Január 14., Szombat

Az igazat megvallva tegnap este nem jött álom a szememre, a sok agyalástól még a fejem is megfájdult. Éjfél körül hallottam, hogy Patrik még járkál és zenét hallgat a szobájában, ezért átmentem hozzá tanácsért. Jópár barátnője volt már, és tudomásom szerint nem minddel ő szakított.
Először bekopogtam, nehogy véletlenül megzavarjam valamiben, majd benyitottam.
--Mi az? Hangos a zene, nem tudsz aludni? --nézett rám kérdőn, és máris a gépéhez lépett, hogy lehalkítsa a Linkin Parkot. Ha tényleg ez lett volna a bajom, akkor egy átlagos báty biztos jól kiröhög, és még jobban felnyomja a hangerőt, de az enyém szerencsére sose volt olyan, mint a többség.
--Nem, nem az a gond --mondtam zavartan.
--Akkor mi bánt?
Nagyjából felvázoltam neki, hogy mi a helyzet, Patrik pedig eleinte érdeklődve, később elgondolkodva hallgatott. Egy kis időt kért, és láttam rajta, hogy komolyan belemerült a gondolataiba. Utána lassan kezdett el magyarázni arról, hogy ő mit szokott mondani a lányoknak, és hogy neki miket mondtak eddig. Végül azt tanácsolta, hogy semmiképp ne szóljak Beninek, hogy együtt vagyok Márkkal (az megcsalásnak számít, inkább higgye majd azt, hogy hamar kihevertem a szakítást), illetve ha tényleg nem akarok vele személyesen találkozni, akkor intézzem el telefonon (szerinte csak az e-mail és az SMS bunkóság). Még egy ideig beszélgettünk ehhez kapcsolódó dolgokról, de nagyon elálmosodtam, így gyorsan elmentem lefeküdni, nehogy ott helyben elaludjak Patrik ágyán.
Reggel, ha nem is az első, de a második dolgom az volt, hogy telefonáljak.
--Tessék --hallottam Beni kissé álmos hangját a vonal másik végéből.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem szólok bele telefonba, csak egyszerűen leteszem, de tudtam, hogy nem halogathatom tovább a dolgot.
--Szia, én vagyok.
--Mel! Mizu? --kérdezte vidáman. --Mehetnénk valahova délután, mit gondolsz?
--Ez... nem hinném, hogy jó ötlet --kezdtem, majd nagyot nyeltem. --Figyelj, valamit el kell mondanom.
--Te jó ég, nagyon komoly a hangod! --nevetett fel idegesen. --Mi a baj?
Vettem egy mély levegőt, hogy sikerüljön egyszerre kimondani.
--Beni... az az igazság, hogy... én már nem szeretlek --suttogtam.
--Mi...? Miről beszélsz? --értetlenkedett.
--Szakítok veled --sóhajtottam.
--De... Miért? És mi ez a hülyeség? Magyarázd meg! --Még sose hallottam ennyire riadtnak a hangját.
--Sajnálom.
--Ezt én nem értem, Mel, kérlek! --könyörgött. --Mit csináltam rosszul? Megbántottalak? Találkozzunk! Beszéljük meg!
--Nincs ezen mit megbeszélni. Döntöttem, vége --mondtam kíméletlenül. Fájt kimondani ezeket a szavakat, hisz sok szép pillanatunk volt együtt, de ennek így kellett történnie, mindkettőnknek jobb lesz ezután.
--Mel... --nyögte Beni, de aztán úgy döntött, hogy nem próbálkozik tovább, és köszönés után letette.
Megkönnyebülten sóhajtottam fel. Kétség sem fért hozzá, hogy megbántottam, de ahhoz képest, amennyire féltem, nem is ment olyan rosszul a dolog.
A délelőtt nagy részét a szobámban töltöttem, és a lányokkal beszéltem Skype-on. Konferenciahívás volt. :)
Nem említettem nekik, hogy dobtam Benit, és most már Márkkal járok, gondoltam azt jobb lesz személyesen. Helyette mindenféle hétköznapi dolgok voltak terítéken: Mono új ruhája valami estélyre, a félévi jegyek (majd a hét elején kapjuk meg), Aida menőzése az új pasijáról (talán Marco a neve, modell ő is), a balhés osztálytársak (Gabóék, Ivana) mostanában túlságosan nyugodt viselkedése (vihar előtti csend lenne?) és természetesen egy-két tanárt is jól kibeszéltünk (néhány nem túl kedves...). Egész véletlen, hogy mind egy időben voltunk fent, de úgy se beszéltünk csütörtök óta, szóval jó volt.
Elsőként Paloma lépett le, Rafival volt találkozója. Őt követte Mono, akinek az előbb említett estély miatt mennie kellett egy szépségszalonba. Lisette-el se sokáig beszélgettünk kettesben, neki meg ebédet kellett készítenie magának, mert egyedül volt otthon. Erről jutott eszembe, hogy én is nagyon éhes vagyok (fél tizenkettő lehetett), így kikapcsoltam a gépet. Kimentem megnézni, hogy meghozták-e már a kaját. Szerencsére igen, szokás szerint oda volt akasztva a kapura belülről. Már a kezdetektől így van megbeszélve a futárra, mivel nem mindig van itthon valaki pont akkor, mikor hozzák. Persze általában anya vagy apa haza ugrik dél felé, így max pár percet van ott a zacskó. És még sose nyúlta le senki! :)
Az ebéd után (paradicsomleves, spagetti) gondoltam bekopogok anyához, mert a csendből arra következtettem, hogy még alszik: de nem! A szobája üres volt. Biztos megint bement apához, csak elfelejtett szólni nekem. Patrik említette, hogy ma Lauráékhoz megy, de arról fogalmam se volt, hogy teljesen egyedül vagyok. Mivel megígértem Márknak, hogy ma én megyek hozzá, ezért muszáj volt felhívnom anyát.
--Tessék --vette fel az ötödik csörgésre.
--Szia anya! Merre vagy? Apánál?
--Igen. Miért? --kérdezte türelmetlenül. Azt hiszem minél hamarabb le akart rázni...
--Hát, csak szerettem volna szólni, hogy átmennék az egyik barátomhoz --mondtam gyorsan.
--Oké, persze, de ne maradj sokáig! Szia! --És letette. Hát kösz szépen. 
Gyorsan átöltöztem, mert mégse mehetek Márkhoz melegítőben, majd felraktam egy leheletnyi sminket, és mentem is át az úton. Szerencsére csengetnem se kellett, mert a házvezetőnő (és bébicsősz egyben) pont akkor lépett ki az ajtón az ikrekkel, és mondta, hogy nyugodtan menjek csak, Márk a szobájában van. Csendben lopakodtam a házban, szerettem volna meglepni a barátomat. Ha életemben először jártam volna náluk, akkor is pontosan tudtam volna, melyik a szobája, mert onnan eszméletlen hangos zene üvöltött, azt hiszem Green Day. Épp ezért nem is próbálkoztam a kopogással, egész egyszerűen benyitottam. Hát nem mondom, kicsit meglepődtem: a földön mindenféle kacat hevert, ruhák, tankönyvek, meg ilyesmi. Márk az ágy szélén ülve a playstationt nyomkodta, és csak egy pillanatra fordult az ajtó felé, de az épp elég volt: amint meglátott szó szerint leesett az ágyról!
--Szia! --integettem neki, és próbáltam túlüvölteni a zenét.
Márk azonnal a zenelejátszóhoz pattant, és kikapcsolta, majd villámsebesen elkezdte összeszedni a ruháit. Két perc telt el, mire odalépett, és lihegve köszönt.
--Bocs, nem vártalak ilyen korán --magyarázkodott levegőért kapkodva.
--Semmi baj, ezt megérte látni --vigyorogtam. --Vicces volt, ahogy próbáltál rendet rakni.
--Úgy gondolod? --mosolygott rám, majd megcsókolt. Már vártam. :)
Utána egy darabig csak a földön ülve beszélgettünk. Elmeséltem, hogy mi volt Benivel, mire ő elkezdett nevetni, de úgy, hogy percekig fetrengett a földön. Kérdőn néztem rá, fogalmam se volt, hogy most mi van.
--Fúúú, de szívesen megnéztem volna élőben, hogy milyen fejet vágott! Biztos sokkolta a hír! --mondta, majd megint nevetni kezdett.
--Naaaa! Tudom, hogy nem kedveled, de ez akkor se szép dolog --szúrtam le, de persze nem tudtam rá haragudni. --Én is kíváncsi vagyok, hogy mi van Zsanival, mégse röhögök rajta.
--Jó, oké, nem röhögök --ölelte át a vállam fél karral. --Legalábbis amíg itt vagy --tette hozzá halkan.
--Hé! --néztem rá összehúzott szemekkel, de ezt már én se bírtam nevetés nélkül.
Mielőtt elkezdtünk filmet nézni, még megbeszéltük, hogy a kapcsolatunkat majd személyesen mondjuk el a barátainknak. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ez nagy dolog, és megérdemlik, hogy így tudják meg. (Kiderült, hogy míg a lányok az én fülemet rágták, addig a fiúk mind Márkot győzködték, hogy próbálkozzon nálam még egyszer...)
Anya kérését figyelmen kívül hagyva hétig náluk voltam, és csak A tégla és a Viharsziget után mentem haza. Egyébként mindkét filmet Márk választotta, de úgy igazán egyik se nyerte el a tetszésemet. Egyszer meg lehet őket nézni, de semmi több. Legközelebb viszont én dönthetem el mit nézünk, szóval kiszúrásképp tuti valami romantikusat fogok választani. Jó tudom, kicsit gonosz vagyok, de nem baj. Még az is lehet, hogy Márk imádja az ilyen filmeket, csak soha, senkinek nem vallotta be eddig. (Vagy még ő maga se tud róla.)