2013. január 2., szerda

December 23., Péntek

Örülnék néha egy-egy véleménynek, csak hogy tudjam min kéne javítanom. 


A bál után nem hogy napokig, de délig se aludhattam, mert fél kilenc után a telefonom csörgése keltett.
--Igen? --szóltam bele álomittas hangon.
--Még aludtál? --hallottam Márk vidám hangját a vonalban.
--Aha.
--Jó, akkor gyorsan kelj fel, mert fél óra múlva várunk.
--Mi? --riadtam meg.
--Itt vannak a srácok, megyünk... valahová --magyarázta. Már épp tiltakozni akartam, mikor újra megszólalt. --Meg ne próbálj ellenkezni! Jössz és kész!
--De úgy terveztem, hogy egész nap alszok --vallottam be.
--Változott a terv! --mondta ellentmondást nem tűrő hangon. --Siess, már csak 28 perc! Ne akard, hogy megrohamozzuk a házatokat.
--Oké, oké --nevettem.
Elrohantam a fürdőbe, majd kerestem egy meleg ruhát, mert nem tudhattam előre, hogy kint vagy bent leszünk-e. Kiválasztottam egy kék pulcsit, a gatyám alá meg harisnyát vettem, aztán a tükör előtt sminkeltem, illetve csak egy kis vízálló szempillaspirált, meg ajakápolót használtam smink gyanánt. Kész is voltam. Rámosolyogtam a tükörképemre, majd lementem a földszintre, hogy elkéredzkedjek anyától. A konyhában találtam meg, Jankával épp a mézeskalács tésztáját gyúrták össze.
--Hát te? Azt hittem ma fel se kelsz --nézett rám anya.
--Úgy volt, csak... --kezdtem, miközben kibontottam egy Győri Édes Jó Reggeltet.
--Csak? --mosolygott kíváncsian. --Ki vele, hova szeretnél menni?
--Néhány osztálytárssal kimenni.Tudod, csak úgy nézelődni, meg sétálni. Szóval ilyesmi.
Direkt nem említettem Márkot, mert tudtam, hogy nem örülne neki. Reménykedtem, hogy nem is kérdez rá arra, hogy kivel akarok én csatangolni.
--Rendben. Mikor jössz haza? --egyezett bele anya.
--Ha felhívlak, az úgy jó? --pislogtam rá ártatlan tekintettel. --Természetesen kajálni is fogunk --nyugtattam meg, mert tudtam, hogy ezt úgyis kérdezni.
--Jó, de még sötétedés előtt itthon legyél.
--Köszi! --öleltem meg őt.
Eközben odakint valaki ráfeküdt a csengőre, így kimentem.
--Jössz már? --kiáltott oda Leon, aki a kapuban ácsorgott Márk, Rafi és Áron társaságában.
--Elvileg még van tíz percem --ráztam a fejem.
--Á, azt csak úgy mondtam --legyintett Márk röhögve.
--Veszem a kabátom --sóhajtottam.
Csizmát, kabátot, sapkát és kesztyűt vettem, elköszöntem anyáéktól, majd a kulcsomat bedobtam a táskámba, és már mentem is, nehogy a fiúk valami őrültséget csináljanak. Álmomban se gondoltam volna, hogy én ma négy sráccal fogom tölteni a napot. Egyáltalán hogy jött nekik az ötlet, hogy engem is hívjanak? Ezen agyaltam, miközben csatlakoztam hozzájuk.


--Csini vagy --nézett végig rajtam Márk.
--Szép teljesítmény ilyen rövid idő alatt --vigyorgott rám Leon.
--Kösz --mondtam egyszerűen. --Egyébként hova megyünk?
--A partra?! --vetette fel Rafi.
--Felőlem --vontam meg a vállam.
--Oké, ha nem akarunk mást hívni --fordult oda hozzám Márk. --Mondjuk Lisnek nem szólsz?
--Ha nem bánjátok felhívom.
Várakozóan néztem a fiúkra, akik mind olyan felőlem-fejet vágtak, így máris tárcsáztam.
--Szia Lis! Ráérsz? Nincs kedved kijönni?
--Szia. Bocsi, de most biztos nem --válaszolt szomorúan. --Eljöttünk fenyőfát venni, meg bevásárolni a holnapi vacsihoz.
--Ó, kár.
--Miért kivel vagy? --kérdezte Lis, aztán meghallotta a fiúk nevetését a háttérből, akik épp havat rugdostak egymással. --A srácokkal? Ki van ott?!
--Majd elmondom este --fogtam suttogóra a hangom. Nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a csevegésre.
--Naaa! Ne csináld!!! --kíváncsiskodott tovább a barátnőm.
--Majd beszélünk, szia! --nyomtam ki telefont.
Közöltem a fiúkkal, hogy ennyien leszünk, de úgy tűnt, nem rázta meg őket a dolog.   
Egy darabig csendben sétáltunk, csak a hó ropogása hallatszott a csizmáink alól, majd a srácok szinte egyszerre kezdtek el dumálni. Eleinte a tegnapi bál volt a téma, főként az, hogy most tényleg kötelező volt-e a nyakkendő, mert Áront leszúrták a hiánya miatt, illetve miért a legolcsóbb italokat kínálták (Leon komolyan felháborodott a Tesco-s kólán). Nevetve hallgattam őket, és próbáltam megakadályozni a veszekedést. Fura volt velük lógni, hisz eddig mindig velem voltak a lányok is, de azért nem bántam meg, hogy igent mondtam. Ők semmit se vettek túl komolyan, számukra nem létezett világ méretű probléma, és mellettük én is el tudtam engedni magam. Kétség sem fér hozzá, hogy ők remek egy társaság.
A part egy olyan részét vettük célba, ahol nincs koripálya, így olyan nagy tömeg se. Az érintetlen hóban mászkáltunk, mikor Áron kitalálta, hogy hógolyózzunk. A fiúk helyeslően bólogattak, majd mind egyszerre fordultak felém. Rögtön leesett, hogy mi jár a fejükben, és elkezdtem hátrálni.
--Ne! --emeltem fel magam elé a kezem. --Neee --sikítottam, mikor Márk és Leon felemeltek, majd egy hókupacba dobtak. A hó se volt túl puha, ráadásul a fiúk is rám estek, de ettől függetlenül nevettem az egészen. --Szálljatok már le rólam! --próbáltam legurítani őket magamról.
Mindhárman annyira nevettünk, hogy észre se vettük a felénk tartó Rafit és Áront. Mire ráeszméltünk, hogy ki akarják használni a védtelenségünket, máris egy tucat hógolyó csattant szét a kabátjainkon. Leon villámsebesen felpattant, és ellentámadásba lendült, miközben Márk felsegített a földről.
Egy csomó ideig rohangáltunk egymást dobálva, és csak akkor hagytuk abban, mikor már mind tetőtől talpig csurom vizesek voltunk.
--Asszem haza kéne menni átöltözni --gondolkoztam hangosan.
--Egy fenét! --szavazta le az ötletemet Rafi. --Irány a pláza! Majd ott felmelegszünk.
--Ja, úgyis kajás vagyok --bólogatott Leon.       
Nem is értem, a fiúk miért szeretnek annyira plázába járni. Az ember azt hinné, őket csak a foci meg a videójátékok érdeklik, erre heti egyszer tuti, hogy bemennek vásárolni. Már ha vásárolnak egyáltalán. Legutóbb, mikor találkoztunk velük, akkor kajáltak, előtte meg moziban voltak, szóval eddig még nem láttam a saját szememmel, hogy bármilyen boltba is bemennének, de itt volt rá a remek alkalom. Mikor elkezdtek arról beszélgetni, hogy az karácsonyi ajándékok felét még be se szerezték, már biztosra vettem, hogy ma nem csak kajálni fogunk. Azért bíztam benne, hogy nem kergetnek hiú ábrándokat arról, hogy majd én megveszem helyettük a szüleiknek szánt cuccokat, hisz a saját családomnak alig tudtam kitalálni mit adjak!
Rafinak igaza volt, a plázában tényleg meleg volt, de állati nagy tömeg is. Hát, ha az odaúton nem fáztam meg a vizes ruháim miatt, akkor bent biztos elkaptam valamilyen fertőzést. Szinte percenként köhögött vagy tüsszögött rám valaki, néhányan meg centikre siettek el mellettem, és majdnem magukkal sodortak.
--Hű, mi van itt? --forgolódott Leon.
--Úgy látszik vannak, akik az utolsó pillanatra hagyták az ajándékvásárlást --mondtam, mire a fiúk vigyorogva lesütötték a szemüket. --Jajj, csak el ne veszítsük egymást ebben a tömegben! --aggodalmaskodtam, mikor valaki megint nekem jött.
--Menjünk! --mutatott Márk az éttermek irányába, majd megfogta a kezem, és húzott maga után be az emberek közé. Igazából nem éreztem ezt furának, vagy ilyesmi, mert bár van barátom, de ebben a helyzetben ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy együtt tudjunk maradni.                      
A mekinél szerencsére nem voltak olyan sokan, a falon lévő órán láttam, hogy még nincs tizenegy óra, szóval az ebédhez még korán volt (nem nekünk, hanem a tömeg nagy részének). Áron megmondta, hogy mit kér, majd gyorsan leült egy szabad asztalhoz. A kajára nem kellett sokat várnunk, pont arra volt elég az idő, hogy megtöltsem a poharakat. Mikor leültünk, alig tudtam visszafojtani a nevetésemet, mert a fiúk úgy estek neki az ételnek, mintha napok óta nem kaptak volna enni. Ebből következik, hogy sokkal hamarabb befejezték, mint én, így azzal szórakoztak, hogy nevettetni próbáltak, mert szerintük vicces, ha az ember félrenyeli a falatot, és percekig köhög. Na, hát szerintem nem az. Nem csak a sajátomat, de Márk kóláját is meg kellett innom, mire megint kaptam levegőt.
--Kösz --sziszegtem, és próbáltam szemrehányóan nézni a fiúk, akik még mindig röhögtek.
Jó, aztán bocsánatot kértek, bár nem tudtam komolyan venni őket, de azért nem haragudtam rájuk.
Még egy darabig ültünk ott az asztalnál, és beszélgettünk, közben néhányszor elkaptam egy-egy lány hitetlenkedő pillantását, mikor meglátta, hogy négy fiú társaságában vagyok. Érdekelne, hogy mire gondoltak, mert biztosan nem arra, hogy ők csak a barátaim. 
Épp ez járt az fejemben, így Leon mondandójából csak a nevemet értettem.
--Mi? Bocsi, nem figyeltem.
--Csak felvetettem, hogy mi beülnénk a moziba arra a zombis filmre, te meg bevásárolnál helyettünk --magyarázta  Leon egy angyali mosoly kíséretében.
--A-a --ráztam a fejem. --Ezt most felejtsétek el! --Erre a srácok elővették a kérlelő kiskutyaszemeiket, aminek nem tudtam ellenállni. --Na jó, szívesen adok ötleteket, de akkor se veszem meg helyettetek! Jó lesz így?
--Szuper --bólogattak egyszerre, és már álltak volna fel.
--Várjatok! --szóltam utánuk. --Ne siessetek annyira! Először készítsünk tervet --vettem elő a noteszemet a táskából, amíg a fiúk visszaültek. --Szóval, még senkinek semmit nem vettetek? --A válasz fejrázás volt, szóval nem. --Jó, nézzük csak.
Egy rövid gondolkodás után már meg is volt a tökéletes ötlet: anyukáknak (Márk esetében a házvezetőnőnek) rénszarvasmintás edényfogó kesztyűt, apukáknak meg nagyobb fiútesóknak valami illatszercsomagot (ezt teljes mértékben a fiúkra bíztam), a kisebb és a lány tesóknak meg hógömböket vettünk. Maradtak még a barátnők, akiknek valami ékszert javasoltam, de a kiválasztásukban nem igazán akartam segíteni. Vagyis Márknak nem akartam, és így furán jött volna ki, ha Rafinak meg igen, szóval ezt is rájuk bíztam.
Másfél óra alatt megvoltunk mindennel, és büszke voltam a fiúkra, hogy ilyen jól bírták. Ők is hálásak voltak nekem a segítségért, így betértünk az egyik kávézóba, ahol vettek nekem forrócsokit meg egy szelet csokitortát (négy részre elosztva a pénzt nem volt olyan drága). Ott is ücsörögtünk egy darabig, majd  a fiúk elindultak hazafelé, így kettesben maradtam Márkkal.
--Azt hiszem, nekem is mennem kéne. Anya már biztos aggódik --mondtam.
--Oké, menjünk.   
Kint, a változatosság kedvéért megint esett a hó, de mi annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy tudomást se vettünk róla.   
--Köszi, hogy hívtál. Remekül éreztem magam --karoltam át Márkot.
--Ennek örülök --mosolygott rám, miközben a magához ölelt, de úgy, mint aki el se akar engedni. Én meg hagytam magam. Így sétáltunk egészen hazáig, és be kell vallanom, hogy nem is fáztam annyira.
Miután elköszöntünk egymástól, az udvarban Patrik vigyorgott rám, kezében a hólapáttal.
--Na mi van? Nincs itthon a macska, cincognak az egerek?
Nem szóltam semmit, csak szúrósan néztem rá, de ő ugyanúgy folytatta a nevetést, így megdobtam egy hógolyóval, majd otthagytam. 
Először jeleztem a szüleimnek, hogy itthon vagyok, utána pedig megkóstoltam egy mézeskalácsot, amit Janka nyomott a kezembe, de a fogam nem igazán örült neki. Remélem idővel megpuhul, mert most fegyvernek is jó. Természetesen nem felejtettem el felhívni Lisette-et se, aki a legapróbb részletekre is kíváncsi volt a napommal kapcsolatban.
Most megyek becsomagolni az ajándékokat, de először kerítek hozzá valamilyen papírt. Remélem van itthon.

6 megjegyzés:

  1. Áh, Márk ♥. Beni mentes rész, yuppé. És hogy mit kell javítani? Semmit, tökéletes. :DD

    VálaszTörlés
  2. Egyszerűen tökéletes a blogod!! Imádom!:) ♥ de tényleg jól írsz jól le tudod írni az eseményeket és szituációkat!! az egyik kedvenc blogom!:)) csak így tovább és már alig várom a kövi részt! *-*

    VálaszTörlés
  3. Annyira de annyira tetszik!!!!!!!!! *-* huuhh nagyon jol irsz.. es annyira szeretem azokat a reszeket amikor a haverokkal van mel... meg persze márkkal.... nagyon joo....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Annyira jól esik, hogy még ilyen sokkal a lezárás után is érdekel valakit, és ilyen kommenteket kapok :')

      Törlés