2013. január 20., vasárnap

Január 1., Vasárnap

Fú, nem hiszem el, hogy hazudott nekünk! Mit nekünk? Mindenkinek! Ez hihetetlen! Na jó, nem leszek szigorú vele, mondjuk inkább azt, hogy ELTITKOLT előlünk egy - szerintünk legalábbis - fontos információt. Persze azt lehet tudni mindenkiről, aki az iskolánkba jár, hogy a szülei gazdagok és/vagy befolyásosak, mert azért a tandíj nem kevés (de teljes mértékben megéri az árát, ennél jobb suli szerintem nincs is), azt viszont álmomban se gondoltam volna, hogy Mono apja az amerikai nagykövet, és Budán laknak egy hatalmas házban. Komolyan, ezt eddig hogy-hogy nem említette? Hogy bírta ki dicsekedés nélkül? Nekem tuti nem ment volna! Sőt, azt se értem miért lett koleszos, hogyha ilyen szép házban lakhat. Jó, bejárás szempontjából így könnyebb... de én semmi pénzért nem adnám azt a szobát. Mono hálója kétszer akkora, mint a nappalink, a gardróbja mérete meg a szobáméval egyezik meg... Nem mondom, leesett az állunk, mikor megérkeztünk. De mesélem sorban!
Tegnap délután Lisette anyukája vitt fel minket Pestre (pontosabban Budára), majd a ház előtt kirakott minket a cuccainkkal együtt. Ahhoz képest, hogy csak szilveszterezni jöttünk mindkettőnknek volt egy-egy nagy táskája. Beleszóltunk a kaputelefonba, és amíg arra vártunk, hogy beengedjenek minket, volt időnk megcsodálni a házat, kastély, palotát vagy nevezzük bárminek, a lényeg a mérete: az tuti, hogy az elnök is valami ilyesmiben lakik. Szinte azt vártuk, hogy valami lakáj jön majd értünk, de a macskakővel kirakott úton Mono sietett felénk.
--Sziasztok! Hú, de vártalak már titeket! --tárta ki a kaput, majd megölelt mindkettőnket. --Ne lepődjetek meg, apa már gőzerővel készül a partira, szóval nagy a sürgés-forgás odabent --magyarázta miközben a ház felé tartottunk.
Izgatottan vártuk, hogy milyen látvány fogad minket odabent, így nem kérdezősködtünk, igazából meg se szólaltunk az ajtóig. Miután beléptünk, tátva maradt a szánk. Az egész földszint egy hatalmas, egybenyíló térből állt, ami tele volt antik bútorokkal és mindenféle szebbnél-szebb tárgyakkal. Lisette-ből önkéntelenül is kiszakadt egy halk káromkodás, de utána rögtön befogta a száját, és körülnézett, hogy meghallotta-e valaki rajtunk kívül. Szerencsére nem. Egy csomó ember rohangált össze-vissza idelent, egy férfi meg a lépcső aljáról irányította őket, de túlságosan el voltak foglalva ahhoz is, hogy egyáltalán észrevegyenek minket.
--Mono, nem is mondtad, hogy te egy kastélyban élsz --néztem rá csodálkozva. Ezt a tényt még tényleg nem említette egyetlen-egyszer sem.     
--Mert nem is! --rázta a fejét. --Elég nagy ház, de azért kastélynak nem nevezném.
--De a bútorok... --nyögte Lis, aki még mindig a látvány hatása alatt volt.
--Hogy ezek? --pillantott körbe Mono, majd ránk mosolygott. --Csak a földszint ilyen, odafent minden tök modern. Majd mindjárt látni fogjátok. Olyan, mintha nem is ugyanaz a ház lenne.
Pont válaszra nyitottam volna a számat, mikor Mono apukája észre vett bennünket.  
--Sziasztok lányok, örülök, hogy eljöttetek! --köszöntött minket Mr Heywood, de úgy, hogy olyan érzésem támadt, mintha valami fontos személyek lennénk. Komolyan, ez az ember tudhat valamit... --Bocsánat a kis kavarodás miatt, de nem sokára érkeznek a vendégek, és addig még rengetek a tennivaló. De ti csak menjetek fel nyugodtan!
Mono bólintott egyet, majd apja mellett elindult felfelé a lépcsőn. Követtük, és beigazolódott, amit a barátnőnk már előbb is mondott: a felső szint tényleg teljesen más. A nappaliban plazmatévé van bőrkanapéval, az egyik sarokban egy hatalmas akvárium áll sok-sok színes hallal, és mintha egy zenegépet is láttam volna. A falakon mindenféle tájak fotói sorakoztak, az aláírások alapján pedig arra következtettem, hogy - bár egyik képen sincs ember -a család mindegyik helyen megfordult már.
--Ezeket ki fényképezte? --kérdezte Lis a képek tanulmányozása közben. Szóval az ő fejében is az járt, mint ami az enyémben.
--Anya meg apa, de ezt például én --mutatott rá a Hősök terére. --Ez afféle családi hagyomány nálunk.
--Végre itt vagytok! --lépett ki Paloma a bal oldali szobából, majd ő is megölelt minket.
Egy darabig ott örültünk egymásnak, majd bementünk Mono szobájába (ahonnan Paloma kijött), hogy lepakoljuk a cuccunkat. Mondanom se kell, hogy nem lepődtünk meg Mono szobájának méretén. Az eddig látottak alapján sejtettük, hogy nem egy egérlyukat fogunk találni az ajtó mögött... A falaktól kezdve, a bútorokon át, egészen a dísztárgyakig minden narancssárga vagy annak egy árnyalata. Az egyik oldalon egy olyan ablak van, mint az amerikai filmekben szokott lenni, szóval hogy le lehet ülni. Mint egy belső, széles párkány. A másik falon meg ott van az üvegajtó, és elengedhetetlen erkély, aminek létezését már kintről láttuk, mivel a bejárati ajtó fölött helyezkedik el. A külön fürdőszobát és a gardróbot már meg se említem.
Most, hogy már ilyen sokat láttam a házból megfogalmazódott bennem egy kérdés, amit rögtön fel is tettem.      
--Mono, a szüleid mit dolgoznak? Hogy itt ez a ház, meg minden...
Így kimondva furán hangzott a mondat, de a barátnőm nem sértődött meg, mosolyogva válaszolt.
--Apa itt Budapesten az amerikai nagykövet, anya meg modell volt, de már nem az.
Mindezt olyan nyugalommal mondta, mintha nem lenne a dologban semmit rendkívüli. Neki talán ez tényleg nem fura, hisz ebben nőtt fel, de nekünk? Szerintem még életemben nem találkoztam olyan emberrel, akinek modellkedett volna bármelyik rokona. 
--És akkor mi is lesz itt ma pontosan? --kérdezte Paloma.
--Apa meghívta néhány ismerősét, és szeretné ha én is lemennék legalább egy kicsit --magyarázta Mono. --De nem nagy ügy. Egy darabig lent leszünk, hogy az emberek lássanak --emelte égnek a tekintetét --, aztán azt csinálunk, amit akarunk. Ja, meg boldog újévet kívánunk. Ennyi. De ugye nem gond? --nézett végig rajtunk.
Megnyugtattuk, hogy szívesen sétálgatunk majd odalent. Még jó: biztos, hogy lesznek itt híres emberek!
Ezután beszabadultunk Mono gardróbjába, és nem sok kellett hozzá, hogy mindhárman elkezdjünk sikítozni. Az a sok ruha! És szebbnél-szebbek! Ahhoz képest, hogy Mono milyen visszafogottan öltözik a suliba, itt volt egy csomó kivágott felső és egészen mini szoknya is, a koktélruhákról meg ne is beszéljünk! Plusz annyi cipő meg kiegészítő volt ott, hogy az árukból tuti egy országnyi embert el lehetne tartani. Szóhoz sem jutottunk! Mikor kissé lenyugodtunk, Mono elkezdte mutogatni, hogy melyik ruha honnan van (Miami, London, Milánó, Párizs, de még Japánból is volt egy!).
Érdekes, hogy bár gazdag (mert az), Mono mégse szállt el magától. Teljesen olyan, mint mi, és épp ezért nem jöttünk rá eddig, hogy mi a helyzet.
--Lányok, gondolkodtatok már azon, hogy mit csináltok tesin? Mert nekem ötletem sincs --szomorkodtam később, Mono szobájának padlóján ülve.
--Én szinte biztos, hogy a talajtornát választom --mondta Mono.
--Az se rossz, de án jobban szeretem a felemás korlátot --mosolygott Paloma. --És te Lis?
--Lehet, hogy úszni fogok --vonta meg a vállát.
--Nekem elsőre a tenisz jutott az eszembe, de ha csak én választom azt, akkor egyedül hogy tudom megmutatni mit tudok? --kérdeztem anélkül, hogy Lisette-re néztem volna. Biztos eszébe jutott mi történt még év elején.
--Az nem rossz ötlet --helyeselt Paloma. --Végülis azt nem lehet elrontani.
--Igaz, csak párszor visszaütöd a labdát és kész --bólogatott Mono. --Otthon mondtad már?
--Nem, anyáéktól még nem kértem tanácsot. Ha jól emlékszem nem is említettem még nekik ezt az egészet --sütöttem le a szemem a gondolatra.
Mielőtt a lányok bármit reagálhattak volna, kopogtak az ajtón. Egy magas nő lépett be, aki pont olyan volt, Mono, csak idősebb kiadásban.
--Sziasztok! Monica anyukája vagyok, szólítsatok nyugodtan Carrie-nek --mutatkozott be, majd odafordult Monóhoz. --Édesem, már érkeznek a vendégek, kezdjetek el készülődni.
Miután kiment, felvettük a ruháinkat, megcsináltuk egymás haját, és elkészítettünk a visszafogott, de azért látványos sminkjeinket. Fél óra múlva már egymásba karolva sétáltunk lefelé a lépcsőn, és tényleg minden szem ránk szegeződött. A várakozással ellentétben odalent nem csak vénemberek voltak, hanem fiatal (30-as, sőt 20-as!) pasik is. Mr Heywood bemutatta Monót, aztán minket is ("a lányom barátnői"), majd kedvünkre vegyülhettünk. Mono elnézést kért, majd odament egy nagyobb társasághoz csevegni, de egy tíz perccel később már máshol láttam. Mi először megkerestük az italpultot, ahol egy pincérfiú kevert nekünk egy-egy alkoholmentes koktélt, utána pedig körülnéztünk odalent. Hátul, a lépcső mögött van az ebédlő, az onnan nyíló ajtó pedig a konyhába vezethet, mert elég gyakran jönnek ki onnan a pincérek tálcákkal. Az étkező melletti térrészben (nem külön szoba, mert nincs rendes ajtó) két nagy kanapé öleli körül a kandallót, oldalt pedig egy tolóajtó nyílik a kertbe, ahová sajnos a sötétség miatt nem láttunk ki. A lépcső másik oldalán egy könyvtársarok van, legalábbis én csak így tudom meghatározni. Két plafonig érő könyvespolc található ott, és néhány fotel, hogy kényelmesen lehessen olvasni. Ide telepedtünk le Lisette-el és Palomával beszélgetni, bár pont velünk szemben játszott a zenekar, és a régi, lágy dallamok sok embert csábítottak oda táncolni. Hiába fogtuk suttogóra a hangunkat, nekem minden pillanatban olyan érzésem volt, mintha kihallgatnának minket, így próbáltam hétköznapi témákat felvetni.
Tíz óra után nem sokkal Mono lépett oda hozzánk.
--Huh, apa megkegyelmezett, felmehetünk --sóhajtotta.
Mosolyogva követtünk vissza a szobájába, ahová szó szerint vonszolta magát; kifáradt abban, hogy kedvesen kellett mosolyognia és csevegnie. Ott megint a padlóra telepedtünk le, mert a padlószőnyeg annyira puha és kényelmes.
--Mel, tudod mi jön most --fordult felém Paloma.
--Azt hiszem igen --mondtam a körmeimet bámulva. Elszállt a bátorságom, nem voltam benne biztos, hogy a lányokkal akarom megvitatni a gondomat.
--Nos, akkor ismertetném a problémát, ami nem újdonság --kezdett bele Paloma. Elmondta ő mit tudott meg Rafitól, utána én meséltem el mit érzek (mennyire tanácstalan vagyok), végül Lis is elmondta a véleményét.
Mono nem mondott semmit, csak egy darabig minket nézett.
--Tudjátok mit vettem észre? -kérdezte. --Minden beszélgetésünkben valahogy előkerül Márk. Ti nem találjátok furcsának? --Egyébként igaza volt, ezt én is észrevettem a naplómmal kapcsolatban. Majdnem minden oldalon szerepel Márk. --Szerintem nem kellene ennyit rágódni ezen a kérdésen. Mel, egyszerűen kérdezz rá mi a helyzet! 
Tátott szájjal bámultam rá, próbáltam összeszedni a gondolataimat a válaszhoz.
--De... még azt se tudom én mit érzek... --kezdtem, de Mono félbeszakított.
--Ugyan! Nem rágódnál ennyit a kérdésen, hogyha nem szeretnéd Márkot!
Kellett egy kis idő, hogy megemésszem amit mondott, de végül igazat adtam neki. Talán tényleg az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezem Márkot ahelyett, hogy a viselkedését elemzem a lányokkal. Nem szabad annyit görcsölnöm a dolgon, egyszerre csak egy feladatra kell koncentrálnom. Először rákérdezek, utána döntöm el én mit érzek, illetve mi lesz Benivel. Igen, ez így jó lesz!
Mikor újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe már Peti volt a téma, a lányok Monót faggatták arról, hogy mi van köztük, és történt-e valami a bál után.     
Éjfélkor aztán lementünk koccintani a vendégsereggel, majd rohantunk vissza Mono szobájába, hogy az erkélyről nézhessünk a városban fellőtt tűzijátékokat. (Mivel a ház fent van a hegyen, így tökéletes kilátás nyílik a városra.)
Lefekvés előtt még írtunk újévi fogadalmakat, de természetesen nem mutattuk meg őket egymásnak. Nincs kedvem bemásolni a sajátomat, de az is szerepel benne, hogy 2012-ben kevesebbet fogok foglalkozni Márkkal. (És máris ellentmondásra jutottam, mivel a fogadalmak felében őt is említettem. Na puff.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése