Szeptember 16., Péntek

Máris itt a új, nagyon igyekeztem vele. :) Közben a Facebook-os oldalra tettem fel néhány részletet a történet későbbi szakaszából. Hát... lehet találgatni miről (kiről) szólnak. ;)

Tudom még messze van, de ha átléptük az 1000-et, kaptok meglepetést. *.* Már arra is készülök. :) 

Egyébként a 700-ért köszi! <3

Reggel még minden rendben volt...

Kivételesen apu vitt suliba, mert tegnap este óta esett. Az osztályban már voltak páran. Ivana és Aida valami "hű, de nagyon helyes" srácról beszéltek, akivel Aida a hétvégén találkozni fog. Közben Tomi, Louis és Matt meg valami filmről beszélgettek, amit most adnak a moziban, és meg kellene nézni. Én csendben leültem a helyemre, de szerencsére nem sokáig voltam egyedül. Jött Rafi kezében a büfében vásárolt szendviccsel és leült mellém.

--Szia Mel! Mizu?

--Szia --mosolyogtam rá kedvesen. --Hát, picit fáradt vagyok. Nehéz hét volt.

--Ja, ahhoz képest, hogy ez még csak a második hét... És ha azt is megnézzük, hogy eddig hány tanárt borítottunk ki...

Olyan komoly arcot vágott, hogy muszáj volt nevetnem. A végén már mindkettőnknek folytak a könnyei.

--Minden oké? --Szólt oda Áron, aki akkor érkezett meg Erickel.

Egy pillanatra megnyugodtunk, majd összenéztünk, és újra röhögni kezdtünk. Megszólalni se tudtunk, nemhogy abbahagyni a nevetést.

--Ezek mit szívtak? --Jött oda Gabó is.

Ahogy megérkeztek a többiek, mind megálltak mellettünk, és azt találgatták mi bajunk lehet. Közben szegény Eric meg tök tanácstalan volt, hogy most hova üljön le.

--Jó, fogalmam sincs mi bajotok, de ennyi elég volt! --Márk és Áron visszarángatták Rafit a helyére. Ettől megint lenyugodtam, de még mindig hallottam Rafit...

--Csináljatok már velük valamit, csengetnek! --Lisette kétségbe volt esve. --Ajj, na gyere! --Fogta a kezem, és kihúzott a mosdóba megmosni az arcom. A friss víz tényleg jót tett, már nem éreztem késztetést arra, hogy nevessek. (Persze azért nem mertem ránézni Rafira.) Bár azt sem tudom min nevettünk, nem is mondott semmi vicceset. Hmm, biztos a fáradság teszi.

Óra elején rögtön a verselemzésekkel kezdtük. Elég... khm... érdekes megoldások születtek. Mert senki nem találkozott a padtársával sulin kívül azért, hogy ezt megbeszéljék. Volt olyan pár, ahol mindketten megcsinálták, ráadásul teljesen mást írtak, de volt olyan is, ahol csak az egyikük írta meg, a másiknak meg fogalma se volt az egészről. Az osztályfőnök "nagyon örült" nekünk.

Később spanyolon Szabina mellett ültem, mert Leon hiányzott (brühü), neki meg úgy sincs padtársa. Szünetben is jól elvoltunk, meg órán is. Talán 10szer szólt ránk a tanár... Mindegy, kénytelenek voltunk óra után megbeszélni amit akartunk.

--Szóval jössz? --kérdezte Szabina. --Tök jó lesz! Én mindenképp ott leszek. Más sajnos nem jön az osztályomból. Ja, de. Egy srác, de nem tom a nevét.

--Két hete járunk suliba, és még nem tudod a nevét? --Ez azért vicces. --De szerintem én is megyek. Ha más nem, te legalább ott leszel.

--Juppí! --kiáltotta és a nyakamba ugrott. Ez aztán a lelkesedés.

Nos, így történt, hogy mostantól minden hétfőn megyek táncra. Azért még kiderítem, tőlünk jön-e valaki.

Kultúrán ma újra Magyarország volt a téma. Megnéztünk egy filmet a főbb nevezetességekről magyarul, a többiek kedvéért angol felirattal. Hihetetlen mennyi helyen nem jártam még! Könnyebb azt felsorolni, miket láttam eddig: Budapest, a Balaton, Pécs, Veszprém. Kb ennyit azok közül, amiket a filmben is említettek. Pedig nagyon szeretnék többet túrázni, utazni! Kiskoromban felfedező akartam lenni. Mindig néztem a tévében az erről szóló műsorokat. De már letettem róla: ma nem sok ismeretlen helyet találnék, ha belevetném magam a vadonba.

A többi órán nem történt semmi érdekes vagy rendkívüli. Haza kivételesen egyedül mentem, Márknak még dolga volt a belvárosban. Azt hiszem a biciklijéhez keresett valami alkatrészt.

Otthon aztán azt kívántam, bár vele mentem volna.

Anya és apa kivételesen már otthon voltak, a nappaliban vártak - rám. A kanapén  beszélgettek, mikor köszöntem rögtön mutatták, hogy üljek le velük szemben a fotelre. Az agyam persze kattogott, hogy mit csinálhattam. Csak egy dolog jutott eszembe, de úgy voltam vele, hogy arról nem tudhatnak.

--Mel, az osztályfőnököd telefonált --kezdte anya. --Tájékoztatott minket, hogy gondjaid vannak a kémiával.

--Kicsim, miért nem szóltál, hogy nem megy? --Mondta apa kedvesen. --Tudom, hogy ez még csak a második hét, de a tananyag attól még nehéz. Nyugodtan kérj segítséget.

--Ez a második hét, és neked máris egyesed van?! Ráadásul üresen adod be a dogád?! Hogy képzelted ezt?! Ezért szobafogságot fogsz kapni!

Nyeltem egy nagyot. Anya szavai nagyon kemények voltam, meg se próbáltam magyarázkodni, tudtam úgy se érdekelné. Ő csak az egyest látja. Fojtogatott a sírás.

--Drágám, legalább had magyarázza el, mi történt pontosan! --Apa megpróbálta lenyugtatni anyát, biztos látta a szememben gyülekező könnyeket. Anya csak bólintott.

--Az egyest felelésre kaptam. Tudtam az anyagot, de... túl sok volt az új szó... és angolul nem tudtam elmondani. Az üres doga... A tanárnő nehéz feladatokat adott, néhány típust nem is gyakoroltunk. A többiek... --Anya figyelmeztető pillantást vetett rám. Hát persze, őt csak én érdeklem. Azért is végig mondtam. --Szóval senki hozzá se tudott szólni a dogához.

Anyát persze nem sikerült meghatnom, még kiabált egy sort, majd felküldött a szobámba. Azt mondta addig nem mehetek sehova, amíg nem javítok. Azért apa a pártomat fogta. Este feljött, és elmesélte, hogy annak idején neki a matek nem ment. Ráadásul voltak nézeteltéréseik a tanárral is. Megnyugtatott, hogy ha valaki segít, biztos jobban megértem majd.

Szóval most fogságban vagyok. Pedig annyi mindent terveztem a hétvégére! Mindegy... C'est la vie. (Ezt ma tanította Lis. Annyit jelent, hogy 'ilyen az élet'.)