2013. január 26., szombat

Január 4., Szerda

Back to school...
Reggel a hideg idő ellenére felvettem az új szoknyámat egy levendulaszínű hosszú ujjú felsővel. Nekem tetszett, amit a tükörben láttam, szóval meg se fordult a fejemben, hogy esetleg átöltözzek. Persze ez még mindig csak az én véleményem, volt, aki nem értett egyet vele.
Irodalom után kimentünk a folyosóra Lisette-el, és mikor elsétáltunk az Ivana-Aida-Zsani-Lea négyes előtt, azok elkezdtek röhögni.
--Nem gondoltál rá, hogy valami normális ruhát kérj karácsonyra? --szólt utánam Ivana.
--Vagy stílusérzéket? --visította Lea.
Lisette-el egymásra néztünk, és próbáltuk a pillantásunkkal "megbeszélni", hogy mi legyen. Fel vegyük a harcot, vagy hagyjuk ott őket? Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt nem hagyom szó nélkül.
--És ti? Néztetek már tükörbe? --mosolyogtam rájuk gúnyosan. --Mintha klónokat látnék...
--Nem hallottatok még az egyéniségről? --kérdezte Lis.
--Te meg se szólalj! Ha rád nézek egy szó jut eszembe: hétköznapi. Az emberek észre se veszik, hogy te is ott vagy --mondta Ivana, mire a barátnői megint nevetni kezdtek.
Lisnek elakadt a szava, de alig észrevehetően oldalba böktem, hogy ne mutassa ki az érzéseit előttük.
--Érdekes, te mégis észrevetted. Sőt, még a drága idődet is rá pazarolod. Nem tűnt fel az ellentmondás? Vagy ez már meghaladja a képességeidet? --néztem Ivanára tettetett szánakozással.
A lányok tátott szájjal meredtek rám, szerintem fel se fogták, hogy mit mondtam. Kihasználtam a pillanatot, és Lisette-et magam után húzva besiettem a terembe. Plusz pont, hogy csak odabent kezdtünk el röhögni, de ott annyira, hogy folytak a könnyeink is. De hát annyira vicces volt!
--Na mi van? --kérdezte Leon teli szájjal.
--Mel... előbb... a... --kezdte Lis, de nem bírta abbahagyni a nevetést. 
--Ezek meghibbantak --legyintett Rafi.
A többiek meg se próbálták kideríteni mi bajunk, mert a szünet további részében egy értelmes szót se bírtunk kinyögni. Nehezen sikerült csak megnyugodnunk, de még akkor is figyelnünk kellett, nehogy ránézzünk Ivanára, aki egyébként egész matekon duzzogott. Pedig semmi durva dolgot nem vágtam a fejéhez, legalábbis nála nem voltam nyersebb. Talán az rázta meg ennyire, hogy nem hódoltunk be neki, és nem hagytuk magunkat leszólni.
A matek egyébként viszonylag lassan telt, most kezdtük a geometria részt. Sokan nem értettük az anyagot, ezért a tanárnő két nyelven is elmondta a tételeket. Hát, ez se ért sokat, de nem mertünk másodszor is szólni neki. Örülünk, hogy most legalább nem utál minket. Nem mondom, hogy angyalok vagyunk az óráin, de nincs is velünk annyira sok gond. Annyira... 
Reménykedve indultam spanyolra, bíztam benne, hogy Beni ott fog várni a terem előtt, ahogy régebben is tette. Mi tagadás, nagyon régen kommunikáltunk egymással. Utoljára szilveszterkor írt egy SMS-t, de az is körüzenet volt. Beni az első komoly kapcsolatom, de azért annyit még én is tudok, ha máshonnan nem, hát az újságokból, hogy ez nem normális. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a barátom nincs még a terem környékén se, így nem lehettem biztos benne, hogy nem bántottam-e meg valamivel. (Bár arra azért emlékeznem kéne...)
Odabent Szabina vidáman üdvözölt, és bár tudom, hogy bunkóság, de az első kérdésem az volt, hogy találkozott-e ma Benivel.
--Persze. Miért? --nézett rám összevont szemöldökkel. Nem tűnt megbántottnak azért,  mert nem érdeklődtem, hogy telt a szünete. 
--Tavaly beszéltünk utoljára --mondtam halkan, szememet a padlóra szegezve.
--Te jó ég! --kapta a kezét a szája elé. --De még együtt vagytok, nem?
--Igen. Legalábbis engem senki sem értesített az ellenkezőjéről.
--Ez fura... --motyogta Szabina a gondolataiba merülve. --Nem mondtál neki valamit, amin megsértődhetett?
--Esélyem se volt rá! --csattantam fel kissé hevesebben a kelleténél. Gyorsan lehalkítottam a hangomat, mert az A-s lányok elkezdtek felénk pislogni. --A szünetben elutaztak, de hiába hívtam, sose vette fel, de még vissza se hívott. Azt hiszem egyszer vagy kétszer keresett összesen, de azt is az első pár napban.
--Mi van ha... Á, biztos nem --rázta a fejét. Feltűnt, hogy Szabina már nem is nekem beszél, csak úgy magával vitatkozik. Nem tettem rá megjegyzést, csak érdeklődve figyeltem, hátha kiderül mire gondol. Aztán mikor egy ideje csendben volt, én is megszólaltam.
--Mi jutott eszedbe? Mond ki nyugodtan hangosan.
--Hát, így már hülyeségnek tűnik, de mi van, ha Beni talált magának valaki mást az utazás alatt?  --kérdezte, majd arckifejezésemet látva rögtön mentegetőzni kezdett. --Jó, bocsi. Tényleg hülyeség. Ő nem olyan.
Nem tudom mi volt ezzel a célja, de megnyugtatnia nem sikerült. Talán tényleg képtelenség, de mi van, ha mégse? Ha tényleg megcsalt? Érdemlek annyit, hogy ezt a szemembe mondja.
Így, hogy Szabina bogarat ültetett a fülembe, már szó se lehetett róla, hogy spanyolon száz százalékosan odafigyeljek a tanárra. Szende Gábor hiába próbált kedves lenni velünk, most nem kötött le a feladat (karácsonyi élményeim). Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne Beni képe lebegjen a szemem előtt, amint épp egy másik lányt csókol. Közben persze Szabina végig riadt pillantásokat vetett rám (órán tilos magyarul megszólalni, szóval be kellett érnie ennyivel), és szerintem tudatosult benne, hogy a véleményét mégse kellett volna megosztania velem. De most már késő. A féltékenység és a bizalmatlanság beférkőzött az agyamba, és van egy olyan érzésem, hogy hosszú távra rendezkedtek be.
Elhatároztam, hogy megkeresem Benit, és beszélek vele, de spanyol után nem találtam meg, a fizika meg elhúzódott, és a szünetben is feladatokat oldottunk meg. Utolsó esélyem töri után lett volna, de mivel csak öt óránk volt, ráadásul ez a szünet utáni első tanítási nap, így valaki kitalálta, hogy menjünk el valahova sütizni és forró csokit inni.
Gyorsan írtam egy SMS-t anyának, hogy otthon ne keressen, majd a többiekkel együtt elindultunk a városközpontba. Ez most nem csak olyan baráti program volt, hanem osztályprogram, mivel elég sokan voltunk: Paloma és Rafi, Mono, Lisette, Eric, Márk, Leon, Emma, Kelly, Matt és még Louis is jött. Szép nagy, és persze hangos, csapat voltunk, az utcán mindenki megbámult minket hosszabb vagy rövidebb ideig, de mi nem foglalkoztunk senkivel. Az elöl sétálók a hátsók viccein nevettek és fordítva, nem számított, hogy olyan mondta, akivel eddig még egy szót se váltottunk. Érezhetően egy osztály voltunk, egy jó kis közösség (senkinek se hiányoztak Ivanáék vagy akár Gabóék...).
Egy kicsi, de annál hangulatosabb kávézóba ültünk be, ahol rajtunk kívül csak a pincérnők voltak. Egy pillanatra fennakadt a szemük, szerintem nem tudták hol férünk el ennyien, de aztán az egyik sarokban összetoltak nekünk néhány asztalt, és AZ EGYIK probléma megoldódott. Mert a rendelésnél támadt egy kis keveredés, mindenki egyszerre kezdte el mondani, hogy mit kér, és mindhárom pincérnő csak kapkodta a fejét, de aztán Kelly ("az ész") kitalálta, hogy az egyik oldalról indulva mindenki sorban rendeljen.
Mikor már mindenki előtt ott volt egy-egy bögre forrócsoki vagy kapucsínó, akkor végre lenyugodtunk, és képesek voltunk folyamatos röhögés nélkül beszélgetni. Mindenki kérdezgetett mindenkit, de senki se szakította félbe a másikat. Azt hiszem egytől egyig kíváncsiak voltunk Emma rajzkarrierjére (sok versenyt megnyert, egy országost is), és arra, hogyan is lett rocker (azt mondja a két bátyja mellett ez természetes volt a számára). Kelly mesélt az angliai gyerekkoráról (Mattel összevetették ki hol járt) és a Párizsban töltött nyarakról; Louist pedig az érdekelte, hogy jött össze Paloma és Rafi (már hallottuk egy párszor a történetet, de nem lehet megunni). Először engedélyt kértem Monótól, majd elmeséltem, hogy nála töltöttük a szilvesztert, és milyen gyönyörű házban élnek. Ez a téma mindenkit érdekelt, csak úgy záporoztak Monóra a kérdések, aki türelmesen válaszolt mindenre (azzal kapcsolatban, hogy mit csináltunk aznap este csak annyit mondott el, amit én is írtam a naplómba, a többi a mi tikunk...).
Aztán Leon kérdezett Mattől.
--Te miért hiányzol olyan sokat? És mi az a sok kék-zöld folt rajtad?
--Ugye nem vernek otthon? --kérdezte Lis riadtan.
--Nem Lisette, ilyenről szó sincs --mosolygott az angol fiú, de egy pillanattal később komoly arckifejezést öltött. --Ha válaszolnék Leon kérdésére, akkor mindnyájatokat meg kellene, hogy öljelek.
Na ennél a mondatnál kezdett el mindenki hisztérikusan röhögni, Márk még a forrócsokiját is kiöntötte egyenesen Eric nadrágjára. Nem győzött bocsánatot kérni, de Ericet nem rázta meg a dolog, inkább nevetségesnek találta Márk ügyetlenségét.
Ezután következett az a rész, hogy vicces sztorikat meséltünk. Itt már tényleg mindenki dőlt a röhögéstől, nekem még a hasam is megfájdult.
Márkkal mentünk haza, ő is végig szórakoztatott. Azt hiszem ez a nap tökéletes volt. Hiába szólt be reggel Ivana és a sleppje, a viselkedésükön csak nevetni tudok. És hiába estem kétségbe azon, amit Szabina mondott, ez a délután elfeledtette velem. Nevetéssel kezdődött, nevetéssel végződött. Igen, ennél többet nem is kívánhatnék. Perfecto...                    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése