Már megvan miért nem írt Márk tegnap: mert átjött! Jobban mondva én mentem ki hozzá a kapuba, mert tényleg csak köszönni jött, szóval alig negyed óráig maradt. De félek, hogy nem magától ment el, hanem anya üldözte el, aki pont akkor jött haza, és erőteljes utalásokat tett arra, hogy őt itt nem látjuk szívesen - nem is köszönt neki, plusz folyamatosan nyaggatott, hogy menjek már befelé. Így sajnos se csók, se puszi nem volt, csak egy ártatlan mosoly.
Bent aztán hallgathattam, hogy nem kéne vele barátkoznom, meg mennyire fura egy család, a legviccesebb az volt, mikor kijelentette, nézzem levegőnek (!) Márkot, nehogy ideszokjon. MI VAN?! Komolyan, azt se tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettőt egyszerre. Vajon anya ilyenkor hallja magát? Később elmeséltem ezt Patriknak is, aki csak röhögött.
--Na látod, ezért jön át olyan ritkán Laura --magyarázta a szemeit törölgetve. --Anyát nem szabad komolyan venni.
A bátyámnak igaza van, de azért kicsit még így is rossz hallgatni, mikor anya olyat szid, akit történetesen kedvelsz.
A mai nap szokás szerint nem volt nagy szám, leszámítva egy apróságot: szerintem most már mindenki tud arról, hogy Márkkal járunk, mert nagyon sok fura pillantást kaptam, a többiről meg ne is beszéljünk!
Először mikor beléptünk az épületbe még nem volt senki a folyosón, szóval nyugodtan fogtuk egymás kezét. Márk a teremben odajött hozzám, a radiátornak támaszkodott, de ez se tűnt fel senkinek, hisz eddig is gyakran ücsörgött ott. Ivana megint nézett - nem túl kedvesen -, ahogy eddig is tette, szóval nem zavartattam magam emiatt. Pedig ha jobban figyelek, akkor talán feltűnik, hogy ez most valahogy más volt... De csak a második szünetben jöttem rá, hogy a dolgok nem klappolnak, és tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet.
Úgy volt, hogy matek után kimentem mosdóba, ezúttal egyedül, mert a lányok közül senki se ért rá (Lisnek házit kellett írnia, Mono pasizott, Palomának meg le kellett mennie a titkárságra). A fiúk sose értik, hogy miért kell csoportosan vécére menni. Nem, nem a lefolyóban élő szörnyektől félek én, azok még egyszer se haraptak bele a seggembe, sokkal inkább a más lányokkal való találkozás feszélyez. Miután beléptem az ajtón, néhány tizedikes csaj rám nézett, majd kimentek, és a folyosóról behallatszott a nevetésük. Forgattam a szemem. Nem értem miért jó, ha az egész iskola visszhangzik a röhögéstől. Persze nekünk is vannak ilyen pillanataink, de egyikünk se nyerít annyira, hogy az zavarjon másokat.
Dolgom végeztével mostam a kezem, mikor beléptek ők: Ivana, Aida, Zsani és Lea. Számomra a rettegett négyes. Nem volt menekvés, elállták az utam, és akkor már tudtam mi következik.
Bent aztán hallgathattam, hogy nem kéne vele barátkoznom, meg mennyire fura egy család, a legviccesebb az volt, mikor kijelentette, nézzem levegőnek (!) Márkot, nehogy ideszokjon. MI VAN?! Komolyan, azt se tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettőt egyszerre. Vajon anya ilyenkor hallja magát? Később elmeséltem ezt Patriknak is, aki csak röhögött.
--Na látod, ezért jön át olyan ritkán Laura --magyarázta a szemeit törölgetve. --Anyát nem szabad komolyan venni.
A bátyámnak igaza van, de azért kicsit még így is rossz hallgatni, mikor anya olyat szid, akit történetesen kedvelsz.
A mai nap szokás szerint nem volt nagy szám, leszámítva egy apróságot: szerintem most már mindenki tud arról, hogy Márkkal járunk, mert nagyon sok fura pillantást kaptam, a többiről meg ne is beszéljünk!
Először mikor beléptünk az épületbe még nem volt senki a folyosón, szóval nyugodtan fogtuk egymás kezét. Márk a teremben odajött hozzám, a radiátornak támaszkodott, de ez se tűnt fel senkinek, hisz eddig is gyakran ücsörgött ott. Ivana megint nézett - nem túl kedvesen -, ahogy eddig is tette, szóval nem zavartattam magam emiatt. Pedig ha jobban figyelek, akkor talán feltűnik, hogy ez most valahogy más volt... De csak a második szünetben jöttem rá, hogy a dolgok nem klappolnak, és tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet.
Úgy volt, hogy matek után kimentem mosdóba, ezúttal egyedül, mert a lányok közül senki se ért rá (Lisnek házit kellett írnia, Mono pasizott, Palomának meg le kellett mennie a titkárságra). A fiúk sose értik, hogy miért kell csoportosan vécére menni. Nem, nem a lefolyóban élő szörnyektől félek én, azok még egyszer se haraptak bele a seggembe, sokkal inkább a más lányokkal való találkozás feszélyez. Miután beléptem az ajtón, néhány tizedikes csaj rám nézett, majd kimentek, és a folyosóról behallatszott a nevetésük. Forgattam a szemem. Nem értem miért jó, ha az egész iskola visszhangzik a röhögéstől. Persze nekünk is vannak ilyen pillanataink, de egyikünk se nyerít annyira, hogy az zavarjon másokat.
Dolgom végeztével mostam a kezem, mikor beléptek ők: Ivana, Aida, Zsani és Lea. Számomra a rettegett négyes. Nem volt menekvés, elállták az utam, és akkor már tudtam mi következik.
--Tudhattam volna --fújtatott Zsani idegesen, közben pedig majdnem felnyársalt a tekintetével. --Kösz szépen, hogy elcsavartad a pasim fejét. Pedig minden tökéletes volt!
--Annyira azért nem --motyogtam a bajszom alatt (de hülye kifejezés!), a cipőmet tanulmányozva.
--Mi van?! Ha akarsz valamit mondd hangosan! --üvöltötte az arcomba Lea - mondjuk nem értettem miért, de mindegy, kibírtam.
--Volt saját pasid, akkor miért kellett a másé? --kérdezte Aida, aki a falnak dőlt neki. Nem kiabált, olyan hangja volt, mint a felnőtteknek a leszidásnál: nyugodt, de érezhetően dühös.
Úgy döntöttem jobb, ha meg se szólalok. Ők anélkül is tudnak szidni, és hát mondjanak amit akarnak. Értem én, hogy Zsani kikészült a szakítástól, és így vezeti le a feszültséget. A többiek meg, mint jó barátnők, segítettek neki a fejemhez vágni a válogatott szidalmakat. Micsoda szerencse, hogy a magyar szókincs ilyen téren hatalmas, az öt perc alatt nem hallottam kétszer ugyanazt a szót. Piros pont nekem, amiért nem borultam ki, de hát már nem tudom őket komolyan venni. Mondjuk az kicsit félelmetes volt, mikor Ivana nem akart kiengedni az ajtón, én meg azt hittem, hogy túszul ejtenek, és hozzákötöznek a vécéhez, vagy valami ilyesmi (ezt azért kinézem belőlük), de csengetéskor még utoljára úgy emlegettek, mint "örömlányt" (nem pont így, de ez a szinonima szebben hangzik), majd siettek órára.
Szende Gábor már épp csukta volna be az ajtót, mikor odaértem, de nem szidott le. Gyorsan leültem Szabina mellé, aki ma már jött suliba.
--Beni keresett óra előtt --súgta a fülembe, miközben a tanár úr a naplót írta. --Tényleg szakítottatok?
--Ő mondta?
--Ja, de amúgy is rájöttem, elég ránézni a meggyötört fejére --mondta, majd sokkal halkabban folytatta. --És... az igaz, hogy Márk miatt...?
--Na jó, és EZT ki mondta? --kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél, mert páran felénk fordultak.
Szabina látszólag meglepődött a reakciómon, de ugyanúgy folytatta.
--Hát... az van, hogy... a folyosón hallottam egy lánycsapatot beszélgetni...
--MI?!
--Khm, Melitta --nézett fel a tanár a naplóból.
--Elnézést tanár úr, csendben leszek --mentegetőztem.
--Nem, nem. Úgy értettem gyere felelni! --invitált a táblához. Lassan tápászkodtam fel, nem pont erre vágytam. --A többiek folytassák a múlt órán elkezdett fordítást!
A felelésem gyorsan lezajlott, feltett pár kérdést az olvasmánnyal kapcsolatban meg rákérdezett néhány szóra, majd egy négyessel leültetett. Az óra végéig csendben voltam, csak csengetéskor kérdeztem meg Szabinát, hogy szerinte Beni is tudja-e, hogy mi a helyzet Márkkal.
--Nem hinném --felelte elgondolkozva. --Szerintem akkor nem így viselkedne...
Nem volt időm tovább faggatni, hogy mire utalt ezzel, mert Mono megragadta a kezem, és kirángatott a folyosóra. Meg sem álltunk az egyik eldugott sarokig, ahol aztán lelkesen mesélte, hogy Petitől a szülinapjára egy láncot kapott, és azt hitte ennyi, de kiderült, hogy ma még vár rá egy meglepetés, csak az A-s srác nem akarja elárulni hova viszi. Tudom, hogy ez mennyire fontos Monónak, mégse tudtam 100%-osan rá koncentrálni, mert magamon éreztem a lányok pillantását. Lehet, hogy hülyeség, és tényleg megzakkantam, de idefelé is, ahogy elmentünk valakik mellett, hallottam, hogy röhögnek, meg láttam, hogy néztek rám, és hallottam, ahogy a nevemet mondják, meg mintha mutogattak volna...
Hirtelen Mono megragadta a vállaimat és megrázott.
--Minden rendben? --kérdezte az arcomat fürkészve. --Úgy néztél ki, mint aki mindjárt elájul.
--Nem, csak... Azt hiszem... Nem tudom... Lehet, hogy...
--Beszélj már normálisan! Mi van?! --rázott meg újra.
--Szóval --vettem mély levegőt. --Mindenki megtudta, hogy Márk miért dobta Zsanit, és én is ezért hagytam el Benit. És hát, hogy együtt vagyunk. És azóta úgy érzem, mintha mindenki bámulna meg röhögne rajtam.
Mono kérésére még elmondtam mi volt a mosdóban, meg mit mondott spanyolon Szabina, majd vártam a véleményét.
--Figyelj, ha ez tényleg úgy van, ahogy mondtad, az még nem a világ vége --mosolygott rám kedvesen. --Gondoljanak, meg mondjanak, amit akarnak, hisz ez csak rád és Márkra tartozik. Szeretitek egymást! Ennyi számít.
Igen, mindezt én is tudom, de valahogy abban a helyzetben ezt nem fogta fel az agyam (egyik pillanatról a másikra képes vagyok összezuhanni), és nagy szükségem volt arra, hogy valaki felhívja rá a figyelmem. Mono nyakába borultam, és megköszöntem a segítséget.
A következő szüneteket a teremben töltöttem Márk mellett, és próbálta figyelmen kívül hagyni Ivanát, aki direkt ott maradt, hogy a pillantásával lyukat égessen a hátamba. Most nem zavart, az ablaknál állva, beszélgetés közben csak a barátomra figyeltem, aki a közelségével erőt öntött belém, és már nem éreztem magam védtelennek se.
--Annyira azért nem --motyogtam a bajszom alatt (de hülye kifejezés!), a cipőmet tanulmányozva.
--Mi van?! Ha akarsz valamit mondd hangosan! --üvöltötte az arcomba Lea - mondjuk nem értettem miért, de mindegy, kibírtam.
--Volt saját pasid, akkor miért kellett a másé? --kérdezte Aida, aki a falnak dőlt neki. Nem kiabált, olyan hangja volt, mint a felnőtteknek a leszidásnál: nyugodt, de érezhetően dühös.
Úgy döntöttem jobb, ha meg se szólalok. Ők anélkül is tudnak szidni, és hát mondjanak amit akarnak. Értem én, hogy Zsani kikészült a szakítástól, és így vezeti le a feszültséget. A többiek meg, mint jó barátnők, segítettek neki a fejemhez vágni a válogatott szidalmakat. Micsoda szerencse, hogy a magyar szókincs ilyen téren hatalmas, az öt perc alatt nem hallottam kétszer ugyanazt a szót. Piros pont nekem, amiért nem borultam ki, de hát már nem tudom őket komolyan venni. Mondjuk az kicsit félelmetes volt, mikor Ivana nem akart kiengedni az ajtón, én meg azt hittem, hogy túszul ejtenek, és hozzákötöznek a vécéhez, vagy valami ilyesmi (ezt azért kinézem belőlük), de csengetéskor még utoljára úgy emlegettek, mint "örömlányt" (nem pont így, de ez a szinonima szebben hangzik), majd siettek órára.
Szende Gábor már épp csukta volna be az ajtót, mikor odaértem, de nem szidott le. Gyorsan leültem Szabina mellé, aki ma már jött suliba.
--Beni keresett óra előtt --súgta a fülembe, miközben a tanár úr a naplót írta. --Tényleg szakítottatok?
--Ő mondta?
--Ja, de amúgy is rájöttem, elég ránézni a meggyötört fejére --mondta, majd sokkal halkabban folytatta. --És... az igaz, hogy Márk miatt...?
--Na jó, és EZT ki mondta? --kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél, mert páran felénk fordultak.
Szabina látszólag meglepődött a reakciómon, de ugyanúgy folytatta.
--Hát... az van, hogy... a folyosón hallottam egy lánycsapatot beszélgetni...
--MI?!
--Khm, Melitta --nézett fel a tanár a naplóból.
--Elnézést tanár úr, csendben leszek --mentegetőztem.
--Nem, nem. Úgy értettem gyere felelni! --invitált a táblához. Lassan tápászkodtam fel, nem pont erre vágytam. --A többiek folytassák a múlt órán elkezdett fordítást!
A felelésem gyorsan lezajlott, feltett pár kérdést az olvasmánnyal kapcsolatban meg rákérdezett néhány szóra, majd egy négyessel leültetett. Az óra végéig csendben voltam, csak csengetéskor kérdeztem meg Szabinát, hogy szerinte Beni is tudja-e, hogy mi a helyzet Márkkal.
--Nem hinném --felelte elgondolkozva. --Szerintem akkor nem így viselkedne...
Nem volt időm tovább faggatni, hogy mire utalt ezzel, mert Mono megragadta a kezem, és kirángatott a folyosóra. Meg sem álltunk az egyik eldugott sarokig, ahol aztán lelkesen mesélte, hogy Petitől a szülinapjára egy láncot kapott, és azt hitte ennyi, de kiderült, hogy ma még vár rá egy meglepetés, csak az A-s srác nem akarja elárulni hova viszi. Tudom, hogy ez mennyire fontos Monónak, mégse tudtam 100%-osan rá koncentrálni, mert magamon éreztem a lányok pillantását. Lehet, hogy hülyeség, és tényleg megzakkantam, de idefelé is, ahogy elmentünk valakik mellett, hallottam, hogy röhögnek, meg láttam, hogy néztek rám, és hallottam, ahogy a nevemet mondják, meg mintha mutogattak volna...
Hirtelen Mono megragadta a vállaimat és megrázott.
--Minden rendben? --kérdezte az arcomat fürkészve. --Úgy néztél ki, mint aki mindjárt elájul.
--Nem, csak... Azt hiszem... Nem tudom... Lehet, hogy...
--Beszélj már normálisan! Mi van?! --rázott meg újra.
--Szóval --vettem mély levegőt. --Mindenki megtudta, hogy Márk miért dobta Zsanit, és én is ezért hagytam el Benit. És hát, hogy együtt vagyunk. És azóta úgy érzem, mintha mindenki bámulna meg röhögne rajtam.
Mono kérésére még elmondtam mi volt a mosdóban, meg mit mondott spanyolon Szabina, majd vártam a véleményét.
--Figyelj, ha ez tényleg úgy van, ahogy mondtad, az még nem a világ vége --mosolygott rám kedvesen. --Gondoljanak, meg mondjanak, amit akarnak, hisz ez csak rád és Márkra tartozik. Szeretitek egymást! Ennyi számít.
Igen, mindezt én is tudom, de valahogy abban a helyzetben ezt nem fogta fel az agyam (egyik pillanatról a másikra képes vagyok összezuhanni), és nagy szükségem volt arra, hogy valaki felhívja rá a figyelmem. Mono nyakába borultam, és megköszöntem a segítséget.
A következő szüneteket a teremben töltöttem Márk mellett, és próbálta figyelmen kívül hagyni Ivanát, aki direkt ott maradt, hogy a pillantásával lyukat égessen a hátamba. Most nem zavart, az ablaknál állva, beszélgetés közben csak a barátomra figyeltem, aki a közelségével erőt öntött belém, és már nem éreztem magam védtelennek se.
Mikor kicsengettek az ötödik óráról nem sok kedvem volt elindulni hazafelé, vagyis inkább végigsétálni a folyosón, de Márk odajött, és átölelt, közben a fülembe súgta: --Csak fogd a kezem és gyere!
És én nyugodt szívvel mentem vele.
És én nyugodt szívvel mentem vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése