Október 29., Szombat

Stella versenyének napja.
Nagy nehezen sikerült rávennem anyát, hogy elengedjen, így délelőtt tízkor Márkkal a suli előtt vártuk a többieket. Elég sokan ígérték, hogy jönnek, ezért találtuk ki, hogy akkor mind menjünk együtt. (Meg azért is, mert egyedül sose találnék oda.)
Az idő egyébként ma egész jó volt, a szél napok óta először nem fújt, és végre megint kisütött a nap. Túlzás lenne azt állítani, hogy meleg volt, de a bőrdzsekimet pont erre az időre találták ki. Mindez teljesen olyan érzést keltett bennem, hogy inkább vagyunk közelebb a nyárhoz, mint a télhez. De, mindegy.
Lassan megérkeztek a többiek is, elsőként Rafi és Paloma kézen fogva. Igen, a randijuk remekül sikerült, és azóta dúl a love. A suliban próbálják visszafogni magukat a tanárok miatt, de most semmi akadálya nem volt, hogy kimutassák az érzelmeiket. Minket nem zavar. Olyan aranyosak!
Kicsit később futott be Ági és Kelly, majd Leon. Az utóbbit nagyon vártuk, mert ő tudta hova is kell menni pontosan. Mind átsétáltunk a buszmegállóba, és vártunk.
--Érdekes verseny lesz, az már biztos --mondta Leon. Mind kérdőn néztünk rá, úgyhogy elmagyarázta, mire is gondol. --Stella olyan... --a kezével maga mellett mutogatott, utalva arra, hogy Stella egy kicsit túlsúlyos. --Szóval értitek, na! Kíváncsi vagyok, hogy fog lovagolni.
Elsőre szúrósan néztem rá, de aztán a többiek nevetését hallva én is elmosolyodtam. Végül is igaza van, ezen már én is elgondolkodtam.

A pálya a város szélén áll (ugye a Balatonnal ellentétes oldalon), szerencsére épp előtte van egy buszmegálló, oda érkeztünk meg 11 óra körül.
--Na, mikor is kezdődik? --nézett körbe Rafi. 
--Hát, asszem majd most... --vontam meg a vállam. Én sem tudtam pontos időpontot.
--Akkor menjünk be! --szólt Márk, és elindult a kapu felé.
Még meg se láttuk a lovakat, az illatuk máris bekúszott az orrunkba. Paloma halkan fújolt, Kelly pedig az arca előtt legyezett a kezével. Aztán hirtelen Ági felkiáltott:
--Nézzétek! Ott van Stella! --mutatott a gyakorlópálya felé.
Mind arra néztünk, és tényleg: ott állt egy gyönyörű szürke ló kantárát fogva, és egy középkorú kopasz férfivel beszélgetett. Aztán egyszer csak odapillantott felénk, mi pedig két kezünkkel integetve indultunk el felé. Arcán látszott, hogy meglepődött, ennek ellenére mosolyogva intett vissza. Közelebb érve láttam, hogy eléggé meghatódott azon mennyien eljöttünk drukkolni neki.
A verseny egyébként elég unalmas volt, a fiúk végig poénkodtak. A mellettünk álló (mert itt nem volt ülőhely!) emberek mind ránk szóltak egyszer-kétszer. Végül Stella egész jó eredményt ért el, ha jól emlékszem negyedik lett a csoportjában.
Utána mind elmentünk a mekibe egy késői ebédre. Érdekes egy csapatot alkottunk, de ott is jól éreztük magunkat. Sajnos én nem maradhattam sokáig, mert anyáék holnap reggel indulnak. Most a plázánál felvettek, és együtt vittük el Jankát a nagyiékhoz.
Nyáron jártunk utoljára a faluban, úgyhogy a anya szülei nagyon örültek nekünk. Megmutatták az új állataikat (kacsák minden mennyiségben), kaptunk sütit (kakaós kalács), és válaszolgattunk a szokásos kérdésekre ("Igen, jól vagyunk.", "A suli jól megy.", "Sok barátom van." és az elmaradhatatlan "Fiú? Dehogy! Nincs.").

Október 26., Szerda

Megint elhanyagoltam a naplómat, de nem volt erőm írni. Minden két héttel ezelőtt, 10-én kezdődött...

A suliban minden rendben volt, leszámítva a két tesit, amit esőben is az udvaron töltöttünk. Táncon elkezdtük összeállítani a koreográfiát, egész órán meg se álltunk.

Mire hazaértem hullafáradt voltam, mondtam is anyunak, hogy ledőlök egy kicsit pihenni. Később feljött megnézni. Gondolom láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert a homlokomra tette a kezét, és már rohant is a lázmérőért. Jól érezte: 38.4

Rögtön hozta is a teát, lázcsillapítót, majd kijelentette, hogy másnap nem mehetek suliba.

A lázam nem ment lejjebb, hiába tömött tele gyógyszerrel. Szerdára elkezdtem köhögni is, úgyhogy mentünk a dokihoz. Az megállapította, hogy elég komoly torokgyulladásom van, majd jövő héten jöjjek vissza. Egy nagy zacskó gyógyszerrel és vitaminnal tértünk haza, amiket anya minden nap háromszor belém diktált. Ismét bebizonyosodott, hogy nincs ősz betegség nélkül.

Hangom nem sok volt, így az osztálytársakkal neten tartottam a kapcsolatot. Mindenki jobbulást kívánt, és biztosítottak róla, hogy nagyon-nagyon hiányzom nekik. Márk mindenáron át akart jönni, de mondtam neki, hogy nem akarom megfertőzni.

Beni is sokszor írt, plusz felvette nekem az új lépéseket, amiket Ábel tanított, hogy képben legyek. Örülök, hogy gondolt erre, így könnyebben bepótolom majd, amiket kihagytam.

A napok lassan teltek, nem tudtam mihez kezdeni. A legtöbb időt ágyban töltöttem. Olvastam, zenét hallgattam, tévéztem, és unatkoztam. Nem sok erőm volt, néha még a fürdőbe is alig tudtam kivonszolni magam. A leckéket mindig megkaptam, de volt, amit nem értettem, így azokat kicsit nehezen tudtam pótolni.  

A dokinál még kétszer jártunk, de mivel nem sokat javultam, így ma engedett először iskolába. Reggel a kapuban szó szerint Márk nyakába ugrottam.

 --Nekem is hiányoztál --mondta nevetve. --Most már jól vagy?

--Igen --válaszoltam, miközben beszálltunk apu kocsijába. A szüleim azt mondták, legalább ezen  a pár reggelen ne gyalogoljak, nehogy megint beteg legyek. Nem ellenkeztem, egyrészt azért, mert igazuk volt, másrészt pedig ha jól viselkedek talán elengednek Stella versenyére.

 A suliba érve Mono, Lisette és Paloma egyszerre támadtak le: csoportos ölelés! A többiek vigyorogva figyeltek minket. Mikor elengedtük egymást, akkor a fiúk (Rafi, Áron, Leon) jöttek oda megveregetni a vállam. 

Rögtön az első órán az ofő is nagyon örült, hogy meggyógyultam. A második mondata persze már az volt, hogy pótoltam-e, amiről lemaradtam. Nagyjából a többi órán is ugyanaz a párbeszéd játszódott le köztem és a tanárok közt, úgyhogy nap végére már eléggé untam. Még jó, hogy ma csak öt óránk volt.

Aztán spanyol előtt volt egy kisebb balhé. Monóval és Márkkal (elkísért) sétáltam a terem felé, mikor megjelent Beni. Arca azonnal felvidult, odajött, és megölelt. Épp nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit (gondolom meg akarta kérdezni hogy vagyok), mikor Márk megszólalt.

--Nincs jobb dolgod?

Olyan bunkó volt a hangja, hogy hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

--Neked meg mi bajod van, haver? --kérdezte Beni, látszólag ő is meglepődött.

--Menj a francba! Nem vagyok a haverod! --kiabálta Márk.

Nem akartam ezt tovább hallgatni, úgyhogy sarkon fordultam, és kirohantam az udvarra. Egy szál pulcsiban eléggé fáztam, de nem érdekelt. A lépcsőn állva a könnyeimmel küszködtem. Nem is tudom mi ütött Márkba! Miért viselkedett így Benivel? Ő csak érdeklődni akart, hogy vagyok. Vajon mi van vele mostanában? Lehetetlenül viselkedik! Ajjj.

Nem sokkal később Monó jött utánam, kezében a kabátommal.

--Hogy vagy csajszi? --nyújtotta oda kedvesen. --Gondolom nem akarsz megint beteg lenni.

--Nem, és köszi. --Á, de jó volt felvenni a kabátom. Huh, már nem is fáztam annyira. --El sem hiszem, hogy Márk így viselkedett --sóhajtottam.

Monó nem válaszolt, csak behúzott magával az épületbe. Azért láttam az arcán, hogy megvan a saját véleménye, de nem mondta. Mindegy, talán jobb is. Gondolom megint azzal jött volna, hogy Márk szerelmes belém. Nem tudom, igaza lehet? A szombati mozizás után is olyan fura volt, most meg ez a jelenet... (Tényleg, folytathatták mikor kirohantam?) Végül is könnyebb lenne, ha mindezt a féltékenység számlájára írnánk, de nem tudom. Még mindig nem hiszem, hogy így van. Már azt sem tudom, mit higgyek. Nem tudom, nem tudom, nem tudom!

A folyosón egyikőjüket se láttam már, biztos mentek a saját órájukra. Per pillanat nem vágytam a találkozásra, de hát ez persze elkerülhetetlen volt. A negyedik-ötödik órán (és a szünetekben is) Márk folyamatosan engem figyelt, de nem mert odajönni hozzám. Biztos azért, mert olyan szúrós tekintettel néztem. Nem voltam rá kíváncsi, ez az igazság! A viselkedése miatt haragudtam rá, és ezt ő is pontosan tudta. Majd megbocsátok neki, ha mindent elmagyaráz, és bocsánatot kér.

A suliból egyedül mentem haza, így már viszonylag hamar ihattam egy jó forró teát. Nem volt jó ötlet kabát nélkül kimenni az udvarra. Remélem nem leszek megint beteg - még az előzőből sem lábaltam ki teljesen. Csak egy órát voltam egyedül, anyáék ma hamar megjöttek. Elvileg az utazás előtt már nem is mennek dolgozni. Ennek azért örültem, mert így apa tud segíteni a tanulásban. (Ha az angolhoz nem is, a számokhoz nagyon ért.) Akkor is  együtt matekoztunk, mikor csengettek. Kicsivel később anya felkiabált, hogy Márk van itt.

Lerohantam a lépcsőn, majd felvettem a kabátom, és már kint is voltam (nem értem Márk miért nem jött be). 

--Szia --intett szomorúan. --Hallod, nagyon sajnálom. Hülyén viselkedtem --vallotta be.

--Eléggé -feleltem hűvösen.

--Tényleg bocs. Én... --túrt bele a hajába --, nem is tudom mi volt velem.

Kicsit kezdtem megenyhülni, mert láttam mennyire rosszul érzi magát.

--Jól van. Te nem ismered, de Beni a barátom. Talán nem tartod szimpatikusnak, de a kedvemért viselkedj normálisan vele, rendben?

--Igen --bólogatott. --Akkor... szent a béke? --kérdezte félve.

--Hát persze --mosolyodtam el. Nem akartam sokáig haragban lenni vele, mert mégis a barátom, de azért éreztetni akartam, hogy ez most rosszul esett.  --Amúgy miért nem jöttél be?

--Hát... anyukád nem hívott....

--Mi?! --kerekedett el a szemem. 

--Asszem nem kedvel --húzta el a száját. --De most muszáj mennem. Reggel találkozunk.

--Szia! --intettem utána.

Bent rögtön letámadtam anyát, és kérdőre vontam, hogy miért hagyta Márkot odakint ácsorogni. A kérdésre nem válaszolt rendesen, terelte a témát, úgyhogy idegesen csaptam be magam mögött a szobám ajtaját.

--Mi történt? --kérdezte apa.

--Anyának mégis mi baja van Márkkal? Utálja ha átjön, most meg be sem hívta! --mutattam az idegesen ablak felé. Odakint sűrű, sötétszürke felhők takarták el az eget, a szél pedig úgy fújt, mint egyszer. --És még engem szúr le, hogy sokáig voltam kint, még újra megbetegszem! Hah!

 --Nem tudom, talán az apja miatt... --gondolkozott apa. --Azt mondta nem szimpatikus neki az a férfi.

Ezzel annyiban is hagytuk a dolgot, inkább segített befejezni a házit. Utána meg én segítettem neki pakolni a bőröndjébe.

Október 8., Szombat

Wááááá, úristen!!! Csak nem féltékeny? Hihi. Na jó, kezdjük inkább az elején. 
A pénteki nap úgy indult, mint bármelyik másik: szóval Márk várt reggel, a változatosság kedvéért megint késtünk egy kicsit, semmi extra. Irodalmon Kelemen ideges volt a fogalmazások miatt, de mivel még nem fejezték be a javítást, így nem mondott semmi konkrétat. Csak olyanokat motyogott az orra alatt, hogy "Szégyen, néhányan még a saját nyelvükön sem tudnak rendesen fogalmazni.", meg "Szerintem nem is olvastátok a művet.", ez pedig nem sok jót ígért...
A szünet is rendben volt, mindenki elfoglalta magát valamivel: Matt Leonnak magyarázott a tegnapi kémiával kapcsolatban (neki is ő segített, így sikerült szereznie néhány hármast); Gabó valami új Fifa játékról beszélt Tomival; Emma éppen Kelly kezére  rajzolt (?!); jó néhányan elmentek büfébe, de a többség azért matek házit írt. Körbenéztem, majd odaültem Paloma mellé, úgyis rég beszélgettünk.
--Szia! Mizujs? --kérdeztem vidáman.
--Képzeld --kezdte, majd oldalra nézett, és suttogásra fogta --, Rafival hétvégén randizunk!
--Mi?! --kiáltottam fel kicsit hangosabban a kelleténél, úgyhogy vissza vettem a hangerőből. --Az szuper! Mi lesz? Júj, mindent tudni akarok! Mesélj csak!
Paloma felnevetett.
--Hát elvileg, ha jó idő lesz... --direkt lassan mondta, engem meg majd megölt a kíváncsiság. --Bár az is elég, ha nem esik... és nincs szél... --gondolkodott tovább.
--Na, mond már!
Erre csak még jobban nevetett. Szép, még hasonlít is Rafira: képes ugyanúgy nevetni - ha nem jobban.   
--Jó, jó --emelte maga elé a kezeit. --Szóval Pesten van egy kiállítás, csomó jó fotóval, és beszéltünk róla, hogy mindkettőnket érdekelne. Így azt nézzük majd meg!
Egy kiállítás, mint első randi? Nem rossz. Főleg, ha egyezik az ízlésük, nem is mondom. Ebből még bármi lehet. De annyira örülök nekik! Jól mutatnak együtt, még kicsit hasonlítanak is egymásra (biztos a latin vér miatt).
Megeskettem Palomát, hogy minden részletet elmesél majd, aztán visszamentem a helyemre. Egy izzasztó matek után (megint kaptunk három feladatlapot) mentem a "kedvenc" spanyolomra. Szende Gábor igazán kitett magáért, igeragozás volt, mindenkinek jutott öt ige. Élmény volt, komolyan mondom. (Ez gúny akart lenni.)
Na és ki várt az ajtóban óra után? Igen, ő bizony: a vörös tincseivel és az összes szeplőjével együtt. Gyorsan Szabinához fordultam, aki egész órán sejtelmesen mosolygott. Ezért még számolunk! --tátogtam hangtalanul. Mi az, hogy ő tudta (mert biztos tudta), és nem szólt? Akkor legalább fel tudtam volna készülni rá, de így? Totál meglepődtem. Még jó, hogy meg tudtam szólalni! Néha ugyanis a meglepő helyzetekben lefagyok. Ritkán, de előfordul.
--Szia Beni! --próbáltam mosolyogni, remélem sikerült.
Mivel nem nézett rám furán, gondolom igen. Huh.
--Szia! Figyelj --mondta --, öhm... Húha... Nem igazán tudom, hogy kérdezzem... --kipirult arccal próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. --Szóval szombaton... --Mi lesz szombaton?! Istenem, annyira zavarban volt, hogy attól féltem még óra alatt is ott fogunk állni. --Eljönnél velem moziba?
Végül csak kibökte.  Elsőre nem is tudtam, mit kéne mondanom.
--De ugye nem randi? --kérdeztem hirtelen. Beni szeme elkerekedett, a mosoly pedig leolvadt az arcáról. --Jajj, úgy értem --javítottam ki magam --, hogy tényleg jó fej vagy, de még nem ismerlek úgy igazán. Szóval, egyelőre csak barátkozni szeretnék. Érted, ugye?
Ezen elgondolkodott egy pillanatig, én meg átkoztam magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem. Nem is értem, hogy jött ki a számon az a randis mondat! Hihetetlen.
--Rendben --hangja halk volt és nyugodt. --Csak barátként eljössz velem?
Ez teljesen úgy hangzott, mintha megbékélt volna a helyzettel (remélem), úgyhogy igent mondtam. Még számot cseréltünk, és megbeszéltük mikor/hol találkozunk, aztán mindketten mentünk a saját termünkbe.

Így ma egész reggel ideges voltam, hogy mit vegyek fel. Oké, megbeszéltük, hogy nem randi, de akkor is! Ki kellett valahogy néznem! Anyának hisztiztem egy sort, de nem hatotta meg a dolog, azt mondta oldjam meg egyedül a dolgot. Aztán sikerült is megoldanom: felkeltettem Patrikot, és megkérdeztem, hogy a kettő közül melyik tetszene neki jobban. Komolyan úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Nem értem miért: nem az összes ruhámból kellett választania, én már kivettem a két lehetséges öltözetet! Nagy nehezen rámutatott a bal kezemre, így végül a zöld csíkos, hosszú fazonú garbómat vettem fel csőfarmerrel.
A plázához apa eldobott kocsival, mert pont arra volt dolga, így elég hamar érkeztem. Alig tíz perce ültem a megbeszélt helyen, mikor befutott Beni. Fehér, mintás hosszú ujjú pólót, és sötétkék farmert viselt. Teljesen hétköznapi ruhák, mégis... óh! Nagyon jól nézett ki bennük! Figyelmeztetnem kellett magam, hogy ez nem randi.
Valami akció filmet néztünk a moziban, de úgy igazából egyikünknek sem tetszett. Egy sarokban ültünk, és végig röhögtük az egészet. (Főleg azért, mert Beni saját maga szinkronizálta a történetet, ami így nagyon vicces volt.)
Később beültünk a mekibe, és beszélgettünk. Mindenféle téma előkerült, de leginkább a zenéről volt szó. Kiderült ugyanis, hogy neki is hasonló az ízlése, mint nekem. Vagyis ő is előnyben részesíti a magyar előadókat, akárcsak én, de amíg én Hooliganst hallgatok, addig ő Tankcsapdát. Ez hasonló, nem? Végül is az a lényeg, hogy magyarok.
Összességében nagyon jól éreztem magam, délután jött értem apa. Imádtam minden percet, amit Benivel töltöttem, nagyon jó srác. És talán (TALÁN!) egyszer ez nem csak barátság lesz. Ő akarja, és én... ezek után bennem is felvetődött a dolog, hogy randi... vagy ilyesmi. Na mindegy, majd meglátjuk mit hoz az élet.
Otthon épp anyának meséltem a napom, mikor csengettek. Kimentem a kapuhoz, és ott volt Márk. (!)
--Szia! Hát te?
--Téged kereslek --mondta komolyan. --Már voltam itt, de anyukád közölte, hogy moziban vagy.
--Igen, de... valami baj van? 
Egy percig hallgatott, aztán sértődötten (!) megkérdezte, hogy ki az a Beni. Néztem rá némán, aztán elnevettem magam. Olyan arcot vágott! Csak nem vagy féltékeny? --akartam tőle kérdezni,  de végül csak annyit mondtam, hogy egy barát.
--Szóval ez nem randi volt?
Úristen mi ez, vallatás?! Mi van Márkkal?!
--Dehogy! --Most már furán néztem rá. --De... te most azért jöttél, hogy kérdőre vonj?
--Ó nem, bocsi. Csak... Mindegy. Szia!
Lesütötte a szemét, majd megfordult, és elment. Még utána szóltam, de nem fordult meg. Mikor láttam, hogy lehajtott fejjel belép a házba, én is bementem. Nem értettem mi baja, de arra fogtam, hogy biztos rossz napja volt. Nem volt sok időm ezen rágódni, mert csörgött a mobilom, úgyhogy rohantam is fel a szobámba.
--Na mi volt azzal az Adam Hicks-hasonmással? --kezdte Mono köszönés nélkül. --Tudom, hogy vele voltál, ne is próbáld tagadni. Minden tudni akarok!
Felnevettem, majd mindent elmeséltem. (Márkot kivéve, mert azt én magam se értem.)

"Na mi volt azzal az Adam Hicks-hasonmással?"

Október 6., Csütörtök

És 900, köszi <3 :) 

Összességében ez egy elég furcsa nap volt.
Alig vártam, hogy beérjünk a suliba, mert mindenképp ki akartam Ericet faggatni a fellépéséről. Mondjuk hiába siettünk, mert Eric késett, így csak az első szünetben tudtunk beszélni.
--Na mi volt? Hogy sikerült?
--Hát... mondhatni imádtak a gyerekek --válaszolta mosolyogva. --Egyszer eljöhetnél megnézni.
--Persze! Mindenképp.
--Oké, majd az első sorba foglalok neked helyet.
--Köszi --mondtam nevetve. 
Szerintem tök szuper, ha valaki játszik valamilyen hangszeren. És egy igazi tehetség sokkal menőbb, mint egy sportoló. (Bár ez a fizetésükön nem mindig látszik meg, de mindegy.)
Egy fárasztó angol után (egész órán nyelvtanoztunk) odajött hozzám Stella. Kicsit meglepődtem, mert eddig nem igazán beszéltünk egymással egy-két szónál többet.
--Mel! Beszélhetnénk... négyszemközt? --kérdezte, közben Márk felé pillantott.
--Persze --válaszoltam. --Márk, megtennéd, hogy előremész?
Márk vetett egy fura pillantást Stellára, de aztán bólintott, és már ment is az osztálytermünk felé. Ugye nem sértődött meg?
--Figyelj, öhm... szeretnék kérni tőled valamit. --Stella látszólag zavarban volt. --Három hét múlva szombaton, 29-én, lesz egy versenyem, és... és szeretnélek meghívni. --Kicsit elmélkedtem azon, hogy mire akar kilyukadni. Egy meghívás miatt görcsöl ennyire? --Tudod, te a legtöbb osztálytárssal jóban vagy, és ha eljössz, talán... talán ők is eljönnének. Félek meghívni mindenkit külön-külön, mert hátha kiröhögnek, tudod --magyarázta szomorúan. --Te olyan népszerű vagy, a kedvedért biztos eljönnének!
Ó! Ezen még sosem gondolkoztam el. Valóban sok emberrel jóban vagyok, de tényleg népszerű lennék? És ha igen, akkor annyira, hogy a kedvemért eljönnek egy versenyre, pedig nem is szeretik a lovakat? Hát én nem is tudom...
Szegény Stella! Közben az is átfutott az agyamon, hogy ennyire nincs önbizalma? Nem csak erre az esetre gondolok, hanem úgy általában. A többiekkel nem nagyon szokott beszélgetni, talán Ágival láttam többször is. De biztos vannak barátai, ugye? (Ugye?)
Kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, Stella meg tágra nyílt szemekkel várta a válaszom.
--Ó, bocsi! Igen, persze! --mondtam gyorsan. --Megpróbálok elmenni!
--Köszi! Az szuper lenne. --Sikerült felvidítanom, széles mosollyal az arcán sétált végig a folyosón.
Aztán meghallottuk a csengőt, és teljesen kétségbe estünk. Gyorsan berohantunk a terembe, felkaptuk a tesicuccunkat, és máris az öltözőben voltunk. A többiek már rég elkészültek, és kivonultak a pályára, mikor mi még le sem vetkőztünk. Azt hiszem megdöntöttem a saját rekordom, 2 perc alatt elkészültem. Bevártam Stellát, és együtt siettünk az udvarra.
 Németh Attila vettet ránk egy unott pillantást, majd odaszólt Ivanának.
--Lengyel! Hányadik körnél jársz?
--A másodiknál, tanár úr!
--Akkor nektek hét kör bemelegítés --fordult oda hozzánk --, gyerünk!
Szerencsére túléltük az órát, és a nap többi részét is. Hazafelé megemlítettem Márknak a díjugrató versenyt, aki csak megvonta a vállát. Azt mondta nem nagyon érdekli a dolog, de ha szeretném szívesen elkísér. Hát akkor ez már plusz két néző. Remélem a többieket is sikerül meggyőznöm. Nem is tudom, kicsit mintha bűntudatom lenne amiatt, amit Stella mondott. (Mert én olyan..., ő meg nem.)
Otthon megírtam a leckémet, tanultam spanyolra, majd leültem a gép elé. Közben hazajöttek anyáék, és lehívtak mindenkit a nappaliba.
--Miről van szó? --kérdezte Patrik unottan.
--Nos gyerekek, az a helyzet --kezdte anya --, hogy az őszi szünetben el kell utaznunk Londonba. --Mi?! Megyünk Londonba? Anya feltette a kezét, mielőtt bármit kérdezhettem volna. --Még nem találtuk meg a legjobb megoldást, de valószínűleg Janka a nagyiéknál lesz, ti, nagyobbak pedig itthon maradtok.
--Miénk lesz az egész ház? Klassz --kommentálta Patrik. 
--Ez még nem biztos! Csak jelenleg nincs jobb ötletünk.
A pár percnyi csöndet én törtem meg.
--De anya, azt ígérted tarthatok szülinapi bulit a szünetben. --Meg amúgy is, nem lesznek itthon a szülinapomon?!
--Hát nem tudom... Már ez is nagy szó, hogy itt hagyunk titeket, és még a bulit is engedjük?
--Anyuuuuuu, megígérted.
--Rendben van --egyezett bele végül. --Egy feltétellel: ha Patrik is itt marad.
Mindketten hevesem ellenkeztünk.
--Mi?! Nem!
--Tessék? Én legyek a bébisintér? Kizárt.
--Vagy így, vagy sehogy. Beszéljétek meg --mondta apa.
Könyörgő tekintettel néztem Patrikra, akit ez az egész egy cseppet sem érdekelt. Ne már, hogy csak akkor lehet bulim, ha ő is itthon lesz! Most tényleg rajta múlik minden. Jól van, ez a kör még nincs lefutva. Nem adom fel, bele fog egyezni. Muszáj lesz.
Anyáék még egy dolgot el akartak mondani, még pedig azt, hogy Jeremy is velük utazik, mivel hazatér a szünetben. Szerencsére utána visszajön majd, nem sokáig kell hiányolnunk. (Bár nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is hiányolná.)

"De biztos vannak barátai, ugye?"

Október 5., Szerda

Ez a rész több szempontból is közel áll a szívemhez...

Ma végre arra keltem fel, hogy nem esik az eső, sőt! Még a nap is sütött. Bár nem melegítette fel úgy igazán a levegőt, de azért jó volt látni, hogy még megvan. (Hetek óta bujkált a felhők mögött!)

Ilyen vidám gondolatokkal volt tele a fejem már reggel, öltözködés közben pedig táncra is perdültem a rádióból szóló Hooligans-számra. Egyébként az új kék, kötött pulcsimat vettem fel, amit tegnap kaptam.

Talán még nem említettem, de a héten eddig minden nap kék ruha volt rajtam. Ennek az oka, hogy vasárnap óriási győzelmet aratott a kedvenc focicsapatom. Úgy általában nem vagyok oda ezért a sportért, nem is szoktam meccset nézni, de ez a csapat a mindenem. Még abban az időben szerettem bele, mikor Londonban jártam suliba. Ott mindenki szurkolt egy londoni csapatnak, a rangadók idején mindenki piros (Arsenal) vagy kék (Chelsea) kiegészítőket viselt, amiért a tanárok se szóltak. Olyankor rá sem lehetett ismerni a lányokra, előtört belőlük az elkötelezett szurkoló. Az első ilyen alkalommal vették észre, hogy én még nem választottam magamnak csapatot. Mondanom se kell, rögtön mindenki lerohant, mindkét tábor meg akart hódítani. Megígértem nekik, hogy megnézem a meccset, és utána döntök. A Chelsea akkor vesztett, de nagyon tetszett a játékuk. Aztán hétfőn kék fülbevalót vettem fel, ebből mindenki rájött, melyiket is választottam. Szóval azóta Chelsea <3 

A konyhában minden a feje tetején állt. Anya és apa rohangáltak, és azt mondogatták, hogy "El fogunk késni, jajj!"

--Sziasztok! Minden rendben?

--Jajj, Mel! Késében vagyunk, el kéne vinned Jankát! --szólt oda anya.

--Anya...

--Ne most! Meg kell keresnünk a kulcsot meg a táskám!

--De anya...

--Mel! Mindenképp neked kell elvinned a suliba! --mondta most már apa is.

--De... --Én nem ezt akartam, de mindegy. Sőt, kifejezetten örülök, hogy Jankával együtt megyünk.

Inkább szó nélkül bementem a nappaliba: előszedtem anya táskáját a kanapé mögül, majd levettem a kocsikulcsot a könyvespolcról.

A konyhában anyuék még mindig körbe-körbe rohangáltak, de most már Janka is itt volt, reggelizett. Vidáman odaintett nekem, aminek kifejezetten örültem. Végre valaki foglalkozott velem.

--Hahó! --kiáltottam, mire anyuék megálltak és rám néztek. --Tessék! --tettem le a cuccokat az asztalra. Úgy néztek rám, mintha valami isten lennék. Megköszönték, majd két perccel később már ott se voltak. Szülők. 

Gyorsan felhívtam Márkot, hogy ma korábban megyek, mert még el kell mennem az ált. sulihoz is, erre mondta, hogy akkor ő is jön, hozza az ikreket. Ennek a hírnek Janka is örült, jóban van Bettivel és Petivel. Ha jobban belegondolok, ez érthető, mert Márk gyakran hozza magával őket, mikor átjön.

Épp a kabátomat vettem fel, mikor lejöttek a fiúk. Mindketten pizsamában voltak még, és álmos, értetlen tekintettel néztek rám. Inkább nem szóltam semmit, csak gyorsan kimentem. Nincs az isten amiért megvárnám, amíg beérnek a konyhába. Lassan már felnőttek, de éhen halnának, ha nem tennének eléjük kaját. A végén még engem találtak volna meg, ha észreveszik, hogy nincs elkészítve nekik semmi. És azt már nem!

Kint Janka már a Kovács ikrekkel játszott.

--Hogy van az, hogy mindegy milyen korán megyek, te mindig hamarabb itt vagy a ház előtt? --kérdeztem Márktól.

Erre nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. De most komolyan, ő mikor kel? Még sose kellett várnom rá.

Gyorsan elkísértük a kicsiket, és bármennyire is siettünk, épp hogy odaértünk becsengetésre. Alig szedtem elő a cuccomat, az ofő már ott is volt. Biztosított minket arról, hogy remekül haladnak a fogalmazásokkal, de valószínűleg csak keddre lesznek meg. Persze erre jó néhányan bekiabáltál, hogy "Miattunk nem kell sietni!", szóval csak a szokásos.

Szünetben volt időm, így jobban megnéztem magamnak Ericet, mert már órán is feltűnt, hogy valahogy más lett. És tényleg: szőke haját oldalra fésülte, csak egy-két elszabadult tincs súrolta a homlokát, feliratos póló helyett pedig világoskék inget viselt.

--Eric, hogy-hogy kiöltöztél? --kérdeztem rá, mert természetesen kíváncsi voltam. Lehet, hogy hamar fogok megöregedni, de nem baj, tudnom kellett.

--A második óra után megyek el. Fellépésem lesz.

--Fellépés? Azta, milyen? --Tisztára lelkes lettem. Egy fellépés? Az mennyire jó már.

--Egy óvodában fogok gitározni --felelte félénken.

--Hű, nem is tudtam, hogy gitározol. --Na ez most meglepett. Tényleg.

--Még odahaza tanultam --vonta meg a vállát. --A nagybátyám szeretné, ha nem hagynám abba a zenélést. Úgyhogy most mindenféle előadásokat szervez nekem. Elég idegesítő.

Válasz helyett csak bólintottam. Értettem, hogy miért csinálja ezt a férfi: szeretné elterelni Eric figyelmét a gyászról. Csak nem akarja, hogy úgy érezze, elvesztett mindent. A zene mindig ott lesz neki. (Legalábbis én így gondolkodnék a helyében.)

A nap többi része olyan volt, mint mindig. Kivéve, hogy spanyol előtt szükségem volt Lisette segítségére...

A terem felé tartottam, mikor megállított Beni. És... megkérdezte, hogy nincs-e kedvem ma elmenni valahova (!), mert tudja, hogy ma csak 5 órám van, meg nekik is elmarad a tesijük. Ú, hát én nagyon meglepődtem, komolyan alig jutottam szóhoz! Kedvelem Benit, meg minden, de úgy igazából még nem ismerem, és nem nagyon akartam vele lógni suli után. Nem is tudom mi jött rám, pedig ő is csak egy srác, de akkor is. Lázasan gondolkodtam, mit kéne mondani neki, mikor odalépett hozzám Lisette.

--Jajj, Mel! Akkor ma mikorra menjünk? --ragadta meg a karom. Direkt magyarul mondta, mert Beni nem beszél angolul.

Óvatosan ránéztem Benire, aki szomorúan elmosolyodott és megvonta a vállát.  

--Ha programod van, akkor majd legközelebb.

Miután elment, Lisette nyakába borultam.

--Ó, köszi-köszi-köszi!

Végül tényleg átjöttek délután a lányok (Paloma, Mono, Lisette), és "tanultunk". Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy közösen megírtuk a házikat, majd a nappaliban filmeztünk. Meg természetesen el kellett mesélnem mindent Beniről, mert csak Lisette tudta mi a helyzet.

Október 4., Kedd

Hát, azt hiszem homlokon csókolt a múzsa, mert mostanában éjjel-nappal írok, és nem fogyok ki az ötletekből! :)

--Hű, Márk. Mi ez az új stílus? --kérdeztem, mikor kiléptem a kapun, mivel Márk fején egy szürke sapi volt, ami alól kilógott sötét, vasalt (!) haja.

--'reggelt. Hát, meguntam. A felzselézett haj amúgy se menő.

--Na persze. --Hitetlenkedő pillantást vetettem rá. --Elfogyott a zselé, mi?

Erre elvörösödött, és lesütötte a szemét. Tudtam én, hogy erről van szó. Fiúk.

--Ha az megnyugtat, szerintem ez sokkal jobban áll --mosolyogtam rá.

--Úgy gondolod? --csillant fel a szeme.

--Aha, csak kár, hogy órán nem ülhetsz sapkában.

--Á, nem gáz, majd kicsit összekócolom a hajam és máris normálisabban fog állni.

--Na, tudsz te, ha akarsz! --nevettem rá. Csak azt tudnám, honnan van hajvasalója?

Tegnap este sokat tanultam, mert mára szinte mindenből felelést vagy dogát ígértek. A matekot szerencsére megúsztam, a tanárnő Ivanát hívta ki a táblához. Miss Tökély természetesen mindent tudott, pár perc alatt megszerezte az ötöst. Utána még Aida felelt. Ő kicsit hosszabb ideig volt kint, de ötöst kapott.

Földrajzon Carl térképismeretből íratott dolgozatot, Ausztráli tájait és fontosabb városait kellett bejelölni egy vaktérképen. Úgy érzem jól sikerült. Az óra második felében a vizekről tanultunk, és azok szerepéről az élő szervezetekben. Azért annyira nem volt bonyolult, mint azt a címéből sejteni lehet.

Azután angolon témazárót írtunk. Elég nehéz volt, sok szót Márk súgott le, de még így sem lett túl jó. Remélem azért a négyest megkapom rá. Nem akarok ebből is rontani.

A nap legnehezebb része az irodalom volt. Az otthon elolvasott könyvből (Antigoné) kellett fogalmazást írnunk. Kivételesen ezt írhattuk magyarul, mert Kelemen elismerte, hogy angolul fogalmazni azért elég nehéz. Úgyhogy az osztály fele magyarul, a másik fele meg angolul írt. Lesz dolga az ofőnek, az biztos. Ha jól tudom, majd Almássy Réka tanárnővel fognak közösen javítani. Sok sikert hozzá.

Takács tanárnő dupla óráján viszonylag nyugisak voltunk, az átlagosnál kevesebbszer kellett ránk szólnia. Talán a legnagyobb gond rajzon volt, ahol arcképet kellett festenünk a padtársunkról, és Márk mindenképp azt akarta, hogy Ivana sapkában rajzolja le. Ezen nem a tanárnő, hanem Ivana akadt ki, felháborítónak tartotta a házirend megszegését. Nehezen sikerült lecsendesíteni. Nem értem azt a lányt. Miért kell mindenen kiakadnia? Hihetetlen.

A nap legnyugisabb része talán a spanyol volt. Mikor odaértem a teremhez, az ajtóban ott állt Beni. Amint észrevett, szélesen elmosolyodott és intett egyet. (Á, mondtam már, hogy kicsit olyan, mint Adam Hicks, a színész? Tegnap még nem volt olyan szembetűnő a hasonlóság, de ma már láttam. Hű.)

Kiderült, hogy rám várt.

--Szia Mel! Hogy vagy?

--Szia. Remekül. És te... itt...?

--Ó, csak gondoltam megkérdezem minden rendben van-e --felelte egyszerűen. --Tegnap kicsit lestrapáltnak tűntél.

 --Minden oké. --Hmm, csak érdekelte hogy vagyok? Azta. Még sose kerestek meg csak úgy, ok nélkül.

--Hát, akkor én megyek is, nehogy elkéssek --mondta zavartan.

Bent Szabina támadott le rögtön, hogy beszéltem-e Benivel, meg hogy egész nap rólam kérdezősködött. Mivel elég sok mondanivalója volt, így bocsánatot kértem Leontól, és átültem Szabina mellé órára. Egész spanyolon beszélgettünk, végül arra jutottunk, hogy talán, TALÁN bejövök Beninek. (Szabina szerint is hasonlít Adam Hicks-re!)

Suli után apa értem jött, és együtt elmentünk bevásárolni. Inkább nem részletezném. A végeredmény egy teli kocsi, de persze anya listájáról semmit se vettünk meg...

Otthon segítettem Jankának házit írni, majd Márk átjött és DVD-ztünk. Kipihentük a mai dogák  fáradalmait. Szerencsére holnapra nem kellett készülnünk. Végre lesz egy könnyű napunk.

Mert igenis létezik barátság fiú és lány között...