Január 12., Csütörtök ~ Márk

Nem hinném, hogy bármit is hozzá kéne fűznöm :)

A hét utolsó napja, holnap a tanároknak értekezlet. De nem ezért volt olyan érdekes. Bár talán az érdekes nem is olyan jó szó rá... Inkább leírom mi volt, döntse el mindenki maga, hogy milyen jelzőt akar rá használni.

Reggel későn ébredtem, és épphogy beestem a terembe az ofő előtt. Szerencsére nem írta be a késést és nem is szólt semmit, csak a nemtetszését kifejezve rázta a fejét, úgyhogy nem volt gáz. Mondjuk Zsaninak megígértem, hogy óra előtt beugrok a termükbe, de hát csak nem fog kiakadni annyira. Mostanában mindig mindenen kiakad, ami nagyon idegesítő. Nem is tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán szóba állni vele. Most már mindegy. 

Igazából a nap végéig nem is történt semmi, szóval a számomra unalmas részeket inkább átugrom. Úgy volt, hogy ma a Takács tanárnő hiányzik, ezért helyettesítés lesz. És pont úgy adódott, hogy az angol tanárnőnk ráért, így a fél osztálynak ő megtartotta az órát, legalább nem lesz lemaradásunk attól, hogy holnap ugy nem lesz tanítás - alapon. Nem örültem neki, mit ne mondjak. Főleg, hogy eközben a többiek egy másik tanárral voltak, aki megengedte nekik, hogy játszanak órán. Ez nem ér!

Tehát az volt, hogy utolsó órára menet elsétáltam Mel mellett, aki az ablaknál állva telefonált, táskája ott hevert előtte a földön. Nem akartam zavarni, hát simán tovább mentem. Aztán már becsöngettek, de ő még mindig nem volt sehol. Tudnia kellett, hogy melyik teremben vagyunk, mert legalább tízszer el lett mondva. Nem tudom,  csak úgy éreztem, hogy nem ment haza, így fogtam magam, és kirohantam a teremből. Hallottam Miss Bone hangját, ahogy utánam kiáltott a folyosón, de figyelmen kívül hagytam. Szinte biztos voltam benne, hogy valami történt Mellel. Ő sosem lógna ok nélkül - nem úgy, mint én. Egyenesen a lányvécéhez mentem, hisz hol máshol lehetne? A lányok általában oda mennek, ha valami bajuk van (legalábbis a filmekben mindig ez van).  És mint mindig, most is igazam lett: gondolkodás nélkül nyitottam be a vécébe, és tényleg ott volt. Sírástól vörös szemét meglepetten emelte rám.

--Mi történt? --kérdeztem riadtan. Még sose láttam sírni.

--Semmi --felelte szipogva. --Nem zavar, hogy a lányvécében vagy?

--Nem --vontam meg a vállam. Várakozóan néztem rá. Engem ennyivel nem ráz le.      

--A-a-a-ap-ap... apa... --hüppögte, majd kitört belőle a zokogás.

Teketóriázás nélkül odaléptem és átöleltem.

--Nyugodj meg, minden rendben... --Ilyen és ehhez hasonló szavakat suttogtam a fülébe, hátha attól majd megnyugszik.

Fogalmam se volt mi történhetett, de biztos valamilyen szörnyűség, ha ennyire kiakadt rajta. Legalább tíz percig annyira sírt, hogy azt hittem ott fog megfulladni, de aztán szépen lassan csak sikerült megnyugodnia.

--Gyere, mosd meg az arcod! --húztam oda a mosdóhoz. Egyébként fogalmam se lett volna, hogy mit kezdjek egy síró lánnyal, az az egy szerencsém, hogy otthon már láttam párszor, hogy Magda mit csinál ilyenkor a kicsikkel. --Jobb már? --néztem rá, mire bólogatott. --Gondolom órára már nem akarsz bemenni...

Ez igazából nem is kérdés volt, tudtam, hogy mit válaszolna. Végül aztán ott maradtunk bent a vécében. Leültünk a fal mellé a nem-túl-tiszta padlóra, de úgy voltam vele, hogyha őt nem zavarja, akkor engem se. Próbáltam felvidítani, mindenféle vicces történeteket meséltem neki abból az időből, mikor Pesten jártam általánosba. Eleinte csak pislogás nélkül bámult rám, de később átragadt rá a jókedvem, és a mosolygáson túl egyszer még fel is nevetett!

Csengetéskor feltápászkodtunk a földről, de nem indultunk el azonnal, hogy megkeressük a cuccainkat (enyém a teremben volt, de az övét valahol elhagyta a folyosón).

Ezúttal Mel ölelt át engem.

--Köszönöm. Nem is tudom mi lenne velem nélküled.

Fontos vagyok neki. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, akkor ez a mondat elűzte volna az összes kétségemet. És az az illat... Citrusos sampont használhat, mert ahogy fejét a vállamba fúrta rögtön megéreztem. Én... ki kell, hogy mondjam: alig tudtam ellenállni neki. Egy dolog tartott vissza attól, hogy ott rögtön lesmároljam: nem akartam kihasználni a helyzetet, azt, hogy ilyen rossz lelki állapotban volt. Nem lett volna tisztességes dolog vele szemben.  

Először összeszedtük Mel cuccát az ablak mellől, ahol telefonálni láttam, majd elkísért a terembe, hogy én is felvegyem a sajátomat. Egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz ha a tanárnő még bent van (hátha úgy döntött megvár "vissza kell jönnie a táskájáért"-alapon), de szerencsére üres volt még a folyosó is.

Kettesben sétáltunk hazafelé, és Mel egészen addig vidám volt, amíg Patrik fel nem hívta, hogy viszi a húgát a nagyszüleikhez. Akkor aztán eszébe jutott, hogy mi történt, és megint elkomolyodott. Már a kapujuk előtt álltunk, mikor sikerült kiszednem belőle, hogy mi is a baj: kiderült, hogy az anyja hívta a suliban azzal, hogy az apja autóbalesetet szenvedett, és épp akkor szállították kórházba. Huh, nem mondom, az tényleg komoly. Ez magyarázat a viselkedésére. Ha közeli kapcsolatom lenne apámmal, én is biztos kiborultam volna egy ilyen helyzetben. (De mivel nincs...)

Csak álltunk ott, mintha szobrok lettünk volna, és egyikünk se akart elindulni, percekig csak bámultuk egymást szó nélkül. Azt hiszem akkor döntöttem úgy, hogy bemegyek vele, mikor megláttam a szemében csillogó könnyeket. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy egyedül legyen a házban.

Hálásan mosolygott rám, miközben kinyitotta az ajtót.

--Figyelj, ha éhes vagy, van kaja, ma is hoztak, de én biztos nem eszek. Egy falat se menne le a torkomon --sóhajtotta a kabátjának levétele közben.

--Enned kell valamit! --tanácsoltam. A suliban se láttam enni. Akkor a reggelin kívül, ha egyáltalán reggelizett, ma nem kajált semmit. Az meg nagyon nem hiányzott volna, hogy ott összeessen.

--Nem megy... --mondta fájdalmas arccal.

--Dehogynem! Figyelj, csinálok neked szendvicset. --Körül néztem a konyhában mi mást ajánlhatnék még neki. --Vagy egyél valami gyümit! Bármit. A kedvemért.

--Hát... talán narancsot...

--Szuper! Máris pucolok! --mosolyogtam rá.

Később a szobájában ücsörögve feltűnt, hogy a kettőnknek szánt narancs háromnegyedét ő ette meg, na nem mintha bántam volna, sőt! Örültem neki, hogy valójában nagyon is éhes, csak bebeszélte magának, hogy nem tud enni. Valahonnan előkerített egy nagy tábla Milkát is, ami pont jól esett beszélgetés közben. Mert ott is beszélgettünk, bár ezúttal én csak hallgatóság voltam. Hagytam, had meséljen mindenféle családi nyaralásról, meg szülinapokról, meg bármiről, ami éppen eszébe jutott. Abban a helyzetben ezt ítéltem meg az egyik legjobb elfoglaltságnak.  

Patrik még nem ért haza, mikor - olyan fél hét körül - csörgött Mel telefonja. Láttam a kijelzőn az anyukája nevét még mielőtt felvehette volna. Magamban fohászkodtam, hogy jó hírt közöljön vele.

Figyeltem Melt, ahogy az ablaknál állva hümmögött a telefonba, majd hirtelen elkezdett ugrándozni. Miután elköszönt az anyukájától első dolga volt, hogy odarohant hozzám.

--Jól van! Apu jól van! --borult a nyakamba vidáman.

A hírnek én is örültem, vigyorogva öleltem magamhoz a lányt. Hát, ez a történet is happy enddel ér véget --gondoltam. --Legalábbis neki.

Aztán történt valami... meglepő. Miután kibontakozott az ölelésből, Mel nem hátrált el tőlem, és ott álltunk egymástól alig pár centire. Aztán a szemébe néztem, és anélkül, hogy gondolkoztam volna, megcsókoltam. Nem tolt el magától, hanem visszacsókolt, és rájöttem, hogy ezt már korábban is megtehettem volna. Mintha csak egy rajzfilmben lettünk volna, az agyamban elkezdett villogni a "Szeret" felirat.    

--Te... még mindig szeretsz engem? --nézett rám hitetlenkedve, miután pár perc (!) elteltével elengedtük egymást.

--Tudod mióta vártam erre a pillanatra? Ó Mel, hát hogy ne szeretnélek! Ez nem olyan érzés, ami könnyen elmúlik --feleltem komolyan. 

--De... azt mondtad nem... Én azt hittem... --hebegett-habogott.

--Benit választottad, és - a fenébe is! - boldognak tűntél mellette! --mondtam a kezeimmel hadonászva. Kicsit elragadott a hév, mint mindig, amikor Benjáminról van szó. --Nem akartam még több fájdalmat okozni neked azzal, hogy továbbra is szerelmes pillantásokat vetek rád.

Láttam rajta, hogy végiggondolja a dolgot, majd gyorsan kinyögött egy kérdést.

--És mi a helyzet Zsanival?

--Nem volt szép dolog tőlem, de az igazat megvallva ő csak azért kellett, hogy elterelje a figyelmemet rólad, és ne rád gondoljak éjjel-nappal --magyaráztam, majd az mondatom második felén elnevettem magam. --Na jó, ez csöpögősen hangzott, de az a lényeg, hogy elmondhatatlanul szeretlek!

Nem féltem kimondani ezt a szót, hisz teljes mértékben igaz. Ezt azóta tudom, mióta először megláttam.  

--Tudod --kezdte, és a folytatás előtt egy ideig bámulta a plafont --, az a legviccesebb az egészben, hogy én is mindig szerettelek. Csak egész eddig még magamnak se volt bátorságom ezt bevallani.

Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Ez igaz lenne?

--Komolyan mondod?

--Így visszagondolva, igen. Minden, amit akkor éreztem, mikor Zsanival láttalak... és amit melletted igen, de Benivel nem éreztem... Már látom mennyire vak voltam --pillantása a lábára tévedt, mintha szégyellné a tényt.  

Engem nem csak ennyi érdekelt.

--És pontosan mikor jöttél rá erre?

--Én... nem akarok erről beszélni --rázta a fejét. --Amúgy is, nem mindegy? A lényeg, hogy mi van most.

--De engem érdekel --erősködtem. --Mondd el! Kérlek.

Bámult rám, és csak egy hosszabb szünet után szólalt meg újra.

--Az az igazság, hogy már egy ideje tudom, csak... nem mertem szólni.

--Mégis miért nem? --kérdeztem. 

--Féltem. Hogy már túlléptél rajtam. Hogy későn világosodtam meg. És kínosak tűnt ez az egész. Gondolj bele! Szerelmet vallasz, Benit választom, majd egyszer csak rájövök, hogy mégis te kellesz? Nem hangzik ez egy kicsit... furán? Vagy nem is tudom. Ha erre kijelentetted volna, hogy már rég elfelejtettél, akkor én elsüllyedtem volna szégyenemben! --hadarta.

A magyarázatát hallva majdnem elnevettem magam. Ennyire nem ismer? Hogy fordult meg a fejében, hogy én képes lennék így megbántani? 

--Ha jobb emberismerő lennél tudnád, hogy sosem mondtam le rólad igazán. Csak megpróbáltam palástolni az érzéseimet - és nem sok sikerrel --mosolyogtam rá. --Szóval nem. Kicsit se lett volna fura ez a szituáció. Sőt! Állandóan reménykedtem benne, hogy egyszer pont ezzel állsz elém. Elég lett volna egy szó, és én rögtön eldobtam volna mindent.

Azt akartam, hogy tudja az igazságot. Hogy tudja mennyire szeretem valójában. Csak ennyi volt a célom ezzel a szép hosszú monológgal, amit direkt lassan mondtam.

--És még most is elég az az egy szó? --kérdezte félve.

--Nem tudom, mondd ki! --tanácsoltam neki mosolyogva.

--Szeretlek Kovács Márk! --mondta közelebb lépve hozzám.

Olyan rég vártam már erre, hogy örömömben felkaptam és megpörgettem. Filmbeillő jelenet volt.   

--Én még jobban Szabó Melitta! --suttogtam a fülébe miután letettem, majd megcsókoltam.

Ez már nem olyan csók volt, mint az előző. Sokkal több volt benne a... szenvedély, vagy hogy is mondjam. A lényeg, hogy ezúttal sokkal nehezebben szakadtunk el egymástól.

--Mit gondolsz, mi legyen most? --kérdezte Mel egy idő után.

Kár, hogy nem volt tükör a közelben, mert kíváncsi lettem volna, hogy az arcom milyen kifejezést öltött, mert nagyon régóta vártam a pillanatra, hogy végre kimondjam ezt:

 --Szerintem hívd fel Benit, és közöld vele, hogy mostantól csak az ex-pasid!

--Akkor te is szólj Zsaninak! --kacsintott. 

--Megegyeztünk --ráztam vele kezet, mire mindketten elnevettük magunkat.

Közben Patrik is megérkezett, szóval lementünk hozzá a konyhába. Csendben hallgattam, amíg megbeszélték, hogy mi van Jankával, és hogy mi történt pontosan az apukájukkal. Autóbalesetet szenvedett kora délután, de szerencsére csak a lába tört el, és azt megoperálták, raktak bele csavarokat, és úgy néz ki, hogy most már minden rendben lesz vele.

A telefonom nem akarta abbahagyni a rezgést, hibába nyomtam ki, szóval gyorsan megnéztem a kijelzőt: apa.

--Bocs, mennem kell --mondtam, majd bocsánatkérően felmutattam a telóm.

--Semmi gond, és kösz, hogy figyeltél Melre --mosolygott rám Patrik.

--Kikísérlek! --közölte Mel.

Kint, az ajtó előtt még utoljára megcsókoltam, majd integetve keltem át az úton. Még be se csuktam a bejárati ajtónkat, mikor felkiáltottam: "Igen!" Alig tudtam elhinni, hogy végre együtt vagyunk. Hiába nézett rám furán apa, hiába láttam, hogy mozog a szája, nem értettem egy szót se. Gondolatban máshol jártam, fent a fellegekben. Nem is emlékszek rá, utoljára mikor volt ennyire jó kedvem, vagy egyáltalán éreztem-e már valaha ilyen földöntúli vidámságot. Ez volt életem legszebb napja! ♥

 

Vélemény? :)