Fogalmam sincs mi van Mellel. Nem, nem csak arra értem, hogy beteg. Tegnap este nagyon furán viselkedett. Az a hirtelen kirohanása... Ez mind annak a szemét Benjáminnak a hibája! Biztos vagyok benne, hogy mélyebben érintette a dolog, mint amennyire mutatja. Bűntudatom van, amiért nem mondtam el neki, hogy mi volt az igazgató végső döntése. Tudatnom kellene vele, hogy Patrik beszámolója kevésnek bizonyult, és amíg ő maga nem mártja be Benit, addig nem tudják megbüntetni. Muszáj közölnöm vele, mert ha hétfőig jobban lesz, és mehet iskolába, akkor én nem lehetek ott, hogy megvédjem. Nem hagyhatom, hogy ki legyen szolgáltatva annak az őrültnek!
Felment bennem a pumpa. Újra. Az igazgató is ezt emlegette apámnak, hogy hirtelen haragú vagyok. De valójában ez így ebben a formában nem igaz. Csakis akkor nem tudok ésszerűen gondolkodni, ha Melről van szó. Ő az egyetlen ember a földön, akiért bármire képes lennék. Az anyám évekkel ezelőtt elment, már nem is emlékszem rá. Az apám kevés időt tölt velünk, de nekem még ez is sok. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni őt egy óránál tovább. Taszít a személyisége. Ha már erről van szó, fogalmam sincs, hogy én kire hasonlítok. Mind viselkedésben, mind kinézetben elütök a szüleimtől, de még a testvéreimben se fedezek fel semmit gyerekkori önmagamból. Ők mindketten teljesen olyanok, mint apa. Sajnos minden tekintetben. Nehéz ezt leírni, és talán érzéketlenül is fog hangzani, de még értük se mennék tűzbe. Szóval az én csalódom nem is létezik. Nekem csak Mel számít.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy figyelmen kívül hagyom Mel anyjának tegnapi nem éppen kedves kérését (A ház közelébe se menjek.), és átmegyek megnézni, hogy mi van a barátnőmmel.
Előtte azért a biztonság kedvéért felhívtam Patrikot, hogy szükség esetén be tud-e csempészni a házba.
--Na aggódj, kimegyek eléd. Anya a szobájában van.
És így is tett. Mire átmentem már ott állt az ajtóban, majd lábujjhegyen követtem fel az emeletre. A szobába lépve rögtön leesett, hogy Mel állapota nem hogy javult, még romlott is. Ahogy felém fordult láttam a réveteg tekintetét és az izzadságtól gyöngyöző homlokát, szóval nagyon lázasnak tűnt. Patrik azt mondta, hogy járt itt a doki nem rég, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy először a lázát kell levinni bármilyen módon.
--És eddig mivel próbálkoztatok? --kérdeztem Patrikot, miközben leültem az ágy szélére, és kezembe vettem Mel kezét.
--Hát, anya már az elején lelépett, szóval én hoztam a gyógyszereket, meg jó néhány vizes lepedőt, de még nem történt változás.
Eltűnődve ültem ott még órákkal később is (meglehet, hogy csak percek teltek el, de nekem végtelennek tűnt az idő), csodálkoztam, hogy Mel anyja még a szoba közelébe se jött. Patrik egyedül hagyott, de később azért benézett még egyszer, amúgy csak kívülről hallottam beszűrődni a hangját, ahol a húgával beszélgetett. Arról próbálta meggyőzni a kislányt, hogy ne jöjjön be, mert még ő is megbetegszik.
Aztán egyszer csak Mel magához tért. Fáradtnak tűnt, de szeméből látszott, hogy felismer, tudatában van annak, hogy nincs egyedül. Még egy halvány mosolyt is magára erőltetett.
--Örülök, hogy itt vagy --mondta halkan. --Mesélsz nekem valamit?
Mesélni? Hirtelen semmi se jutott eszembe. Mégis milyen mesére gondol? Egyszer volt, hol nem volt...?
--Nem értem, mit szeretnél?
--Bármit. Mondj valamit. Akármit.
Hát jó. Gyorsan végigpörgettem az emlékeimen, amiket még nem osztottam meg vele és most képes felfogni. Végül egy kivételével mindet kizártam.
--Rendben --köszörültem meg a torkom. --Emlékszel még a szülinapodra, ugye? --kérdeztem, mire egy apró bólintással válaszolt. --Te szervezted a bulit, és az az igazság, hogy miután meghívtál én magam is munkához láttam. Gondoltam itt a nagy alkalom, hogy elmondjam mit is érzek irántad --magyaráztam, Mel pedig mosolyogva figyelt. --Az első dolog az ajándék volt, olyat akartam, ami tökéletesen illik hozzád, és hát ennél a nyakláncnál állapodtam meg. Tetszett, hogy kettő van belőle, és tetszett, hogy az egyik fele elég fiús ahhoz, hogy viseljem. Azóta le se vettem, látod? --húztam elő a pólóm alól a már kissé megkopott láncot. --A másik problémám az volt, hogy én nem igazán vagyok a szavak embere, szóval inkább leírom a dolgot vagy egyből cselekszem, de éles helyzetben ritkán találom a megfelelő szavakat. Szóval egyértelművé vált, hogy én aznap este meg akarlak csókolni. Ezzel meg az volt a gond, hogy ott mindenki előtt nem mertem kockáztatni. Azt egyből tudtam, hogy az üvegezés szóba se jöhet, mert nem akartam, hogy valaki mást kelljen megcsókolnod. És mivel nem volt semmi ötletem, így a bátyádhoz fordultam. Azt hittem majd kiakad, vagy valami, de tök lazán kezelte a dolgot és rögtön segített. Igen, hát mondanám, hogy közös ötlet volt ez a "sötétben bújócskázva megcsókollak"-dolog, de sajnos nekem soha az életbe nem jutott volna eszembe ilyen gyerekes megoldás. Persze úgy hogy ő, mint felsőbbéves tálalja a dolgot, máris más megvilágításba kerül. És innentől kezdve csak annyi volt a dolgom, hogy várom a bulit. Azt már te is tudod, hogy a dolog nem igazán úgy sült el, mint terveztem, mert te nem jöttél rá, hogy én csókoltalak meg, sőt még csak rá se kérdeztél, inkább eltemetted magadban a dolgot! Hát képzelheted, mindenre számítottam, csak erre nem --röhögtem el magam.
--Köszi. Ezt így még nem hallottam --mosolyog rám.
Úgy néz ki, hogy jobban van: a kezét se érzem már hidegnek, az arca se piros. De sajnos ott kellett hagynom. Patrik sietett be hogy közölje, az anyjuk bármelyik percben feljöhet. Gyors puszit nyomtam Mel fejére, majd Patrik átvezényelt a saját szobájába. Csak akkor engedett le a földszintre, mikor az anyjuk becsukta maga mögött Mel ajtaját. Akkor aztán spuriztam, nehogy észrevegyen. Nem vágytam még egy olyan vitára, mint a tegnapi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése