mono nem mondta el, én meg letettem a dologról. Ha nem, hát nem. Az ő dolga mit mond el. Végülis nekem is vannak előtte titkaim. Mindenkinek vannak titkai.   
--De, nagyon --feleltem egy cinikus mosoly kíséretében.
Márk csípőre tett kézzel és összehúzott szemekkel bámult rám.
--Te most gúnyolódsz?
--Ugyan, dehogy --legyintettem oda se lesve, de nem sokáig bírtam: pillanatokon belül elnevettem magam.
--Szerinted ez vicces? --kérdezte még mindig komoly hangon, de láttam, hogy a nevetőráncok megjelentek az arcán. --Akkor mit szólsz ehhez?!
Feleszmélni se volt időm, mert Márk elkezdett csiklandozni, én meg összegörnyedve röhögtem tovább. Hiába próbáltam menekülni, ő csak nem akarta abbahagyni, ezért a táskámat ledobva kezdtem el rohanni a mosdó irányába. Persze nem sikerült eljutnom odáig, kábé félúton voltam, mikor elkapott.
--Neee --sikítottam, mert nem akartam, hogy halálra csikizzen.
Talán túlzás lenne azt állítanom, hogy az egész iskola minket bámult, de elég sokan voltak a folyosón, és ők mindenképpen. És nálunk gyorsan terjednek a hírek...
Tesiről jöttünk visszafelé Lisette-el, és a lépcsőtől nem messze megláttuk Zsanit és Márkot. Oldalt álltak, így nem vettek észre minket, mi viszont nyugodtan hallgatózhattunk. Nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy rájöjjünk mi is történik pontosan: Zsani erősen gesztikulálva beszélt Márkhoz, aki lesütött szemmel hallgatta. Biztos voltam benne, hogy az angol előtti jelenetünk miatt veszekedtek. Az A-s lány megint féltékenykedett, csak most nyilvánosan rendezett jelenetet a korábbi alkalmakkal ellentétben (mert hallottam egyet s mást Rafitól). Nem sokáig maradunk ott, mert nem hallottuk mit mond Zsani, azt meg nem akartuk kockáztatni, hogy esetleg észre vegyen minket.
A teremben még gyorsan átnéztem a jegyzeteimet, mert Mrs Duncan felelést ígért, amit egyébként most megúsztam, Emmának kellett beszámolnia róla mit is vettünk az előző órákon. Szegényt nagyon megizzasztotta a tanárnő, de négyest kapott, amit óra után meg is ünnepeltünk a büfében vett meleg teával.
Ötödik órában aztán Carl sikeresen elrontotta a napunkat, nagyon leteremtett minket!
--Jajj, gyerekek, ezt nem hiszem el --kezdte csalódottan, miután túl voltunk a létszám ellenőrzésen.  --Miért csináljátok ezt? Én mindent megteszek, hogy belétek verjem a tananyagot, de ti nem tanultok! --mondta immár kissé felemelt hangerővel. --Nem mondhatjátok, hogy nem próbálok segíteni! Szerintem ennyi kísérletet és plusz gyakorlást egyik tanár se csinál. És azt talán megengedik, hogy tegezzétek őket? Nem hinném --rázta a fejét. --Mert nem is érdemlitek ezeket meg! Istenem, a fizika átlag a legrosszabb az osztályban! Vannak, akik a bukást se fogják megúszni, hiába szereznének még a héten ötöst... --Mind síri csendben hallgattuk. Nem mondom, hogy azért, mert magunkba akartunk szállni, inkább sajnáltuk Carlt. Ő tényleg mindent megtett, hogy jók legyünk fizikából, de egyszerűen nem megy. Ez egy NEHÉZ tantárgy. --Hát mit csinálok rosszul?! --A  mondatot magának szánta, ezt hallottuk a hangsúlyból, szóval meg se próbáltunk válaszolni. --Á, vegyétek elő a füzeteket, számoljunk egy kicsit. Következő órán számonkérés lesz.
És mi elővettük a füzeteinket, és engedelmesen írtunk. Most az egyszer tényleg mintadiákok voltunk.

Bár megígértem magamnak és a lányoknak is, hogy hanyagolom ezt a témát, de délután, mikor Lisette-éknél sütit sütöttünk nem tudtam megállni, hogy felhozzam Márk délelőtti "akcióját".
--Lis, szerinted... jelentett neki valamit a folyóson történt... dolog? --kérdeztem a muffin tésztájának keverése közben.
--Biztosan. Különben nem állt volna csak úgy Zsanival szemben. Meg se próbálta tagadni! --felelte, miközben epret aprított. (Amúgy honnan van nekik eprük a tél közepén?)
 --Szóval nyugodtan bevallhatom, hogy én is szeretem, mert biztos nem fog lekoptatni --mondtam inkább csak magamnak.
Lis nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott rám. Pár eperdarabot dobált a tésztához, majd miután összekevertem, elkezdtük megtölteni a formákat. Amíg sültek, addig elkészítettük a tetejükre a krémet, amibe raktunk egy kevés piros ételfestéket is, hogy szép rózsaszín árnyalata legyen.
--Amúgy honnan van epretek? --néztem kérdőn a barátnőmre, aki epret és tejet rakott a turmixgépbe. 
--A fagyasztóból --válaszolta nevetve. Jó, tényleg hülye kérdés volt. Honnan máshonnan lenne?
Feldíszítettük a kész muffinokat, krémet és színes cukrot raktunk a tetejükre, majd az eperturmixokkal együtt bevittük a tálcát a nappaliba.
--Lányok, ez gyönyörű lett! --ámuldozott Lisette anyukája. --Ha az íze csak fele olyan jó, mint a kinézete, akkor nem fogok csalódni.
Evés-ivás közben megnéztünk egy romantikus filmet (nem emlékszek a címére). Amúgy szeretek Lisette-éknél lenni, mert az anyukája nagyon kedves. A kutyáját is nagyon szeretem, mert mindig az ölembe teszi a fejét, hogy simogassam, és az annyira cuki!
Apa jött értem fél hétkor, de csak a kocsiban váltottunk pár szót, mert hazaérve rohantam fel tanulni. Holnap félévi tesztet írunk kultúrából!