Február 8., Szerda

Tegnap spanyolon rádöbbentem, hogy Szabinát is elvesztettem. Mint kiderült, ő nem csupán Beni egy osztálytársa, hanem a barátja is, ráadásul régebb óta, mert az én verziómat meg se hallgatta a történtekről, arról már nem is beszélve, hogy vissza se akart köszönni. Nem gáz, mert ülhettem Leon mellett, aki egyébként úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, de azért bánt, hogy egy nap alatt hány ember utált meg. Pedig ha azt vesszük, hogy én nemhogy hibás vagyok, hanem áldozat...

Egyébként zsarnoknőci rémuralma folytatódott, most például kinézte magának az A-sokat, és őket feleltette. Szegények alig tudtak megszólalni spanyolul. Már előre rettegek, hogy egyszer rám kerül a sor. Talán meg kellene kérnem Rafit, hogy mostantól csak spanyolul beszéljen hozzám. Ezzel az az egyetlen gond, hogy ő nem tudja nekem elmagyarázni a nyelvtant (a hiányos tudásom minden probléma forrása), mert ő ilyen formában, ennyire részletesen sose tanulta. Ő már ebbe született bele. Ez pont olyan, mint hogy én se tudnám a magyar igeragozást elmondani, mert sose neveztük így. Ezt úgy alapból tudom.

Márk megvárt a kapuban, mert korábban kijelentette, hogy soha többet nem mászkálhatok egyedül. Neki mindegy, hogy családdal, a csajokkal vagy vele vagyok, a lényeg, hogy Beninek esélye se legyen a közelembe jönnie. Hát, a gyilkos pillantásai alapján most inkább Márkot akarja elkapni bosszú céljából...

Leon velem együtt jött ki az épületből, és megállt egy pillanatra Márk mellett.

--Haver, lehetne már jó idő --rúgott bele egy jégdarabba. --Deszkázni akarok. Vagy előszedni a bringát. Vagy bármi mást csinálni idekint!

--Egyetértek. Ilyen jeges valamin még szánkózni se lehet rendesen --panaszkodott Márk is.--Úgy érzem nem bírom tovább a szobámban.

--Hé! Korizni ilyenkor is lehet! --próbáltam felvidítani őket. Szerintem ez egy jó ötlet volt.--Elmehetnénk a hét végén!

--Most voltál beteg --emlékeztetett a barátom. --Szerinted jó ötlet lenne órákig fagyoskodni a pályán?

--Nem lenne gond! --erősködtem tovább. Már teljesen beleéltem magam. --Hívhatnánk Monóékat is! Ezzel pótolnánk az elmaradt mozit.

--Nem, felejtsd el! --szakított félbe Leon. --Semmi kedvem azzal a beképzelt A-sal lógni.

--Ugyan, biztos vagyok benne, hogy Peti nem olyan, mint gondolod!

Leon válasz helyett csak hümmögött egyet, majd elköszönt, mert alig két perce maradt elérni a buszmegállóig.

--Valami rosszat mondtam? --kérdeztem szomorúan.

Márk mosolyogva megrázta a fejét, majd nyomott egy puszit a fejemre, és mi is elindultunk.

Csodával határos módon anya nem volt otthon, apa pedig egyedül tévézett a nappaliban felpolcolt lábbal. Kihasználtam az alkalmat és leültem mellé.

--Szia kicsim! Minden rendben? --puszilt meg apa. Látszott az arcán, hogy örül a társaságomnak.

--Persze! Hogy vagy? Mit nézel? --kérdeztem a tévére nézve.

Apa tekintete a begipszelt lábára, majd a képernyőre siklott.

--Már valamivel jobban vagyok, de még nem az igazi. Egyébként A téglát nézem.

--Tényleg! Felismerhettem volna! --csaptam a homlokomra. --Úgy egy hónapja láttuk Márkkal.

Hirtelen felszisszentem, majd összeszorított szájjal fordultam apa felé. Nem tudtam, hogy fog reagálni Márk nevének említésére.

--A fiú szemből, igaz? Aki annyit volt nálunk a múlt héten? --mosolygott rám, mire megkönnyebülten bólintottam. --Miatta akadt ki anya annyira?

--Igen --sóhajtottam. --Nagyon ellenzi, hogy vele legyek.

--Pedig szerintem rendes srác --jegyezte meg, mire döbbenten meredtem rá. Eddig fogalmam se volt róla, hogy apa nem osztja anya véleményét az ügyben.

--Tényleg úgy gondolod?

--Persze! --vágta rá egyből. --Azok után is átjött hozzád, hogy anya kétszer is kiabált vele! Mindent megtett azért, hogy melletted legyen! Az se érdekelte, hogy beteg vagy!

--És a többit még nem is tudod... --jegyeztem meg halkan.

--Mire gondolsz?

--Nem véletlenül volt ő is itthon egész előző héten: felfüggesztették, mert miattam megvert egy másik srácot --világosítottam fel.

--Az igen! --bólintott apa elismerően. --Kétségem sincs afelől, hogy odáig van érted. Most már csak anyádat kellene meggyőznünk erről.

--Hah, mintha az olyan egyszerű lenne... --ráztam meg a fejem elkeseredetten, majd egy öleléssel búcsúztam apától, és felmentem tanulni.

Ami persze nem jött össze, mert minden gondolatom a beszélgetésünk körül forgott. Igen, már korábban is beszéltem vele Márkról (akkor sem volt ellenére, hogy jóban vagyunk), de alig akartam elhinni, hogy a most kialakult helyzetben is a pártomat fogja. Szentül meg voltam róla győződve, hogy anya teletömte mindenféle hülyeséggel a fejét, és hogy most majd ő is kitiltja Márkot a házból, de kellemes meglepetésként ért, hogy még mindig kedveli. Az én barátomat. Nem ritka dolog ez egy apa esetében? Legalább egy jó dolog volt ebben a szörnyű napban.  

--Lis? Beszélnünk kell --álltam meg a barátnőm padja mellett. Ez irodalom óra előtt volt, még csak az osztály fele volt a teremben.

--Hm? --"szólt" Lis el sem szakadva a telefonja kijelzőjétől.

--Rám figyelnél egy kicsit? --emeltem fel a hangom.

Eric riadtan pillantott rám, majd a táblánál Leonnal beszélgető Márkra, és villámsebesen kiment a teremből. Hát igen, úgy tűnik már ő sem a barátom.

--Miaz? --nézett fel egy pillanatra Lisette.

Gondoltam egyet és kivettem a kezéből a telefont.

--Hé! --háborodott fel.

--Mióta vagy hozzánőve a mobilodhoz? --kérdeztem. --És mióta nem jut időd arra, hogy velem beszélj? Egyáltalán barátok vagyunk még?! 

--Add vissza! --nyavalygott, látszólag meg sem hallva amit mondtam.

Annyira felidegesített, hogy levágtam a telefonját a padra, és szó nélkül otthagytam. Márpedig én nem fogok vele szórakozni. A terem ajtajából még visszanéztem, de Lis újra belemerült a telefonjába, szóval idegesen kicsörtettem. Mono épp akkor búcsúzott el Petitől, szóval megragadtam a karját, és úgy ahogy volt, kabátban, táskával a hátán behúztam magam után a vécébe.
--Elegem van! Lisette-el nem lehet normálisan beszélni! --fakadtam ki, az amerikai barátnőm pedig türelmesen hallgatott. --Mégis mit gondol?! Annak a gyereknek akar tetszeni? Azért hord ilyen ruhákat?! Istenem, nem rosszkislánynak néz ki, hanem egy szakadt, nevetséges csajnak! Röhejesen néz ki! És még csak el se tudom mondani neki!
--Nyugi --veregette meg a vállam Mono. --Felejtsd el, majd idővel észhez tér. Hogy is szokták mondani? Minden csoda három napig tart. Nemsokára olyan lesz, mint régen.
--Remélem --sóhajtottam.
Valahogy nagy nehezen átvészeltem az egész napot. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a többiek bámulását, és kerültem a Lisette-el való találkozást is. Nem mintha arra számítottam volna, hogy mond valamit, csak nem akartam a közelében lenni, nehogy megint ideges legyek.
Összegezve rossz napom volt, inkább nem részletezném. Csak Márk közelségére vágytam, ő tudja a legjobban megnyugtatni a zilált idegeimet, ezért megkértem, hogy ma hadd tanuljak nála. Kissé vonakodva egyezett csak bele, nem akarta, hogy találkozzak az apjával, de mikor látta, hogy nem áll ott a kocsija a ház előtt, beengedett. Eleinte tényleg csak csendben tanultunk, de egy idő után úgy döntöttünk, hogy inkább megnézünk egy filmet. Hm, legyen elég annyi, hogy az első tíz percére pontosan emlékszem, utána pedig csak a hangokra...