Április 26., Csütörtök

--Jó reggelt gyerekek, ma nagyon sok megbeszélni valónk van --lépett be az ofőnk a terembe. Látszott rajta, hogy izgatott, és szokás szerint elszórta a papírjainak legalább a felét. Ezúttal is Ivana ugrott oda, hogy összeszedje, más szerintem észre se vette, hogy mi történt. De hát istenem, az első órában néha a nevünket se tudjuk megmondani! Be kéne vezetni, hogy legalább egy órával később kezdődjön a tanulás. Én talán még ráérnék aludni, de páran azok közül, akik vonattal jönnek hajnali négykor kénytelenek felkelni, hogy ideérjenek! Jó persze, egyszerűbb lenne, ha átiratkoznának egy közelebbi suliba, de nem véletlenül járnak ide. Aki itt van, az mind konkrét céllal érkezett. Mert ez nem csupán egy gimi: ez egy ugródeszka a legjobb egyetemekhez. A külföldi egyetemekhez, elsősorban. Aki ide jár, ebbe az osztályba, az nagy valószínűséggel pár év múlva már a Harvard hallgatója lesz. Éppen ezért, csak is az ő érdekükben, kellene később kezdődnie a tanításnak. Talán egyszer be is vezetik, de amilyen szerencsénk van, tuti csak a mi érettségink után. Na de térjünk vissza az ofőre, aki bele is kezdett a mondandójába. --Először is, biztos nagyon kíváncsiak vagytok rá, hogy mi a helyzet az osztálytársatokkal. Örömmel kijelenthetem, hogy bár súlyos volt az állapota, Matt már sokkal jobban van. Ha gondoljátok be is mehettek hozzá látogatóba. Biztos örülne neki.
--Tanár úr! --szólt Leon elnyomva egy ásítást. --Pontosan miért is van kórházban?
Érdeklődve figyeltem én is. Kelemen az igazságot biztosan titokban tartja, de azt nem tudtam, hogy milyen fedőszöveget talált ki.
--Nos... --kezdte, de láttam rajta, hogy nem lesz képes folytatni. Minden jel arra utalt, hogy nem talált ki fedőszöveget.
Kezdett hosszúra nyúlni a csend, ezért a segítségére siettem.
--Vakbél --jelentettem ki, mire minden fej kérdőn fordult felém. --Öhm, beszéltem Mattel tegnap, és ő mondta.
--Igen, az! --csapott a homlokára Kelemen. --Elnézést, csak nem jutott eszembe az angol szó. Köszönöm --mosolygott rám. 
--Akkor műtötték is? --érdeklődött Kelly halkan. Úgy látszik, őt megviselte a hír.
--Igen, azt hiszem rögtön, miután bevitték.
--Az enyémet is kivették már, valami szörnyű dolog --kommentálta Eric. --Az a fájdalom...
--Jól van gyerekek, elég lesz --szakította félbe Kelemen az egyre hangosabbá váló beszélgetést. Úgy tűnt mindenkinek van valami élménye, amit a vakbéllel kapcsolatban megoszthat. --Térjünk át egy sokkal vidámabb témára: az osztálykirándulás.  Akkor 8-án reggel 7-kor találkozunk majd itt az iskola előtt, és...
--Tanár úr! --szakította félbe Mono. --De aki Pesten lakik, annak nem lenne egyszerűbb, ha alapból a reptérre menne? Most minek jönnék még előtte ide, ha egyből oda is mehetek?
--Hm, van benne valami... --vakarta meg a fejét. --Ezt még át kell gondolnom, adjatok pár percet.
Adtunk neki. Szerintem még nem írtam, de Párizsba megyünk idén kirándulni, három napra, és repülővel. Így hamarabb is odaérünk, meg sikerült olyan gépre lefoglalni a jegyünket (és olyan hamar), hogy tök kedvezményes áron repülhetünk. A szülők is támogatták az ötletet, azt hiszem számítottak rá, hogy külföldre megyünk, hisz ez nem egy mindennapi iskola és a miénk nem egy mindennapi osztály. Néha szeretem azt gondolni, hogy különlegesek vagyunk :)
És mi lesz a program? Louvre, Notre Dame, Eiffel-torony, Diadalív, Tuileriák kertje... a szokásos kötelező dolgok, de lesz még szabadprogram is, amikor megnézhetünk helyi boltokat, kávézókat, meg ilyeneket. A szállásunk egyébként nem a fővárosban lesz, hanem egy közeli kis városkában, ahol sokkal olcsóbb a szállás. Mondjuk így az utazásért kell majd többet fizetni, de azt hiszem a tanár úr erre is kitalált valamit. Talán még ma meg is osztja velünk.
--Rendben, azt hiszem megvan a megoldás --szólalt meg tíz perc után. Érdekes módon ezt az időt most mindenki csendben végigülte. --Szóval kinek lenne jobb úgy, hogy alapból a reptérre menne? --Válaszként fél tucatnyian feltették a kezüket. --Rendben, a többieket meg a vasútállomásra várom hét órára, illetve kérem, hogy akik egy későbbi megállónál szállnak fel, azok is időben érkezzenek majd a megfelelő állomásra, nem szeretném, ha bárki is lekésné a vonatot. Mindenkinek jó lesz így?  
Bólogattunk, hát persze. Nekünk ez a felállás tökéletesen megfelelt, már csak a szülőket kellett meggyőzni arról, hogy ily módon se marad itthon senki, mindenki ott fog ülni a repülőn és természetesen senkinek se esik baja. De ez már nem a mi gondunk volt, sok mással együtt ezt is rábíztuk az ofőre.
--Akkor írjátok be az ellenőrzőbe, hogy 2-án szülői értekezlet, aztán gyertek aláírásért.
Így is tettünk, de nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom már kicsengettek, mire végeztünk. Senkinek se volt kedve sietni. Mostanra már mindenki (kevés kivétellel) elvesztette a lelkesedését, és egyedül a nyári szünetre tud gondolni. Azt hiszem két hete hallom erről-arról a különböző terveket: nyaralás, fesztivál, munka, strand, pasizás, bulik... Nem tagadom, nekem is vannak ötleteim, hogy mivel töltöm majd a két és fél hónap szabadságot. Itt a strand, szerintem le fogok költözni oda, és minden időmet a vízben töltöm majd! Ha kell Jankát is viszem magammal, majd szólok Márknak, hogy ő is hozza az ikreket. Tarthatunk majd csajos napokat, Monót el tudom szállásolni, ha ráér Paloma ő is jöhet, Lilla az alap... talán még Lisette és észhez tér a melegben és visszatér közénk. A bátyámmal és a haverjaival átruccanhatunk majd máshová (nem tartják cikinek a társaságunkat), és talán még bulizni is elengednek anyáék. Családi nyaralás tuti lesz, azt hiszem idén valami gyógyfürdőbe, ahol a víz jót tesz majd apának, de remélhetőleg idén megúszom majd a mamáéknál töltött hetet. Ott nincs az ég világon semmi, így azt nem nevezném nyaralásnak, inkább csak büntetésnek. Tavaly még képes voltam kifejezéstelen arccal végigszenvedni, de idén már biztos nem menne. Túl sok okom van rá, hogy miért jobb nekem otthon.
Angolon egy érdekes "játékot" talált ki nekünk a tanárnő. Az elmúlt pár órán Shakespeare színműveinek rövidített változatát olvastuk, és igazából az egész hónap azzal telt, hogy ezt a kort tanulmányoztuk. Miss Bone pedig arra az elhatározásra jutott, hogy színészkednünk kéne: hozott egy csomó szituációt, amit úgy kellett elő adnunk, mintha a 16. század végén éltünk volna, szóval nagy hangsúlyt kellett fektetnünk a szóhasználatra is. Ez azért is volt érdekes, mert angolban nem igazán lehet magázni, így csak minden mondat végére odabiggyesztettünk egy sir-t vagy madam-ot. Én úrihölgy voltam, a feladatom pedig az volt, hogy visszautasítsak egy báli meghívást udvariasan. Ez még úgy-ahogy könnyen ment, de Áginak például egy férfit kellett lekoptatnia. Szegénynek olyan szavakat kellett használnia, amiket még magyarul se tudnék elismételni, nemhogy angolul! Márknak egy orvossal kellett beszélnie (Áronnal), aki közölte vele, hogy le kell vágni a lábát. Ezt mondjuk csak improvizálta, mert a papírján semmi ilyesmi nem szerepelt, de a tanárnő megdicsérte a leleményességéért. Ivana koldus volt (hehe), akinek ételt kellett kunyerálnia Emmától, aki persze kihasználta a helyzetet és szinte röhögve közölte vele, hogy nem kap. Miss Bone ezt a hozzáállást már nem annyira díjazta, de nem talált kivetnivalót Emma korhű szavaiban, így nem büntette meg. Ivana füstölgött a méregtől, de senki se vette komolyan. Ez csak egy játék volt, amivel a tanárnő megpróbálta feldobni az amúgy monoton órák egyikét.         
Összevonás volt tesin, a fiúkkal együtt mi is fociztunk. Matt, Aida, Stella és Tomi hiányoztak ma, így négyfős csapatokat kellett alkotnunk. Két csapat bent játszott, kettő kint, és amolyan bajnokságfélét rendeztünk, mindenki minden ellen. A tanár sorsolása után a következő csapatok alakultak ki: Eric-Paloma-Csongor-Ivana, Ági-Gabó-Leon-Mono, Louis-Márk-Lis-Emma, Kelly-Rafi-Áron és én. Az első meccsünket Ericék ellen játszottuk odakint. Volt egy rövidebb vita, hogy legyen-e kapus, de végül úgy egyeztünk meg, hogy nem kell. A csapategységünkkel volt egy kis gond, mégpedig az, hogy Kelly egyáltalán nem tud focizni. Ezt nem úgy értem, hogy én tudok, de ő nagyon ügyetlen!
--Gyerünk, lődd be! --kiabáltam neki, mikor láttam, hogy ott áll a labdával az ellenfél kapujával szemben. Annak rendje és módja szerint el is lőtte a labdát, csak az éppenséggel a sarok felé gurult.
Úgy határoztunk, maradjon inkább hátul védekezni. Reméltük, hogy az jobban megy neki: hát nem. Eric és Paloma közös támadásánál hiába szóltunk neki, hogy álljon oda eléjük és maradjon a kapunál, ő elesett (a saját lábában?) és gólt kaptunk. 
Kapott még egy utolsó lehetőséget: álljon oldalt. Egyszer gurult felé a labda.
--Kelly, passzold! --integetett neki Rafi, mire Kelly kirúgta a labdát a pályáról.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy ne csináljon inkább semmit. Szerencsére így is nyertünk, de a többi meccs sokkal keményebb diónak bizonyult. Leonék ellen vesztettünk (mindenkit elvertek), Márkékkal pedig döntetlent játszottunk. Aztán kicsengettek, és mindenki hullafáradtan támolygott be az öltözőbe. És csak ezután jöttek a term.tud órák... Ezekről inkább szó se essék, ugorjunk inkább az infó, pontosabban az utolsó pár percére.
--Tanárnő maga  szerint az jól van, hogy szinte nem is használjuk a gépeket? --kérdezte ismét Ivana. Kábé hetente elmondja ugyanezt. --Mégis hogy fogjuk tudni használni a táblázatkezelőt, ha csak elméletben vettük át a dolgokat?
--Majd ha mindenki ötös dolgozatot írt belőle, akkor gyakorlatban is kibróbálhatjátok magatokat --jelentette ki Takács tanárnő, majd vissza is fordult a tábla felé, ahová éppen függvényeket írt fel.
--De így egy szót se érteni belőle! --akadékoskodott tovább.
A tanárnő feje kezdett vörösödni, és már lélekben mindnyájan felkészültünk a szokásos kiabálásra, mikor meglepő dolog történt. Ahelyett, hogy beírással fenyegetőzött volna, fogta magát és kiviharzott a teremből. Vártunk, hogy mi fog most történni, de közben kicsengettek. Eszünk ágában se volt tanítási időn túl is itt maradni, így villámsebesen összeszedtük a cuccainkat és haza indultunk. Majd holnap kiderül, hogy mit akart a tanárnő.
Szép napos délután volt, Márkék elmentek deszkázni, én pedig egyedül ballagtam hazafelé. A ház üres volt, anya és Janka vásárolni mentek, úgy döntöttem, hogy a kertben tanulok. A pólóhoz ezért még nem volt elég jó az idő, így egy vékony pulcsit is magamra kaptam, mielőtt a kerti bútort kihúztam a napra.
Egy kicsivel később zajt hallottam az utca felől, ezért odaálltam a kerítéshez, majd felhívtam Márkot.
--Miaz, máris hiányzom? --szólt bele nevetve a telefonba, a háttérből hallatszott a fiúk röhögése is.
--Nem! Vagyis igen! Vagyis... Ööö... Szóval nem is mondtad, hogy apukádnak barátnője van --nyögtem ki végül.
--Barátnője? --kérdezte, és észrevettem, hogy halkultak a háttérzajok, biztos arrébb ment. --Nincs barátnője.
--Pedig a saját szememmel láttam, hogy megállt előttetek egy kocsi, kiszállt egy nő, majd a házvezetőnőtök készségesen beengedte. Tuti, hogy ismeri --magyaráztam neki, bár lehet, hogy nem kellett volna. Mi van akkor, ha ez egy titkos viszony, amiről talán Márknak nem kéne tudnia.
--Ezt... nem értem. Az ikrek is otthon vannak?
--Azt hiszem. Sőt, szinte biztos.
--És apám is?
--Igen, akkor ért haza, amikor én is. Még köszönt is.
Csend volt a vonal túlsó végén, szinte láttam magam előtt, ahogy Márk lázasan gondolkodik mi van most.
--Jó, mindegy. Az ő dolga mit csinál --mondta végül érdektelenséget színlelve, de én kihallottam a hangjából, hogy ideges. --Majd este kiderítem mi ez az egész.
Rendben, akkor holnap találkozunk - szerettem volna mondani, de mire kinyitottam a számat már el is köszönt és lerakta. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy talán lavinát indítottam el egyetlen telefonhívással, inkább a tanulásra koncentráltam. Csak akkor hagytam abba, mikor harmadszori elolvasás után se sikerült felfognom egy egyszerű mondatot. Közben anyáék is megjöttek, és meghallgathattam a húgomat, hogy mi is történt velük a plázában.  

Április 25., Szerda

Többszörösen is szeretnék elnézést kérni: először is azért, mert a nagy meleg miatt nem volt erőm leülni és megírni az egészet; másodszor pedig azért, mert nem olvastam át rendesen, hogy minél hamarabb felkerülhessen. Szóval ha hibát találtok benne - szóljatok!  

Rég írtam, pedig annyi mindent történt velem az elmúlt pár hónapban. Azt sem tudom, hol kéne kezdenem a beszámolót. Írhatnám, hogy teltek-múltak a hónapok és egyik napról a másikra kitavaszodott, de az olyan sablonos lenne! Igazság szerint szinte alig érzékeltem az idő múlását. De haladjunk szépen sorban, jöjjön egy kis összefoglaló!
Apa teljesen felépült, így egy ideje már újra dolgozik, ami azt jelenti, hogy anya több időt tölthet itthon. És sajnos ezt azt jelentette számunkra, hogy Márk többé nem lóghat fel a szobámba, nem tévézhetünk a nappaliban, nem tanulhatunk nálunk. Mert ugye ez nem az én házam, és vannak szabályok, amiket be kell tartanom, blablabla. Legalább ötvenszer hallgattam meg ezt a szöveget, a maradék tucatnyi alkalommal még apának sikerült időben leállítania anyát, így bele se kezdett. Ez az egész ahhoz vezetett, hogy kezdetben többet jártam át Márkhoz, de ott ahányszor összefutottam az apjával, ő mindig könyörgött (?), hogy vegyem rá a szüleimet egy közös ebédre. Ettől az egésztől mindketten kiborultunk, így mellőzni kezdtük a közös tanulást, és maradtak az órák közti szünetek, a délutáni sütizések, néha egy-egy mozizás, és pár lopott perc az utcán, mikor senki sem figyelt minket (gyakran éjjel).
Mostanában egyébként Patrikkal összefogtunk. Egyszer Laura nálunk vacsizott, és anya mindenféle keresztkérdéseket tett fel neki, meg elég feltűnően kimutatta, hogy mennyire nem kedveli. ("Nem való az ő egy szem fiához.") Ezen okból kifolyólag jópárszor mentünk el kettesben otthonról, aminek duplarandi lett a vége. Szabadtéri koncert, görkorizás, kirándulás... tavaszi szórakozások együtt, néha más tizenegyedikesekkel kiegészülve. Szerintem szuper, hogy lettek idősebb barátaink. :)  
És a suliban már nem csámcsognak rajtunk és a dolgainkon, de nem is békült meg mindenki velünk. Márknak megmaradt Leon, nekem meg ott volt Lilla, aki hetente legalább egyszer nálam töltötte az egész délutánt (vagy ott aludt a hétvégén), és olyankor Alkonyatot néztünk meg Harry Pottert, sütni próbáltunk, mindenféle arcpakolást készítettünk vagy épp táncolni tanultunk. Persze nem feledkeztem meg Monóról sem, aki még mindig együtt van Petivel, de ettől függetlenül tényleg mindig szakított rám időt, ha arról volt szó. És visszatért közénk Paloma is: rendezték a dolgaikat Rafival, szakítottak, de úgy döntöttek barátok maradnak, és úgy tűnt, náluk ez tényleg működik. Jó pár közös programot szerveztünk így hetesben, de Lis hiányzott közülünk. Ő se szakított Bencével, és bár az anyja eltiltotta tőle,  ő titokban mégis minden idejét vele töltötte, és ennek megfelelően elkezdtek romlani a jegyei. Mindenki más hajtott, hogy ne az utolsó hónapban kelljen izgulnia, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Teljesen megváltozott. Ez lenne az élet rendje? Egyszer talán hátat fogok fordítani mindennek és mindenkinek, akit addig szerettem?
Még mindig Ivanáék csapata a legnagyobb ellenségem, de Márk tanácsára elengedem a fülem mellett a beszólásaikat. Így teszek Tomival is, ellenben Benit és Csongort egyszerűen csak levegőnek nézem. Az utóbbi már egyáltalán nem szólal meg a suliban, de még hónapokkal ezelőtt beismerte, hogy nem lett volna szabad elvinnie abba a buliba vagy legalább mellettem kellett volna maradnia. Megbocsátottam neki, de jobbnak láttam, ha nem barátkozunk. Túlságosan különbözőek vagyunk, és ez ritkán vezet jóra.
Ó, lassan már követni se tudom miket írok. Azt például említettem, hogy nem lett új spanyol tanárunk, maradt a nyanya? Vagy hogy az igazgatóság úgy döntött, nem kell a tesi bemutató, mindenki haladjon csak szépen a tanrend szerint? Vagy hogy Matt... te jó ég! Kiderült, hogy miért olyan sokszor beteg, és miért rajta az a sok zúzódás. Pár napja történt minden. Kellett néhány kémia-jegyzet (pár vizsgálat miatt hiányoztam), és Matt megkért, hogy menjek át érte, mert ő most nem tudja elhozni.  Szép tavaszi idő volt, szóval gyalog mentem, pedig elég messze laknak, lent a parton. A házuk földszintes, sárga, előtte csak egy rozoga drótkerítés van. Csengőt sehol se láttam, de a kapu nyitva volt, így bementem, hogy akkor majd kopogok az ajtón. Ahogy közelebb értem a házhoz, hallottam a kiabálást, és egy nyitott ablakon keresztül (a függöny luxuscikk lenne?) megláttam Mattet és az apját (?). A férfi üvöltött, nem is, inkább bömbölt, mint egy oroszlán, aztán a következő pillanatban pofon vágta Mattet. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne sikítsak. Még csak azt se tudtam, hogy szegény mivel érdemelte ki ezt, mert a férfi annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Ennyire nem vagyok jó angolból. Először azt gondoltam, hogy csak egy pofon volt, de azt követte még három másik, majd mikor Matt már a földön volt, a férfi még bele is rúgott párszor. Na akkor már folytak a könnyeim, és teljesen tanácstalan voltam. Nem hagyhattam ott csak úgy Mattet, de féltem bekopogni, nehogy nekem is bajom essen. De tényleg, ilyenkor mi a teendő? Létezik jó megoldás? Szerencsére nem kellett döntenem, mert a bejárati ajtó kivágódott, és épp annyi időm maradt, hogy lebukjak egy bokor mögé. Pillanatokon múlt, hogy Matt apja nem vett észre. Mikor elhajtott a kocsival felálltam, és bementem a házba. Matt még mindig a földön feküdt.
--Jó vagy? --álltam meg mellette, tudtam, hogy ennél hülyébb kérdést fel se tehettem volna.
Lassan felemelte a fejét, hogy rám nézzen, a pillantása fájdalomról árulkodott.
--Te... --nagyon nyelt. --Láttad mi történt? --Bólintottam. --Kérlek, ne mondd el senkinek! --könyörgött.
--De ez így nincs jól!
--Kérlek --suttogta.
Annyiban hagytam a dolgot, és inkább kerestem egy törülközőt, aminek a szélét bevizeztem, hogy letöröljem a vért a szája sarkából. Segítettem neki felülni a padra, de meg kellett támaszkodni az asztalban, és látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak.
--Mi van ha... belső sérüléseid vannak? Nem kéne orvoshoz menned? --aggodalmaskodtam.
Megrázta a fejét.
--Rendbe jövök, de most el kell menned. Bármelyik pillanatban visszajöhet. hiba volt idehívnom téged --mondta, majd felállt, és az egyik szobából egy halom papírt hozott ki. --A jegyzetek. De annyit kérek, hogy amit ma láttál... nos, ne beszélj erről senkinek. Tényleg ne. Jó?  
Megígértem, hogy hallgatok, mint a sír, de másnap, mikor Matt rosszul lett a folyosón és mentőt kellett hívni, kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam az ofőnek mit láttam. Megértette, hogy nem akarom, hogy Matt rájöjjön, hogy elárultam, de segíteni is akart neki, így annyit ígért meg, hogy megkéri az orvosokat, alaposan kérdezzék ki a sérülések eredetéről, de az illetékes szerveket mindenképp értesíteni kell.
Nyomasztott, és még mindig nyomaszt a gondolat, hogy mi lesz Matt sorsa, de remélem, hogy jól cselekedtem. Bízom benne, hogy holnap az ofő már tud friss hírekkel szolgálni az állapotáról.   

Hogy elterelje a figyelmemet, Patrik - akinek mindent elmondtam - mára közös programot szervezett. Mire hazaértem, ő már otthon volt Laurával, és alig fél órával azután, hogy elváltunk, megjelent Márk is a görkorijával (mert miért ne lenne neki épp az?).
--Hogy jobb kedved legyen --kommentálta a dolgot Patrik, mikor látta, hogy milyen meglepett fejet vágok.
Megöleltem és megköszöntem a kedvességét, majd gyorsan előkerestem a cuccom, hogy indulhassunk is. Először csak a környező utcákban mentünk, aztán legurultunk a dombon, és egy parkban versenyeztünk, végül pedig a Balaton partján leültünk egy padra és kólát ittunk. Mondanom se kell, hazafelé már nem volt ennyi energiánk, de buszra se akartunk szállni, így egymást húzva szenvedtük fel magunkat a dombra.       

Február 15., Szerda

Rövid nap, mégis tartogatott számomra egy hatalmas meglepetést.
Régen volt már, hogy Lillával, az általános iskolai barátnőmmel beszélgettem, de jó okom volt azt feltételezni, hogy nem vették át hozzánk, mivel félév után se találkoztam vele a folyosón. Erre ma reggel, irodalom után beállított a termünkbe!
--Lilla? --kerekedett el a szemem. A barátnőm látva, hogy most lesokkolt, boldogan sietett oda hozzám megölelni. --El sem hiszem, hogy itt vagy! Nem úgy volt, hogy már félévkor jössz? Azt hittem nem vettek fel!
--Volt egy kis gond, de itt vagyok!
--Jajj, de örülök neked!  --vigyorogtam.
Összességében sikerült elég lányos üdvözlést produkálnunk, többen is összehúzott szemekkel méregettek minket, de senki sem mert szólni. Márk odajött, be is mutattam a barátnőmnek, aki egy "Aha, szóval ő az" nézéssel ajándékozott meg. Azután kimentünk a folyosóra beszélgetni (oda már kettesben), mert olyan rég találkoztunk, hogy volt mit bepótolni.
--Első kérdés --kezdte Lilla. --Addig oké, hogy lecserélted Benit, de miért van az, hogy mikor megkérdeztem az osztályban, merre van a termetek, mert hogy téged kereslek, akkor mindenki elcsendesedett és csak bámult rám, mint valami idiótára?
--Huh --nyögtem fel. 
Vacilláltam egy darabig, hogy mennyit mondjak el neki, és egyáltalán meg bírok-e szólalni, de úgy ítéltem meg, hogy előtte nincs mit titkolnom, és hála Márknak, már megértettem, hogy legjobb, ha nem emésztem magam a dolog miatt. Szóval most már lazábban kezelem (kéne kezelnem) ezt az egészet.
Szóval meséltem Lillának Beni erőszakos viselkedéséről, Márk verekedéséről és arról, hogy emiatt most vagy engem utálnak (mert hogy kidobtam már Benit) vagy messzire elkerülnek, mert félnek Márktól.
--Ja, és így most már csak egy maréknyi barátom maradt, mert Lisette bepasizott, és minden tettemet az ő kapcsolatuk elleni szabotázsnak képzeli --fejeztem be a történet rövidített változatát.
--Ez nagyon durva! Hogy mik meg nem történnek errefelé! --hüledezett. --De ez a Márk egy főnyeremény, ugye tudod? Helyes, figyelmes és oda van érted! Érezd magad szerencsésnek!
Az vagyok, szerencsés. Ha belegondolok, hogy mennyi idő kellett, mire összejöttünk és hogy mennyi minden alakult szerencsétlenül... Márk lemondhatott volna rólam, vagy talált volna valaki mást, aki nem szórakozik vele, hanem igazán szereti. Ott volt például Lea... vagy Zsanival járt? Már nem is emlékszem, hisz azok ketten annyira egyformák! Reggelente mindketten elfelejtik, hogy suliba, nem pedig buliba készülnek.
Annyi, de annyi hullámvölgyem volt már ezalatt az öt hónap alatt, és ha visszagondolok Márk mindig ott volt mellettem, és lökdösött hátulról, hogy nehogy lent maradjak. Minden egyes alkalommal emlékeztetett rá, hogy van kiút és nincs olyan rossz, ami végzetes lenne. Néha el sem hiszem, hogy ő velem egyidős, nem pedig a bátyámmal. Mert azt, hogy a bátyám jó tanácsokat ad még megértem, mert neki már benőtt a feje lágya, és gőzerővel készül az érettségire (szerinte azt nem árt már 11.-ben elkezdeni), de Márknak még annyi ideje lenne kitombolni magát és hülyéskedni! És mégis megférnek a fejében azok a bölcs, nyugodt és megfontolt tanácsok a bmx, a playstation és a többi fiús gondolat mellett. És mindent megtesz, hogy mellettem maradhasson, szembeszáll anyával, megvéd, elnézi a rossz napjaimat. És, és, és... tökéletes. Nem kívánok semmi és senki mást, amíg ő mellettem van. Talán épp ezért van, hogy néha elhanyagolom a barátaimat és a családomat, vagy legalábbis nem akkora hangsúlyt fektetek rájuk, mint kéne.
Szoktam még Jankával játszani, de sokkal kevesebbet, és a suliba se járok már érte. Patrikkal is beszélgetek, de sose akkor, mikor neki lenne rá elég ideje. Apuval ki szoktam tárgyalni a sulis dolgaimat, de neki nem mondhatok el mindent. És anya... hát vele meg Márk óta viharosabb a kapcsolatom, mint volt, de én hiába próbálkozom, ő meg se próbál lépni felém. A középső gyerek átka? Nem, ez nem az, mivel a bátyámmal is egyre kevesebbet kommunikál. Ő egyedül aput és Jankát szereti, mert belőle még tud tökéletes kislányt faragni (hallottam, hogy egyszer valakinek ezt mondta a telefonba).  
A barátaim meg... nos ők mind külön utakon járnak. Monónak ott van Peti, akit bizonyos időközönként leráz, hogy velem lehessen, de Paloma és Rafi annyira összemelegedtek a veszekedésük óta, hogy szinte minden idejüket együtt töltik, így nem is emlékszem mikor tudtam utoljára beszélni az én mexikói barátnőmmel. A többiek, lányok, már nincsenek velem beszélőviszonyban. A fiúk közül Eric fél Márktól, így ahányszor odamegyek hozzá, ő mindig a hátam mögé pislog, hogy legyen ideje menekülni, ha úgy hozná a helyzet, szóval inkább nem is próbálkozok vele. Matt, bár többször is korrepetált és teszi még néha mostanában is, nem sokat beszél velem, igazából közös témánk se sok van. És Leon, aki megengedi, hogy mellé üljek spanyolon, aki gyakran ugrat a folyosón, nos, ő meg féltékeny. Attól fél, hogy elveszíti a legjobb haverját most, hogy én is kevesebbet vagyok a barátnőimmel. Szeretném megnyugtatni, hogy ez nem úgy van, párszor mondtam is neki, de éreztem, hogy belül még mindig nem hisz nekem. Majd idővel rájön, hogy nem sajátítom ki teljesen Márkot.
De most itt van Lilla, akit nem érdekel, hogy mi történt, mivel ő eddig nem ismerte egyik fiút se, így csak az én verziómat hallotta és nekem is hisz. Mindenben. És mellettem áll. Legalábbis most megígérte, de nem tudom, hogy be is tudja-e tartani. Régebben mindig megtartotta a szavát, de ez egy új helyzet, és az emberek idővel változnak. Na mindegy, én bízok benne.
--Mozi a hétvégén? --búcsúzott el, mikor megszólalt a csengő.
--Remek, majd hívlak! --intettem neki, majd bementem matekra.
A maradék öt óra lassan telt, nem is részletezném, hisz engem se érdekelt, akkor miért érdekelne másokat? Bár mondjuk valaki lehet azért lelkesedik, hogy a spanyol gerundio-ban hogy is ragozzuk az igéket, esetleg él-hal a gravitációs számításokért vagy éppen a tatárokért.
Márkkal ma délután nem találkoztunk, így tanulásra fordítottam az időmet, mert több doga is lesz a hét második felében. Persze azért este felhívtam. Meg akartam kérdezni tőle valamit, ami még a Lillás beszélgetés alatt jutott eszembe.
--Figyelj, te miért vagy ilyen? --mondtam, de aztán rájöttem, hogy ez így félreérthető és hülyén is hangzik, így korrigáltam. --Szóval miért van az, hogy mindig tudod mit kell mondani, nem vicceled el a komoly dolgokat, pedig a legtöbb korodbeli srác azt tenné.
Egy darabig gondolkozott a válaszon.
--Tanultam a szüleim hibáiból, és nem akarok olyan lenni, mint ők.
--Ezt hogy érted?
--Saját magam szeretném megoldani a problémáimat, nem pedig átadni másnak vagy elfutni előlük. Nem akarok folyton idegeskedni, azon aggódni, hogy valami nem sikerül. Nem akarok megbántani senkit, de bármit megtennék a szeretteimért, legfőképp érted. Magabiztos akarok lenni, de közben szerény. Olyan akarok lenni, hogy ne okozzak csalódást, legfőképp magamnak ne. Úgy akarom élni az életem, hogy minden pillanatára büszkén emlékezzek majd vissza.
--Wow. Ezt egy filmből idézted? --viccelődtem, mert annyira érdekesnek találtam azt, amit mondott.
--Nem --válaszolta. --Ezt mind így gondolom.
--Te különleges vagy. Ilyen ember csak egy születik minden száz évben.
--Te viszont idéztél valahonnan.
--Lehet --vallottam be nevetve.
És csak beszéltünk, és beszéltünk, a telefonszámla meg csak nőtt, mert miért is mennénk át az utca másik oldalára ilyen hidegben. Ez a 21. század, és a szülők szabályai szerint most már késő van elhagyni a házat, így végülis ők kényszerítettek rá minket, hogy telefonon keresztül kelljen mindent megbeszélnünk, ami a külön töltött nyolc óra alatt történt.  

Február 13., Hétfő

--Mel, fél kettő van! Most már kelj fel! --hallottam a bátyám hangját valahonnan a távolból, de sajnos a párnák nem tompították eléggé. Ezt sem, és a ház többi zaját sem.
--Nem --jelentettem ki, majd a takarómat is a fejemre gyűrtem. Mondjuk így nem kaptam levegőt, de azt reméltem, hogy Patrik a válaszomat hallva otthagy.
Nem tette, sőt, helyette lerángatta a rólam az összes ágyneműt, majd szigorú tekintettel meredt rám.
--Nem fogok felkelni --jelentettem ki. --Soha többé.
--Miért nem mondod el mi történt?
Gondolkodtam a válaszon, de végül csendben maradtam. Nem találtam megfelelő indokokat, hogy miért mondjam el, de arra se, hogy miért ne.
A bátyám tűnődve sétálgatott fel-alá a szobámban, látszólag azon töprengett mit kéne most csinálnia velem. Megállt az ablakom előtt, pár percig bámult kifelé, majd hirtelen megfordult.
--Visszajövök! --pillantott vissza rám, miközben kisietett a szobámból.
El képzelni se tudtam, hogy hova megy, de nem is érdekelt igazán. Felkaptam a földről a takarómat és a párnát, majd elhelyezkedtem azzal a céllal, hogy alszok még egy keveset. Talán egész délután...
Semmi kedvem nem volt bármivel is foglalkozni, főleg nem a tegnap történtekkel. Egy-két emlékkép még az álmaimba is befészkelte magát, így rémálom lett a harmonikus nyugalomból. Szép, virágokkal teli mező? Rendben, de a közepénél egy csaj rád támad és megtépázza a hajad. Ha másfelé mész? Ott srácok várnak, kezükben bilincs. És mi lenne, ha egy helyben állnál? Á, semmi különös, csak az égből színes tabletták kezdenek hullani.
Igen, hibát követtem el, de most ez az életem végéig kísérteni fog? Tévedtem, rendben, de szeretném elfelejteni! No, nem nyomtalanul kitörölni, csak elrejteni az agyam egy hátsó szegletében, ahol nem találhatom meg. Lehetne olyan, mint egy HIBA feliratú dosszié.  Ami emlékeztet rá, hogy én is csak ember vagyok, de nem kellene újra átélnem mindent.  
Tudom, ezt már sok helyen emlegették, de igaz: ha megpróbálsz nem gondolni valamire, az akkor is biztosan eszedbe jut.
Venni kéne egy új parfümöt. - Csongor is drogos?
Be kéne pakolni a táskámba. - Lis most már mindig ilyen lesz? Részegre issza magát, ha buliba megy?
Ha ezt így folytatom, előbb-utóbb meg fogok őrülni!!!
Lépteket hallottam a lépcső felől, gondoltam visszatért Patrik, így újra elbújtam a párnám alá. Valaki közeledett, majd éreztem ahogy leül az ágy szélére, és elkezdett kopogni a hátamon.
--Nem kelek fel.
--Én meg nem megyek el --válaszolta egy hang, ami nagyon nem hasonlított a bátyáméhoz.
Kíváncsi lettem, ezért felültem. Márk látványától gombóc keletkezett a torkomban, amit nyeléssel próbáltam eltüntetni, sikertelenül.
--Sajnálom --nyögtem ki nagy nehezen. A barátom nem válaszolt, csak szomorúan nézett rám. --Hülye voltam! Annyira sajnálom!
Zokogásban törtem ki, mire Márk szorosan magához ölelt.
--Nyugi, semmi gond --suttogta a fülembe. --Mi történt, hm? Mi volt tegnap éjjel?
Elhúzódtam tőle, majd a pizsamám ujjával letöröltem az arcom.
--Honnan tudod? --szipogtam.
--Patrik mondta, hogy valami buliban voltál, és mikor érted ment... hát eléggé szét voltál esve. Szóval? Elmeséled?
Mély levegőt vettem, majd kicsit még könnyezve belekezdtem. Elpanaszoltam, hogy Csongor egyedül hagyott, hogy Lis teljesen részeg volt, hogy mindenki piált vagy füvezett... hogy Bence exe verekedést kezdeményezett... és a végére hagytam, hogy mit akart velem csinálni... az az állat.
--És... és én már nagyon félek! Ki se merem tenni a lábam a szobából, nehogy valaki elkapjon! --hadartam, amíg még a sírástól tudtam normálisan beszélni. Márk éberen figyelt. --Oda se kellett volna mennem!
--Gyönyörű vagy --simította meg az arcom. --Ezért van minden. Senki sem tud ellenállni neked.
--Te sem? --kérdeztem vissza.
--Én sem --mosolygott rám. --De tudod, mindez nem azt jelenti, hogy többé nem maradhatsz egyedül. Csak... mondjuk nem ártana, ha elmennél egy önvédelmi tanfolyamra. Vagy beszereznél egy paprika spray-t. Hogy megtudd védeni magad az ilyen esetekben.
--Akkor... nem haragszol rám? --Tartottam a választól.
--Ugyan, dehogy! Mindenki hoz rossz döntéseket és kimond olyan dolgokat, amiket nem kéne. Hülye lennék, ha néhány apróság miatt neheztelnék rád. --Felkelt az ágyról, és a kezemnél fogva engem is felhúzott. --Gyerünk, öltözz! Elviszlek a mekibe ebédezni!
Nem ellenkeztem. Gyorsan összeszedtem pár ruhát, és bevonultam a fürdőbe. A tükörbe nézve kicsit megijedtem a nyúzott arcomtól, de a hideg víz sokat segített, csak a szemem alatti sötét karikákat nem tüntette el. A sminkkel nem sokat bajlódtam, szóval alig tíz perc alatt elkészültem.
Az utolsó probléma a házból való kijutás volt. Anya és apa a nappaliban tévéztek, és sejtettem, hogy az előbbi mit sem tud a házban tartózkodó Márkról, de nekem muszáj volt szólnom, hogy elmegyek.    
--Sziasztok! --léptem oda a kanapéhoz. --Elmennék a mekibe kajálni, ha nem gond...
--Kivel? --kérdezett vissza anya.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, mikor Márk odalépett mellém.
--Velem.
Anyának tágra nyílt a szeme.
--Mi? Szó sem lehet róla! Különben is, te hogy kerülsz ide?!
--Drágám... --szólt apa. --Hagyd őket, hadd menjenek!
--De... --tiltakozott volna anya, de megjelent Janka a babáival, és előtte nem akart veszekedni, így csak idegesen bólintott egyet. --Rendben.
Mi meg felkaptuk a kabátjainkat és elsiettünk, mielőtt még meggondolta volna magát.

Mindez tegnap volt, és sajnos hiába Márk megnyugtató szavai, nem lettem nyugodtabb attól a gondolattól, hogy suliba kell mennem. Ahol ott lesz Csongor... és Lis... De persze szó se lehetett róla, hogy otthon maradjak, mert már túl sokat hiányoztam idén. Lassan vánszorogtam a suli felé, Márk meg végig panaszkodott, hogy fázik, siessek jobban. Nyelvtanon ugye egymás mellett ülünk, így Csongorral nem kellett egyedül beszélnem.
--Mi történt szombaton? --állt meg a padunknál. Egyébként mindenki furán nézett rá, mert ugye ritkán beszél. --Mindenki össze-vissza magyarázott, és most nem tudom mi az igazság és mi csak részeg képzelődés!
--Miért, mit hallottál? --kérdezte Márk.
--A srácok valami megmentésről beszéltek, meg csajbunyóról...
Összenéztünk Márkkal.
--Mindkettő igaz --bólintottam.
--Uhh... és...
--Nem szeretném részletezni! --jelentettem ki, mielőtt még elkezdett volna kérdezősködni.
--Nem kellett volna egyedül hagynod --nézett rá szúrós szemmel Márk.
--Bocs. Tényleg. Nem gondoltam, hogy baj lesz...
Nos Lisette-el kapcsolatban már nem volt ilyen nagy szerencsém. Töri előtt nem volt a teremben, így csak a tesiöltözőben tudtunk beszélni. Beszélni... Ott tudott csak letámadni. Mert nekem esett! Kiabált velem! Ki kérte magának, hogy elrángattam a buliból, ráadásul haza vittük, mert így el kellett mondania az igazságot az anyjának, aki azt mondta neki, hogy soha többé nem találkozhat Bencével.
--Eltiltott tőle! És ez a te hibát! --üvöltötte olyan hangosan, hogy Mono berohant a mosdóba (ahová elvonultunk), hogy meg nézze mi a gond.
--Mi folyik itt? --kapkodta a fejét kettőnk között. Nem is tudom, melyikünk lepte meg igazán: az őrjöngő Lis, vagy én, aki sírás szélén álltam.
--Az, hogy mindent tönkretett! --fújtatott Lis, majd kiviharzott.
Kitört belőlem a sírás.
--Na jó, mi ez az egész?
--Én csak segíteni akartam neki... --szipogtam.
Mono próbált megvigasztalni, de még így is vörös, bedagadt szemekkel kellett tesiznem. Szerencsére a tanár úr ma épp az úszósokat segítette, így a saját gyakorlásom inkább azzal telt, hogy ücsörögtem a padlón és a többieket bámultam.
Suli után elkísértem Monót a koleszba, majd együtt elmentünk a kedvenc helyünkre teázni és sütit enni, közben pedig mindent elmeséltem neki, ami szombaton és utána történt. Egyetértettünk abban, hogy Csongor szemét volt, Lis pedig igazságtalan. Azt is mondta, hogy ne féljek, ha akarom, ő majd beiratkozik velem valami önvédelmi tanfolyamra. Kedves volt tőle. Jó érzés tudni, hogy maradtak még barátaim. 

Február 12., Vasánap

Szóval, a buli. Mit is írhatnék róla? Azt, hogy fergeteges volt? Minden bizonnyal. Azt, hogy a tömeg remekül szórakozott? Mert ez is igaz. De én viszont nem éreztem jól magam. És azt sem állíthatom, hogy Csongoron kívül nem ismertem senkit. Vagyis, egy pillanat, mert most éppen abban sem vagyok biztos, hogy a padtársamat ismerem. Eddig azt hittem, hogy emós, azért ilyen, de tegnap éjjel rádöbbentem, hogy talán azért hord feketét, mert ő is rosszfiú. Mint a buli házigazdája. Vagy mint Lis pasija. Szerintem ez az egész egy nagy gengszterbuli volt. Vagy dílerbuli. Vagy... nem, ennek még nevet se tudok találni. Annak az egynek örülök, hogy ép bőrrel megúsztam. (És ez nem túlzás!)

Alig készültem el, mikor dudáltak. Fél kilenc lehetett. Csongor bátyja volt a sofőr (eddig azt hittem egyke!), aki egyébként már két éve végzett. Anya a házból lecsekkolta a kocsit, majd miután Márknak a nyomát se látta, megnyugodott.
--Egyre legkésőbb gyere haza! Ha fuvar kell, hívd fel Patrikot! --mondta, mire a konyha felől elégedetlen horkantást (?) hallottam.
--Jó, rendben, sziasztok!
Beszálltam Csongor mögé a kocsiba, mire a padtársam hátrafordult.
--Már azt hittem, meggondoltad magad --nézett rám kérdőn, de én csak megvontam a vállam. --Egyébként ő a bátyám, Kefe --biccentett a sofőrünk felé, aki már el is indult a jeges utakon (újabb fagy).
--Kefe? --pislogtam nagyokat. Ez meg milyen név? Te jó ég!
--Ja, becenév --pillantott rám a tükörből, de szinte azonnal visszatért az út figyeléséhez.
--Ööö... ez igazán... --kerestem a szavakat --érdekes. Gondolom meg van hozzá a történet is.
A fiúk összenéztek, majd elkezdtek nevetni.
--Semmi extra --mondta pár perc után Csongor. --Csak összeolvasztotta a két nevét.
--Ó, értem.
És kábé ennyi, innentől kezdve nem beszélgettünk. A fiúk az utat nézték, én meg azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe lehet Kefe?!

A buli helyszíne egy külvárosi ház volt. Szép, két emeletes épület, azt hiszem kijelenthetem, hogy nem szegény emberek lakják. A zene csak úgy dübörgött, már egy utcával arrébb is hallottuk, de úgy tűnt, a könyék ettől eltekintve csendes. Az járt a fejemben, hogy vajon itt nincsenek szomszédok? A legtöbb helyen biztosan szóltak volna már a rendőröknek, akkor itt miért nem? Bár, ami késik, nem múlik.
--Jó szórakozást --intett oda Kefe, mielőtt elhajtott.
--És most? --fordultam Csongor felé, mert nem igazán akart elindulni a ház felé.
--Rácsörgök a többiek, hol vannak, mert itt kellene várniuk ránk --magyarázta a fejét vakargatva. Mivel senki se vette fel a telefont, így elég tanácstalannak tűnt. --Hát, azt hiszem menjünk be. Talán nem akartak kint várni a hidegben.
Az ajtóhoz érve csengetni akartam, de valaki szélesre tárta, mielőtt megtehettem volna.
--Buli vaaaaan! --ordította a srác (tuti részeg volt). --Gyerünk befelé!
Bent aztán Csongor elindult, hogy megkeresse a haverjait, én meg valahogy ott maradtam az előszobában egyedül. Ahogy megnéztem az embereket láttam, hogy jól döntöttem, mikor a fekete ruhámat vettem fel. Senki, ismétlem senki nem viselt ettől eltérő színt. Amúgy kicsit ideges voltam a sok idegen között, mert fogalmam se volt, hogy hová is kéne mennem, mit kéne csinálnom, és igazából bármi ötletnek örültem volna, amivel elfoglalhattam magam. Úgy tűnt a zene csak üvölt, senki se táncolt. Inni nem akartam, beszélgetnem nem volt kivel, mert többségében fiúk voltak ott, meg egy-két lány a pasijával, flörtölni meg nem akartam senkivel. Hogy is nézne az ki?! Már akkor megbántam, hogy belementem ebbe.
Elindultam balra, Csongor után, de a konyhában csak pár idősebb fiút találtam, akik épp sörivó versenyt tartottak. Le mertem volna fogadni, hogy ezeket aznap még mentő viszi el...
A következő szoba a nappali volt, ahol egy kávézóasztal mellett térdeltek egy csomóan, és valami fehér port szívtak, illetve cigit sodortak. Nem, nem akartam megtudni, hogy milyen anyagok voltak azok. Jobbnak láttam rögtön kimenni onnan, de nagy meglepetésemre a kanapén ült valaki, aki világos hajával kitűnt a tömegből, majd pár pillanattal később a párja is csatlakozott hozzá: Lis és Bence.
Leesett állal bámultam, amit Bence észre is vett, mert súgott valamit Lisette-nek, aki felém fordult, majd odajött, és szó szerint a nyakamba borult.
--Sziaaa. Te is itt vagy? --kérdezte miközben az egyensúlyát próbálta visszanyerni. --Kivel jöttél? De jó, hogy itt vagy!  
--Lis, te részeg vagy? --állapítottam meg a nyilvánvalót, mert nem elég, hogy alig állt a lábán, csak úgy áradt belőle a piaszag!
--Mi?! Dehogy! Csak egy pohárral ittam... --magyarázta, majd Bencéhez fordult, és intett neki egyet. --Nem jössz oda? A haverja naggggyon jó fej!
--Ööö, kösz, de inkább nem. Azt hiszem táncolok.
--Szupeeer, jövök veled! --jelentetti ki.
Odatipegett Bencéhez, majd vissza hozzám, és húzott magával egy... másik nappaliba? Mert a következő szoba, a zene forrása, is úgy nézett ki, mint az előző, azzal az egy kivétellel, hogy itt középen egy hatalmas üres teret hagytak a táncolóknak. Lis egyből beállt a táncolók közé, akik voltak vagy tízen. A többség itt csoportokba verődve beszélgetett, bár elképzelni se tudtam hogy képesek túlüvölteni ezt a hangzavart. Vonakodva ugyan, de én is táncolni kezdtem, és az igazság az, hogy fel se tűnt mennyire jól szórakozok valójában, mert több, mint egy órán át megállás nélkül nyomtuk.
--Szünet, nem bírom tovább --lihegett Lis, majd áthúzott a konyhába, gondolom azzal a céllal, hogy szerezzünk valamilyen üdítőt.
A sörös fiúk addigra már eltűntek, talán a vécéhez mentek, és csak páran lézengtek errefelé.
--Lali! --szólított meg a barátnőm egy hidrogénszőke hajú, kábé a bátyámmal egyidős srácot. --Adj nekünk valamit inni! Azonnal!
A srác figyelmen kívül hagyta Lis idióta vihogását és az én tiltakozásomat, és kitöltött mindkettőnknek egy-egy pohár rumos-kólát.
--Lis, szerintem nem kéne... --kezdtem, de félbeszakított.
--Ugyan, igyál már! --mondta, majd kiürítette a poharát.
Nagyon szomjas voltam, így kortyoltam párat, de nem szándékoztam meginni az egészet. Még csak az hiányzott volna, hogy becsípjek, vagy ne adj' isten teljesen lerészegedjek.    
Közben Lis úgy döntött visszamegy Bencéhez, én meg elindultam, hogy megtaláljam Csongort. A földszinten körbementem, de nem láttam sehol, így elindultam az emeletre. Hát mondanom se kell, a buli itt hágott a tetőfokára. Sikerült benyitnom egy szobába, ahol egy pár elég vadul csókolózott, de a bocsánatkérésem ellenére úgy tűnt, nem igen vettek észre. Mással voltak elfoglalva. A következő szobában egy fürdőt láttam, ahol egy lány épp hányt, a barátnője meg a haját fogta. Úgy döntöttem nem próbálkozok tovább az ajtókkal, eleget láttam.
--Mit keresel, cica? --állt elém egy srác. Húsz év körülinek tűnt, fekete vasalt haja volt és az arcán két piercinggel is büszkélkedhetett, felkarján meg mintha egy tetkót véltem volna felfedezni. --Vagy inkább kit?
--Senkit --léptem hátrébb. Zavart a  közelsége, és ezt nem csak a piaszag miatt mondom, de megrémültem. Csak ketten voltunk az emeleti folyosón, mindenki más vagy lent bulizott vagy bezárkózott egy szobába.
--Társra vágysz? --simította meg a karom, mire úgy ugrottam hátra, mintha megrázott volna. 
--Ne érj hozzám! --mondtam, de a hangom erőtlennek tűnt. Megint felém nyúlt. --Sikítani fogok.
Nem érdekelték a szavaim.
--Csak tessék --vigyorodott el gúnyosan. Tudtam, mire gondol: túl hangos a zene, hogy bárki meghallja.
Hirtelen megragadta a csuklóm, én meg teljesen leblokkoltam. Felrémlett bennem az eset Benivel. De éreztem, hogy most nem úszom meg egy csókkal. Nincs itt Márk, hogy megvédjen. Talán nem is akarna megmenteni azok után, hogy milyen hülye voltam. Minden porcikám remegett, de mozdulni se tudtam. Mégis mennyi esélyem lett volna egy nálam kétszer magasabb részeg srác ellen?
A falhoz szorított és megcsókolt, majd lassan áttért a nyakamra, és haladt egyre lefelé. Egyik kezével még mindig a csuklómat tartotta, a másikkal viszont már a melleimet és seggemet fogdosta felváltva.
Könnyek gyűltek a szememben.
--Eressz el! --könyörögtem suttogva, de nem is törődött velem. Elkezdett az egyik ajtó felé terelni.
Ekkor hangokat hallottam a lépcső felől. Lépteket, röhögést. Majd megláttam három fiút azok közül, akik a suliból Csongor barátai, és ettől kitisztult a fejem.
Felemeltem a térdem, hátha sikerül ágyékon találnom ezt a barmot, közben pedig felsikítottam. A fiúknak leesett, hogy itt valami nem stimmel, mert felgyorsítottak, majd megpróbálták elhúzni tőlem az egyre erőszakosabb srácot. Csak második próbálkozásra jártak sikerrel, de akkor sikerült úgy ellökniük, hogy beverte a fejét a lépcső korlátjába és elájult.
--Jól vagy? --kérdezte hármuk közül a legalacsonyabb, aki azt hiszem a bátyám osztálytársa.
Gombóc volt a torkomban, így csak bólintani tudtam, megszólalni nem.
A fiúk biccentettek, és ott is hagytak. Bevonultak egy szobába, ahol többen is egy vízipipát ültek körül. Láttam köztük Csongort is.
Nagy sóhaj kíséretében mentem le azzal a céllal, hogy azonnal telefonálok Patriknak, de erre akkor még nem volt alkalmam. Mert az előszobában Lisbe botlottam, aki éppen két másik csajjal veszekedett. Ha jól vettem le, akkor az egyikük Bence exe volt, és azt állította, hogy Lis miatt tette őt lapátra. A barátnőmben persze dolgozott az alkohol, így össze-vissza ordibált mindent, de legfőképp azt, hogy Bence most már az övé. A legrosszabbtól tartva siettem felé, de elkéstem: egymásnak estek. Az ex karmolt, hajat tépett, Lisette pedig ütött és visított. Nemsokára egy kisebb tömeg vette őket körül. Próbáltam kiszabadítani onnan List, de ezzel csak azt értem el, hogy az ex barátnője, aki eddig csak nézelődött, most nekem esett. Éreztem, hogy megragadja a hajam, amitől csak még jobban sírhatnékom támadt. Fájt.
A szemem sarkából szőke villanást láttam, majd Bence és pár haverja megpróbálta szétszedni a lányokat. Addigra engem a barátnő elengedett és eliszkolt a tömegben.  Észleltem, hogy Bence a még mindig kapálódzó exét rángatja a konyha felé, így én Lishez léptem, akit mindenhol karcolások borítottak.
--Jól vagy? Te jó ég! --szörnyülködtem. --Máris hívom Patrikot!
--Jól vagyok --bizonygatta Lis, de az arca másról árulkodott. --Majd Bence hazavisz.
--Nem, egy percig se maradunk itt tovább! --jelentettem ki, majd elővettem a telefonom. A hangzavar miatt csak egy üzenetet írtam, amire a bátyám pár másodpercen belül írta, hogy máris indul.
A hideg ellenére kitámogattam List a ház elé, aki hevesen tiltakozott, de mozogni már alig bírt. Egy kába fiú lépkedett az ajtó felé, de minket meglátva megtorpant.
--Füvet? --kérdezte, majd feltartotta a zsebéből kihúzott két zacskót.
Ismét a könnyeimmel küszködve a fejemmel nemet intettem. Erre megvonta a vállát, majd bement.
Patrik rekordidőn belül ért ide, és minket meglátva kipattant a kocsiból. Nem szólt semmit, miközben segített beültetni a most már teljesen kába barátnőmet, de szemei villámokat szórtak. Csak akkor nézett rám, mikor már becsukta az ajtót.
--Bemenjek elintézni valakit? --nézett rám komolyan, de én a szeme helyett inkább a szavai nyomán keletkező leheletfelhőt néztem.
--Menjünk haza --suttogtam.
Komoran bólintott, majd ő is beült. Még utoljára visszanéztem a házra, és úgy éreztem többet nem akarom látni. Még a gondolatától is megborzongtam, hogy valaha esetleg vissza kell térnem ide.
Először Lisette-et vittük haza, akinek az anyukája eléggé le volt sokkolva, ha jól értettem ő úgy tudta, hogy a lánya átment a barátjához. Nem magyarázkodtam neki, de talán nem is érdekelte volna, mert megköszönte a fuvart, majd betámogatta a félig ájult lányát a házba.
Közben két szirénázó rendőr húzott el mellettünk, reméltem, hogy a buli helyszínére igyekeznek, hogy felszámolják azt a... szavakat se tudok rá találni micsodát!
A csendes, sötét otthonunkban szótlanul lopakodtunk a szobáink felé.
--Holnap elmondod? --kérdezte Patrik még mielőtt bementem a szobámba.
Bólintottam, mire jó éjszakát kívánt, majd magamra hagyott a gondolataimmal, amikre egyáltalán nem vágytam. Ruhástól feküdtem be az ágyamba, de nem voltam képes aludni. Könnyek folytak végig az arcomon az emlékek hatására, miközben a plafont bámultam. Hibáztam. Mit hibáztam! Elcsesztem! Mindent.

Február 11., Szombat

Itt állok a szobám közepén egy fekete miniruhában, ami minden létező helyen tapad rám, kihangsúlyozva az alakomat, az arcomról már csak a smink hiányzik, de még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Ez egy hülye ötlet volt, már akkor tudtam, mikor kitaláltam, mégse hátrálok meg. Most már késő, nincs visszaút.

~Péntek

Reggelinél Patrik leült velem szembe, és kék szemeivel pislogás nélkül bámult. Tudtam én, mire megy ki a játék, de csak azért se néztem fel a gabonapelyhemből.
--Minden rendben Mel? Olyan csöndes vagy ma reggel --tette a kezét a vállamra apu, aki a jobbomon ült.
--Csak álmos vagyok --motyogtam.
Pár percig csendben ücsörögtünk, hallgattuk, ahogy anya készíti Jankának és magának a pirítóst. Közben a húgom is megérkezett a konyhába, és máris ott ugrált anya mellett. Kérdezgette, hogy hol a dzsem, mert ő azt szeretne a kenyérre kenni. Mind elmosolyodunk azon, hogy mennyire sok az energiája már így korán reggel. Egyébként ritka, hogy mind együtt eszünk, de még egyszer régen megegyeztünk abban, hogy péntekenként viszont kivétel nélkül mindig tegyünk így. Sőt, azt hiszem, talán az én ötletem volt. Most először éreztem úgy, hogy megbántam a dolgot. Főleg azok után, hogy mikor végeztem, velem együtt Patrik is felállt, és követett egészen a fürdőig.
--Mi az már?! --támadtam rá az ajtóban. Még az hiányzott volna, hogy bejöjjön velem.
--Nem haragudhatsz Márkra --jelentette ki komolyan. --Nem igazságos vele szemben, ha kisajátítod. Biztos vagyok benne, hogy az idejét nem csak veled akarja tölteni, hisz vannak haverjai is. Őket se hanyagolhatja el. Felfogtad?
--Ez nem a te dolgot --mondtam halkan. Persze, hogy felfogtam, de nem bírtam elviselni, hogy neki volt igaza.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, becsuktam előtte az ajtót, hogy elvégezzem a reggeli teendőimet. Kicsit sokáig húztam a dolgot (talán direkt), így késve indultam el a suliba, nem is lepődtem meg, hogy Márk nem várt meg. (Nem mintha akartam volna vele beszélni.)

A suli folyosóján Csongorba ütköztem, aki épp akkor köszönt el néhány végzőstől, akik egytől-egyik olyan feketébe voltak öltözve, mint a padtársam.
--Meg voltam róla győződve, hogy te antiszoc vagy, de ezek szerint mégis vannak barátaid --léptem mellé és rámosolyogtam. --Szia.
--'Reggelt. Mindenkinek szüksége van barátokra, csak én nem az osztályban találtam meg őket --mondta a szokásos nyugodt, halk hangján.
Szokott ő egyáltalán mérges lenni? És kiabálni?
A terembe érve Márk vidámon lépett oda hozzám, hogy csókkal üdvözöljön, de elfordítottam a fejem, így csak az arcomat érte a puszi. Erre rögtön elkomorodott.
--Még mindig haragszol?
--Nem --hazudtam, de azzal, hogy hátat fordítottam neki, rögtön rá is cáfoltam. És ez Márkot tuti szíven ütötte, mert olyan képet vágott, mint egy kiskutya, akibe a gazdija belerúgott. Innentől kezdve csak az járt a fejemben, hogy túl durva voltam hozzá. Egyáltalán nem kellett volna így viselkednem vele, hisz ő semmi rosszat nem csinált, csak programot szervezett az egyik haverjával!
Csongor nem kérdezett semmit, mikor leültem mellé, de láttam a kérdést a szemében: Mi történt? És tudtam, hogy neki elmondhatom, mert ő biztosan nem adja tovább másnak, és talán még tanácsot is tud adni. Tehát belekezdtem ebbe a rövid, de eléggé hülye történetbe, és kábé az irodalom óra felénél fejeztem be azzal, hogy így most nincs programom a hétvégére, és muszáj lesz valahogy anyát elviselnem, aki még mindig nem szól hozzám.
--Na, Mel, úgy látom befejezted  végre --hallottam Kelemen hangját. --Akkor mondd meg kérlek, hogy melyik költőnk született 1817-ben?
--Ööö... --Húha, fogalmam se volt, hogy mit veszünk.
--Segítek, egész órán róla beszéltünk --mondta gúnyosan, mire Ivana felnevetett. --Tipp? Semmi? --Kelemen felsóhajtott. --Legközelebb talán figyelj jobban! Csongor?
A padtársam természetesen most sem szólt egy szót se, amitől az ofő kicsit ideges lett, és a halántékát kezdte masszírozni.
--Ha korábban nem győződtem volna meg az ellenkezőjéről, akkor azt hinném, hogy nem tudsz beszélni.
A szünetben Csongor nem mondott semmit, jelét se adta, hogy felfogta azokat, amiket az órán mondtam neki. Spanyolon Monóval rajzolgattunk, a tanárnő nem vette észre (szerencsére). Óra után Csongor nem volt bent a teremben, így kultúrán kérdeztem rá, hogy nincs-e valami véleménye a dologról.
--Véleményem? Persze, hogy van --mondta érzelemmentes hangon. --De nem fogok beleszólni az életedbe. Szerintem te is tudod, hogy mi a helyes ebben az esetben.
--Én...
--Csss! --pisszegett le. --Egy dolgot tudok felajánlani neked: szombaton lesz egy buli az egyik ismerősömnél. Gyere el!
Őszintén meglepődtem.
--A suliból valakinél? --érdeklődtem.
--Nem, rajtam kívül még pár végzős lesz ott, de a bulit az egyikük szomszédja tartja.
--Gondolkodhatok rajta még egy kicsit? --kérdeztem, mivel kapástól nem tudtam megmondani, hogy elengednek-e.
--Persze, de ha lehet még ma szólj, mert akkor megszervezem, hogy téged is felvegyünk odafele.
--Oké --feleltem.
Hazaérve rögtön megkérdeztem apát, hogy mehetek-e, de ő anyához irányított. Kicsit félve mentem be hozzá a konyhába, ahol Jankával sütit sütöttek. Ettől kicsit megnyugodtam, mert a húgom előtt ő sem kockáztatott volna meg egy balhét. Szóltam anyának, és elmondtam, hogy kivel és hova szeretnék másnap buliba menni. Egyetlenegy kérdése volt (Márk is megy?), majd hallva a nemleges válaszom, rábólintott.
--De ha hazudsz, akkor többé nem fogok megbízni benned! --figyelmeztetett anya, mielőtt felmentem volna a szobámba, hogy üzenjek Csongornak.

~Szombat

Hát így jutottam el odáig, hogy most itt állok. Félek-e attól, hogy Csongoron kívül mást nem fogok ismerni? Igen, nagyon. Félek-e attól, hogy Márk nem lesz mellettem, hogy megvédjen? Elmondhatatlanul!
Fél óra, és itt vannak értem, szóval ideje sminkelni. Ha ezt megúszom, akkor azonnal bocsánatot kérek a barátomtól, de felhívom List is, hogy ne legyen hülye, és béküljünk ki. Ha én ezt túlélem...