Február 8., Szerda

Tegnap spanyolon rádöbbentem, hogy Szabinát is elvesztettem. Mint kiderült, ő nem csupán Beni egy osztálytársa, hanem a barátja is, ráadásul régebb óta, mert az én verziómat meg se hallgatta a történtekről, arról már nem is beszélve, hogy vissza se akart köszönni. Nem gáz, mert ülhettem Leon mellett, aki egyébként úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, de azért bánt, hogy egy nap alatt hány ember utált meg. Pedig ha azt vesszük, hogy én nemhogy hibás vagyok, hanem áldozat...

Egyébként zsarnoknőci rémuralma folytatódott, most például kinézte magának az A-sokat, és őket feleltette. Szegények alig tudtak megszólalni spanyolul. Már előre rettegek, hogy egyszer rám kerül a sor. Talán meg kellene kérnem Rafit, hogy mostantól csak spanyolul beszéljen hozzám. Ezzel az az egyetlen gond, hogy ő nem tudja nekem elmagyarázni a nyelvtant (a hiányos tudásom minden probléma forrása), mert ő ilyen formában, ennyire részletesen sose tanulta. Ő már ebbe született bele. Ez pont olyan, mint hogy én se tudnám a magyar igeragozást elmondani, mert sose neveztük így. Ezt úgy alapból tudom.

Márk megvárt a kapuban, mert korábban kijelentette, hogy soha többet nem mászkálhatok egyedül. Neki mindegy, hogy családdal, a csajokkal vagy vele vagyok, a lényeg, hogy Beninek esélye se legyen a közelembe jönnie. Hát, a gyilkos pillantásai alapján most inkább Márkot akarja elkapni bosszú céljából...

Leon velem együtt jött ki az épületből, és megállt egy pillanatra Márk mellett.

--Haver, lehetne már jó idő --rúgott bele egy jégdarabba. --Deszkázni akarok. Vagy előszedni a bringát. Vagy bármi mást csinálni idekint!

--Egyetértek. Ilyen jeges valamin még szánkózni se lehet rendesen --panaszkodott Márk is.--Úgy érzem nem bírom tovább a szobámban.

--Hé! Korizni ilyenkor is lehet! --próbáltam felvidítani őket. Szerintem ez egy jó ötlet volt.--Elmehetnénk a hét végén!

--Most voltál beteg --emlékeztetett a barátom. --Szerinted jó ötlet lenne órákig fagyoskodni a pályán?

--Nem lenne gond! --erősködtem tovább. Már teljesen beleéltem magam. --Hívhatnánk Monóékat is! Ezzel pótolnánk az elmaradt mozit.

--Nem, felejtsd el! --szakított félbe Leon. --Semmi kedvem azzal a beképzelt A-sal lógni.

--Ugyan, biztos vagyok benne, hogy Peti nem olyan, mint gondolod!

Leon válasz helyett csak hümmögött egyet, majd elköszönt, mert alig két perce maradt elérni a buszmegállóig.

--Valami rosszat mondtam? --kérdeztem szomorúan.

Márk mosolyogva megrázta a fejét, majd nyomott egy puszit a fejemre, és mi is elindultunk.

Csodával határos módon anya nem volt otthon, apa pedig egyedül tévézett a nappaliban felpolcolt lábbal. Kihasználtam az alkalmat és leültem mellé.

--Szia kicsim! Minden rendben? --puszilt meg apa. Látszott az arcán, hogy örül a társaságomnak.

--Persze! Hogy vagy? Mit nézel? --kérdeztem a tévére nézve.

Apa tekintete a begipszelt lábára, majd a képernyőre siklott.

--Már valamivel jobban vagyok, de még nem az igazi. Egyébként A téglát nézem.

--Tényleg! Felismerhettem volna! --csaptam a homlokomra. --Úgy egy hónapja láttuk Márkkal.

Hirtelen felszisszentem, majd összeszorított szájjal fordultam apa felé. Nem tudtam, hogy fog reagálni Márk nevének említésére.

--A fiú szemből, igaz? Aki annyit volt nálunk a múlt héten? --mosolygott rám, mire megkönnyebülten bólintottam. --Miatta akadt ki anya annyira?

--Igen --sóhajtottam. --Nagyon ellenzi, hogy vele legyek.

--Pedig szerintem rendes srác --jegyezte meg, mire döbbenten meredtem rá. Eddig fogalmam se volt róla, hogy apa nem osztja anya véleményét az ügyben.

--Tényleg úgy gondolod?

--Persze! --vágta rá egyből. --Azok után is átjött hozzád, hogy anya kétszer is kiabált vele! Mindent megtett azért, hogy melletted legyen! Az se érdekelte, hogy beteg vagy!

--És a többit még nem is tudod... --jegyeztem meg halkan.

--Mire gondolsz?

--Nem véletlenül volt ő is itthon egész előző héten: felfüggesztették, mert miattam megvert egy másik srácot --világosítottam fel.

--Az igen! --bólintott apa elismerően. --Kétségem sincs afelől, hogy odáig van érted. Most már csak anyádat kellene meggyőznünk erről.

--Hah, mintha az olyan egyszerű lenne... --ráztam meg a fejem elkeseredetten, majd egy öleléssel búcsúztam apától, és felmentem tanulni.

Ami persze nem jött össze, mert minden gondolatom a beszélgetésünk körül forgott. Igen, már korábban is beszéltem vele Márkról (akkor sem volt ellenére, hogy jóban vagyunk), de alig akartam elhinni, hogy a most kialakult helyzetben is a pártomat fogja. Szentül meg voltam róla győződve, hogy anya teletömte mindenféle hülyeséggel a fejét, és hogy most majd ő is kitiltja Márkot a házból, de kellemes meglepetésként ért, hogy még mindig kedveli. Az én barátomat. Nem ritka dolog ez egy apa esetében? Legalább egy jó dolog volt ebben a szörnyű napban.  

--Lis? Beszélnünk kell --álltam meg a barátnőm padja mellett. Ez irodalom óra előtt volt, még csak az osztály fele volt a teremben.

--Hm? --"szólt" Lis el sem szakadva a telefonja kijelzőjétől.

--Rám figyelnél egy kicsit? --emeltem fel a hangom.

Eric riadtan pillantott rám, majd a táblánál Leonnal beszélgető Márkra, és villámsebesen kiment a teremből. Hát igen, úgy tűnik már ő sem a barátom.

--Miaz? --nézett fel egy pillanatra Lisette.

Gondoltam egyet és kivettem a kezéből a telefont.

--Hé! --háborodott fel.

--Mióta vagy hozzánőve a mobilodhoz? --kérdeztem. --És mióta nem jut időd arra, hogy velem beszélj? Egyáltalán barátok vagyunk még?! 

--Add vissza! --nyavalygott, látszólag meg sem hallva amit mondtam.

Annyira felidegesített, hogy levágtam a telefonját a padra, és szó nélkül otthagytam. Márpedig én nem fogok vele szórakozni. A terem ajtajából még visszanéztem, de Lis újra belemerült a telefonjába, szóval idegesen kicsörtettem. Mono épp akkor búcsúzott el Petitől, szóval megragadtam a karját, és úgy ahogy volt, kabátban, táskával a hátán behúztam magam után a vécébe.
--Elegem van! Lisette-el nem lehet normálisan beszélni! --fakadtam ki, az amerikai barátnőm pedig türelmesen hallgatott. --Mégis mit gondol?! Annak a gyereknek akar tetszeni? Azért hord ilyen ruhákat?! Istenem, nem rosszkislánynak néz ki, hanem egy szakadt, nevetséges csajnak! Röhejesen néz ki! És még csak el se tudom mondani neki!
--Nyugi --veregette meg a vállam Mono. --Felejtsd el, majd idővel észhez tér. Hogy is szokták mondani? Minden csoda három napig tart. Nemsokára olyan lesz, mint régen.
--Remélem --sóhajtottam.
Valahogy nagy nehezen átvészeltem az egész napot. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a többiek bámulását, és kerültem a Lisette-el való találkozást is. Nem mintha arra számítottam volna, hogy mond valamit, csak nem akartam a közelében lenni, nehogy megint ideges legyek.
Összegezve rossz napom volt, inkább nem részletezném. Csak Márk közelségére vágytam, ő tudja a legjobban megnyugtatni a zilált idegeimet, ezért megkértem, hogy ma hadd tanuljak nála. Kissé vonakodva egyezett csak bele, nem akarta, hogy találkozzak az apjával, de mikor látta, hogy nem áll ott a kocsija a ház előtt, beengedett. Eleinte tényleg csak csendben tanultunk, de egy idő után úgy döntöttünk, hogy inkább megnézünk egy filmet. Hm, legyen elég annyi, hogy az első tíz percére pontosan emlékszem, utána pedig csak a hangokra...   

Február 7., Kedd

Helyesbítek, tegnap még repestem az örömtől, de ma rájöttem, hogy ami a suliban vár az rosszabb, mint egész nap a szobámban unatkozni.
Először is megfeledkeztem Beniről: ahogy Márkkal beléptünk a suliba rögtön észrevettem, ott állt a folyosó végén néhány osztálytársával és gyilkos pillantásokat vetettek a barátom felé.
A másik dolog, amire végképp nem számítottam az az, hogy az ügyben sokan (és tényleg sokan) Beni mellé állnak. Alig akartam elhinni, hogy a saját osztálytársaim félve (!) pillantanak Márkra vagy egyszerűen csak elfordulnak, ha meglátják. Sőt, néhányan velem is pont ugyanígy viselkednek.
--Ez... Ezt miért nem mondtad? --fordultam Márkhoz, aki kérdőn nézett rám.
--Mit kellett volna mondanom? 
--Hát... --kerestem a szavakat. --Hogy mi van itt!
--Miért, mi van itt? --nézett körbe tettetett értetlenséggel, amit azzal jutalmaztam, hogy belebokszoltam a karjába. Felnevetett, majd komoly hangon folytatta. --Figyelj, nincs semmi gond. Néhányan, sőt, szinte mindenki Beni verzióját hallotta az esetről. Nem nagy szám. Akit érdekelt az igazság, az megkérdezte tőlem is. Akit nem... hát azokkal meg nem foglalkozok.
--Ó, szóval te ezt ilyen lazán kezeled? --ráncoltam a homlokomat. Hogy csinálja? --De most komolyan, egy-két pillantástól feláll a hátamon a szőr.
--Az az igazság, hogy Leon már figyelmeztetett mi vár rám, így tegnap volt időm hozzászokni.
Többet is akartam még mondani, de megpróbáltam beletörődni a helyzetbe, és inkább megöleltem a barátom. 
Ez annyira, de annyira furcsa! Mono, Leon, Paloma, Rafi és Emma voltak azok, akik normálisan köszöntek, Áron elfordult, mikor odanéztem, Ivanáék a szokásos gyűlölködő fejeket vágták, a többiek meg mind félve pillantottak felénk. Ja, Lis meg még nem volt bent, de semmi jóra nem számítok, ha azt vesszük, hogy napok óta nem írt... De nem,  Márk válla felett láttam, hogy megérkezett, felénk integetett, csak más lett. Nagyon más. Haja kócosnak tűnt, bár valószínűleg direkt ilyen, erősen füstös sminkje volt, fekete bőrdzsekit viselt és abban a pillanatban belemerült a telefonjába, amint leült. Oda akartam menni hozzá, de még el se engedtem Márkot, mikor becsengettek és Mrs Duncan megjelent.
--Tegyetek el mindent a padotokról --kérte a tanárnő. --Dolgozatot írunk.
--Tanárnő én nem voltam múlt héten... -kezdtem.
--Attól még megírhatod --szakított félbe, és osztotta is tovább a lapokat. Ja, kösz.
Néztem az első kérdést, és így elkerekedett a szemem. Ez elsős anyag? Mi vettünk ilyet?  Ránéztem Csongorra, vagyis inkább a lapjára, de azon se szerepelt semmi a nevén kívül. Hátranéztem, Monóé is üres. Előttem Leon az asztalt ütögette, még egy szót se írt. Mi folyik itt?
--Pszt --löktem meg finoman a padtársam kezét. --Nem tanultál?
--Ilyen feladatokat még soha életemben nem láttam! --suttogta vissza.
--Nincs beszélgetés! --rivallt ránk Mrs Duncan.
--De tanárnő, ilyet mikor vettünk? --kérdeztem.
--Hát legközelebb be kell pótolni a hiányzást, és akkor talán tudni fogod --vetette oda, majd visszafordult a naplóhoz.
Óvatosan körbenéztem, de tényleg senki sem írt. Vagy a lapot bámulták, vagy a plafont, vagy ki az ablakon, de az értetlen fej mindenhol jelenvolt, szóval nem csak nekünk tűnt ismeretlennek ez az anyag. Azt vártam, hogy Ivana mikor kezd el reklamálni. Mikor már tíz perc eltelt és ezt még nem tette meg kicsit felemelkedtem a székemen, hogy lássam mit csinál. És ő írt! A lapjának a felét beborítottak a kék sorok. Talán volt egy olyan óra, amin csak ő vett részt?
Mivel ez csak egy röpdoga volt, így húsz perc után össze lett szedve, és amíg a tanárnő javított (gyorsan ment neki), addig mi kaptunk gyakorlófeladatokat. Szóval folyt a javítás, ugyanaz a mozdulat mindenhol: áthúz, egyest ír, szignóz. Aztán egyszer csak félbeszakadt a sorozat, biztosan Ivana lapjához ért. Csak olvasott, és olvasott, a feje meg egyre vörösebb lett, én meg el képzelni se tudtam, hogy mi történik.
--Miss Lengyel! Mire véljem ezt? --lengette meg a lapot idegesen a levegőben. Ivana megvonta a vállát. --Várom a választ!
Ivana odafordult Aidához és segítségkérően nézett rá.
--Khm, tanárnő --szólt Aida. --Ivanának nincs hangja, szóval nem igazán tud válaszolni... 

--És ezt nekem honnan kéne tudnom?! Különben is, attól még nagyon is szeretném tudni, hogy ez micsoda! Szóval így vagy úgy, de magyarázza meg! --mondta hisztérikusan Mrs Duncan.
Ivana fújtatva elővett egy lapot, és sebesen írni kezdett. Később volt szerencsém megtekinteni mindkét lapot: a dolgozaton arról volt szó, hogy ezt még nem tanultuk, és egy ideig nem is fogjuk, mivel ez 11.-es tananyag, a másikon pedig csak annyi szerepelt, hogy elég világosan fogalmazott, és nem fogja még egyszer leírni ugyanazt. Sikerült felbosszantania a tanárnőt, de az nem tudta megbüntetni, mivel Ivana bölcsen tartózkodott a csúnya szavaktól, és a tanárnőre se tett egyetlen rossz megjegyzést sem.
Óra után megkíséreltem beszélni Lisette-el, de telefonját a fülére szorítva kisétált a teremből. A szám is tátva maradt, annyira meglepődtem, de aztán visszamentem a helyemre és hátrafordultam Monóhoz.
--Mono, mi van Lisette-el? Megváltozott, nem? --kérdeztem.
--Ja, persze, te lemaradtál róla --gondolkozott hangosan a barátnőm. --Összejött azzal a Bencével, akivel a plázában találkoztatok, és kicsit stílust váltott, hogy jobban bejöjjön neki.
--Micsoda? --kerekedett el a szemem. Lis? Az én visszafogott barátnőm egy srác miatt változott meg? Egész nap a megfelelő pillanatra vártam (mikor nem lóg a mobilján), hogy megkérdezhessem milyen a srác, megéri-e, hogy jöttek össze, ilyesmik. Szóval szerettem volna, hogy meséljen, de nem jött össze. :(