November 16., Szerda

Rég volt ilyen hideg reggel, mint ma, a délelőtt folyamán még hó is hullott. Volt rajtam vagy tíz réteg ruha, mégis lefagytam, mire elkísértem Jankát. Viszonylag hamar beértem a suliba, és mivel a teremben még csak Rafi ült, így odamentem hozzá.
--Szia! Hogy vagy?
--Jól, kösz. Szerencsére nem tört el a kezem --magyarázta. Rafi még hétvégén esett rá a kezére, de csak hétfőn volt röntgenen, aztán meg tegnap dokinál. Még jó, hogy három nap kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: semmi baja.
--Akkor jó --mosolyodtam el. --És Palomával mi a helyzet? Nem tudtam vele beszélni tegnap.
--Mandula-gyulladása van, elég komoly.
--Ó, szegény. És... --mellesleg minden rendben veletek? - akartam kérdezni, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Ivana lépett be két másik lány társaságában.
Rögtön szemet szúrt, hogy ők hárman mennyire egyformák: hajukat kontyba fogták, lábukon magassarkú csizma volt, kivágott felsőjükhöz pedig miniszoknyát és fekete harisnyát vettek. (Azért ennyire nem volt jó idő!) 
Az igazat megvallva a lányokkal mi is hasonlítunk egymásra, de nem a stílusunk. Lis hétköznapi ruhákat szeret hordani, próbál beleolvadni a környezetbe; Monó a csajosabb holmikat és az erős sminket kedveli; Palomának szinte minden jól áll, így változatosan öltözik; én meg általában farmert viselek valamilyen (néha feltűnő) pólóval. Mi belül vagyunk hasonlóak: ugyanolyan izgatottak vagyunk egy-egy hír  vagy pletyka hallatán; néha tudjuk mire gondol a másik; és én néha tényleg úgy érzem, mintha ők a testvéreim lennének.  
Az egyik szőke kontyos lány körülnézett az üres teremben, majd tekintete megállapodott rajtunk. 
--Rafa, nem tudod mi van Márkkal? Lassan egy hete hiányzik! --kérdezte normálisan. (Már-már arra számítottam, hogy ilyen nyávogós hangja lesz.)
--Még mindig beteg, asszem hétfőn megy vissza dokihoz --válaszolta Rafi. Felé fordultam. Honnan tudja mi van Márkkal? És én miért nem tudom elérni sehogy?
--Jajj, értem. Köszi --bólintott szomorúan, majd elfordult. Még hallottam, hogy megkérdezi a barátnőjét szerinte írjon-e neki, majd Ivanával együtt kimentek.
Egyszerre három kérdés kavargott a fejemben, úgyhogy gyorsan felállítottam egy sorrendet, hogy hogyan teszem fel őket.
--Rafa? --néztem a mellettem ülő fiúra, és elnevettem magam.
--Igen, minden áron így akar szólítani. Úgy emlékszem azt mondta azért, mert Rafael Nadalnak is ez a beceneve, vagy valami ilyesmiért. Szerinte ez menőbb, mint a Rafi.
--De a Rafi legalább egyedi.
--Ebben igazad van --mosolygott rám.     
--Egyébként ők kik voltak? --tettem fel a második kérdést.
--Aki kérdezett, ő Zsani, a másik meg Lea. A-sok, franciára járnak.
--És akkor te hol találkoztál velük? --faggattam tovább.
--Néha elkísérem Márkot órára, aztán csengetésig ott csövezek --vonta meg a vállát. --De miért érdekel téged ennyire ez a dolog?
--Semmi, csak kíváncsi voltam. Én például alig ismerek valakit a másik két osztályból.
Ezzel le is zártuk a témát, mert lassan megérkeztek a többiek is. Az utolsó kérdésemet, a Márkkal kapcsolatosat nem tettem fel. Gondoltam talán majd később, de aztán nem volt rá több lehetőségem a nap folyamán.
Az első óra hamar eltelt, mire észbe kaptam, már ki is csöngettek.
--Milyen óra lesz? --fordult felém Eric.
--Matek --mondtam, aztán pár másodperc után fel is fogtam a dolgot. --Úúúú, nincs meg a házim! Valaki megcsinálta a feladatokat? --néztem körbe.
 --Jajj, nincs kész a házim!!! --sipítozta Tomi, miközben felemelt kezekkel futkározott a tábla előtt. Azt hiszem ezzel engem akart utánozni. Nem tudom mi ez az új viselkedés nála, de kezd idegesíteni.
--Tessék --nyújtotta oda a füzetét Gabó, majd rohant tovább, hogy elkapja Tomit.
Nyugodt szívvel másoltam a példákat, mert általánosban Gabó volt az osztály legjobb matekosa. Igen, nehéz elhinni, hogy a focin kívül máshoz is ért, pedig így van. :)
Még a felénél se jártam, mikor belépett a terembe Beni, akit a kifelé siető Tomi majdnem fellökött.
--Halihó! Mi újság? --lépett oda a padomhoz.
--Matek házit másolok, elfelejtetem megcsinálni --mondtam, majd röviden megcsókoltam a barátomat. (Hogy mennyire jó érzés leírni ezt a szót!)
--Akkor megyek, nem akarlak zavarni.
--Nem zavarsz --húztam vissza a pulcsijánál fogva.
--De engem igen --kiáltotta az időközben visszatért Tomi.
--Ez van --vigyorgott rá Beni. --Ráérsz ma? --kérdezte tőlem. --Nincs utolsó órám.
--Elmarad, vagy nem mész? --nyújtottam ki a nyelvem.
--Á, részletkérdés --kacsintott.
Nevetve ráztam a fejem.
--Hát, nem terveztem semmit. Ha gondolod átjöhetnél --vetettem fel. --De csak a hatodik óra után! --tettem hozzá.  
--Oké, úgy lesz --nyomott egy puszit a homlokomra. --Most megyek órára. Akkor délután!
A napom további része remekül telt, Lisette-tel az összes többi szünetben a büfében voltunk, mivel ma egy huszonéves srác szolgált ki. Á, biztos nem nézett minket hülyének. :)
Töri után siettem haza, hogy kicsit összepakoljak mielőtt Beni ideér. Az ajtón belépve először Janka cicáját láttam meg, aki a lépcső alján ülve nyávogott. Úgy szólt a megegyezés, hogy ha nagyobb lesz, akkor kiköltözik, de a hideg miatt senkinek se volt szíve kirakni. Ez alól csak én vagyok a kivétel, mert ki nem állhatom azt az állatot. Mindig ráfekszik a ruháimra, én meg egész nap tüsszögök a macskaszőrtől.
Arrébb hessegettem, majd felrohantam. Ledobtam a táskámat az egyik sarokba, majd körülnéztem: ruhák a földön, könyvek az asztalon, sminkcuccok az ágyon... Nagyot sóhajtottam, majd nekiláttam a pakolásnak. Először kiválogattam a szennyest, és elrámoltam a lányos kellékeimet, majd lementem ebédezni. Az órára nézve annyira megijedtem, hogy majdnem megfulladtam a kajától. Mindjárt itt van!
Már mentem volna fel, mikor kopogtak. Meglepődtem ugyan, mégis szélesre tártam az ajtót. De a barátom helyett Márkkal találtam szembe magam.