Január 28., Szombat

Tegnap este Márk megjelent az ajtónkban. Nem érdekelte, hogy anya megláthatja, vállalta a kockázatot, de igazság szerint engem se érdekelt, hogy mit fog szólni. Épp itt volt az ideje, hogy megtudja mi a helyzet.

Kirohantam, hogy beengedjem, de kérte, hogy inkább maradjunk kint. Elég hűvös volt, így gyorsan felvettem a kabátomat meg a sapkámat.

--Minden rendben? Nem rúgtak ki, ugye? És mit mondott az igazgató? És az apád? --hadartam levegővétel nélkül. A fejemben kavargó összes kérdésre szerettem volna egyszerre választ kapni.

--Nyugi! --mosolyodott el, mert amúgy elég komoly volt. --Már megbeszéltük, hogy kirúgásról szó sincs. Helyette felfüggesztettek egy hétre.

--Micsoda? --hüledeztem. Fogalmam se volt róla, hogy ilyen van a mi iskolánkban is.

--Sajnos a jövő hetet ki kell hagynom. A sulit nem bánom, de a programokat egy kicsit --magyarázta ismét komoly arccal. --Plusz apám szobafogságra ítélt, így ugrott a holnapi mozi --húzta el a száját keserűen. --Már beszéltem Petivel.

--Ó --sóhajtottam. Nem is tudom, hogy ez milyen sóhaj volt, szomorú-e vagy inkább megkönnyebbült. Mert igazság szerint semmi életkedvem nem volt, és így már a mozi gondolatától is kirázott a hideg. --De... hm... Te talán nem mehetsz sehova, de én azért átmehetek?

Márk mosolyogva dőlt neki a kerítésnek.

--Azt hiszem igen. Sőt, megsértődnék, ha nem jönnél --vidult fel egy kicsit.

Aztán eltelt egy perc, majd még egy, és még egy. Csak bámultunk egymásra, de nem tudtunk mit mondani. A sok kimondatlan szó ott lebegett a fejünk felett. Honnan tudta Márk, hogy szükségem van rá? Mi lett végül Benivel? Ő is kapott büntetést? Meg kellene köszönnöm Márknak. Megint. Igen, mindezt ki kellett volna mondanom, de nem ment. Nem bírtam kinyitni a számat. Minden gondolat, ami kapcsolódik a délelőtti eseményekhez fájt. Újra és újra láttam Benit, éreztem az erőszakos csókját és minduntalan elfogott a remegés. Ökölbe szorul a kezem, és bántott, hogy nem tettem semmit. Hogy leblokkoltam. Gyengének éreztem magam, és hirtelen elkezdtem félni ott az utcán is.
Pillanatok alatt Márk karjaiba vetettem magam, aki eléggé meglepődött, de szorosan magához szorított.
--Hé, minden oké? --simította meg a hajam, amitől sírni támadt kedvem.
--Én... én félek --zokogtam Márk kabátjába, szerintem nem is hallotta, amit mondtam. --Mi van, ha legközelebb nem leszel ott? Vagy... vagy nem érkezel időben?
Ha az utcán kap el valaki? Sosem feltételeztem volna Beniről, hogy fájdalmat okozna nekem, de ezek után már senkiben sem vagyok képes megbízni. Mi lesz ha... mi lesz ha...
--Semmi baj, semmi baj! --csitított Márk, mert egyre jobban sírtam és reszkettem. --Nyugodj meg! Gyere, feküdj le, bekísérlek! --karolta át a vállamat és elkezdett a ház felé vezetni. Csak körvonalakat láttam a könnyek fátyolán át.
Igazság szerint azt sem tudom hogy kerültem oda, de a következő emlékem az ágyam. Az ágy mellett anya állt, és - mily meglepő - Márkkal veszekedett éppen. Hiába összpontosítottam rájuk, egy szót sem érettem abból amit mondtak. Szóval láttam, hogy mozog a szájuk, de a hangok valahogy nem jutottak el hozzám. Egyetlen egy szó kúszott fel az agyamig: láz. Nehezemre esett felfogni mit is jelent ez, de mikor anya gyógyszert diktált belém már biztosra vettem, hogy beteg vagyok. Márk addigra nem volt ott.