Február 6., Hétfő

Ha vége lesz a sulinak (és ennek az utolsó, őrült hajtásnak), akkor ígérem, hogy hosszabb részekkel jelentkezem majd! 

A suli különleges, programokkal teli hete eltelt - de nélkülünk. Én betegen feküdtem itthon, néha a láztól gondolkodni se tudtam, máskor meg teljesen jól éreztem magam. Márk, akit annyira nem viselt meg a felfüggesztése, minden nap átjött nem törődve azzal, hogy mióta apát hazaengedték (hétfőn) anya ki se tette a lábát itthonról. Az első pár napban még úgy kellett Patriknak becsempésznie, de szerdán már bátrabb volt és délelőtt érkezett. Nem zavarta, hogy anya egyszerűen rácsukta az ajtót, addig csengetett amíg valaki be nem engedte - és ez én voltam. A barátom persze egyből leteremtett, hogy betegen inkább feküdjek, de elmagyaráztam neki, hogy már nem nem bírok több időt az ágyamban tölteni! Éber pillanataimban, mikor egyedül voltam, kiolvastam az összes angol nyelvű könyvemet, megnéztem a legrégebbi DVD-ket is, amiket a házban találtam, a netet meg hiába néztem, suliidőben egyik barátom se volt fenn. Természetesen este már tömve volt a chat, de addig ki is kellett bírnom valahogy. De Márk, na ő tényleg a legnagyszerűbb társaság: amíg itt volt be nem állt a szája, elmesélte milyen filmeket nézett meg otthon, milyen sorozatból tartott maratont éjjel, de engem is kérdezgetett mindenről, ami épp eszébe jutott. Eddig még nem láttam ilyennek, de tudtam, hogy miattam csinálja. El akarta terelni a figyelmemet... miről is? A betegségemről vagy Beniről? Netán mindkettőről? Vagy nem akarta, hogy azon gondolkodjak miért is ücsörgünk reggel kilenckor a szobámban, mintha szünet lenne? Mindegy, a lényeg, hogy sikerült neki. Ha nem szól rám rendszeresen, arról is megfeledkeztem volna, hogy bevegyem a lázcsillapítót/köhögéscsillapítót/antibiotikumot. Komolyan mondom, a doki annyi gyógyszert írt fel nekem, mintha egy haldokló lennék, akinek a meggyógyítására tesz még egy utolsó próbát. Fujj. Egyébként a betegségem másik hatalmas hátránya az volt, azon kívül, hogy itthon kellett szenvednem napi 24 órát, hogy anya nem engedett apa közelébe. Döntését azzal indokolta, hogy nem akarja, hogy visszafertőzzem. Ez annyira dühítő! A tudat, hogy apa ott van alig pár méterre tőlem, de a közelébe se mehetek! Egyszer... talán csütörtök este hallottam, ahogy beszélgetnek, és... érdeklődött, hogy mi van velem. Bár azt nagyon rossz embertől tette, mert ha anyán múlt volna, akkor ott haltam volna éhen a szobámban. Eleinte még bejárt, de egyik délután meglátta Márkot, és kiakadt. Kiabált, hogy Márk mit keres itt az engedélye nélkül, meg hogy ő megtiltotta, hogy itt legyen, de most nem hagytam , és kiálltam a barátom mellett. Nos, erről legyen elég annyi, hogy anya nem díjazta a dolgot, és egy "Akkor csinálj, amit akarsz!"-kijelentéssel magunkra hagyott minket, és hát azóta se beszéltem vele. Van ilyen. Viszont a legfurább az, hogy Lisette se keresett. Még vasárnap váltottunk pár szót, de sietnie kellett, így nem tudtam meg semmi konkrétumot tőle, hogy jól van-e, vagy mi van vele. Semmit. De tényleg nem írt azóta! Egy szót se! Mindenki más érdeklődött, hogy jobban vagyok-e, mikor megyek suliba, leckét leírták, meséltek a napról, a programokról, ilyesmi. Mono már kereste az újabb alkalmat, amikor be tudnánk pótolni a mozizást. Elmondása szerint, Peti nagyon sajnálta (?), hogy elmaradt. Hát nem tudom, szerintem túlzott. Utolsó emlékeim szerint az A-s fiú nem igazán törte magát eddig, hogy megismerjen minket. De ha most mégis, akkor tényleg ennyire lelkes volt? Neeem, ezt képtelenségnek tartom. Hiszem, ha látom! :)

Ma délelőtt kellett dokihoz mennem. Az ablakon kinézve havat láttam (egyik nap esik, másnap elolvad, majd megint esik, stb.), így három réteg ruhát vettem magamra, meg persze kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt. Ja, és a gatyám alá még harisnyát, a lábamra meg két zoknit, de így viszont a csizmám nem jött fel a lábamra, szóval bakancsban mentem. Anya valahol a földszinten volt, de nem találkoztam vele, így nem is szóltam neki, hogy elmentem. Tudnia kellett, hogy ma kell ellenőrzésre mennem, de persze az eszébe se jutott, hogy netalán kocsival elvigyen... Mint várható volt, a buszmegálló felé menet nem fáztam, ellenben a buszon meg annyira melegem volt, hogy többen is megkérdezték, hogy minden rendben van-e. Hát igen, az ablakban láthattam, hogy céklavörös az arcom és izzadságcseppek csorognak végig rajta. Megnyugtattam mindenkit, hogy csak túl sok ruha van rajtam. Azt terveztem, hogy két megállóval hamarabb leszállok, de aztán rájöttem, hogy akkor valószínűleg megint megfáznék, így csak lehúztam a kabátom cipzárját. Említettem már, hogy mennyire utálok buszozni? Utálom, hogy gyakran van megálló, hogy nagy a tömeg, hogy a nénik addig bámulnak, amíg át nem adod a helyed, hogy rád köhögnek/tüsszögnek, hogy túl közel állnak hozzád, hogy néhányan büdösek/furák... Ilyenkor döbbenek rá, hogy mekkora szerencsém van. Én gyalogolhatok reggelente, mert közel a suli, de mi van azokkal akik messzebbről jönnek? Akik minden nap buszoznak és/vagy vonatoznak? Ők erősek. Én biztosan nem bírnám.

Majdnem elfelejtettem leszállni, így az utolsó pillanatban ugrottam le, már csukódott az ajtó. Az orvosi rendelőben nagyon sokan voltak (szezonális megfázás), és a sok gyerek mind ide-oda futkározott, hisztizett, sírt, szóval őrült nagy káosz volt. Az első gondolatom az volt, hogy én bizony nem várok, de hát nem volt más választásom. Találtam egy üres széket, levettem a kabátomat, majd előszedtem a könyvemet és az mp3-lejátszómat, és így máris gyorsabban telt az idő. Talán egy órát kellett várakoznom, mire rám került a sor. A doki először fel se ismert (még név alapján se), de miután mondtam, hogy mi hívtuk házhoz egy héttel ezelőtt, már úgy tűnt rémlik neki valami...

--Igen, igen... téged ítéltelek egy hét ágynyugalomra? Hm... --mormolta. Az orvosom egyébként Dr. Vásárhelyi János, és legalább 70 éves. A memóriája talán nem a legjobb, de a gyógyításhoz azért eléggé ért, mert hát itt vagyok makkegészségesen (legalábbis úgy érzem). --Rendben, és miért csak ma jöttél vissza?

--Hát, mert pénteken még nem voltam olyan jól, így gondoltam...

--Értem, értem --szakított félbe. --Akkor vedd le a felsődet, és megvizsgállak!

Ekkor következett a vicces rész, mert a doki bá' ott toporgott, és türelmetlenül várta, amíg levettem az összes réteget magamról. Eztán gyorsan meghallgatott (alig tartott pár másodpercig), megnézte a torkomat, majd közölte, hogy öltözhetek, és már nyitotta volna az ajtót, hogy jöjjön a következő beteg. De én még ott álltam egy szál melltartóban!

Köhintettem.

--Azért még felöltözhetek?

--Siess! --vetette oda.

Szóval ezért vártam egy órát. Hogy öt perc alatt megvizsgáljon, már ha ezt annak lehet nevezni, majd közölje a jó hírt: mehetek suliba. Repesek az örömtől! :)