Október 5., Szerda

Ez a rész több szempontból is közel áll a szívemhez...

Ma végre arra keltem fel, hogy nem esik az eső, sőt! Még a nap is sütött. Bár nem melegítette fel úgy igazán a levegőt, de azért jó volt látni, hogy még megvan. (Hetek óta bujkált a felhők mögött!)

Ilyen vidám gondolatokkal volt tele a fejem már reggel, öltözködés közben pedig táncra is perdültem a rádióból szóló Hooligans-számra. Egyébként az új kék, kötött pulcsimat vettem fel, amit tegnap kaptam.

Talán még nem említettem, de a héten eddig minden nap kék ruha volt rajtam. Ennek az oka, hogy vasárnap óriási győzelmet aratott a kedvenc focicsapatom. Úgy általában nem vagyok oda ezért a sportért, nem is szoktam meccset nézni, de ez a csapat a mindenem. Még abban az időben szerettem bele, mikor Londonban jártam suliba. Ott mindenki szurkolt egy londoni csapatnak, a rangadók idején mindenki piros (Arsenal) vagy kék (Chelsea) kiegészítőket viselt, amiért a tanárok se szóltak. Olyankor rá sem lehetett ismerni a lányokra, előtört belőlük az elkötelezett szurkoló. Az első ilyen alkalommal vették észre, hogy én még nem választottam magamnak csapatot. Mondanom se kell, rögtön mindenki lerohant, mindkét tábor meg akart hódítani. Megígértem nekik, hogy megnézem a meccset, és utána döntök. A Chelsea akkor vesztett, de nagyon tetszett a játékuk. Aztán hétfőn kék fülbevalót vettem fel, ebből mindenki rájött, melyiket is választottam. Szóval azóta Chelsea <3 

A konyhában minden a feje tetején állt. Anya és apa rohangáltak, és azt mondogatták, hogy "El fogunk késni, jajj!"

--Sziasztok! Minden rendben?

--Jajj, Mel! Késében vagyunk, el kéne vinned Jankát! --szólt oda anya.

--Anya...

--Ne most! Meg kell keresnünk a kulcsot meg a táskám!

--De anya...

--Mel! Mindenképp neked kell elvinned a suliba! --mondta most már apa is.

--De... --Én nem ezt akartam, de mindegy. Sőt, kifejezetten örülök, hogy Jankával együtt megyünk.

Inkább szó nélkül bementem a nappaliba: előszedtem anya táskáját a kanapé mögül, majd levettem a kocsikulcsot a könyvespolcról.

A konyhában anyuék még mindig körbe-körbe rohangáltak, de most már Janka is itt volt, reggelizett. Vidáman odaintett nekem, aminek kifejezetten örültem. Végre valaki foglalkozott velem.

--Hahó! --kiáltottam, mire anyuék megálltak és rám néztek. --Tessék! --tettem le a cuccokat az asztalra. Úgy néztek rám, mintha valami isten lennék. Megköszönték, majd két perccel később már ott se voltak. Szülők. 

Gyorsan felhívtam Márkot, hogy ma korábban megyek, mert még el kell mennem az ált. sulihoz is, erre mondta, hogy akkor ő is jön, hozza az ikreket. Ennek a hírnek Janka is örült, jóban van Bettivel és Petivel. Ha jobban belegondolok, ez érthető, mert Márk gyakran hozza magával őket, mikor átjön.

Épp a kabátomat vettem fel, mikor lejöttek a fiúk. Mindketten pizsamában voltak még, és álmos, értetlen tekintettel néztek rám. Inkább nem szóltam semmit, csak gyorsan kimentem. Nincs az isten amiért megvárnám, amíg beérnek a konyhába. Lassan már felnőttek, de éhen halnának, ha nem tennének eléjük kaját. A végén még engem találtak volna meg, ha észreveszik, hogy nincs elkészítve nekik semmi. És azt már nem!

Kint Janka már a Kovács ikrekkel játszott.

--Hogy van az, hogy mindegy milyen korán megyek, te mindig hamarabb itt vagy a ház előtt? --kérdeztem Márktól.

Erre nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. De most komolyan, ő mikor kel? Még sose kellett várnom rá.

Gyorsan elkísértük a kicsiket, és bármennyire is siettünk, épp hogy odaértünk becsengetésre. Alig szedtem elő a cuccomat, az ofő már ott is volt. Biztosított minket arról, hogy remekül haladnak a fogalmazásokkal, de valószínűleg csak keddre lesznek meg. Persze erre jó néhányan bekiabáltál, hogy "Miattunk nem kell sietni!", szóval csak a szokásos.

Szünetben volt időm, így jobban megnéztem magamnak Ericet, mert már órán is feltűnt, hogy valahogy más lett. És tényleg: szőke haját oldalra fésülte, csak egy-két elszabadult tincs súrolta a homlokát, feliratos póló helyett pedig világoskék inget viselt.

--Eric, hogy-hogy kiöltöztél? --kérdeztem rá, mert természetesen kíváncsi voltam. Lehet, hogy hamar fogok megöregedni, de nem baj, tudnom kellett.

--A második óra után megyek el. Fellépésem lesz.

--Fellépés? Azta, milyen? --Tisztára lelkes lettem. Egy fellépés? Az mennyire jó már.

--Egy óvodában fogok gitározni --felelte félénken.

--Hű, nem is tudtam, hogy gitározol. --Na ez most meglepett. Tényleg.

--Még odahaza tanultam --vonta meg a vállát. --A nagybátyám szeretné, ha nem hagynám abba a zenélést. Úgyhogy most mindenféle előadásokat szervez nekem. Elég idegesítő.

Válasz helyett csak bólintottam. Értettem, hogy miért csinálja ezt a férfi: szeretné elterelni Eric figyelmét a gyászról. Csak nem akarja, hogy úgy érezze, elvesztett mindent. A zene mindig ott lesz neki. (Legalábbis én így gondolkodnék a helyében.)

A nap többi része olyan volt, mint mindig. Kivéve, hogy spanyol előtt szükségem volt Lisette segítségére...

A terem felé tartottam, mikor megállított Beni. És... megkérdezte, hogy nincs-e kedvem ma elmenni valahova (!), mert tudja, hogy ma csak 5 órám van, meg nekik is elmarad a tesijük. Ú, hát én nagyon meglepődtem, komolyan alig jutottam szóhoz! Kedvelem Benit, meg minden, de úgy igazából még nem ismerem, és nem nagyon akartam vele lógni suli után. Nem is tudom mi jött rám, pedig ő is csak egy srác, de akkor is. Lázasan gondolkodtam, mit kéne mondani neki, mikor odalépett hozzám Lisette.

--Jajj, Mel! Akkor ma mikorra menjünk? --ragadta meg a karom. Direkt magyarul mondta, mert Beni nem beszél angolul.

Óvatosan ránéztem Benire, aki szomorúan elmosolyodott és megvonta a vállát.  

--Ha programod van, akkor majd legközelebb.

Miután elment, Lisette nyakába borultam.

--Ó, köszi-köszi-köszi!

Végül tényleg átjöttek délután a lányok (Paloma, Mono, Lisette), és "tanultunk". Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy közösen megírtuk a házikat, majd a nappaliban filmeztünk. Meg természetesen el kellett mesélnem mindent Beniről, mert csak Lisette tudta mi a helyzet.