Szeptember 14., Szerda

600 - köszönöm :)

A véleményeket is köszönöm <3

Ma nagy áldozatot hoztam, de megérte.

Úgy volt, hogy reggel halottam Áront és Leont beszélgetni, hogy kéne valamit szervezni délutánra. Nagyon izgatott lettem, mert szerettem volna Leonnal közös programot. Úgyhogy vártam, hátha meghívnak...

Időközben szólt Mono, hogy van egy kis gondja a magyarral, és ma úgyis rövid napunk van, nem tudnék-e segíteni neki. Egy pillanatig haboztam, hogy mit is mondjak. A fiúk... Végül beleegyeztem, mert mi okom lett volna rá, hogy elutasítsam? Úgy voltam vele, a fiúk biztos valami olyat szerveztek, amihez nem akarnak csajokat.

Az első órán, irodalmon párban kellett dolgoznunk, úgy elemeztünk egy-egy verset. Mi, Erickel a könyvben kerestünk támpontokat, mert fogalmunk sem volt az egészről. Végül kimásoltunk néhány fontosabb szót meg kifejezést, és inkább beszélgettünk. Eric mesélt Finnországról, hogy mennyire szeretett ott élni. Megtudtam, hogy a szülei nemrég haltak meg egy repülőgép-szerencsétlenségben, így ő most a nagybátyjával él, aki egy budapesti cégnél dolgozik.

--A nagyszüleim még mindig élnek, otthon Finnországban. Szerettem volna velük maradni, de a gyámügyesek azt mondták jobb lesz  nekem itt.

Sajnáltam Ericet. Nem mutatta, de biztos nagyon megviselte ez az egész. Gondolkodtam, mit mondhatnék neki, de nem volt rá lehetőségem. Újabb balhé.

Mikor Ivana feltette kezét, már sejtettem, hogy itt kő kövön nem marad.

--Tanár úr! --kezdte nyávogós hangon. --Kaphatnék új társat? Én ezzel nem tudok együtt dolgozni! Egy normális dolgot nem mondott eddig!

Márkot se kellett félteni.

--Már bocs, de attól, hogy nem egyezik a véleményünk még nem kéne így viselkedned! Épp az a feladat, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat!

--Lehet, de te akkor is hülyeségeket beszélsz!

--Miért? Honnan tudod, hogy nem én mondtam jókat és te tévedsz?!

--Gyerekek, elég legyen! --kiáltotta el magát Kelemen. Tuti, hogy az egész iskola hallott minket.

Ivana sértődötten hátradobta hosszú fekete haját, majd a füzete felé fordult azzal a céllal, hogy egyedül végzi el a feladatot. Márkot nem érdekelte a dolog, ő előszedte a telóját és játszott. A tanár nem mert rájuk szólni, nehogy megint kiabáljanak.

Szünetben Lisette megkért, hogy menjek ki vele a mosdóba. Sejtettem, hogy miről lesz szó.

--Annyira rossz volt! --fakadt ki. --Egy szót sem szólt!

Csongor.

--És mit csináltál?

--Hát próbálkoztam egyedül, de nem ment. Végül Áron segített. --Lisette elpirult!

--Wow, komoly?

--Aha, és ú, de helyes volt!

Hát igen, Liz fülig szerelmes. (Vajon zavarná, hogy így hívom? Majd megkérdezem.)

Na ki felelt matekon? Hát persze, hogy Leon. Szegény elég sokáig állt a táblánál. Mrs Duncan a legnehezebb feladatokat diktálta neki. Akartam súgni neki, de fel sem fogtam, mi a kérdés. Ennyit a matektudásomról. 

Spanyolon dogát írtunk a lefordítandó szöveg szavaiból. Az osztályunkból egyedül én tudtam. Paloma még este figyelmeztetett, hogy mindenképp tanuljam meg őket... Óra után a nyakába ugrottam, és megköszöntem a tippet. Most milyen jó nekem: a tanár zseninek tart. Pedig... Na mindegy. Leonnak segítettem, de nem mindet. Nem akartam, hogy lebukjunk. Így is kapott egy négyes alát. Ő örült neki, én meg jobban éreztem magam az után, hogy matekon nem tudtam segíteni neki. Ó, még mindig gyorsabban ver a szívem, mikor leül mellém. Ugyanaz, mint mikor megláttam. De mi ez? Meglátni és megszeretni, vagy csak puszta rajongás?

Carl ma hiányzott, így helyettesítés volt. Valami idős bácsi jött be, Eric szerint némettanár. Őt nem tanítja, de már náluk is helyettesített. Sokoldalú, az biztos. Igazán nem csináltunk semmit, csak ismételtünk.

Mielőtt a töri elkezdődött volna, az ofő figyelmeztetett minket arra, hogy a verselemzéseket fejezzük be otthon, majd pénteken megbeszéljük. És eztán bele is vágtunk az ősemberek kulturális és vallási dolgaiba. Igazán unalmas volt.

Óra után Márk jött oda hozzám, és megkérdezte, hogy nem megyek-e velük. A fiúkkal meg néhány csajjal. (El sem hittem, hogy Lisette is megy! És nem is mondta!) Szomorúan megvontam a vállam, és közöltem, hogy már elígérkeztem Monónak. Márk még szomorúbbnak tűnt, mint én, de csak annyit mondott, hogy 'majd legközelebb'.

--Figyelj --szólt rám Mono az ajtó előtt --, mehetünk a koleszba, a szobatársam úgyis haza ment, mert beteg.

Az igazat megvallva az épület nem is annyira kolesz, mint inkább diákszálló. Mert a város összes iskolájából ott szállásolják el a tanulókat, akiknek erre szükségük van. Az osztályunkból mindenki Magyarországon él, csak néhányan kicsit messzebb. De Monóval ellentétben például Eric meg Áron minden reggel vonattal jön suliba. Valaki bírja a korán kelést, valaki nem.

Mikor odaértünk, meglepődtem milyen hangulatos Monóék szobája. Az ajtóval szemközti falon egy ablak, bal oldalon két íróasztal mellettük egy könyvespolc (az már luxus), jobbra pedig két ágy. A szekrényeket az ajtó mögé helyezték el, a fürdő meg ugye közös. Mondjuk a hűtőt hiányoltam, de Mono megnyugtatott, hogy 'rajta vannak az ügyön'.  Összefoglalva nem túl nagy, de remekül kihasználtak minden helyet, és elég hangulatos szoba. A sárgás színektől olyan meleg, nyári érzés fogott el. 

A tanulással hamar megvoltunk, elég volt az alapokat elmagyaráznom. Utána természetesen még maradtam beszélgetni. Szándékomban állt kideríteni, hogy Leon és Mono tényleg ismerték-e egymást már Amerikában.

--Tetszik valaki az osztályunkból? --kérdeztem Monót. Valahol el kellett kezdeni.

--Nem tudom, igazából Áron helyes meg kedves, de láttam Lisette hogy néz rá, nem akarok kavarni --válaszolta mosolyogva. --Rafi és Paloma megint olyan jóba vannak, meg illenek is egymáshoz. Márknak meg ott vagy te. --Na itt majdnem leestem a székről. --A többieket még nem néztem így.

Egy pillanatig mérlegelnem kellett. Itt volt a tökéletes pillanat, hogy rákérdezzek Leonra, de közben furdalt a kíváncsiság, hogy mire célzott Márkkal és velem kapcsolatban.

--Hogy ott vagyok neki én? --Nincs mese, Leonnak várnia kellett. --Ezt..., ezt meg hogy érted?

--Ugyan, a vak is látja hogy néz rád az a gyerek!

--Hogy?

--Úristen! --Kapta a szája elé a kezét Mono. --Te tényleg nem vetted észre!

--De mit? --Kezdtem egyre jobban összezavarodni.

--Tetszel neki Mel! Nézd csak meg, többet van veled, mint bármelyik haverjával, reggel együtt jöttök suliba, délután együtt mentek haza! Biztos hétvégén is szoktatok találkozni, nincs igazam?

Meg se tudtam szólalni. Ez tényleg igaz? Végig ott volt az orrom előtt, én meg nem vettem észre? Nem, az lehetetlen. Márk csak a barátom, az egyik legjobb. Ugyan olyan, mint Lisette, csak fiúban.

Időre volt szükségem, ezért elköszöntem, és hazamentem. Egész este a szobámban gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Én tényleg nem látom azt, amiről Mono beszél. Márk a haverom, kész. Efelől kétségem sincs.

Ez is egy mozgalmas nap volt. <sóhaj> Kár, hogy végül nem kérdeztem rá Leonra.