Január 16., Hétfő

Vasárnap reggel Patrikkal épp reggeliztünk, mikor anya besietett a konyhába, és felvette a kocsikulcsot azzal a szándékkal, hogy megy apához a kórházba (megint). Ezt nem hagyhattam szó nélkül.
--Anya! Hová készülsz? --néztem rá felvont szemöldökkel.
--Apátokhoz --felelt, és már ment volna.
--Állj már meg! --szóltam rá. Nem igaz, hogy nem képes meghallgatni. --Az egy dolog, hogy minket magunkra hagysz egész napra, nem esünk kétségbe, de ha megfeledkeztél volna róla, akkor most emlékeztetlek: van ám még egy gyereked, aki csütörtök óta a nagyiéknál dekkol, és fogalma sincs róla, hogy miért!
--Majd Patrik haza hozza --legyintett türelmetlenül.
--Persze, és aztán mi lesz? --folytattam. --Úgy tervezted, hogy majd mi vigyázunk rá? Hát nem --emeltem fel a hangom annyira, hogy Patrik is felnézett a müzlis táljából. --Jobban tennéd, ha elmennél Jankáért, és elmagyaráznád neki, hogy mi a helyzet! Apa meg lesz nélküled is.
Anya a homlokát ráncolva nézett rám, azt hiszem sikerült meglepnem ezzel a kirohanásommal. De igazam volt! Attól, hogy apa kórházban került, még állt meg az élet. Tényleg nem érdekel egy kicsit se, hogy rólunk teljesen megfeledkezett, de hogy hugit képes lenne otthagyni a nagyiéknál, na az több a soknál! Szegényke nem is tud semmiről, biztos rosszul érzi magát. Legalábbis én biztos rosszul lennék, ha sokáig kéne minden ok nélkül a nagyiéknál lennem. Nem mintha nem szeretném őket, de... nem olyan jó a kapcsolatom velük, mint lehetne.
--Ezt mégis hogy képzeled? --szólalt meg anya egy kis gondolkodás után, és most is sikerült meglepnie. --Hogy mersz ilyen hangon beszélni velem?! --És belekezdett egy negyedórás beszédbe, amiben kikérte magának, hogy én kioktatom, sőt, leteremtem őt. Rezzenéstelen arccal hallgattam, de legszívesebben megint visszaszóltam volna, de tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre.
Patrik, mint mindig, most is próbált kimaradni ebből az egészből, de végül már nem bírta tovább, és megjegyezte, hogy anya most már igazán befejezhetné, és elmehetne... Jankáért. Na jó, ez tényleg hatott: drága jó édes anyukánk fújtatva hagyott ott minket, és az ablakból láttam, hogy a kórházzal ellentétes irányba indult el.

A ma reggel vidámabban indult. Készülődés közben zenét hallgattam és táncikáltam, alig vártam, hogy a kapun kilépve találkozzak Márkkal (este megbeszéltük, hogy együtt megyünk). Ha meglátom ugyanazt érzem, mint eddig, csak sokkal erősebben, és most már tudom, hogy azelőtt sem csak baráti szeretettel gondoltam rá. Azt remélem, hogy kettőnk kapcsolata nem változik meg gyökeresen, és az összes viccelődésünk és piszkálódásunk is megmarad. Én a magam részéről mindig is úgy gondoltam, hogy egy pár akkor tökéletes együtt, mikor a társad egyben a legjobb barátod is. De nem tudom, ki hogy van ezzel.
Épp akkor jött át az úton széles mosollyal mikor kiléptem a kapun. Intettem neki, de csak pár házzal arrébb köszöntöttük egymást úgy rendesen. Anyával még nem közöltem, mi a helyzet. Tegnap akartam, de a reggeli akcióm után nem tűnt túl jó ötletnek.
--Ez mindig így lesz? A házatok közelében még a kezedet se foghatom meg? --kérdezte Márk felvont szemöldökkel. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy ez kicsit rosszul esett neki.
--Nem, sajnálom, csak... még nem volt megfelelő időpont, mikor elmondhattam volna anyának mi a helyzet --sütöttem le a szemem. --Az az igazság, hogy jó napját kell kifognom, mert amúgy... nem igazán kedvel téged.
--Sejtettem. De miért?
--Igazából fogalmunk sincs. Úgy tippeljük valójában apukáddal van baja --mosolyogtam rá szomorúan. Való igaz, sokszor beszélgettünk már erről Patrikkal, de a pontos okot még nem tudtuk kideríteni.
Ahogy elértük a sulit egy furcsa, és egyben vidám vidám gondolatom támadt: pár nappal ezelőtt még barátokként sétáltunk innen haza, most meg... Mennyi minden meg  tud változni pár nap alatt! 
Kézen fogva léptünk be az épületbe, és a lélegzetem egy pillanatra elakadt. Nem voltam felkészülve rá, hogy Zsanival, vagy akár Benivel összefussunk, idegesen forgolódtam.
--Na jó, ha nem akarsz felvállalni, akkor inkább valld be! --torpant meg hirtelen Márk, és beállt elém.
--Nem! És sajnálom --hajtottam le a fejem. Ma már másodszor sikerült megbántanom. --Csak félek, hogy esetleg összefutunk Zsanival, és... hogy vajon mit fog mondani... vagy talán itt helyben megöl. Vagy ha Benivel, és akkor mi van, ha neked esik...
--Figyelj, ezen ne görcsölj --enyhült meg az arckifejezése, és átölelt. --Rajtunk kívül senki másra nem tartozik, hogy együtt vagyunk, szóval ne is érdekeljen a véleményük.
Nem lettem sokkal bátrabb, de a kedvéért úgy tettem, mintha összeszedtem volna magam. A teremben szerencsére csak a magyar osztálytársak voltak, akik már megszokták, hogy nyelvtanon mindig Márk mellett ülök, így nem érte őket meglepetés most sem. Elkerülte a figyelmüket az az aprócska tény, hogy fogtuk egymás kezét, de hát hétfő reggel első órában mit várok tőlük? Egyedül Ivana vetett ránk egy dühös pillantást, amiből egyenesen következett, hogy beszélt Zsanival, és mivel nem egy buta lány, így biztosan azt is rögtön levette, hogy miért volt a szakítás. Amilyen pletykás tuti, hogy órákon belül mindenki tudni fogja, remek.
Óra után kihívtuk a többieket a folyosóra, hogy biztosan tőlünk tudják meg a dolgot. Ott állt velünk szemben Lis, Mono, Paloma, Rafi, Leon és Áron, az egész drukkercsapat.
--Srácok, mondanunk kell valamit... --kezdte Márk, de Mono azonnal félbeszakította.
--Ugye összejöttetek?! Ugye?! --kérdezgette kettőnk közt forgolódva.
Rámosolyogtam Márkra, majd a többiek felé bólintottam egy aprót.        
--Na végre! --vigyorgott Leon, majd rácsapott egyet Márk vállara.
Közben Lis sikítozva a nyakamba borult, és konkrétan majdnem megfolytott. A többiek nem reagáltak ennyire kitörő lelkesedéssel, de kivétel nélkül mind vigyorogtak, és egymásnak mondogatták, hogy "Végre!" meg "Ezer éve erre vártunk" és "Mostantól nem kell a szenvedéseteket hallgatnunk". Ez utóbbit amúgy Paloma és Rafi állapította meg. Páran fura pillantásokat vetettek a vidáman nevetgélő társaságunk felé, de most nem éreztem furán, magam, a többiek elterelték a figyelmem.
Csak sajnos nem sokáig tartott ez a hangulat, mert törin ofő kiosztotta a féléviket...
--Gyerekek, a bizonyítványok nem lettek olyan jók, mint hittem --kezdte Kelemen. --Tudom, ez az első félév, még meg kell szokni az új iskolát, a tanárokat, de eleinte úgy tűnt, nem lesz semmi gondotok ezzel. A jegyeitek és a magatartásotok valahol október vége felé kezdett el hanyatlani, de a várakozással ellentétben nem indult el felfelé a félév közeledtével --magyarázta annak a három-négy embernek, akik figyeltek. --Egy jó hírem viszont van: senki se bukott. Kettesek vannak szép számmal, de a bukást sikerült elkerülnie mindenkinek. Na, akkor nézzük.
Természetesen egyesével, név szerint, apró megjegyzésekkel színesítve adta át az ellenőrzőket. Az enyém viszonylag jó lett, legalábbis én meg vagyok vele elégedve: majdnem mindenből négyest kaptam, egy-két hármas illetve ötös van még. Először a körülöttem ülőkét tudtam megnézni:

• Csongor jegyei szélsőségesek, mert szóban felelni nem hajlandó, így azokra mindig egyest kap, viszont egész okos, így a témazárók többségét hibátlanra írja.
• Monóé az enyémhez hasonlít azt leszámítva, hogy ötösök helyett neki a hármasai vannak többségben.
• Emma rajzból, és a magolós tárgyakból kapott ötöst, de a természettudományok többségéből még utolsó héten is felelnie kellett a négyesért (kémiából még így se sikerült neki).
• Leon mindenből kettes vagy hármast kapott, de azt mondja őt ez egyáltalán nem érdekli. Ő csak a társaság miatt jár ide. :)
• Szünetben nézhettem meg Márkét, akiét átlagosnak mondanám, és Lisette-ét, aki mindenből (!) ötöst kapott. Wow.

A nap egyébként nyugisan telt, a szüneteket vagy a lányokkal töltöttem, akiknek részletesen elmeséltem, miként jöttünk rá, hogy szeretjük egymást, vagy Márkkal, de persze nem akartunk feltűnést kelteni, így csak beszélgettünk, szerelmes pillantásokat váltottunk és párszor megfogta a kezem, de csak ha senki se figyelt.         
Holnap egyébként nagy nap lesz, Mono szülinapja. A lányokkal titokban nagyon készülünk rá, Lisette-el ma délután mentünk el megvenni az ajándékát, Paloma meg sütit fog sütni neki. Sokat gondolkodtunk, hogy mit is adhatnánk neki, mert ruhája ugye rengeteg van, ékszert meg... khm... biztos forrásból tudom, hogy Petitől kapni fog. Azt hiszem ének előtt láttam őket beszélgetni, nagyon aranyosak együtt, a srác tisztára oda van érte. Na de, az ajándék... Szóval arra jutottunk, hogy Lis valami könyvet vesz neki, és nem csak azzal a céllal, hogy fejlődjön a magyarja, én meg úgy döntöttem, veszek egy natúr, faszínű képkeretet, plusz festéket és mindenféle csillogós cuccokat, amikkel majd kidíszítem.
Először az én cuccaimat vettük meg, mert azok a pláza földszintjén kaphatóak, Lis pedig vett magának füzeteket, és csak utána mentünk fel az emeletre. Épp nagyban beszélgettünk, mikor hirtelen Lis eltűnt mellőlem. Nagyokat pislogva néztem körbe, majd meg is láttam pár méterrel hátrébb a földön egy sráccal együtt. Először ő pattant fel, majd sűrű bocsánatkérések közepette nyújtotta a kezét a barátnőmnek, aki megbabonázva nézett a tizenhét év körüli, magas, világosbarna hajú, bőrdzsekit viselő fiúra.
--Bocs, tényleg nagyon sajnálom --mentegetőzött még mindig, mikor közelebb értem.
--Semmi, jól vagyok --legyintett Lis mosolyogva.
--Rendben, akkor szia --mondta a srác fogkrémreklámba illő mosollyal, majd csatlakozott a barátaihoz, akik nem messze tőlünk röhögtek.
--Na, mehetünk? --rángattam meg a barátnőm karját, aki még egy perccel később is bámult a fiúk után.
Lis nem válaszolt, sőt csak azután szólalt meg, miután már megvettük a Monónak szánt könyvet (Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak).
--Hű, annyira.... helyes volt az a srác! Láttad? És rám mosolygott! És hozzá ért, és... á! --hadarta vidáman. Azt hiszem, kicsit bezsongott, mert még hazafelé is arról a pár percről beszélt, amit "együtt" töltöttek, sőt este telefonon is lefárasztott. Van egy olyan gyanúm, hogy holnap is meg kell hallgatnom.