Február 9., Csütörök

Érdekesnek találom, hogy az osztályunk legtöbb tagja (köztük én is) milyen választékosan beszél. Néha tényleg lehet találkozni szótárból vett szavakkal. Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy nem akarjuk megnehezíteni a másik dolgát. Szóval az angolok hiába használnának szlenget, azt nem mindenki értené, illetve ők se biztos, hogy felfognák a magyar kifejezéseket. Ez a mostani helyzet afféle kompromisszum. Lehet, hogy úgy beszélünk, mint a felnőttek, de legalább megértük egymást.
A következő "játékot" szoktuk játszani, vegyünk például egy beszélgetést Monóval: kérdezek valamit angolul, mert hát szükségem van a folyamatos gyakorlásra, hiába értem el jó eredményt a szintfelmérő teszten, a kiejtést nem lehet könyvből megtanulni. Szóval az angolra a barátnőm magyarul felel, mert neki meg azt kell gyakorolnia, de igaz ez az összes nem magyar anyanyelvű osztálytársra is. Csak őket elnézve értettem meg, hogy mennyire nehéz is a nyelvünk, a megtanulásához nem elég egy fél év se. (Mert anno nekem két hónap elég volt, hogy felvegyem London ritmusát és képes legyek úgy kiejteni a szavakat, ahogy az ottlakók többsége.)
Hogy jött ez most nekem? Ez nagyon egyszerű: ma nem volt ofő, de nem volt lyukasóránk, arra meg esély se volt, hogy előre szóljanak és aludhassunk egy órával tovább, szóval beküldtek egy helyettest. De nem ám valakit a tanáraink közül, á, dehogy: egy idős bácsi jött be, elvileg töri tanár, de magyar. Várjunk, ez így félreérthető. Tehát egy idős, magyarul tanító bácsi, aki egy szót sem tud angolul. Kérdem én, ilyet kell beküldeni egy kéttannyelvű osztályba? Olyan szavakat használt, amiket max a nagyiéknál hallottam ezelőtt, és így voltak ezzel a többiek is. Hogy érthetné meg - pl - Monó azt a magyar beszédet, amit még mi, magyarok se tudunk felfogni? A bácsinak persze ez nem esett le, szólni meg senki se mert. Így hallgathattuk negyvenöt percen keresztül azt, hogy neki milyen nehéz gyerekkora volt. Értem én, hogy más világ volt akkor, de miért nem lehet ezt mai szavakkal elmagyarázni nekünk?
Ezek után persze alig vártam, hogy mehessek angolra, ahol legalább a szavak többségét értem. Ma egyébként egy teljesen új dolgot kezdtünk el gyakorolni: tollbamondást. A tanárnő két dologgal indokolta, hogy miért épp ezt a feladatot oldjuk meg: egyrészt néhány nyelvvizsgánál van ilyen feladat, másrészt meg ha netalán valakiből titkárnő lesz, és a főnöke majd diktál neki, akkor jó lenne ha helyesen le tudná írni a szavakat. Oké, én egyetértettem vele. Nem dobott fel a feladat, de elismerem, hogy szükséges. Az első szövegünk egy rövid kis történet volt, azt hiszem le kellett volna vonni belőle a tanulságot, de nekem sikerült. Túl sok volt benne az ismeretlen kifejezés. Le tudtam őket írni, de nem jöttem rá az értelmükre. Azt hiszem segítséget kell majd kérnem valakitől, mert házi feladatnak meg kaptuk, hogy fordítsuk le az egészet. Csak keddre kell, szóval először megpróbálom egyedül, és ha nem megy, akkor még mindig marad elég időm szólni valakinek...
Mondjuk Márknak. :)
Jó angolos, talán jobb mint én, pedig azt állítja, hogy soha nem élt külföldön. A családi nyaralásokról eddig még nem beszéltünk, de tuti, hogy úgy viszont sokat volt idegen országokban. Máskülönben mitől lenne ennyire jó? Ilyen tudást lehetetlen itthon, iskolai kereteken belül, megszerezni.
Angol után együtt sétáltunk az öltözők felé, közben pedig a hétvége programját tervezgettem.
--Szóóóval, akkor megyünk korizni? Megbeszélted Petivel? --kérdeztem, mire Márk olyan pillantást vetett rám, mintha nem ismerne vagy ilyesmi. --Mi az? Mehetünk moziba is. Tudom, hogy most adják azt a filmet, amit annyira meg akarsz nézni.
--Mel... --kezdte lassan, de félbeszakítottam.
--Nyugi, nem fogok látványosan unatkozni --nevettem. --És nyaggatni se foglak.
--Mel... --ráncolta a szemöldökét.
--Mi az? Talán nem hiszed el? Képes vagyok csendben lenni akár órákig is, ha kell! --vigyorogtam rá. --Csak utána be kell ülnöd velem egy forrócsokira.
--Mel! --emelte fel a hangját, mire megnémultam. --Most nem erről van szó.
--Hanem? --kérdeztem kíváncsian.
A barátom vett egy mély levegőt.
--Más programom van a hétvégére.
--Más program? --lepődtem meg. --Miféle más program?
--Leonnál leszek, de hisz mondtam.
--Nem, nem mondtad! --torpantam meg, és hisztérikusan csapkodni kezdtem a kezeimmel (nem értem mi ütött belém). --Úgy volt, hogy korizni megyünk! Vagy moziba! Vagy átjössz! Egy szóval se említetted, hogy nem is leszel itthon!
--Nyugi, nem nagy szám! --próbált csitítani, mert elég nagy feltűnést keltettünk így az út közepén. --Most ezen ne akadj ki.
--De, de erről nem volt szó! És most mi lesz a hétvégével?! Nem, ezt nem csinálhatod! --hisztiztem tovább.
Azt hiszem a piros napom miatt voltam ilyen. Sőt, biztos, hogy az volt az oka. Nem is csodálkozom rajta, hogy Márk fogta magát, és otthagyott. A következő órákon is került, a szüneteket az udvaron töltötte néhány idősebb ismerősével. Utolsó óra után még tett egy próbát arra, hogy jobb belátásra bírjon, de nem bírtam elviselni, hogy ő több órányi hallgatás után sem gondolta meg magát, és elmegy a hétvégén... Ettől persze csak még hisztisebb lettem, és hazaérve is mindent csapkodva, nagy zajjal csináltam. Apa és Patrik jobbnak látták nem szólni hozzám, így szinte egész délután a szobámban voltam egyedül, és azon dühöngtem, hogy Márk hogy teheti ezt velem. Mégis mit fogok én csinálni a hétvégén most, hogy mindenki elpártolt tőlem? Na jó, ez túlzás. Helyesbítek: Most, hogy ilyen sokan elpártoltak tőlem. Márk legalább húszszor keresett, de nem vettem fel a telefont. Írt SMS-t is, hogy beszéljük meg, hülyeség az egész, és hogy átjön. Csak az utóbbira reagáltam, és közöltem vele, hogy meg ne próbálja. Nem akartam látni. Nem sokkal később Patrikot hívta, de abból a beszélgetésből csak annyit hallottam, hogy "Majd reggelre kiheveri, nyugi." Márpedig nem fogom kiheverni a dolgot! Ezek után látni se akarom!   

(Tudom, hogy hülyeség amin Mel kiakadt, de nem véletlenül írtam így.)