Június

Először is szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, és tényleg nehezemre esik ezt kijelentenem, de itt a vége. Ezzel a résszel végleg lezárom Mel történetét. A blog ezentúl is elérhető marad, és ha egyszer úgy döntenék, hogy újra magamhoz veszem a (virtuális) tollamat, akkor itt jelzem először. Köszönöm, hogy olvastatok!♥ R. 

Nem tudom melyik hangzik sablonosabbnak: ha azt mondom, hogy ez a reggel is olyan volt, mint bármely másik, vagy ha azt, hogy már ébredéskor éreztem, hogy ma valami komoly dolog fog történni? Mert igazából nem éreztem az ég világon semmi, mikor kimásztam az ágyamból. Csak az előttem álló napra tudtam gondolni, mert eljutottunk ide is, az évzáróhoz. Hónapokkal ezelőtt azt hittem, sosem fog véget érni az első gimis évem, végre mégis ott álltam a tükör előtt az ünneplőmben és próbáltam valamit kezdeni a hajammal. A falon keresztül hallottam, hogy már Patrik is készülődik, felismerni véltem egy David Guetta számot, amit akkor énekel zuhanyzás közben, ha jó napja van. Hirtelen Márk jutott eszembe, aki az utóbbi időben szinte minden idejét nálam töltötte, sokszor csak feküdt az ágyamon és nézte, ahogy tanulok. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, hiába faggattam, ő mindig csak annyit válaszolt, hogy "A látványod megnyugtat." Amúgy sem tűnt idegesnek, szóval nem értettem miért kellett volna nyugtatnia magát, de persze most már minden apró részlet a helyére került.

Az apja titokzatos "barátnője", a rövidebb ideig tartó eltűnések, a sok-sok együtt töltött perc, mikor semmi különöset nem csináltunk...

Mindez a búcsúnkat készítette elő. Azt a pillanatot, amit még rémálmaimban se éltem át. Amiről azt hittem, hogy nem fog bekövetkezni soha, vagy legalábbis még évekig nem. Szinte érzem, hogy a mellkasomból kiszakadt egy darab, és minden összedőlt bennem most, hogy az alap eltűnt. Nincs már többé biztos pontom. Nincs már más, csak az üresség.

Hogy mi is történt pontosan? Tudom, hogy le kell írnom, és azt is tudom, hogy újra zokogni fogok, de félek, hogyha nem teszem meg az emléke csak úgy eltűnik, és a boldog percekről azt gondolom majd, hogy csak álmodtam.

Tehát egy meleg, júniusi napom (a pontos dátumot nem tudom, és nem is érdekel) készültem az évzáróra, enyhe késéssel el is indultunk. Márk mint mindig, most is fogta a kezemet, de kivételesen az ünnepség alatt se engedte el, bár a meleg miatt mindkettőnk tenyere izzadt. Ugyan, hol érdekelte őt akkor egy ilyen apróság?

Meghallgattuk az igazgatót, diákokat, tanárokat, mindenkit, akinek volt mondanivalója, majd a terembe mentünk, hogy ofő is kedvére beszélhessen. A bizonyítványokat úgy tette le az asztalra, mintha egy kupac szemét lenne, majd belekezdett egy szónoklatba arról, hogy ez talán az első évünk volt, de ő többet várt tőlünk, és sikerült elég siralmas eredményeket produkálnunk, és örülhetünk, hogy a bukást megúsztuk (többnyire). Miután mindent elmondott és mindent kiosztott, jó nyarat kívánt, majd magunkra hagyott minket. Szerettem volna maradni még, és beszélgetni a többiekkel, de Márk szinte a semmiből mellettem termett, és megkért, hogy menjünk. Komolynak tűnt a hangja, így szó nélkül követtem. Azt hiszem, még köszönni is elfelejtettem.

Már a dombom mentünk felfelé, mikor megtaláltam a hangom:

--Márk, mi folyik itt? Miért nem maradtunk?

--Muszáj beszélnünk, valami fontosról --felelte, majd jelentőségteljesen rám nézett.

--De mi az? --kíváncsiskodtam.

--Ne itt!

El képzelni se tudtam mitől ilyen komor. Mert bár kifejezéstelen volt az arca én tudtam, hogy valami komoly baj lehet. Nem faggatóztam tovább. Talán addig jó, amíg nem tudom miről van szó. Szóval csendben haladtunk hazafelé, majd hozzánk mentünk be, mert anyáék Janka évzárójára mentek. A kertben, a hintaágyra telepedtünk le úgy, ahogy voltunk, ünneplőben. Én csak bámultam Márkra, és vártam, hogy megszólaljon végre. Sejtettem, hogy itt valami komoly dologról lesz szó, ezért nem is akartam siettetni, hadd gondolja át nyugodtan mit is akar mondani.

Vett egy mély levegőt, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd megszólalt.

--Elmegyek.

Csak így egyszerűen. Kinyögte, én pedig elsőre fel sem fogtam, hogy mire gondol.

--Haza mész? De hát még el se mondta, amit akartál!

--Nem, nem úgy értettem --fogta meg a kezem, és szomorúan nézett. –Én… el fogunk költözni.

--Mi? --ennyit tudtam kinyögni. Az jutott eszembe, hogy milyen ironikus ez az egész: ha nem költöztünk volna ide, akkor sosem ismerem meg, és most egy újabb költözés fog minket szétválasztani. Mert szét fog, nem igaz? –Ez… ez azt jelenti, hogy… hogy… --Nem voltam képes kimondani. --Mennyire messzire?

--Egy másik országba --felelte félve, majd sápadt arcomat (ami onnantól kezdve jóideig vissza se tért az eredeti színéhez) látva gyorsan folytatta. --De figyelj, inkább elmagyarázom az elejétől kezdve, rendben?

Nehezemre esett, de sikerült bólintanom.

Az első dolog, amit tisztáztunk az az volt, hogy a nő, akit még hónapokkal ezelőtt a házuknál láttam, az nem más volt, mint Márk és az ikrek anyja. Egész eddig meg voltam róla győződve, hogy meghalt, de kiderült, hogy csak nem volt rájuk kíváncsi (úúú), de valamiért most hirtelen érdekelni kezdték a gyerekei, és ezért is jelent meg. Ekkor kezdődtek a viták a két szülő között, és fordultak a bírósághoz, hogy eldöntsék kit illet a felügyeleti jog. Márk biztos benne, hogy az anyja lefizette a bírót vagy valamit csinált, mert ő nyerte meg a pert.

--A tárgyalás után első dolga volt odajönni hozzánk, és közölni, hogy csomagoljunk, mert költözünk.

--És az ikrek? Ők mit szólnak ehhez? --kérdeztem, mert egyelőre csak az apróságokat voltam képes felfogni. Kezdjük csak kicsiben, hátha akkor nem omlok össze annyira.

--Ez a legdurvább az egészben: örülnek neki! Alig várják a költözést, és imádják, hogy itt van az anyjuk --mondta Márk hevesen. --Pedig ha engem kérdezel, százszor inkább apa, mint anya. Én még emlékszek rá milyen volt, amíg velünk élt.

--De hova mentek? Azt elmondta, vagy csak úgy elvisz titeket a nagy semmibe?

--Sajnos elmondta. Ha lett volna lehetőségem, akkor esküszöm, hogy megszöktem volna előle.

Komoly arckifejezését látva ijedség fogott el, hogy mégis hová készülnek.

--Miért? Az ország másik felébe? Debrecen? Szeged? --reménykedtem. 

--Japán --suttogta.

Nem, nem és nem. Ilyen csak a filmekben történik, ugyan miért döntene úgy egy magyar anya, hogy egyik pillanatról a másikra kiköltözik a gyerekekkel egy teljesen más kultúrájú közegbe? Hisz a nyelvet se ismerik, az írásjeleket se, semmit! Ez képtelenség.

Persze nem az volt. Márk viselkedése hűen tükrözte szavai igazságát. Bármennyire is másban bizakodtam, ez most a valóság volt.

Azt hiszem egy utolsó kérdésem maradt, legalábbis csak egyet tettem fel. Mert arra a kérdésre, hogy mi lesz velünk, már tudtam a választ.

--Miért nem szóltál hamarabb?

--Tudom, kellett volna de… szörnyű alak vagyok! --temette az arcát a kezeibe. --Annyiszor szólni akartam! De mindig csak néztelek, és az járt a fejemben, hogy miért kelljen neked is szenvedned idő előtt?

--El képzelni se tudtam, hogy miért viselkedsz olyan furán! --fakadtam ki. Már tényleg a sírás határán álltam. --Ha tudtam volna…

--Akkor? --szakított félbe. --Mit csináltál volna másképp? Én úgy érzem ez így volt jó. Csak mi ketten, semmi kötöttség, csak az számított, hogy együtt voltunk.

--Ha hamarabb szólsz, megszökhettünk volna együtt --mondtam, majd átöleltem. Ahogy megéreztem az illatát a szemeimet elfutották a könnyek, és sikeresen összevizeztem a fehér ingjét. Legalább húsz percig zokogtam, majd rájöttem, hogy talán ezek az utolsó perceink együtt, és nem akartam, hogy így lásson utoljára: vörös, bedagadt szemekkel. Szipogva töröltem le a könnyeimet. --Nem értem, miért kell elmenned --szaladt ki a számon, bár teljesen más járt a fejemben. Arról akartam kérdezni, hogy mikor indulnak, nem lehetne-e meggyőzni az anyját vagy hogyan is fogjuk tartani a kapcsolatot.

--Nagyon fogsz hiányozni --simította meg az arcom, --de nem hinném, hogy tehetünk bármit ez ellen.

--Szóval te ilyen könnyen beletörődtél? --emeltem fel a hangom. Nem akartam így viselkedni, tényleg nem, de leállni se tudtam. Annyira kiborító volt ez az egész helyzet!

--Nem, dehogy, csak… ismerem a szüleimet. Bármit teszek, azzal csak rosszabb lesz a helyzet --magyarázta, majd fájdalmasan lehunyta a szemét.

--Ezt hogy érted? Mire gondolsz?

Nyelt egy nagyot.

--Már… már így is elcsesztem az egészet. --Vártam, hogy ezt kifejtse bővebben. --Elvette a telóm.

--Tessék? --kerekedett el a szemem.

--Jól hallottad. Az ellenkezésem miatt így büntettek meg. Anyám azt mondta vissza se kapom… soha többé.     

Ezt nem gondolhatta komolyan! Tőlem is vonták már meg a gépemet, de maximum egy hét múlva visszaadták. De ez nem úgy hangzott, mint egy sima büntetés. Inkább… mintha el akarná szakítani a múltjától, és minden eddigi ismerősétől. Nem értem, miért tennék ezt vele? Ez egy rejtély maradt előttem, éppen ezért meg se osztottam Márkkal. Helyette eldöntöttem, hogy átmegyek vele és bármi áron kiderítem, hogy mi folyik itt valójában. Na jó, lehet hogy túl sok filmet néztem és ezért gyártom az összeesküvés-elméleteket.

--Ugye attól még fogjuk tartani a kapcsolatot? Facebook, Skype… azért neted lesz, ugye?

--Remélem.

Ettől a választól nem lettem nyugodtabb, úgyhogy inkább kijelentettem, hogy vele akarok maradni egészen az indulás pillanatáig - ami egy órán belül esedékes volt. Fájt, hogy nem lelkesedett annyira az ötletért, mint reméltem, de betudtam annak, hogy nem akar az anyja közelében tudni. Persze ez nem gátolt meg semmiben, együtt akartam vele maradni, hátha a végén valahogy megakadályozhatom, hogy elmenjen. Bele se gondoltam, hogy esetleg nélküle éljek tovább. Még mindig nem hittem el, hogy ez megtörténhet. Olyan kevés időnk volt együtt! Másoknak évek jutnak, nekünk meg csak hónapok? Ez igazságtalanság!

Gyorsan átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, bezártam mindent, majd átmentünk hozzájuk. A ház előtt egy kölcsönzői kocsi parkolt, valószínűleg taxi helyett, de elég kicsinek tűnt három ember cuccának. Ha Márknak fel is tűnt ez, nem szólt semmit. Nagyon csendes volt. Az ajtón belépve vitatkozó hangok hallatszódtak a konyha felől, de Márk köszönés nélkül, gyors léptekkel a szobája felé vette az irányt, még a cipőjét se vette le, én pedig loholtam utána. Márk ágyán egy bőrölt feküdt félig behúzva.

--Ez meg mi a… --kezdte el kihúzni a cipzárt, majd meglátta a ruhákat. --Ezt nem hiszem el! --fújtatott idegesen és megindult kifelé, de előtte még odaszólt nekem (kicsivel kedvesebben). --Maradj itt!

A nyitott ajtón keresztül azt hallottam, hogy a konyhai veszekedés egy pillanatra elhallgat, majd Márk elkezd kiabálni. Olyan hangos volt, hogy tisztán értettem, amint számon kérte az anyját mégis miért pakolt össze helyette. A magyarázatot nem értettem, de az feltűnt, hogy a mondat közepénél léptek indultak meg a szoba felé.

--Azonnal gyere vissza! --szólt utána az anyja most már hangosan. --Még nem fejeztem be!

--Hadd döntsem már el én, hogy mire van szükségem! --üvöltötte vissza Márk, majd becsapta a szobájának az ajtaját. --Összepakolt helyettem, mert úgyis csak a ruhákra lesz szükségem --mérgelődött. --Persze, majd azt is ő dönti el, hogy mit veszek fel.

Szó nélkül figyeltem, ahogy fel-alá járkált a szobában és a polcokon lévő cuccokat nézegette. Valószínűleg azt próbálta kitalálni, hogy mit tudna még magával vinni, mire lenne a legnagyobb szüksége.

--Mi lesz a deszkáddal? --kérdeztem, mikor arra tévedt a tekintetem. --Mert a bicódat gondolom úgyse tudod vinni…

--Nem tudom, fogalmam sincs mire lenne szükségem Japánban --sóhajtotta. --Semmire, nem viszek semmit --döntötte el, majd ledőlt az ágyra.

Eredetileg azért (is) jöttem, hogy segítsek neki pakolni, de most úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha nem szólnék bele. Ha üres táskával akar menni, akkor azzal megy. Ahelyett, hogy erőltetem volna a dolgot, inkább hozzá bújtam még utoljára.

--El se tudok képzelni, mennyire fogsz nekem hiányozni --suttogtam.

Válasz helyett megcsókolt, könnyedén, lágyan, olyan volt, mintha ez lett volna az első csókunk. Vagy… Sós könnyeket éreztem az arcomon, de ezek most nem a sajátjaim voltak. Márk volta az. Eddig sosem láttam sírni, és vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, hogy most miattam teszi. Örülök, hogy ennyit jelentek neki, de annak jobban örülnék, ha nem lenne oka könnyeket hullajtani.

Mire az anyja kopogás nélkül belépett, már én is bőgtem.

--Márk, indulás! --mondta, majd kiszúrt engem. --Ő meg ki? --kérdezte, mintha a csókolózás nem lett volna elég magyarázat.

Márk is ezt gondolhatta, mert csak felkapta a gördeszkáját, kézen fogott, és már készen is állt.

--A bőrönddel mi lesz? Nem fogom helyetted cipelni! --jelentette ki a nő, akit a könnyeim miatt nem is tudtam rendesen megnézni. Annyit érzékeltem, hogy magas és sovány.

--Nem viszem --jelentette ki Márk látszólag nyugodtan, de egy kicsit megszorította a kezem, így tudtam, hogy ideges. Mielőtt az anyja válaszolhatott volna, folytatta. --Nem érdekel, hogy mit mondasz, szóval el se kezdd!

Tehát mind kivonultunk az autóhoz. Mondanom sem kell, most nem siettünk annyira. Az ikrek már a csomagtartóba rakodtak, majd mentek is az apukájukhoz búcsúzkodni. Addig Márk bedobta hátra a deszkáját és a sebtében felkapott laptopját. De ahelyett, hogy ő is az ikrek után ment volna, inkább visszajött hozzám, és még utoljára megcsókolt.

Egyre jobban közeledett az indulás időpontja, már hallottuk a kocsiajtó-csapódásokat, de nem engedtük el egymást. A csókból lassan végtelenített ölelés lett. Az anyja megint elkezdett kiabálni, de meg se hallottuk. Megvolt már a könnyes búcsú, most kellett egy olyan is, amit megőrizhetünk emlékeinkben a következő találkozásik. Végül Márk apjának úgy kellett szétszednie minket, de még így se akartuk elengedni egymás kezét.

--Ne menj el! --zokogtam, megszegve a magamnak tett ígéretemet, hogy amíg itt van, próbálok erősnek látszani.

Még utoljára rám nézett, könnyeket láttam csillogni a szemében, aztán vége lett. Még be se csukódott az autó ajtaja, az anyja már el is indult. Én meg csak néztem utánuk, és bőgtem.

--Menj haza, Mel --tette a kezét az apja a vállamra, majd bement a házba.

Maradtam. Leültem a járda szélére (félig az útra) és bőgtem. Itt talált rám később Patrik, aki csak hazaugrott átöltözni a randija előtt, végül mégsem ment el. A karjaiba vett és úgy cipelt el a szobámig, mert nem voltam hajlandó megmozdulni, és legalább egy óráig próbálkozott azzal, hogy kitalálja, mi bajom, majd úgy döntött, magamra hagy.

Tudtam, hogy még el sem érem a történet végét, és máris újra zokogok. Már nem is lehet látni mit írok, annyira elmosódott. Hiába telt már el egy kis idő, hogy pontosan mennyi azt nem tudom, mert elég régen hagytam el a szobámat vagy kapcsoltam be valamit, de még mindig ugyanúgy fáj, ha rágondolok. Ennek nem szabadott volna így történnie. Ilyen csak a filmekben történik. A valóságban… ritka. De az biztos, hogy nem végződik happy enddel. Fogjuk-e még látni egymást? Visszatér-e valaha is? Vagy nekem kell utána mennem…?