November 4., Péntek

Életem legjobb szülinapi bulija után ma jöhetett életem legfárasztóbb takarítása. Először összeszedtem a szemetet (több műanyag poharat és tányért találtam, mint ahányan voltunk), felmostam, törölgettem, rendet raktam, végül pedig előszedtem minden értékes cuccot anyáék szobájából, ahová óvatosságból beraktam őket. Nem volt könnyű dolgom, az egész földszint úgy nézett ki, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta. Patriknak persze esze ágában se volt segíteni, randira ment Laurával. Sajnos Márk se tudott átjönni, valamilyen programja volt. Szerencsére kora délutánra végeztem is, úgyhogy ebéd után felmentem a szobámba, hogy kibontsam az ajándékaimat (tegnap nem engedték a többiek).
Az arcomon széles mosoly terült el, miközben a csomagolópapír mellé tűzött rövid üzeneteket olvasgattam. Mindenki írt egy-két kedves szót, vagy valami vicceset. Az ajándékoknak nagyon örültem, kaptam bögrét (Paloma), idézetes könyvet (Áron), és még hasonló apróságokat.
De a legjobban mégis Márk ajándéka tetszett. Egy ezüst láncot kaptam medállal. Nem tudom leírni pontosan hogy néz ki, de gyönyörű. Azt hiszem bilincs formájú. (?) Ez mellett is volt egy apró üzenet: A medál párját megtekintheted a nap 24 órájában a nyakamban. Márk   
Miután megnéztem az ajándékokat, és mindenkinek üzentem egy "Köszi"-t, gondoltam ideje lesz rendezni magamban a dolgokat. Végtére is most már tizenöt éves vagyok. Talán eddig tetszett minden második srác, aki szembejött velem az utcán, de hát azoknak a fele nem is volt komoly dolog! Most már tényleg ki kéne szűrnöm melyik is az igazán komoly. (És akkor talán arra is rájövök ki csókolt meg.)
Szóval, először az osztálytársak. Nagyjából most már ismerem őket.
Ericet kedvelem, de csak mint barátot. Elsőre tényleg helyesnek tűnt, de ő még kívül-belül olyan kisfiús! Ez nekem annyira nem jön be.
Rafi. Ő tényleg olyan, mint a legtöbb latin vérű srác. Fekete haj, kreol bőr, éles arcvonások. És maga a személyisége is: energikus, folyton viccelődik. Nagyon örülök, hogy Palomával jár. Szép párt alkotnak. 
Nem érdekel mit mondanak mások, de Márkkal csak barátok vagyunk. Bár be kell vallanom, a sötétbarna, kuszán álló tincseibe legszívesebben belemarkolnék; és olyan nagy kutyaszemei vannak... az a gesztenyebarna szempár mindig oda vonzza a tekintetem. Annyira imádom, hogy rá mindig lehet számítani! Bármiről tudok vele beszélni, és tényleg kérés nélkül is segít. Szeretem, de csak barátként. És tényleg nem érdekel mit "látnak" (hah), és gondolnak mások.
Ott van még Áron, aki bár nem az esetem (úgy hordja a haját, mint a katonák!), de elismerem, hogy kedves gyerek. Önzetlenül segít mindenkinek. Értem miért tetszik annyira Lisnek. (A dolognak biztos köze van ahhoz is, hogy mindig jókedvű, és mosolyog.)
És Leon. Ez a tipikus meglátni és megszeretni helyzet. Tényleg nem tudom kiverni a fejemből. Tetszik a zselézett haja, az a magabiztos, amerikai stílusa... imádom úgy ahogy van! Mindig más ruhát visel, egyik nap még ingben van, de másnap már együtteses pólóban. De minden remekül áll neki. Még mielőtt azt hinné valaki, természetesen ő sem tökéletes. Látszik, hogy nem ártana, ha fogszabályzót viselne, a szemöldökét meg kicsit ritkítani kellene. De én nem veszek bele a részletekbe, az összhatás a lényeg, az pedig tízes.  
Akiket osztályon kívül ismertem meg, hát Jeremy és Beni. Az előbbi reménytelen eset, amúgy is csak elsőre találtam helyesnek. Az arcán minden erős kontrasztot alkot mindennel, egyedül a haja néz ki jól. (Bár mióta levágatta, már az sem.) Ő egy angol srác, azok pedig tapasztalataim alapján ritkán helyesek.
Beni meg... nehéz eset. A vörös haja, és a finom szeplői olyan különlegessé teszik. A vele töltött mozizás közben remekül éreztem magam, és az is jólesik, mikor spanyol előtt odajön érdeklődni, hogy mi van velem. Egyértelműen kimutatja, hogy tetszem neki, és igazából én ezzel nem tudok mit kezdeni. Még sosem volt barátom, és nem tudom bele merek-e vágni egy ilyen típusú kapcsolatba. Igaz, életem első csókja után (amit talán tőle kaptam!) nagyon hajlok felé, hogy végre járjak valakivel (mondjuk vele).
Tényleg egy csomó jófej srác vesz körül, remek barátok, titkos szerelem a részemről, és nem titkos szerelem irántam... Nehéz ügy, nagyon nehéz. Hiába próbálom összeszedni mit is érzek valójában egy-egy személy iránt, nem igazán sikerül. Talán egyelőre jegelnem kéne ezeket a dolgokat, majd idővel választ kapok minden ilyen kérdésemre.
Egyedül a csók marad első helyen a listámon. A Választ kell találnom-listán. Van néhány nyom, amin elindulhatok, de nem biztos, hogy egyedül menni fog. Épp ezért bekapcsoltam a gépem. Szerencsére Lis is épp fent volt Skype-on, úgyhogy rögtön hívást kezdeményeztem.
--Szia Mel! --pislogott a kamerába. --Mi a helyzet?
--Szia --intettem. --Kéne egy kis segítség, van most időd?
Nem igazán gondoltam végig ezt a dolgot. Hisz Áron is itt volt, aki tetszik Lisnek! Mi van, ha kiderül, hogy ő csókolt meg? (fúúúúj) Remélem nem.
--Persze, mondd! --csak a hangját hallottam, mert kisétált a képből, azt hiszem az ajtót csukta be.
--Hát, tudod a bulin... --doboltam a térdemen, mert nem tudtam, hogy fejezzem ki magam. --Öhm... Szóval miközben a sötétben játszottunk... --direkt nem bújócskát mondtam, az olyan gyerekesen hangzik! --Na... hát valaki megcsókolt --suttogtam.
--Mi?! --kiáltott fel Lisette. --Jól értettem? Csók?!
--Igen... --feleltem zavartan. --Bocsi, hogy nem mondtam, csak... én se fogtam fel igazán.

--Hmm, tudod ki volt az?
--Nem, ezért is kérnék tőled segítséget.
--Örömmel --mosolygott Lis. --Először is, a lehetőségek --az üzenetablakban megjelent az öt név, gondolom azért írta le, hogy mindig szem előtt legyenek. --Beni, Márk, Leon, Rafi, és... Áron. Gondoljuk csak végig, mit tudunk!
--Oké! --én is leírtam néhány fontosabb információt. --A bátyám tudja ki volt, mert az illető kedvéért találta ki a játékot. Rafi kizárva, végül is neki ott van Paloma, meg addigra már Szabina megtalálta.
--Akkor... Beni? --vetette fel. --Ő nagyon oda van érted.
--Lehet, én is gondoltam rá.
--Ki van még? Hmm... Márk?
--Őt a csók után kapta el Szabina, de amúgy is csak BARÁTOK vagyunk --direkt kihangsúlyoztam a barát szót. Hát senki se tudja felfogni?!
--Jó, oké --emelte fel a karjait. --És te kinek örülnél a legjobban? Leon?
--Egyértelmű --nevettem fel. Gondoltam maradjunk ennél a témánál, ne jussunk el Áronig a találgatásban. Az kicsit... fura lenne. --Még mindig állatira tetszik! Nem akarok nyomulni, vagy ilyesmi, de azért jóban vagyunk.
--Igen, de mégis... Márk? Ő ismeri a tesód, úgyhogy megkérhette! --De hisz Leonról beszéltünk! Minek hozta ezt fel megint?!
--Lis! Mondtam már, hogy biztos nem. És erről nem nyitok is vitát.
--Hát jó.
--Kezdesz olyan lenni, mint Monó --ráztam a fejem.
Sajnos Lisette-nek mennie kellett, úgyhogy én is kikapcsoltam a gépet. egyedül voltam, és nem tudtam mit kezdeni magammal, így végül sorozatmaratont tartottam. Vámpírnaplók. :)     

from Márk

November 3., Csütörtök

Bocsánat a késésért, de végre befejeztem. :) 

Már javában tart a szünet. Anyáék még vasárnap hajnalban elutaztak, kicsit sajnálom, hogy nem lehetnek itt a szülinapom, de délelőtt azért hívtak. Patrikkal egész jól kijövünk, még nem volt komolyabb vitánk. A kajával sincs gond, az ebédet úgy rendeljük, minden nap házhoz hozzák az aznapi menüt (hétvégén kell leadni mit kérünk).
Végül úgy alakult, hogy tarthatok bulit. Ma estére szerveztem, csak kilenc embert hívtam meg. (Vagyis tízet, de Eric sajnos nem tud itt lenni.) A legtöbbjükért majd jönnek a szüleik, de a két távolabb lakó itt fog aludni: Monó nálam, Áron pedig Márknál (rendes volt, hogy felajánlotta).
Egész nap készülődtem: választottam zenéket; kikészítettem az ételt/italt; elraktam minden törékeny dolgot; eldöntöttem mit veszek fel; sokadszorra elmondtam Patriknak, hogy maradjon fent, mi majd lent bulizunk. Lényegében a délután nagy részét végig idegeskedtem, de este hatra teljesen lenyugodtam. Egy világoszöld, pánt nélküli ruhában vártam a vendégeket.  
Legnagyobb meglepetésemre mind együtt érkeztek. Annak külön örültem, hogy Szabinának és Beninek is szóltak a tervükről. A házba belépve rögtön felköszöntöttek, majd átadták az ajándékokat. Lisette még tortát is sütött nekem! (Valami banánkrémes-csokis különlegességet.)
Patrik lejött, hogy fényképezze amint felvágom a tortát. Lett néhány egész érdekes fotó is, például amelyiken Rafi Palomát eteti, vagy ahogy Leon összekeni Márk arcát, meg persze készült egy csomó pózolós, és egy-két csoportkép is. 
Később a nappaliban táncoltunk, vagyis inkább ugráltunk, meg ökörködtünk a zenére. Erről képek helyett videók készültek, mert nem akartuk megfosztani az utókort a látványtól. A legjobb az volt, mikor Áron és Rafi "balettoztak" egy David Guetta-számra. Jól éreztük magunkat, hangoskodtunk, viccelődtünk. Kicsit talán túlzásba vittük, mert nyolc körül Patrik ismét lejött.
--Bírjátok még? Szét megy a fejem tőletek! --mondta fájdalmas arccal miközben a halántékát masszírozta. --Nem akartok szünetet tartani? --Vetettem rá, egy "Ugye csak viccelsz?"-pillantást. --Jó, értettem! És valami csendesebb dolgot nem csinálnátok?
--Mire gondolsz? --vontam fel a szemöldököm.
--Hát, mondjuk... öhm... bújócska?
Erre a kijelentésre Monó félrenyelte az üdítőjét, mi Szabinával meg röhögésben törtünk ki.  
--Patrik, ahhoz szerintem már Janka is öreg --válaszoltam, mikor láttam, hogy komolyan is gondolja, amit mondott.
--Várj! Én egy... khm... felnőttesebb változatra gondoltam.
--Felnőttesebb? Na persze --motyogtam az orrom alatt.
Patrik úgy csinált, mintha meg se hallotta volna a megjegyzésemet.
--Szóval, a lényeg az, hogy ebben a játékban minden teljes sötétségben történik.
--Sötétben? --nézett körbe Lis értetlenül.
--Igen --bólintott Patrik. --És egy hangot se adhattok ki közben. A két keresőnek ki kell... hm... tapintaniuk, hogy kit is találtak meg. Ha megvan, akkor kimondják az illető nevét, aki helyesel - vagy nem -, majd leül a lépcsőre.
 --És ez miért is jó? --tártam szét a karjaim. Nem fogtam fel, hogy mi a lényege.
--Majd meglátjátok! --kacsintott a bátyám. --Csak próbáljátok ki! Egy játék, utána tombolhattok tovább.
--Srácok? --fordultam körbe.
--Gyerünk! --egyezett bele Rafi.
A többiek is helyeslően bólogattak, úgyhogy visszafordultam Patrikhoz, aki még ellátott minket néhány tanáccsal. Szabinával mi lettünk a keresők. Odaállított minket az erkélyajtó függönyéhez, majd lekapcsolta a lámpákat. Mi elszámoltunk százig (közben hallottam egy csörömpölést, de legyőztem a késztetést, hogy megforduljak), majd elkiáltottuk magunkat, hogy "Start!". És kezdetét vette a játék. Szabina indult a nappali felé, én meg bementem a konyhába. Véletlenül belerúgtam az ebédlő egyik székébe, mire az asztal alatt valaki felszisszent. Lehajoltam, és megfogtam az illető kezét. Gondoltam, először a haját tapogatom meg, abból biztos rájövök kivel állok szemben - vagyis térdelek. És igazam lett: az afrofonásból rögtön tudtam, hogy Monót találtam meg.
--Megvagy Monó!
--Szép volt --mondta, majd kimászott az asztal alól. --Merre is van a lépcső?
Felnevettem, majd elirányítottam a megfelelő irányba. Ezután folytattam utamat, de hiába tapogatóztam, senki se volt a környékemen. Mindeközben a nappali felől hallottam Rafi, majd Paloma nevét, így kicsit könnyebb lett a dolgom. Már csak öt ember van hátra.
Hirtelen valaki megragadta a karom. A meglepetéstől egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A sötétben nem láttam semmit, de az ismeretlen árny behúzott az egyik sarokba. A következő amit éreztem két kar volt, ami körém fonódott, majd ajkak érintették az ajkam. Minden erő kiszállt a lábamból, féltem hogy elesek, de a kezek erősen tartottak. A csók nem tartott tovább egy percnél, mire igazán élvezni kezdtem volna, az árny elengedett, és már ott sem volt. Egy darabig csak álltam. Könnyűnek hittem magam, mintha a felhők közt lettem volna. Még mindig éreztem a csók ízét, azoknak a puha ajkaknak a kellemes érintését.
A gondolataim akkor tisztultak ki, mikor meghallottam Szabina hangját, amint Márk nevét mondja. Valaki megcsókolt, de fogalmam sem volt hogyan jöjjek rá kicsoda. Úgy döntöttem ezen majd később elmélkedek. Kihúztam magam, és én is visszatértem a játékhoz. Lisette a bejárati ajtó mellett álló fogasnál rejtőzött el, Beni pedig végig ott állt a lépcső mellett. Azt hitte, ott nem fogjuk keresni, de tévedett: engem nem lehet (legalábbis nem könnyű) átverni. A kanapén fekvő Leonra Szabina talált rá. Viszont hiába kerestük, Áront mintha a föld nyelte volna el. Már épp feladtuk volna, mikor Szabina felsikított. Az őrült röhögésből arra a következtetésre jutottam, hogy Áron biztos hozzáért. Szegény lány nagyon megijedt!
Ezután mindent ott folytattunk, ahol abbahagytuk. Megint ugrándoztunk, nevettünk, próbáltunk valami táncot utánozni. Nagyon jól éreztük magunkat, de a mókának tizenegy körül szakadt vége, mikor jöttek a szülők. Ugyan Márk és Áron még maradtak, de még éjfél előtt elmentek ők is. Monóval végignéztünk a földszinten, de úgy döntöttünk, nem állunk neki takarítani. Meg amúgy is: majd én holnap megcsinálom egyedül. Ő mégiscsak egy vendég.
Az ágyban egy darabig még beszélgettünk, de Monó hamar kidőlt. Én csak feküdtem, és a plafont bámultam. Fáradt voltam, de ugyanakkor annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam tőlük aludni. Hallottam, hogy lehúzzák a vécét. Rögtön felültem, gondoltam beszélek Patrikkal. Bekopogtam a szobájába, majd benyitottam. Még a gépe előtt ült. Úgy láttam filmet nézett.
--Szia! --szóltam halkan.
--Hát te? Még fent vagy? --nézett rám.
--Nem tudok aludni.
--És összességében hogy sikerült a buli? --érdeklődött.
--Remekül. Jól éreztem magam, és örültem a többieknek. Tudod, ők a barátaim. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.
--Nincs is jobb, mint barátokkal ünnepelni --mosolyodott el. --És milyen volt a bújócska? Nem történt semmi rendkívüli?
--Vicces volt, de te mire gondolsz? --Felvontam a szemöldököm, és érdeklődve figyeltem.
--Hát, ilyenkor mindig vannak, akik szeretik megviccelni a keresőket --magyarázta Patrik. Úgy beszélt, mintha egyértelmű lenne, hogy a játék nem játék ilyen "viccek" nélkül.
--De, volt. Áron megfogta Szabina lábát. Talán hallottad is a sikítást --nevettem fel.
--Aha, és más nem volt? --Beszéd közben az arcomat fürkészte.
--Nem.
--Biztos?
Rögtön a csók jutott eszembe, de nem akartam megemlíteni. Aztán ránéztem, és rájöttem, hogy ő azt már rég tudja. Diadalittas mosollyal nyugtázta, hogy leesett, mire gondol.
--Te tudtál róla? --kérdeztem hitetlenül.
--Persze. Mit gondolsz, miért találtam ki ezt a játékot?
--Szóval azt is tudod ki volt az. --Ez nem kérdés volt, hanem tény.
--Tudom, ő kért meg rá, hogy segítsek. De! --emelte fel a hangját. --Nem árulom el.
Kicsit elszomorodtam, de megértettem, hogy nem lehet. Az ígéret szent, még jó, hogy nem árulja el ki volt. Ezentúl legalább biztos lehetek benne, hogy a bátyám teljesen megbízható ilyen téren.  
--Jó volt? --kérdezte kaján vigyorral. Én csak sóhajtottam egy nagyot, és bólintottam, mire odajött, és megölelt. --Boldog szülinapot hugi!   

Október 29., Szombat

Stella versenyének napja.
Nagy nehezen sikerült rávennem anyát, hogy elengedjen, így délelőtt tízkor Márkkal a suli előtt vártuk a többieket. Elég sokan ígérték, hogy jönnek, ezért találtuk ki, hogy akkor mind menjünk együtt. (Meg azért is, mert egyedül sose találnék oda.)
Az idő egyébként ma egész jó volt, a szél napok óta először nem fújt, és végre megint kisütött a nap. Túlzás lenne azt állítani, hogy meleg volt, de a bőrdzsekimet pont erre az időre találták ki. Mindez teljesen olyan érzést keltett bennem, hogy inkább vagyunk közelebb a nyárhoz, mint a télhez. De, mindegy.
Lassan megérkeztek a többiek is, elsőként Rafi és Paloma kézen fogva. Igen, a randijuk remekül sikerült, és azóta dúl a love. A suliban próbálják visszafogni magukat a tanárok miatt, de most semmi akadálya nem volt, hogy kimutassák az érzelmeiket. Minket nem zavar. Olyan aranyosak!
Kicsit később futott be Ági és Kelly, majd Leon. Az utóbbit nagyon vártuk, mert ő tudta hova is kell menni pontosan. Mind átsétáltunk a buszmegállóba, és vártunk.
--Érdekes verseny lesz, az már biztos --mondta Leon. Mind kérdőn néztünk rá, úgyhogy elmagyarázta, mire is gondol. --Stella olyan... --a kezével maga mellett mutogatott, utalva arra, hogy Stella egy kicsit túlsúlyos. --Szóval értitek, na! Kíváncsi vagyok, hogy fog lovagolni.
Elsőre szúrósan néztem rá, de aztán a többiek nevetését hallva én is elmosolyodtam. Végül is igaza van, ezen már én is elgondolkodtam.

A pálya a város szélén áll (ugye a Balatonnal ellentétes oldalon), szerencsére épp előtte van egy buszmegálló, oda érkeztünk meg 11 óra körül.
--Na, mikor is kezdődik? --nézett körbe Rafi. 
--Hát, asszem majd most... --vontam meg a vállam. Én sem tudtam pontos időpontot.
--Akkor menjünk be! --szólt Márk, és elindult a kapu felé.
Még meg se láttuk a lovakat, az illatuk máris bekúszott az orrunkba. Paloma halkan fújolt, Kelly pedig az arca előtt legyezett a kezével. Aztán hirtelen Ági felkiáltott:
--Nézzétek! Ott van Stella! --mutatott a gyakorlópálya felé.
Mind arra néztünk, és tényleg: ott állt egy gyönyörű szürke ló kantárát fogva, és egy középkorú kopasz férfivel beszélgetett. Aztán egyszer csak odapillantott felénk, mi pedig két kezünkkel integetve indultunk el felé. Arcán látszott, hogy meglepődött, ennek ellenére mosolyogva intett vissza. Közelebb érve láttam, hogy eléggé meghatódott azon mennyien eljöttünk drukkolni neki.
A verseny egyébként elég unalmas volt, a fiúk végig poénkodtak. A mellettünk álló (mert itt nem volt ülőhely!) emberek mind ránk szóltak egyszer-kétszer. Végül Stella egész jó eredményt ért el, ha jól emlékszem negyedik lett a csoportjában.
Utána mind elmentünk a mekibe egy késői ebédre. Érdekes egy csapatot alkottunk, de ott is jól éreztük magunkat. Sajnos én nem maradhattam sokáig, mert anyáék holnap reggel indulnak. Most a plázánál felvettek, és együtt vittük el Jankát a nagyiékhoz.
Nyáron jártunk utoljára a faluban, úgyhogy a anya szülei nagyon örültek nekünk. Megmutatták az új állataikat (kacsák minden mennyiségben), kaptunk sütit (kakaós kalács), és válaszolgattunk a szokásos kérdésekre ("Igen, jól vagyunk.", "A suli jól megy.", "Sok barátom van." és az elmaradhatatlan "Fiú? Dehogy! Nincs.").

Október 26., Szerda

Megint elhanyagoltam a naplómat, de nem volt erőm írni. Minden két héttel ezelőtt, 10-én kezdődött...

A suliban minden rendben volt, leszámítva a két tesit, amit esőben is az udvaron töltöttünk. Táncon elkezdtük összeállítani a koreográfiát, egész órán meg se álltunk.

Mire hazaértem hullafáradt voltam, mondtam is anyunak, hogy ledőlök egy kicsit pihenni. Később feljött megnézni. Gondolom láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert a homlokomra tette a kezét, és már rohant is a lázmérőért. Jól érezte: 38.4

Rögtön hozta is a teát, lázcsillapítót, majd kijelentette, hogy másnap nem mehetek suliba.

A lázam nem ment lejjebb, hiába tömött tele gyógyszerrel. Szerdára elkezdtem köhögni is, úgyhogy mentünk a dokihoz. Az megállapította, hogy elég komoly torokgyulladásom van, majd jövő héten jöjjek vissza. Egy nagy zacskó gyógyszerrel és vitaminnal tértünk haza, amiket anya minden nap háromszor belém diktált. Ismét bebizonyosodott, hogy nincs ősz betegség nélkül.

Hangom nem sok volt, így az osztálytársakkal neten tartottam a kapcsolatot. Mindenki jobbulást kívánt, és biztosítottak róla, hogy nagyon-nagyon hiányzom nekik. Márk mindenáron át akart jönni, de mondtam neki, hogy nem akarom megfertőzni.

Beni is sokszor írt, plusz felvette nekem az új lépéseket, amiket Ábel tanított, hogy képben legyek. Örülök, hogy gondolt erre, így könnyebben bepótolom majd, amiket kihagytam.

A napok lassan teltek, nem tudtam mihez kezdeni. A legtöbb időt ágyban töltöttem. Olvastam, zenét hallgattam, tévéztem, és unatkoztam. Nem sok erőm volt, néha még a fürdőbe is alig tudtam kivonszolni magam. A leckéket mindig megkaptam, de volt, amit nem értettem, így azokat kicsit nehezen tudtam pótolni.  

A dokinál még kétszer jártunk, de mivel nem sokat javultam, így ma engedett először iskolába. Reggel a kapuban szó szerint Márk nyakába ugrottam.

 --Nekem is hiányoztál --mondta nevetve. --Most már jól vagy?

--Igen --válaszoltam, miközben beszálltunk apu kocsijába. A szüleim azt mondták, legalább ezen  a pár reggelen ne gyalogoljak, nehogy megint beteg legyek. Nem ellenkeztem, egyrészt azért, mert igazuk volt, másrészt pedig ha jól viselkedek talán elengednek Stella versenyére.

 A suliba érve Mono, Lisette és Paloma egyszerre támadtak le: csoportos ölelés! A többiek vigyorogva figyeltek minket. Mikor elengedtük egymást, akkor a fiúk (Rafi, Áron, Leon) jöttek oda megveregetni a vállam. 

Rögtön az első órán az ofő is nagyon örült, hogy meggyógyultam. A második mondata persze már az volt, hogy pótoltam-e, amiről lemaradtam. Nagyjából a többi órán is ugyanaz a párbeszéd játszódott le köztem és a tanárok közt, úgyhogy nap végére már eléggé untam. Még jó, hogy ma csak öt óránk volt.

Aztán spanyol előtt volt egy kisebb balhé. Monóval és Márkkal (elkísért) sétáltam a terem felé, mikor megjelent Beni. Arca azonnal felvidult, odajött, és megölelt. Épp nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit (gondolom meg akarta kérdezni hogy vagyok), mikor Márk megszólalt.

--Nincs jobb dolgod?

Olyan bunkó volt a hangja, hogy hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

--Neked meg mi bajod van, haver? --kérdezte Beni, látszólag ő is meglepődött.

--Menj a francba! Nem vagyok a haverod! --kiabálta Márk.

Nem akartam ezt tovább hallgatni, úgyhogy sarkon fordultam, és kirohantam az udvarra. Egy szál pulcsiban eléggé fáztam, de nem érdekelt. A lépcsőn állva a könnyeimmel küszködtem. Nem is tudom mi ütött Márkba! Miért viselkedett így Benivel? Ő csak érdeklődni akart, hogy vagyok. Vajon mi van vele mostanában? Lehetetlenül viselkedik! Ajjj.

Nem sokkal később Monó jött utánam, kezében a kabátommal.

--Hogy vagy csajszi? --nyújtotta oda kedvesen. --Gondolom nem akarsz megint beteg lenni.

--Nem, és köszi. --Á, de jó volt felvenni a kabátom. Huh, már nem is fáztam annyira. --El sem hiszem, hogy Márk így viselkedett --sóhajtottam.

Monó nem válaszolt, csak behúzott magával az épületbe. Azért láttam az arcán, hogy megvan a saját véleménye, de nem mondta. Mindegy, talán jobb is. Gondolom megint azzal jött volna, hogy Márk szerelmes belém. Nem tudom, igaza lehet? A szombati mozizás után is olyan fura volt, most meg ez a jelenet... (Tényleg, folytathatták mikor kirohantam?) Végül is könnyebb lenne, ha mindezt a féltékenység számlájára írnánk, de nem tudom. Még mindig nem hiszem, hogy így van. Már azt sem tudom, mit higgyek. Nem tudom, nem tudom, nem tudom!

A folyosón egyikőjüket se láttam már, biztos mentek a saját órájukra. Per pillanat nem vágytam a találkozásra, de hát ez persze elkerülhetetlen volt. A negyedik-ötödik órán (és a szünetekben is) Márk folyamatosan engem figyelt, de nem mert odajönni hozzám. Biztos azért, mert olyan szúrós tekintettel néztem. Nem voltam rá kíváncsi, ez az igazság! A viselkedése miatt haragudtam rá, és ezt ő is pontosan tudta. Majd megbocsátok neki, ha mindent elmagyaráz, és bocsánatot kér.

A suliból egyedül mentem haza, így már viszonylag hamar ihattam egy jó forró teát. Nem volt jó ötlet kabát nélkül kimenni az udvarra. Remélem nem leszek megint beteg - még az előzőből sem lábaltam ki teljesen. Csak egy órát voltam egyedül, anyáék ma hamar megjöttek. Elvileg az utazás előtt már nem is mennek dolgozni. Ennek azért örültem, mert így apa tud segíteni a tanulásban. (Ha az angolhoz nem is, a számokhoz nagyon ért.) Akkor is  együtt matekoztunk, mikor csengettek. Kicsivel később anya felkiabált, hogy Márk van itt.

Lerohantam a lépcsőn, majd felvettem a kabátom, és már kint is voltam (nem értem Márk miért nem jött be). 

--Szia --intett szomorúan. --Hallod, nagyon sajnálom. Hülyén viselkedtem --vallotta be.

--Eléggé -feleltem hűvösen.

--Tényleg bocs. Én... --túrt bele a hajába --, nem is tudom mi volt velem.

Kicsit kezdtem megenyhülni, mert láttam mennyire rosszul érzi magát.

--Jól van. Te nem ismered, de Beni a barátom. Talán nem tartod szimpatikusnak, de a kedvemért viselkedj normálisan vele, rendben?

--Igen --bólogatott. --Akkor... szent a béke? --kérdezte félve.

--Hát persze --mosolyodtam el. Nem akartam sokáig haragban lenni vele, mert mégis a barátom, de azért éreztetni akartam, hogy ez most rosszul esett.  --Amúgy miért nem jöttél be?

--Hát... anyukád nem hívott....

--Mi?! --kerekedett el a szemem. 

--Asszem nem kedvel --húzta el a száját. --De most muszáj mennem. Reggel találkozunk.

--Szia! --intettem utána.

Bent rögtön letámadtam anyát, és kérdőre vontam, hogy miért hagyta Márkot odakint ácsorogni. A kérdésre nem válaszolt rendesen, terelte a témát, úgyhogy idegesen csaptam be magam mögött a szobám ajtaját.

--Mi történt? --kérdezte apa.

--Anyának mégis mi baja van Márkkal? Utálja ha átjön, most meg be sem hívta! --mutattam az idegesen ablak felé. Odakint sűrű, sötétszürke felhők takarták el az eget, a szél pedig úgy fújt, mint egyszer. --És még engem szúr le, hogy sokáig voltam kint, még újra megbetegszem! Hah!

 --Nem tudom, talán az apja miatt... --gondolkozott apa. --Azt mondta nem szimpatikus neki az a férfi.

Ezzel annyiban is hagytuk a dolgot, inkább segített befejezni a házit. Utána meg én segítettem neki pakolni a bőröndjébe.

Október 8., Szombat

Wááááá, úristen!!! Csak nem féltékeny? Hihi. Na jó, kezdjük inkább az elején. 
A pénteki nap úgy indult, mint bármelyik másik: szóval Márk várt reggel, a változatosság kedvéért megint késtünk egy kicsit, semmi extra. Irodalmon Kelemen ideges volt a fogalmazások miatt, de mivel még nem fejezték be a javítást, így nem mondott semmi konkrétat. Csak olyanokat motyogott az orra alatt, hogy "Szégyen, néhányan még a saját nyelvükön sem tudnak rendesen fogalmazni.", meg "Szerintem nem is olvastátok a művet.", ez pedig nem sok jót ígért...
A szünet is rendben volt, mindenki elfoglalta magát valamivel: Matt Leonnak magyarázott a tegnapi kémiával kapcsolatban (neki is ő segített, így sikerült szereznie néhány hármast); Gabó valami új Fifa játékról beszélt Tomival; Emma éppen Kelly kezére  rajzolt (?!); jó néhányan elmentek büfébe, de a többség azért matek házit írt. Körbenéztem, majd odaültem Paloma mellé, úgyis rég beszélgettünk.
--Szia! Mizujs? --kérdeztem vidáman.
--Képzeld --kezdte, majd oldalra nézett, és suttogásra fogta --, Rafival hétvégén randizunk!
--Mi?! --kiáltottam fel kicsit hangosabban a kelleténél, úgyhogy vissza vettem a hangerőből. --Az szuper! Mi lesz? Júj, mindent tudni akarok! Mesélj csak!
Paloma felnevetett.
--Hát elvileg, ha jó idő lesz... --direkt lassan mondta, engem meg majd megölt a kíváncsiság. --Bár az is elég, ha nem esik... és nincs szél... --gondolkodott tovább.
--Na, mond már!
Erre csak még jobban nevetett. Szép, még hasonlít is Rafira: képes ugyanúgy nevetni - ha nem jobban.   
--Jó, jó --emelte maga elé a kezeit. --Szóval Pesten van egy kiállítás, csomó jó fotóval, és beszéltünk róla, hogy mindkettőnket érdekelne. Így azt nézzük majd meg!
Egy kiállítás, mint első randi? Nem rossz. Főleg, ha egyezik az ízlésük, nem is mondom. Ebből még bármi lehet. De annyira örülök nekik! Jól mutatnak együtt, még kicsit hasonlítanak is egymásra (biztos a latin vér miatt).
Megeskettem Palomát, hogy minden részletet elmesél majd, aztán visszamentem a helyemre. Egy izzasztó matek után (megint kaptunk három feladatlapot) mentem a "kedvenc" spanyolomra. Szende Gábor igazán kitett magáért, igeragozás volt, mindenkinek jutott öt ige. Élmény volt, komolyan mondom. (Ez gúny akart lenni.)
Na és ki várt az ajtóban óra után? Igen, ő bizony: a vörös tincseivel és az összes szeplőjével együtt. Gyorsan Szabinához fordultam, aki egész órán sejtelmesen mosolygott. Ezért még számolunk! --tátogtam hangtalanul. Mi az, hogy ő tudta (mert biztos tudta), és nem szólt? Akkor legalább fel tudtam volna készülni rá, de így? Totál meglepődtem. Még jó, hogy meg tudtam szólalni! Néha ugyanis a meglepő helyzetekben lefagyok. Ritkán, de előfordul.
--Szia Beni! --próbáltam mosolyogni, remélem sikerült.
Mivel nem nézett rám furán, gondolom igen. Huh.
--Szia! Figyelj --mondta --, öhm... Húha... Nem igazán tudom, hogy kérdezzem... --kipirult arccal próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. --Szóval szombaton... --Mi lesz szombaton?! Istenem, annyira zavarban volt, hogy attól féltem még óra alatt is ott fogunk állni. --Eljönnél velem moziba?
Végül csak kibökte.  Elsőre nem is tudtam, mit kéne mondanom.
--De ugye nem randi? --kérdeztem hirtelen. Beni szeme elkerekedett, a mosoly pedig leolvadt az arcáról. --Jajj, úgy értem --javítottam ki magam --, hogy tényleg jó fej vagy, de még nem ismerlek úgy igazán. Szóval, egyelőre csak barátkozni szeretnék. Érted, ugye?
Ezen elgondolkodott egy pillanatig, én meg átkoztam magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem. Nem is értem, hogy jött ki a számon az a randis mondat! Hihetetlen.
--Rendben --hangja halk volt és nyugodt. --Csak barátként eljössz velem?
Ez teljesen úgy hangzott, mintha megbékélt volna a helyzettel (remélem), úgyhogy igent mondtam. Még számot cseréltünk, és megbeszéltük mikor/hol találkozunk, aztán mindketten mentünk a saját termünkbe.

Így ma egész reggel ideges voltam, hogy mit vegyek fel. Oké, megbeszéltük, hogy nem randi, de akkor is! Ki kellett valahogy néznem! Anyának hisztiztem egy sort, de nem hatotta meg a dolog, azt mondta oldjam meg egyedül a dolgot. Aztán sikerült is megoldanom: felkeltettem Patrikot, és megkérdeztem, hogy a kettő közül melyik tetszene neki jobban. Komolyan úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Nem értem miért: nem az összes ruhámból kellett választania, én már kivettem a két lehetséges öltözetet! Nagy nehezen rámutatott a bal kezemre, így végül a zöld csíkos, hosszú fazonú garbómat vettem fel csőfarmerrel.
A plázához apa eldobott kocsival, mert pont arra volt dolga, így elég hamar érkeztem. Alig tíz perce ültem a megbeszélt helyen, mikor befutott Beni. Fehér, mintás hosszú ujjú pólót, és sötétkék farmert viselt. Teljesen hétköznapi ruhák, mégis... óh! Nagyon jól nézett ki bennük! Figyelmeztetnem kellett magam, hogy ez nem randi.
Valami akció filmet néztünk a moziban, de úgy igazából egyikünknek sem tetszett. Egy sarokban ültünk, és végig röhögtük az egészet. (Főleg azért, mert Beni saját maga szinkronizálta a történetet, ami így nagyon vicces volt.)
Később beültünk a mekibe, és beszélgettünk. Mindenféle téma előkerült, de leginkább a zenéről volt szó. Kiderült ugyanis, hogy neki is hasonló az ízlése, mint nekem. Vagyis ő is előnyben részesíti a magyar előadókat, akárcsak én, de amíg én Hooliganst hallgatok, addig ő Tankcsapdát. Ez hasonló, nem? Végül is az a lényeg, hogy magyarok.
Összességében nagyon jól éreztem magam, délután jött értem apa. Imádtam minden percet, amit Benivel töltöttem, nagyon jó srác. És talán (TALÁN!) egyszer ez nem csak barátság lesz. Ő akarja, és én... ezek után bennem is felvetődött a dolog, hogy randi... vagy ilyesmi. Na mindegy, majd meglátjuk mit hoz az élet.
Otthon épp anyának meséltem a napom, mikor csengettek. Kimentem a kapuhoz, és ott volt Márk. (!)
--Szia! Hát te?
--Téged kereslek --mondta komolyan. --Már voltam itt, de anyukád közölte, hogy moziban vagy.
--Igen, de... valami baj van? 
Egy percig hallgatott, aztán sértődötten (!) megkérdezte, hogy ki az a Beni. Néztem rá némán, aztán elnevettem magam. Olyan arcot vágott! Csak nem vagy féltékeny? --akartam tőle kérdezni,  de végül csak annyit mondtam, hogy egy barát.
--Szóval ez nem randi volt?
Úristen mi ez, vallatás?! Mi van Márkkal?!
--Dehogy! --Most már furán néztem rá. --De... te most azért jöttél, hogy kérdőre vonj?
--Ó nem, bocsi. Csak... Mindegy. Szia!
Lesütötte a szemét, majd megfordult, és elment. Még utána szóltam, de nem fordult meg. Mikor láttam, hogy lehajtott fejjel belép a házba, én is bementem. Nem értettem mi baja, de arra fogtam, hogy biztos rossz napja volt. Nem volt sok időm ezen rágódni, mert csörgött a mobilom, úgyhogy rohantam is fel a szobámba.
--Na mi volt azzal az Adam Hicks-hasonmással? --kezdte Mono köszönés nélkül. --Tudom, hogy vele voltál, ne is próbáld tagadni. Minden tudni akarok!
Felnevettem, majd mindent elmeséltem. (Márkot kivéve, mert azt én magam se értem.)

"Na mi volt azzal az Adam Hicks-hasonmással?"

Október 6., Csütörtök

És 900, köszi <3 :) 

Összességében ez egy elég furcsa nap volt.
Alig vártam, hogy beérjünk a suliba, mert mindenképp ki akartam Ericet faggatni a fellépéséről. Mondjuk hiába siettünk, mert Eric késett, így csak az első szünetben tudtunk beszélni.
--Na mi volt? Hogy sikerült?
--Hát... mondhatni imádtak a gyerekek --válaszolta mosolyogva. --Egyszer eljöhetnél megnézni.
--Persze! Mindenképp.
--Oké, majd az első sorba foglalok neked helyet.
--Köszi --mondtam nevetve. 
Szerintem tök szuper, ha valaki játszik valamilyen hangszeren. És egy igazi tehetség sokkal menőbb, mint egy sportoló. (Bár ez a fizetésükön nem mindig látszik meg, de mindegy.)
Egy fárasztó angol után (egész órán nyelvtanoztunk) odajött hozzám Stella. Kicsit meglepődtem, mert eddig nem igazán beszéltünk egymással egy-két szónál többet.
--Mel! Beszélhetnénk... négyszemközt? --kérdezte, közben Márk felé pillantott.
--Persze --válaszoltam. --Márk, megtennéd, hogy előremész?
Márk vetett egy fura pillantást Stellára, de aztán bólintott, és már ment is az osztálytermünk felé. Ugye nem sértődött meg?
--Figyelj, öhm... szeretnék kérni tőled valamit. --Stella látszólag zavarban volt. --Három hét múlva szombaton, 29-én, lesz egy versenyem, és... és szeretnélek meghívni. --Kicsit elmélkedtem azon, hogy mire akar kilyukadni. Egy meghívás miatt görcsöl ennyire? --Tudod, te a legtöbb osztálytárssal jóban vagy, és ha eljössz, talán... talán ők is eljönnének. Félek meghívni mindenkit külön-külön, mert hátha kiröhögnek, tudod --magyarázta szomorúan. --Te olyan népszerű vagy, a kedvedért biztos eljönnének!
Ó! Ezen még sosem gondolkoztam el. Valóban sok emberrel jóban vagyok, de tényleg népszerű lennék? És ha igen, akkor annyira, hogy a kedvemért eljönnek egy versenyre, pedig nem is szeretik a lovakat? Hát én nem is tudom...
Szegény Stella! Közben az is átfutott az agyamon, hogy ennyire nincs önbizalma? Nem csak erre az esetre gondolok, hanem úgy általában. A többiekkel nem nagyon szokott beszélgetni, talán Ágival láttam többször is. De biztos vannak barátai, ugye? (Ugye?)
Kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, Stella meg tágra nyílt szemekkel várta a válaszom.
--Ó, bocsi! Igen, persze! --mondtam gyorsan. --Megpróbálok elmenni!
--Köszi! Az szuper lenne. --Sikerült felvidítanom, széles mosollyal az arcán sétált végig a folyosón.
Aztán meghallottuk a csengőt, és teljesen kétségbe estünk. Gyorsan berohantunk a terembe, felkaptuk a tesicuccunkat, és máris az öltözőben voltunk. A többiek már rég elkészültek, és kivonultak a pályára, mikor mi még le sem vetkőztünk. Azt hiszem megdöntöttem a saját rekordom, 2 perc alatt elkészültem. Bevártam Stellát, és együtt siettünk az udvarra.
 Németh Attila vettet ránk egy unott pillantást, majd odaszólt Ivanának.
--Lengyel! Hányadik körnél jársz?
--A másodiknál, tanár úr!
--Akkor nektek hét kör bemelegítés --fordult oda hozzánk --, gyerünk!
Szerencsére túléltük az órát, és a nap többi részét is. Hazafelé megemlítettem Márknak a díjugrató versenyt, aki csak megvonta a vállát. Azt mondta nem nagyon érdekli a dolog, de ha szeretném szívesen elkísér. Hát akkor ez már plusz két néző. Remélem a többieket is sikerül meggyőznöm. Nem is tudom, kicsit mintha bűntudatom lenne amiatt, amit Stella mondott. (Mert én olyan..., ő meg nem.)
Otthon megírtam a leckémet, tanultam spanyolra, majd leültem a gép elé. Közben hazajöttek anyáék, és lehívtak mindenkit a nappaliba.
--Miről van szó? --kérdezte Patrik unottan.
--Nos gyerekek, az a helyzet --kezdte anya --, hogy az őszi szünetben el kell utaznunk Londonba. --Mi?! Megyünk Londonba? Anya feltette a kezét, mielőtt bármit kérdezhettem volna. --Még nem találtuk meg a legjobb megoldást, de valószínűleg Janka a nagyiéknál lesz, ti, nagyobbak pedig itthon maradtok.
--Miénk lesz az egész ház? Klassz --kommentálta Patrik. 
--Ez még nem biztos! Csak jelenleg nincs jobb ötletünk.
A pár percnyi csöndet én törtem meg.
--De anya, azt ígérted tarthatok szülinapi bulit a szünetben. --Meg amúgy is, nem lesznek itthon a szülinapomon?!
--Hát nem tudom... Már ez is nagy szó, hogy itt hagyunk titeket, és még a bulit is engedjük?
--Anyuuuuuu, megígérted.
--Rendben van --egyezett bele végül. --Egy feltétellel: ha Patrik is itt marad.
Mindketten hevesem ellenkeztünk.
--Mi?! Nem!
--Tessék? Én legyek a bébisintér? Kizárt.
--Vagy így, vagy sehogy. Beszéljétek meg --mondta apa.
Könyörgő tekintettel néztem Patrikra, akit ez az egész egy cseppet sem érdekelt. Ne már, hogy csak akkor lehet bulim, ha ő is itthon lesz! Most tényleg rajta múlik minden. Jól van, ez a kör még nincs lefutva. Nem adom fel, bele fog egyezni. Muszáj lesz.
Anyáék még egy dolgot el akartak mondani, még pedig azt, hogy Jeremy is velük utazik, mivel hazatér a szünetben. Szerencsére utána visszajön majd, nem sokáig kell hiányolnunk. (Bár nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is hiányolná.)

"De biztos vannak barátai, ugye?"