Január 24., Kedd

--Tudod, mostanában valahogy másképp viselkedsz --néztem fel Márkra, miközben magához ölelt. --Mintha eltűnt volna belőled az a srác, aki nem olyan rég még halálra akart csikizni és csak úgy, viccből lökdösött.
--Én csak... --mondta, majd elgondolkodott. --Szeretném neked megmutatni ezt az oldalamat is. Hogy tudd, mennyire komolyan gondolom a kettőnk dolgát.
--De nem lehetne, hogy közben barátnak is megmaradsz? Olyannak, aki poénkodik és ezzel bármikor képes feldobni a napomat?
--Azt szeretnéd, hogy egyszerre legyek a pasid és a barátod? --kérdezett vissza homlok-ráncolva.
--Valahogy úgy --mosolyogtam rá.
Pár percnyi csend telepedett ránk, az arcomat Márk vállába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. A tusfürdő és a dezodor kettőse jellegzetes illatú (de nem túl erős), semmi mással nem tudom összehasonlítani. Már legalább százszor kérdeztem tőle, hogy milyen márkát/márkákat használ, de mindig csak egy sejtelmes mosollyal válaszol. Azt hiszem meg van a tökéletes programom: majd valamikor elkísérem Lisette-et a plázába, és amíg ő a titokzatos fiút keresi, addig én a drogériában szagolgatom a férfi illatszereket. 
Márk hirtelen kicsit eltolt magától és riadt szemekkel nézett rám.
--Te most... szerinted... Szóval mostanában nem tudlak felvidítani?
Elnevettem magam. Csak akkor jöttem rá, hogy ő tényleg komolyan aggódik emiatt, mikor felnézve láttam a rezzenéstelen arcát. Igen, rádöbbentem, hogy neki fogalma sincs arról, hogy a puszta jelenléte mekkora hatással van rám.
--Márk, félreértettél --simítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem. --Melletted bármilyen helyzetben jól érzem magam, csupán arra kívántam utalni az előbb, hogy hiányoznak a vicces pillanataid.
--Ó!
Lassan felderült a barátom arca. Megértette. :)
Ez a beszélgetés a negyedik és az ötödik óra között zajlott, a termünkben, az ablaknál állva, egymás karjaiban, alig négy órával a szintfelmérőm előtt. Tegnap döntöttem el, hogy ezt a dolgot tisztázni kell. Márk délután átjött hozzám angolozni (anya nem volt otthon). Bár tudja, hogy ennek az egésznek semmi tétje és már készültem rá eleget, ő mégse csinált semmit. Csak ült velem szembe, néha kérdezgetett angolul, kajálás közben beszélgettünk, de ezeken kívül semmi mást nem mondott. Se egy vicces megjegyzés, se egy játékos mozdulat.
Ez nem az a Márk, akit én ismerek! --ötlött fel bennem a gondolat.
Ez a komoly, kedves, megfontolt Márk is képes levenni a lábamról, de a legjobb tényleg a kettő közötti átmenet lenne. Remélem most, hogy felhívtam rá a figyelmét sikerül ezt eltalálnia.

A nap egyébként sehogy se akart eltelni, és ezt az izgatottságom számlájára írtam. Ha nem pillantottam volna tíz percenként az órára, akkor talán sokkal hamarabb szólalt volna meg a végső csengő.
De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy a spanyol óra hosszabbnak tűnt a valóságnál. Hosszú percekig vártunk a tanárra, aki végül nem érkezett meg. Jöttek helyette mások: az igazgatóhelyettes egy idősödő, hogy is fogalmazzak szépen, testesebb, vörös fejű nővel nénivel.
--Gyerekek, ő itt Rózsa Tiborné tanárnő, az új spanyol tanárotok --közölte az ig.helyettes.
--És mi a helyzet Szende tanár úrral? --kérdezte az egyik B-s fiú.
--A tanár úrnak egészségügyi gondjai vannak, bizonytalan ideig nem taníthat. 
A döbbenet hangjai töltötték be a termet. Voltak, akik értetlenkedtek, páran az ig.helyettesből próbáltak kihúzni további információkat (sikertelenül), mi meg például elkezdtünk beszélgetni. Azt tippelgettük, hogy mi baja Szendének, és mit ne mondjak, képtelenebbnél képtelenebb dolgok merültek fel főként Leon jóvoltából. Egyébként furcsa volt, hogy az amerikai srác is csatlakozott hozzánk, mert általában ritkán vesz részt közös beszélgetésekben Monóval. Egymás társaságát még csak-csak elviselik (hogy ne érezzük kellemetlenül magunkat miattuk), de egyszerre, ugyanabban a társalgásban egyáltalán nem, vagy csak ritkán szólalnak meg. Márk terve, hogy majd az a hogyishívják gyerek elmondja neki mi volt anno, na, hát kudarcba fulladt. Még válaszlevelet se kapott, szóval nem jutottunk sokkal előrébb. Ezt hiszem ez az kettőjük titka marad (örökre).
--Köszönöm a szívélyes fogadtatást --szólalt meg gúnyosan a mostanra egyedül maradt tanárnő, egy pillanat alatt elcsendesítve minket. A hangja mély volt, talán a ahhoz tudnám hasonlítani, mikor valaki be van rekedve - bár van egy olyan gyanúm, hogy nála erről szó sincs. --Jó hogy nem zavartok el rögtön, nyöh. --A mondat végén egy olyan hangot adott ki, amitől mindenkinek nevethetnéke támadt. A kezemmel befogtam a számat, és közben próbáltam nem gondolni arra a nyögésre. Vajon csak a leülés miatt volt, vagy ez gyakori nála? Bárhogy is van, biztosan nehéz időszaknak nézünk elébe.
Rózsánét (így emlegettük óra után) egy cseppet se érdekelte, hogy kik vagyunk, de saját magáról se mondott semmit. Hol tartunk a tananyagban? Ez volt az első és utolsó kérdése, mert a válasz után - inkább csak magának - morgott mindenfélét arról, hogy ez nem túl nagy teljesítmény, majd ő rendet tesz, meg ilyesmiket. Nem is figyeltünk rá.   

~Este

Tényleg semmi okom nem volt az aggodalomra, a szintfelmérő nem volt nagy szám.
Utolsó óra után buszra szálltam, és egészen a nyelviskoláig utaztam (pont előtte van egy megálló). Bent rögtön tudtam merre kell menni, mert csomó kábé velem egyidős fiatal volt az épületben. Először a regisztrációhoz mentem, ahol kihúzták a nevem a lapról és útbaigazítottak. Nem sok időm maradt, szóval rögtön be is mentem a kijelölt terembe és elfoglaltam egy szimpatikus helyet az ablaknál. Tíz percig hallgattam mások beszélgetését, aztán megérkezett a tanár, csendet kért, kiosztotta a lapokat, végül elmondta a szabályokat meg az ilyen általános dolgokat. Egy órát kaptunk.
Karikázós feladatok voltak, pont mint amilyeneket a neten lehet kitölteni, csak itt majd százalékos eredmény mellé személyre szóló tanácsokat is kapunk. Az első néhány kérdés könnyű volt, aztán nehezedtek, a vége felé már öt perceket is gondolkodtam a válaszadás előtt.
Alig fejeztük be, máris mehettünk egy rövid szóbeli részre. Ettől viszont nem féltem annyira, hisz minden nap angolul beszélek a suliban és az órák többsége is angolul van. Kihúztam a hármas sorszámot, aminek azért is örültem, mert így hamarabb hazaérek (eredmény csak később lesz). A rövid várakozás közben írtam egy SMS-t Patriknak, hogy szerintem indulhat is értem. Előttem két fiú volt, az egyikük hamar végzett, a másikat viszont majdnem húsz percig bent tartották!
Az én szóbelim a következőképp zajlott:
Bementem, bemutatkoztam a két nőnek, kérték, hogy beszéljek a családomról és a tanulmányaimról. Mikor közöltem, hogy kétnyelvű osztályba járok összenéztek, és témát váltottak. Azt kérték mondjam el, hogy képzelem az életem tíz év múlva. Legszívesebben kapásból rávágtam volna, hogy nem tudom, de nem hinném, hogy azt elfogadták volna. Helyette lefestettem nekik egy olyan életet, amiben a tengerparton élek a férjemmel, akiről pontos leírást is adtam (persze, hogy Márkra gondoltam közben), és újságíróként dolgozom. Ennyi elég is volt, alig nyolc perc után megdicsérték a kiejtésem, majd ki is küldtek.
Patrik ott várt rám a folyosón, mosolyogva karolta át a vállam, és kedvesen érdeklődött, hogy sikerült. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Hazáig csendben utaztunk, mélyen a gondolataimba merültem. Tényleg úgy látom a jövőm, ahogy elmondtam? Gyorsan kellett reagálnom, azt mondtam ami először eszembe jutott, de vajon úgy is gondolom-e a dolgokat? Akarok-e tengerparton élni, messze a családomtól (anyáék sose laknának ilyen helyen), és valóban bízom-e abban, hogy Márkkal még akkor is együtt leszünk? Örökké tartó szerelem-e a miénk? És újságíró? Miért pont ezt mondtam? Soha életemben nem írtam még semmit naplón és beadandókon kívül, eddig fel se merült még bennem, hogy komolyabban foglalkozzak az írással. Vajon tudat alatt azt szeretném?
A sok agyalásba megfájdult a fejem, úgyhogy a házba belépve első utam a gyógyszeres szekrényhez vezetett. Fél órán belül kicsit jobban lettem, és bevallom, a gyógyszer abban is segített, hogy ne gondolkozzak. Úgy éreztem, mintha vattával lenne kitömve a fejem. Ez nem feltétlenül jó, de legalább nem akadtam ki azon, mikor anya megkérdezte, hogy hol voltam ilyen sokáig. Komolyan, mostanában úgy érzem, mintha nem lennének szüleim. Annyira nehéz lenne kicsit odafigyelnie ránk?
Az előbb mondtam esti mesét Jankának. Még mindig imádja, ha mesélek neki a londoni életünkről, mert ő arra az időszakra nem nagyon emlékszik. Azt hiszem, most meg tanulnom kéne holnapra, de még mindig nem érzem elég tisztának a fejem. Mindegy, azért megpróbálom.