Január 23., Hétfő

Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! :)

A előző hét második fele úgy telt, mint a szerdai nap: próbáltam Márk közelében maradni, hogy megússzam a durvábbnál-durvább beszólásokat, mert ugye köztudott, hogy Márk elég forrófejű, szóval előtte mindenki elcsendesedik. Persze a bámulást nem úsztam meg, de azt még ki lehet bírni. Benit sikeresen elkerültem, mert akár tud az új helyzetről, akár nem, én inkább nem akarok találkozni vele.
Ami a tanulást illeti, pénteken több dogát is írtunk, de figyelemelterelésképp sokat készültem rájuk, így azok szerintem jól sikerültek. Plusz holnap megyek egy nyelviskolába szintfelmérőt írni, így a hétvégén meg arra gyakoroltam. Persze másra is szakítottam időt, mert pénteken List kísértem el a plázába, és órákig köröztünk, hátha meglátjuk a bőrdzsekis srácot, de persze nyoma sem volt; szombaton napos idő volt, ezért felajánlottam, hogy elviszem Jankát a játszótérre, ahol egyébként Márk várt, aki szintén a testvéreit hozta; vasárnap pedig apát látogattuk meg mind. Mivel csak egyesével mehettünk be, így elhatároztam, hogy beszámolok neki az új kapcsolatomról. Így már nem olyan, mintha titkolóznék a szüleim előtt. És ahogy sejtettem, apa jól reagált:
--Csodás! Mindig is kedveltem azt a fiút, a kezdetektől fogva látszott rajta, hogy oda van érted --mondta. Hát kösz, eddig még nem cukkoltak vele eleget a barátaim, hogy mennyire vak vagyok, még tedd meg te is. --Anyád tudja már? --kérdezte nagyot sóhajtva. Megráztam a fejem. --Sejtettem. Pedig neki is el kell mondanod...
--Persze, tudom, de hogyan? Annyira utálja...        
Végül annyiban maradtunk, hogy várok a megfelelő alkalomig, már ha lesz olyan. Még pár percet beszélgettünk, de ott kellett hagynom, mert nem akartam elvenni Patrik idejéből. A kórház folyosóján meglepetésemre Matt jött velem szembe, a bal karja fel volt kötve. Riadtan kérdeztem, hogy mi történt, ő meg teljes nyugalommal mosolygott rám.
--Csak kificamodott a vállam, nem nagy ügy --legyintett.
--Júj, nem fáj? És gipszet kapsz?
--Nyugi --nevetett. --Már helyretették, de egy pár napig jobb, ha nem mozgatom.
--Ó, és hogy történt?
Matt már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a folyosó másik végéből egy huszonéves lány kiálltott neki, hogy menjen.
--Bocs, majd a suliban találkozunk --mondta, és elköszönt.
Azt hittem, csak viccel, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sérülés után jöhet, de hétfő reggel tényleg ott ült a helyén. Miután lepakoltam rögtön odaléptem hozzá. Biztos látszott rajtam az értetlenség, mert meg se kellett szólalnom, máris magyarázta, hogy ez nem olyan komoly sérülés, mint gondolom. Rákérdeztem még egyszer, hogy mi történt, mert tegnap nem tudta elmondani. Azt válaszolta, hogy karatézik, és volt egy rossz mozdulata. Kicsit zavartnak tűnt beszéd közben, de biztos kapott fájdalomcsillapítót és attól volt.
Leültem a helyemre, és vártam  Almássy Réka tanárnőt, aki óracserét kért, így ma tartott kultúrát az egész osztálynak, pénteken meg lesz a nyelvtan. Szóval csendben nézelődtem, és olyat láttam, mint még soha: Paloma és Rafi veszekedtek! Eddig úgy tartottam, hogy nekik van a legharmonikusabb kapcsolatuk az ismerőseim közül, imádják egymást és tökéletesen összeillenek. És most meg ez! Ötletem se volt mi történhetett, min kaptak össze annyira, hogy Rafi még a könyveit is lesöpörte a padjáról, miután Paloma otthagyta. Találkozott a tekintetem Márkéval, aki csak megvonta a vállát jelezve, hogy fogalma sincs mi történt. Már csengettek, így nem tehettem semmit, de elhatároztam, hogy következő szünetben beszélek Palomával. Jó terv... lett volna, ha a barátnőm nem zavar el azzal a szöveggel, hogy ő ma már hallani se akar arról a baromról (mármint Rafiról).
Márk letett elém egy muffint.
--Mostantól nem fogsz büfébe járni? --mosolygott rám.
Felemeltem a fejem a padról, és a szemébe néztem. Bár a Paloma viselkedése miatti csalódottságom nem múlt el, de egy kicsit jobb kedvem lett. Márk pontosan tudja, hogy inkább nem megyek büfébe, nehogy találkozzak valakivel, akivel nem akarok, ezért hozott nekem a kedvenc sütimből. Kedves volt tőle. :)
Feltápászkodtam, hogy adjak neki egy puszit.
--Köszi. És nem, egy darabig nem --feleltem, majd elkezdtem leszedni a muffin papírját. --Kérsz belőle?
Nemet intett, és felmutatta a kezében lévő sajtos szendvicset.
--Láttam, hogy Rafival mentél ki. Nem kérdezted tőle, hogy mi történt? --érdeklődtem. Reméltem, hogy ő többet tudott meg, mint én.
--Rákérdeztem, de azt felelte nem akar róla beszélni.
Nagyot sóhajtottam.
--Bízok benne, hogy megbeszélik a dolgot, és fel se merül bennük a szakítás gondolata.
Megszólalt a csengő.
--Nem kell őket félteni --mondta Márk, majd leugrott a padomról és a helyére ment.
Később, tesin egy egyetemista lány volt velünk, mert a tanár úr az uszodába ment azokkal, akik úszást választottak saját projektként. Sok kérdésünk lett volna hozzá, de túlságosan szigorú volt, és ha valakit ácsorogni látott, rögtön kiabálni kezdett. A rossz idő miatt (erős szél + havazás) a fiúk is a csarnokban voltak, így ahányszor odanéztem, ők mindig rajtunk röhögtek. Szép, mondhatom! Ők focizhatnak, mi meg megkaptuk ezt a zsarnokot.
Az első óra végén kaptunk öt perc szünetet. Az öltözőben hallottam, amint Ivana azt magyarázza Aidának, hogy a csaj régen ide járt, és most, hogy végzős az egyetemen, Németh megengedte neki, hogy itt legyen gyakorlaton, vagy valami ilyesmi. Nem hallottam rendesen, mert halkan beszélt.
Végül, nagy keservesen, eltelt a második negyvenöt perc is, és mire észbe kaptam már a kémialabor felé sétáltunk Monóval.
--Figyelj, arra gondoltam, hogy hétvégén elmehetnénk moziba. Négyesben... mármint a fiúkkal.
--Duplarandi? --néztem rá értetlenül.
Bólintott.
Meglepett az ötlet. Mono általában nem hozza közénk Petit, mert az A-s srác a téli bálon se igazán törte magát, hogy jobban megismerjen minket és beilleszkedjen a fiúk közé. Úgy sejtem azért találta ki ezt a programot, mert ha Márk megkedvelné... hát akkor nem kellene ennyire elszigetelődniük tőlünk. Nem túlzok ha azt mondom, mindannyiunknak hiányzik Mono társasága.
--Megkérdezem Márkot --mondom végül. --Mit néznénk meg?
--Nem tudom, azt majd megbeszéljük közösen!  
--Oké.

A teremtől nem messze megláttam Gabót. Nem tudom írtam-e már, de belépett a suli focicsapatába, és azóta a szüneteket a 10.B-s fiúkkal tölti. Ugye azon az évfolyamon nem művészetis, hanem tesis osztály indult, ahol a fiúk vannak többségben, és legalább a felük focizik. Nem akarok általánosítani, de azok a focista srácok, akiket én ismerek mind beképzeltek. Szóval ők mind olyanok, mint Gabó, csak egy évvel idősebb, kicsivel izmosabb és sokkal hangosabb változatban. Mono szinte hangtalanul odasúgott tanácsára lehajtottam a fejem, és próbáltam feltűnésmentesen elmenni mellettük. De az én drága osztálytársam nem kiszúrt?! Olyan hangosan invitált közéjük, hogy szerintem egy emelettel feljebb is lehetett hallani. Azzal érvelt, hogy "ezeket a srácokat még nem próbáltam ki." Éreztem, hogy elvörösödök, és talán tovább se tudtam volna menni, ha Mono nem taszigál az ajtó felé.
--Ekkora bunkót! Az ilyeneket egy külön szigetre kéne száműzni! --fakadt ki odabent. Látszott rajta, hogy ideges, de kedvesen megsimította a karom. --Nehogy komolyan vedd, amit mondott!
Nemsokára a többiek is megérkeztek. Márk láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert egyből odajött, és elkezdett faggatózni. Úgy döntöttem, nem mondok neki semmit. Ez most nem ugyanolyan, mint mikor a lányok szólnak be, mert őket a barátom nem bántaná. De Gabó... őt gondolkodás nélkül leütné, mint tette azt már egy korábbi alkalommal is. És én nem akarom, hogy megint miattam kerüljön bajba. Sose bocsátanám meg magamnak, ha miattam rúgnák ki a suliból.
--Jó, akkor ne mondd el! --mondta sértődötten, és az utolsó óra végéig felém se nézett. 
--Ugye nem haragszol? --kérdeztem a nap végén jelző csengetés után.
Nem válaszolt, de nem is haragudott rám, mert együtt mentünk el az általános iskolába a kicsikért. Tényleg ítélet idő volt, sokkal jobb lett volna kocsival menni, de Patriknak ott kellett még maradnia. Fogtam Márk kezét, nem csak azért, mert jó érzés volt, hanem mert így kevesebb esély volt rá, hogy a szél visszafúj. Kábé félúton rákérdeztem a mozira, de nem válaszolt. Kicsit megrángattam a kezét, mire értetlenül meredt rám. Azt hiszem nem hallotta, hogy szóltam.
--Azt kérdeztem, hogy mit szólnál hozzá --próbáltam túlkiabálni a szelet --, ha hétvégén Monóékkal moziba mennénk!
Láttam, hogy mozog a szája, de nem értettem mit mond.
--Mi?!
Épp egy kávézó mellett haladtunk, ahová behúzott.
--Azt mondtam, részemről oké --felelte normál hangerővel.
A meleg helyiségben elkezdtek olvadni az arcizmaim, így rámosolyogtam.
--Segíthetek? --állt meg mellettünk egy pincérnő.
Márk kért két teát, ami kellően felmelegített minket, majd próbáltunk gyorsabb tempóban tovább haladni. Még így is kicsit késve érkeztünk, de a gyerekeket nem zavarta.