Január 27., Péntek

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy tegnap a 10 000. ember is megnyitotta a blogom! ♥ 

Nem, nem, nem! Ilyen nincs! Miért mindig velem történik ilyesmi? Az én hibám! Megint miattam került bajba!
Azt sem tudom, ezúttal hogy meséljem el...
Kezdjem úgy, hogy ez is egy átlagos napnak indult? Megtehetném, de az nem lenne teljesen igaz, mert most így visszagondolva már az elején sejthettem volna, hogy lesz valami...
Na mindegy. Mentem reggel a szokásos időben, Márkkal, kézenfogva. A sapkámat otthon felejtettem, majd lefagyott a fülem, de tíz perc a melegben elég volt, hogy újra rendesen halljak.
Óra előtt pár perccel így festett a termünk: Paloma és Rafi ölelkezve álltak az ablaknál, látszólag kibékültek; Mono Emmát győzködte, hogy rajzoljon neki valamit (egy színészt talán); Leon házit másolt (?); Áron Ágival és Erickel beszélgetett, szerintem a tegnapi tervet osztotta meg velük; Csongor a folyosón ácsorgott néhány felsőbbévessel, talán a barátaival... a lényeg, hogy ők is feketében voltak; a többi fiú Matt padjánál gyűlt össze, egy újságot nézegettek; Ivana pedig telefonált. Ennyi, mivel a lányok többsége - köztük Lis is -  hiányzott ma. Nem tudom miért.
Aztán irodalmon még megbeszéltük a jövő hetet: hogy a süti versenyre ki süt és mit, illetve  a nyelvi vetélkedőn hogy lesznek a csoportok az egyes nyelveknél (angol, francia, spanyol és német). Erre persze nem kellett volna egy teljes órát szánni, de minket se kell félteni, ha arról van szó, hogy legyen lyukasóránk. Szerintem ofő ránk se ismert, olyan lelkesen kérdezgettük a különböző programokról. Emma még a rajzait is megmutatta neki, amiket majd nevezni szeretne a versenyre.
Spanyolon nem történt semmi, legalábbis olyan értelemben, hogy a tanárnő nem mondott ránk ma semmit, csak kiosztott egy hiányos szöveget, amit a magnó alapján kellett kiegészíteni. Meghallgattuk háromszor, de így is csak a harmadát értettem. Hogy képesek a spanyolok ennyire hadarni?! Remélem, hogy egyszer majd nekem is menni fog. Talán úgy tíz év múlva... Ahhoz biztos, hogy marha sokat kell gyakorolnom, és nem csak itthon, hanem anyanyelvi környezetben is. Nem hinném, hogy lehetetlen. :)
Jó, megint ugrok az időben, mert nincs kedvem itt csevegni, mintha minden rendben lett volna. Ideje, hogy beszámoljak a kritikus pontról. A dolog tesi után történt...
Az öltözőben felejtettem a sálamat, így visszarohantam érte. Annyira nem volt rossz idő, mert sütött a nap, a hó nagy része is elolvadt, csak egy két kupacban maradt meg, így sok diák töltötte kint a szünetet. Szép lassan sétáltam az épület felé, kiélveztem a napsugarak gyenge melegét az arcomon. Tudni kell, hogy az udvarra nyíló ajtó elég eldugott, inkább hátsó ajtónak nevezném, a lényeg, hogy nem láthattam előre, ami történni fog. Mert ahogy ott lépkedtem, egyszer csak a sarok mögül kilépett elém Beni. Elég elszántnak tűnt, de nem is sejtettem, hogy mit akarhat. Ki akartam kerülni, de elállta az utat.
--Mondd meg az igazat: végig együtt voltatok, igaz? --szegezte nekem a kérdést.
Rögtön felfogtam, hogy kiről beszél, de valamiért jobbnak láttam, ha húzom egy kicsit az időt.
--Miről beszélsz?
--Ne játszd itt az ártatlant! --emelte fel a hangját, amitől hátráltam pár lépést. --Márkról természetesen! Végig megcsaltál vele, ugye? Tudtam, én tudtam! --hadonászott a levegőben indulatosan. Most már tényleg megijedtem tőle. --Én rákérdeztem, de azt mondtad csak barátként gondolsz rá. Hazudtál!
--Nem, ez nem igaz... --cincogtam vékony hangon. Valahol máskor akartam lenni, lehetőleg messze. Ugyanazt éreztem, mint azon a napon, mikor kettesben voltam Benivel a szobájában. Féltem attól, hogy mi történhet.
--Nem, engem nem versz át újra! Csak azt tudnám, miért jobb ő, mint én? --kérdezte inkább csak magától. --Helyesebb? Nem hinném. Menőbb? Ugyan már, ha te nem vagy, akkor a létezéséről se tudnék. Akkor miért? Talán jobban csókol? He --fordult felém, és megismételte az utolsó kérdést. --Jobban csókol?!
Nagyot nyeltem. Erre nem tudtam mit válaszolni. Vagyis hát igen, tudtam volna, de mit tett volna Beni, ha meghallja az igazságot?
Mire észbe kaptam, már elkapott. Nekiszorított a falnak, és ajkait erőszakosan az enyéimre nyomta. Próbáltam elfordítani a fejem, de nem hagyta, hogy megmozduljak. Pillanatok alatt több száz dolog fordult meg a fejemben, de teljesen leblokkoltam, és nem tudtam mit kéne tennem. Csak álltam ott mozdulatlanul, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.
Aztán hirtelen felgyorsultak az események. Valaki lerántotta rólam Benit, és pár pillanat múlva feltűnt, hogy Márk az. Letöröltem a könnyeim, hogy tisztán lássak, de talán nem kellett volna: minden csupa vér volt. A két fiú a földön fetrengett és Márk éppen ököllel verte Benit, akinek már az egész arca véres volt. Tömeg kezdett köréjük gyűlni, de senki sem próbálta meg szétszedni őket, csak drukkoltak.
Hogy ki volt az a tanár, akinek végül feltűnt, hogy valami gond van? Természetesen megint a tesitanárunk, Németh Attila. Mikor átjutott a tömegen, a következő kép tárult elé: két fiú egy hatalmas vértócsa közepén, illetve én a falnál, reszketve, kisírt szemmel. Van egy olyan gyanúm, hogy rögtön rájött, mi folyik itt. Villámgyorsan lerángatta Márkot Beniről, akinek egy osztálytársa segített felállni, de úgy tűnt, elég kába, alig állt a lábán. Ezután Benit elküldte a suliorvoshoz, Márkot pedig egyenesen az igazgatóiba vezette.
Én ott maradtam. Rólam mindenki megfeledkezett. A földre csúsztam, és újra elkezdtem zokogni. Akkor kezdett el tudatosodni bennem minden, ami történt.
Nem sokkal csengetés előtt Laura, Patrik barátnője húzott fel a fal mellől, és betámogatott a mosdóba. Nem kérdezett semmit, már biztosan hallott a verekedésről, csak segített megmosni az arcomat.
--Jobban vagy? --simította meg a karom kedvesen.
--Egy kicsit, köszi --feleltem még mindig remegő hanggal.    
--Elkísérjelek a termetekig? --ajánlotta fel.
A fejemmel nemet intettem. Eszembe se jutott bemenni órára. Ott akartam lenni, ahol Márk. A védelmére akartam kelni. Hallani akartam, hogy az igazgató nem rúgja ki.
Az irodába nem mehettem be (meg se próbáltam), inkább leültem a padra, ami az ajtótól nem messze van. Csak vártam, és gondolkodtam, egyszer a kezemmel takartam az arcom, pontosan mikor az igazgatóhelyettes Beni anyukájával együtt feljött a lépcsőn és elsietett az orvosi szoba irányába, mert igazán nem akartam beszélni egyikükkel sem. Később, ahogy sejtettem, megjelent Márk apja is, aki kopogás nélkül bement az irodába. Ekkor éreztem megfelelőnek, hogy én is odamenjek. Halkan lépkedtem, majd a fülemet a kulcslyukhoz tapasztottam. Csak beszédfoszlányok szűrődtek ki.   
--...nem az első eset... máskor... nem tudja kontrollálni a dühét... valamit... nem akarom... eltanácsolni... más... --mondta valószínűleg az igazgató.
Sajnos Márknak vagy az apjának válaszát már nem hallhattam, mert csengettek, és nem akartam, hogy bárki meglásson. Kicsit furán vette volna ki magát, ha én ott hallgatózok. Visszaültem hát a padra, és vártam. Talán bámultak páran, de nem figyeltem oda, csak az ajtót szuggeráltam, hogy nyíljon már ki. De nem, még nem. Helyette megjelent az ofő, és amint észrevett, már magához is intett. 
--Mel, szóltak, hogy mi történt. Neked is volt közöd hozzá, ugye? --kérdezte komoly hangon.
--I-igen.
--Elmesélnéd? --kérte Kelemen. --Mindkét fiú hallgat.
--Én... --megpróbáltam. Nem ment. Elkezdtem remegni, összeszorul a torkom, alig bírtam visszatartani a könnyeimet. --Nem megy. Sajnálom.
--De mégis - mi történt? Miért vagy ennyire kiborulva? --erősködött tovább.
Abban a pillanatban ért oda Patrik. Eléggé lihegett, szóval biztosan futott.
--Mel! --ölelt magához tudomást sem véve az ofőről. --Te jó ég! Komolyan mondom, agyonverném, ha Márk nem tette volna meg! Jól vagy?
--Khm... --köhögött az Kelemen, hogy magára vonja a figyelmet. --Patrik, te is tudod, hogy miről van szó?
--Igen. Szerintem már az egész iskola tudja --válaszolta a bátyám.
Ekkor ofő megkérte, hogy akkor mesélje el ő, ha már én nem vagyok hajlandó (inkább nem vagyok képes!). Miután Patrik eleget tett a kérésnek, Kelemen szó nélkül bement az igazgatói irodába.
--Haza vigyelek?
--Szeretném megvárni Márkot --mondtam halkan.     
--Majd később beszéltek, gyere! --húzott volna maga után.
--Nem! --tiltakoztam.
Végül Patrikkal együtt telepedtünk le a padra, és vártunk. Utoljára a kórházban ültünk így nyugodtan, csendben egymás mellett, mikor Janka született. Még tisztán emlékszem arra a napra: reggeli után nem sokkal anyánál elfolyt a magzatvíz. Apa, mintha csak az első gyerekről lenne szó, riadtan rohangált körbe-körbe, hogy minél hamarabb összepakolja anya táskáját, megtalálja a kocsikulcsot és kitalálja, hogy mi legyen velünk. Mert nem számított rá, hogy aznap bébiszitterre lesz szükség, és így, az utolsó pillanatban már mindenkinek volt programja azok közül, akiket megkérhetett volna. Nem volt mit tenni, mind együtt mentünk a kórházba, ahol anyáék bementek a szülőszobába, minket meg a folyosón hagytak, de legalább apa szólt az egyik nővérnek, aki folyamatosan szemmel tartott minket. Másfél órája lehettünk ott, mikor kijött apa, és közölte, hogy kishúgunk született, akit később meg is néztünk a többi csecsemő között.
Az boldog várakozás volt, ezt nem nevezném annak. Patrik a lábán dobolt, én a körmömet rágtam, és akárhányszor kinyílt egy ajtó, mi fölpattantunk. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az irodából kilépett Márk. A nevét kiáltottam, majd a karjaiba vetettem magam. Egy darabig úgy öleltem, mintha soha többet nem akarnám elengedni. Csak pár perc elteltével lazítottam a szorításon.
--Ugye nem rúgtak ki? --kérdeztem félve.   
--Nem --nyugtatott meg. --Veled mi a helyzet? Nincs semmi bajod?
--Jól vagyok. Azt hiszem.
--Figyelj, később beszélünk, rendben? --súgta a fülembe, mert az apukája már elbúcsúzott az igazgatótól, és látszólag már nagyon menni akart.
--Rendben --bólintottam, majd egy gyors csókot váltottunk búcsúzóul.
Patrikkal még elmentünk a cuccainkért, aztán mi is elindultunk hazafelé. Üres házba érkeztünk (hát persze), de legalább ebéd volt. Úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon, de a bátyám nem engedett fel addig, amíg nem ettem legalább egy fél tányérnyi ételt. Utána még azt is felajánlotta, hogy filmezzünk együtt a nappaliban. Beleegyeztem annak reményében, hogy az majd segít elterelni a gondolataimat.