2013. február 9., szombat

Január 9., Hétfő

Volt egy időszak, mikor a hétvégéimet mindig itthon töltöttem: délig aludtam, hajnalig sorozatmaratont tartottam, esetleg itt aludt nálam Lilla, de semmi több. Azóta viszont sok minden megváltozott. Új barátaim lettek, a szüleim pedig hónapok óta alig láttak. Minden szabadidőmet vagy tanulással, vagy az osztálytársaimmal töltöttem (vagy a barátommal). Szóval ez most egy kivételes eset volt. Szombaton senki sem ért rá moziba menni, vagy csatangolni a városban, így a húgommal játszottam, meg segítettem ebédet főzni. Vasárnap pedig... hát, mondjuk úgy, levadásztam Benit. 
Egy gondolkozással töltött éjjel után úgy döntöttem, hogy a vasárnapi ebéd után egyenesen Beniék felé veszem az irányt. A járdák csúszósak voltak, mert a hőmérséklet napok óta mínuszban van, a nap erőtlen sugarai pedig elvakítottak, de sikerült egy eséssel megúsznom az odautat.
Nem sokkal a csengetés után Beni jött kinyitni a kaput széles mosollyal.
--Szia! --üdvözölt vidáman, majd beengedett. Miután becsukta utánam a kaput odahajolt, hogy megcsókoljon, de én eltoltam magamtól. --Mi a baj? --komorodott el azonnal.
--Hogy mi a baj?! --kérdeztem hisztérikus hangon, de gyorsan visszafogtam magam, nehogy olyan legyek, mint Zsani. --Arra se emlékszek mikor beszéltünk utoljára! Miért nem hívtál vissza?
--Sajnálom, sok programunk volt a szünetben --felelte a cipőit tanulmányozva.
--És a suliban? Meg se próbáltál megkeresni.
--Minden nap német dogát írtunk, nem értem rá...
--Igen? --nyeltem egy nagyot. Ez azért elég gyenge kifogás volt. --Szóval a barátnőd már nem is számít?
--Jajj, dehogynem! --mondta sietve miközben a tekintetét rám emelte. --Ne haragudj! --kérte.
Ellenállhatatlan kiskutya szemekkel nézett, a haragom pedig pillanatokon belül elszállt.
--Jó, felejtsük el --mondtam, mire a karjaiba zárt. --De azért rosszul esett! --suttogtam a fülébe.
Jó, talán nem keresett napokig, de ez nem a világ vége. Könnyen lehet, hogy csak rossz passzban volt. Velem is van olyan, hogy néha napokig nincs kedvem semmihez, legszívesebben bezárkóznék a szobámba, és senkivel se beszélnék. Szóval előfordul az ilyen. Biztos vele is ez volt. Biztosan... Elhessegettem a kétségeimet, és megcsókoltam Benit.
--Maradsz? --mosolygott rám. --Megnézhetnénk egy filmet.
Anyáéknak szóltam, hogy hova jövök, szóval nem fognak aggódni miattam, így boldogan mondtam igent. Bent kísérteties csönd fogadott, meg is kérdeztem Benit, hogy egyedül van-e, mire azt válaszolta, hogy igen. Nem tagadom, kicsit zavarba jöttem. Miénk volt az egész ház, és Benivel már egy ideje együtt vagyunk... Megfordult a fejemben, hogy talán próbálkozni fog valamivel, mert nagyon sok ilyen történetet olvastam már, és legtöbbször nem is gondolnánk a srácról, hogy képes így viselkedni. Jó, kimondom őszintén: féltem bemenni vele a szobájába. Talán megérezte, vagy nem tudom, de a szabad kezével megfogta az enyémet (a másikban az üdítőket hozta).
A szobája ajtajában megtorpantam, és onnan néztem ahogy előkereste a laptop-asztalt és a gépét, majd az ágyra rakta a cuccot.
--Mire vársz? Gyere már! --ült fel az ágyra, majd intett nekem, hogy kövessem.
Kelletlenül mentem oda, és úgy ültem, mint aki karót nyelt. Beni először észre se vette, mert filmet keresett, de mikor meglátott elnevette magát. Végül átkarolt, magához húzott, és így kezdtünk bele a filmbe (ami egyébként valami világvége utáni izé volt, nem kötött le). Aztán mikor Beni felém fordította a fejét, és egy darabig bámult, fogtam magam, és kimenekültem vécére. (Mert mi van, ha meg akart csókolni, de nem állt volna meg ennyinél???) Gyorsan írtam egy SMS-t Lisnek, hogy mi a helyzet, aki szinte azonnal válaszolt, így kész tervvel tértem vissza Beni szobájába.
Tíz perccel később megcsörrent a mobilom.
--Igen? --szóltam bele. --Nem, anya. Beninél --mondtam nem anyának. Lis ötlete volt, hogy felhív, én meg tegyek úgy, mintha anyával beszélnék. --Most? De... Jó, oké. Máris.
--Mi az? --kérdezte Beni.
--Bocsi, de mennem kell. Meglátogatjuk a nagyiékat --pislogtam rá szomorúan.
--Hát, akkor majd legközelebb folytatjuk --simította meg a vállam csalódottan. --Este még felhívlak, oké?
Próbáltam csalódottnak látszani, de amint Beniék háza eltűnt a szemem elől elkezdtem vigyorogni. Ezt azért ügyes húzás volt. Fel is hívtam Lisette-et, és elmeséltem neki mindent az elejétől kezdve. Szerinte jól tettem, hogy nem maradtam.

A suliban először úgy tűnt, hogy ez is egy átlagos nap lesz, de persze semmi se a papírforma szerint történt.     
Reggel korán érkeztem, Monón kívül csak hárman voltak a teremben. Odaültem a barátnőm mellé, aki elmesélte nekem a hétvégéjét.
 --Képzeld, Peti feljött hozzám --kezdte lelkesen.
--Mármint a házatokba? --kérdeztem vissza. Mert ez egy fontos kérdés.
--Nem, dehogy. Apa ott helyben megölette volna --nevetett. --Pestre jött, elmentünk mozizni az Arénába, utána meg sétálgattunk, meg sütiztünk, meg ilyenek... De most nem ezt akartam mesélni! --Elkezdett hadarni, így csak nehezen tudtam követni mit is mond. --Szóval láttam egy spanyol plakátot, és eszembe jutott, hogy mi vettük spanyolon a neveket, és gondoltam ezt Petivel is közlöm. De mégse mondhattam neki, hogy Pedro, mert sose szólítom Péternek. És hirtelen beugrott a kicsinyítőképző, szóval a beszélgetés közepén felkiáltottam, hogy Pedrito! És annyira elkezdtem nevetni, hogy abba se tudtam hagyni, és Peti hülyének nézett. Látnod kellett volna azt a döbbent fejet, amit vágott! --törölgette a szemét, amiből már csorogtak a könnyek a röhögéstől. Mono csak nem akart megnyugodni, ezért pár perc múlva otthagytam, és inkább Leonnal beszélgettem becsengetésig.
Később, tesin, bár elvileg ma már mindenkinek egyénileg kellett volna gyakorolnia, Németh mégis futást vezényelt, így egy órán keresztül csúszkáltunk a környék járdáin. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy senki nem esett el. Ezt egyébként Ivana, aki ma elég csipkelődős kedvében volt, meg is mondta a tanárnak. Jó kis veszekedés kerekedett belőle, már kezdtem azt hinni, hogy Ivana el lesz küldve az igazgatóiba, de még Németh haragjának a tetőpontja előtt elhallgatott. Kár.
Kémia előtt a lányok mind a halálukon voltak, így egyedül mentem ki a mosdóba. Rossz ötlet volt. Én mindig is tudtam, hogy az egy veszélyes hely. Már a kezemet törölgettem, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Zsani és Lea. Nem zavartattam magam, egészen addig, amíg el nem állták az utamat. Kértem őket, hogy engedjenek át, de ők csak nyílt ellenszenvvel bámultak rám.
--Mi van?! --kérdeztem már ingerülten.
--Csak figyelmeztetni akarlak, hogy szállj le a pasimról! --mondta Zsani.
--Én? De... --kezdtem volna magyarázkodni, mert Zsani féltékenysége teljesen alaptalan volt.
--Hát persze! --szakított félbe Lea. --Neked nem elég a saját pasid, neked az összes kell! 
Még ki se nyitottam a számat, mikor Zsani tovább folytatta az egy oldalú veszekedést.
--Nem akarlak Márk közelében látni! Felejtsd el őt! --Ez volt a végszó, mert fogták magukat, és kivonultak.          
Egy ideig döbbentem álltam ott, majd vállat vontam, és mentem órára. Hiába féltékenykedik, nem fogom Márkot levegőnek nézni. Egyrészt, mert az osztálytársam, másrészt pedig szeretek vele lógni, ő képes bármikor megnevettetni, de ha valami gond van támogat. És megbántani se szeretném azzal, hogy levegőnek nézem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én nem fogok másoknak engedelmeskedni! Nekem Zsani ne parancsolgasson! 

2 megjegyzés:

  1. úúú imádoom a blogod! fantasztikus...olyan szépen és izgalmasan tudsz írni!!! az egyik kedvenc blogom!♥♥♥ nagyon várom a folytatást!! :) *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy így gondolod! :)

      Törlés