Február 11., Szombat

Itt állok a szobám közepén egy fekete miniruhában, ami minden létező helyen tapad rám, kihangsúlyozva az alakomat, az arcomról már csak a smink hiányzik, de még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Ez egy hülye ötlet volt, már akkor tudtam, mikor kitaláltam, mégse hátrálok meg. Most már késő, nincs visszaút.

~Péntek

Reggelinél Patrik leült velem szembe, és kék szemeivel pislogás nélkül bámult. Tudtam én, mire megy ki a játék, de csak azért se néztem fel a gabonapelyhemből.
--Minden rendben Mel? Olyan csöndes vagy ma reggel --tette a kezét a vállamra apu, aki a jobbomon ült.
--Csak álmos vagyok --motyogtam.
Pár percig csendben ücsörögtünk, hallgattuk, ahogy anya készíti Jankának és magának a pirítóst. Közben a húgom is megérkezett a konyhába, és máris ott ugrált anya mellett. Kérdezgette, hogy hol a dzsem, mert ő azt szeretne a kenyérre kenni. Mind elmosolyodunk azon, hogy mennyire sok az energiája már így korán reggel. Egyébként ritka, hogy mind együtt eszünk, de még egyszer régen megegyeztünk abban, hogy péntekenként viszont kivétel nélkül mindig tegyünk így. Sőt, azt hiszem, talán az én ötletem volt. Most először éreztem úgy, hogy megbántam a dolgot. Főleg azok után, hogy mikor végeztem, velem együtt Patrik is felállt, és követett egészen a fürdőig.
--Mi az már?! --támadtam rá az ajtóban. Még az hiányzott volna, hogy bejöjjön velem.
--Nem haragudhatsz Márkra --jelentette ki komolyan. --Nem igazságos vele szemben, ha kisajátítod. Biztos vagyok benne, hogy az idejét nem csak veled akarja tölteni, hisz vannak haverjai is. Őket se hanyagolhatja el. Felfogtad?
--Ez nem a te dolgot --mondtam halkan. Persze, hogy felfogtam, de nem bírtam elviselni, hogy neki volt igaza.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, becsuktam előtte az ajtót, hogy elvégezzem a reggeli teendőimet. Kicsit sokáig húztam a dolgot (talán direkt), így késve indultam el a suliba, nem is lepődtem meg, hogy Márk nem várt meg. (Nem mintha akartam volna vele beszélni.)

A suli folyosóján Csongorba ütköztem, aki épp akkor köszönt el néhány végzőstől, akik egytől-egyik olyan feketébe voltak öltözve, mint a padtársam.
--Meg voltam róla győződve, hogy te antiszoc vagy, de ezek szerint mégis vannak barátaid --léptem mellé és rámosolyogtam. --Szia.
--'Reggelt. Mindenkinek szüksége van barátokra, csak én nem az osztályban találtam meg őket --mondta a szokásos nyugodt, halk hangján.
Szokott ő egyáltalán mérges lenni? És kiabálni?
A terembe érve Márk vidámon lépett oda hozzám, hogy csókkal üdvözöljön, de elfordítottam a fejem, így csak az arcomat érte a puszi. Erre rögtön elkomorodott.
--Még mindig haragszol?
--Nem --hazudtam, de azzal, hogy hátat fordítottam neki, rögtön rá is cáfoltam. És ez Márkot tuti szíven ütötte, mert olyan képet vágott, mint egy kiskutya, akibe a gazdija belerúgott. Innentől kezdve csak az járt a fejemben, hogy túl durva voltam hozzá. Egyáltalán nem kellett volna így viselkednem vele, hisz ő semmi rosszat nem csinált, csak programot szervezett az egyik haverjával!
Csongor nem kérdezett semmit, mikor leültem mellé, de láttam a kérdést a szemében: Mi történt? És tudtam, hogy neki elmondhatom, mert ő biztosan nem adja tovább másnak, és talán még tanácsot is tud adni. Tehát belekezdtem ebbe a rövid, de eléggé hülye történetbe, és kábé az irodalom óra felénél fejeztem be azzal, hogy így most nincs programom a hétvégére, és muszáj lesz valahogy anyát elviselnem, aki még mindig nem szól hozzám.
--Na, Mel, úgy látom befejezted  végre --hallottam Kelemen hangját. --Akkor mondd meg kérlek, hogy melyik költőnk született 1817-ben?
--Ööö... --Húha, fogalmam se volt, hogy mit veszünk.
--Segítek, egész órán róla beszéltünk --mondta gúnyosan, mire Ivana felnevetett. --Tipp? Semmi? --Kelemen felsóhajtott. --Legközelebb talán figyelj jobban! Csongor?
A padtársam természetesen most sem szólt egy szót se, amitől az ofő kicsit ideges lett, és a halántékát kezdte masszírozni.
--Ha korábban nem győződtem volna meg az ellenkezőjéről, akkor azt hinném, hogy nem tudsz beszélni.
A szünetben Csongor nem mondott semmit, jelét se adta, hogy felfogta azokat, amiket az órán mondtam neki. Spanyolon Monóval rajzolgattunk, a tanárnő nem vette észre (szerencsére). Óra után Csongor nem volt bent a teremben, így kultúrán kérdeztem rá, hogy nincs-e valami véleménye a dologról.
--Véleményem? Persze, hogy van --mondta érzelemmentes hangon. --De nem fogok beleszólni az életedbe. Szerintem te is tudod, hogy mi a helyes ebben az esetben.
--Én...
--Csss! --pisszegett le. --Egy dolgot tudok felajánlani neked: szombaton lesz egy buli az egyik ismerősömnél. Gyere el!
Őszintén meglepődtem.
--A suliból valakinél? --érdeklődtem.
--Nem, rajtam kívül még pár végzős lesz ott, de a bulit az egyikük szomszédja tartja.
--Gondolkodhatok rajta még egy kicsit? --kérdeztem, mivel kapástól nem tudtam megmondani, hogy elengednek-e.
--Persze, de ha lehet még ma szólj, mert akkor megszervezem, hogy téged is felvegyünk odafele.
--Oké --feleltem.
Hazaérve rögtön megkérdeztem apát, hogy mehetek-e, de ő anyához irányított. Kicsit félve mentem be hozzá a konyhába, ahol Jankával sütit sütöttek. Ettől kicsit megnyugodtam, mert a húgom előtt ő sem kockáztatott volna meg egy balhét. Szóltam anyának, és elmondtam, hogy kivel és hova szeretnék másnap buliba menni. Egyetlenegy kérdése volt (Márk is megy?), majd hallva a nemleges válaszom, rábólintott.
--De ha hazudsz, akkor többé nem fogok megbízni benned! --figyelmeztetett anya, mielőtt felmentem volna a szobámba, hogy üzenjek Csongornak.

~Szombat

Hát így jutottam el odáig, hogy most itt állok. Félek-e attól, hogy Csongoron kívül mást nem fogok ismerni? Igen, nagyon. Félek-e attól, hogy Márk nem lesz mellettem, hogy megvédjen? Elmondhatatlanul!
Fél óra, és itt vannak értem, szóval ideje sminkelni. Ha ezt megúszom, akkor azonnal bocsánatot kérek a barátomtól, de felhívom List is, hogy ne legyen hülye, és béküljünk ki. Ha én ezt túlélem...