Február 13., Hétfő

--Mel, fél kettő van! Most már kelj fel! --hallottam a bátyám hangját valahonnan a távolból, de sajnos a párnák nem tompították eléggé. Ezt sem, és a ház többi zaját sem.
--Nem --jelentettem ki, majd a takarómat is a fejemre gyűrtem. Mondjuk így nem kaptam levegőt, de azt reméltem, hogy Patrik a válaszomat hallva otthagy.
Nem tette, sőt, helyette lerángatta a rólam az összes ágyneműt, majd szigorú tekintettel meredt rám.
--Nem fogok felkelni --jelentettem ki. --Soha többé.
--Miért nem mondod el mi történt?
Gondolkodtam a válaszon, de végül csendben maradtam. Nem találtam megfelelő indokokat, hogy miért mondjam el, de arra se, hogy miért ne.
A bátyám tűnődve sétálgatott fel-alá a szobámban, látszólag azon töprengett mit kéne most csinálnia velem. Megállt az ablakom előtt, pár percig bámult kifelé, majd hirtelen megfordult.
--Visszajövök! --pillantott vissza rám, miközben kisietett a szobámból.
El képzelni se tudtam, hogy hova megy, de nem is érdekelt igazán. Felkaptam a földről a takarómat és a párnát, majd elhelyezkedtem azzal a céllal, hogy alszok még egy keveset. Talán egész délután...
Semmi kedvem nem volt bármivel is foglalkozni, főleg nem a tegnap történtekkel. Egy-két emlékkép még az álmaimba is befészkelte magát, így rémálom lett a harmonikus nyugalomból. Szép, virágokkal teli mező? Rendben, de a közepénél egy csaj rád támad és megtépázza a hajad. Ha másfelé mész? Ott srácok várnak, kezükben bilincs. És mi lenne, ha egy helyben állnál? Á, semmi különös, csak az égből színes tabletták kezdenek hullani.
Igen, hibát követtem el, de most ez az életem végéig kísérteni fog? Tévedtem, rendben, de szeretném elfelejteni! No, nem nyomtalanul kitörölni, csak elrejteni az agyam egy hátsó szegletében, ahol nem találhatom meg. Lehetne olyan, mint egy HIBA feliratú dosszié.  Ami emlékeztet rá, hogy én is csak ember vagyok, de nem kellene újra átélnem mindent.  
Tudom, ezt már sok helyen emlegették, de igaz: ha megpróbálsz nem gondolni valamire, az akkor is biztosan eszedbe jut.
Venni kéne egy új parfümöt. - Csongor is drogos?
Be kéne pakolni a táskámba. - Lis most már mindig ilyen lesz? Részegre issza magát, ha buliba megy?
Ha ezt így folytatom, előbb-utóbb meg fogok őrülni!!!
Lépteket hallottam a lépcső felől, gondoltam visszatért Patrik, így újra elbújtam a párnám alá. Valaki közeledett, majd éreztem ahogy leül az ágy szélére, és elkezdett kopogni a hátamon.
--Nem kelek fel.
--Én meg nem megyek el --válaszolta egy hang, ami nagyon nem hasonlított a bátyáméhoz.
Kíváncsi lettem, ezért felültem. Márk látványától gombóc keletkezett a torkomban, amit nyeléssel próbáltam eltüntetni, sikertelenül.
--Sajnálom --nyögtem ki nagy nehezen. A barátom nem válaszolt, csak szomorúan nézett rám. --Hülye voltam! Annyira sajnálom!
Zokogásban törtem ki, mire Márk szorosan magához ölelt.
--Nyugi, semmi gond --suttogta a fülembe. --Mi történt, hm? Mi volt tegnap éjjel?
Elhúzódtam tőle, majd a pizsamám ujjával letöröltem az arcom.
--Honnan tudod? --szipogtam.
--Patrik mondta, hogy valami buliban voltál, és mikor érted ment... hát eléggé szét voltál esve. Szóval? Elmeséled?
Mély levegőt vettem, majd kicsit még könnyezve belekezdtem. Elpanaszoltam, hogy Csongor egyedül hagyott, hogy Lis teljesen részeg volt, hogy mindenki piált vagy füvezett... hogy Bence exe verekedést kezdeményezett... és a végére hagytam, hogy mit akart velem csinálni... az az állat.
--És... és én már nagyon félek! Ki se merem tenni a lábam a szobából, nehogy valaki elkapjon! --hadartam, amíg még a sírástól tudtam normálisan beszélni. Márk éberen figyelt. --Oda se kellett volna mennem!
--Gyönyörű vagy --simította meg az arcom. --Ezért van minden. Senki sem tud ellenállni neked.
--Te sem? --kérdeztem vissza.
--Én sem --mosolygott rám. --De tudod, mindez nem azt jelenti, hogy többé nem maradhatsz egyedül. Csak... mondjuk nem ártana, ha elmennél egy önvédelmi tanfolyamra. Vagy beszereznél egy paprika spray-t. Hogy megtudd védeni magad az ilyen esetekben.
--Akkor... nem haragszol rám? --Tartottam a választól.
--Ugyan, dehogy! Mindenki hoz rossz döntéseket és kimond olyan dolgokat, amiket nem kéne. Hülye lennék, ha néhány apróság miatt neheztelnék rád. --Felkelt az ágyról, és a kezemnél fogva engem is felhúzott. --Gyerünk, öltözz! Elviszlek a mekibe ebédezni!
Nem ellenkeztem. Gyorsan összeszedtem pár ruhát, és bevonultam a fürdőbe. A tükörbe nézve kicsit megijedtem a nyúzott arcomtól, de a hideg víz sokat segített, csak a szemem alatti sötét karikákat nem tüntette el. A sminkkel nem sokat bajlódtam, szóval alig tíz perc alatt elkészültem.
Az utolsó probléma a házból való kijutás volt. Anya és apa a nappaliban tévéztek, és sejtettem, hogy az előbbi mit sem tud a házban tartózkodó Márkról, de nekem muszáj volt szólnom, hogy elmegyek.    
--Sziasztok! --léptem oda a kanapéhoz. --Elmennék a mekibe kajálni, ha nem gond...
--Kivel? --kérdezett vissza anya.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, mikor Márk odalépett mellém.
--Velem.
Anyának tágra nyílt a szeme.
--Mi? Szó sem lehet róla! Különben is, te hogy kerülsz ide?!
--Drágám... --szólt apa. --Hagyd őket, hadd menjenek!
--De... --tiltakozott volna anya, de megjelent Janka a babáival, és előtte nem akart veszekedni, így csak idegesen bólintott egyet. --Rendben.
Mi meg felkaptuk a kabátjainkat és elsiettünk, mielőtt még meggondolta volna magát.

Mindez tegnap volt, és sajnos hiába Márk megnyugtató szavai, nem lettem nyugodtabb attól a gondolattól, hogy suliba kell mennem. Ahol ott lesz Csongor... és Lis... De persze szó se lehetett róla, hogy otthon maradjak, mert már túl sokat hiányoztam idén. Lassan vánszorogtam a suli felé, Márk meg végig panaszkodott, hogy fázik, siessek jobban. Nyelvtanon ugye egymás mellett ülünk, így Csongorral nem kellett egyedül beszélnem.
--Mi történt szombaton? --állt meg a padunknál. Egyébként mindenki furán nézett rá, mert ugye ritkán beszél. --Mindenki össze-vissza magyarázott, és most nem tudom mi az igazság és mi csak részeg képzelődés!
--Miért, mit hallottál? --kérdezte Márk.
--A srácok valami megmentésről beszéltek, meg csajbunyóról...
Összenéztünk Márkkal.
--Mindkettő igaz --bólintottam.
--Uhh... és...
--Nem szeretném részletezni! --jelentettem ki, mielőtt még elkezdett volna kérdezősködni.
--Nem kellett volna egyedül hagynod --nézett rá szúrós szemmel Márk.
--Bocs. Tényleg. Nem gondoltam, hogy baj lesz...
Nos Lisette-el kapcsolatban már nem volt ilyen nagy szerencsém. Töri előtt nem volt a teremben, így csak a tesiöltözőben tudtunk beszélni. Beszélni... Ott tudott csak letámadni. Mert nekem esett! Kiabált velem! Ki kérte magának, hogy elrángattam a buliból, ráadásul haza vittük, mert így el kellett mondania az igazságot az anyjának, aki azt mondta neki, hogy soha többé nem találkozhat Bencével.
--Eltiltott tőle! És ez a te hibát! --üvöltötte olyan hangosan, hogy Mono berohant a mosdóba (ahová elvonultunk), hogy meg nézze mi a gond.
--Mi folyik itt? --kapkodta a fejét kettőnk között. Nem is tudom, melyikünk lepte meg igazán: az őrjöngő Lis, vagy én, aki sírás szélén álltam.
--Az, hogy mindent tönkretett! --fújtatott Lis, majd kiviharzott.
Kitört belőlem a sírás.
--Na jó, mi ez az egész?
--Én csak segíteni akartam neki... --szipogtam.
Mono próbált megvigasztalni, de még így is vörös, bedagadt szemekkel kellett tesiznem. Szerencsére a tanár úr ma épp az úszósokat segítette, így a saját gyakorlásom inkább azzal telt, hogy ücsörögtem a padlón és a többieket bámultam.
Suli után elkísértem Monót a koleszba, majd együtt elmentünk a kedvenc helyünkre teázni és sütit enni, közben pedig mindent elmeséltem neki, ami szombaton és utána történt. Egyetértettünk abban, hogy Csongor szemét volt, Lis pedig igazságtalan. Azt is mondta, hogy ne féljek, ha akarom, ő majd beiratkozik velem valami önvédelmi tanfolyamra. Kedves volt tőle. Jó érzés tudni, hogy maradtak még barátaim.