November 17., Csütörtök

1. Ne csak facebook-on lájkoljatok minden félét, komikat is kérek! *.*

--Szia. Bemehetek?
--Mi... mi... Ja, persze! --válaszoltam zavartan, majd szélesre tártam a bejárati ajtót.
Percekig csak álltunk az előszobában, egyikünk se tudta mit kellene mondani. Vagyis ÉN nem tudtam mit szóljak. Napokig nem hallottam felőle, és most hirtelen megjelenik. Biztos volt valami célja, és én arra vártam, hogy azt megossza velem is.
--Kerestelek --törtem meg végül a csendet, mert látszott, hogy ő nem fogja.
--Tudom, és... sajnálom. --Még mindig a padlót bámulta, nem mert a szemembe nézni. --Időre volt szükségem.
--Miért? --Nem értettem mire gondolt.
--Nehéz volt az utóbbi időszak, és ezt csak tetézte a betegségem. Én... írtam egy levelet. Megkaptad? --nézett fel.
A levél! Bevillant előttem a szombat este. Hogy hazaérve egy levél várt... amit ledobtam az asztalomra! És amire hétfőn rápakoltam a könyveket... Ó, teljesen elfeledkeztem róla! Márk írta? Abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna fölszaladni az emeletre, és elolvasni az üzenetet. De Márk miatt várnom kellett.
--Öhm... igen, de még... Hát nem olvastam. --Elvörösödtem. Na ezt hogy magyarázom meg. Szombat óta nem volt rá időm? Nem a legjobb kifogás.    
--Értem. --Hangjából kihallatszott a csalódottság.
Szerettem volna bocsánatot kérni tőle, de csengettek. Amióta itthon vagyok, csak arra vártam, hogy Beni megérkezzen, most mégis azt kívántam bár ne is sietett volna ennyire (alig negyed órája csengettek ki a hatodik óráról!).
--Vársz valakit? --vonta fel a szemöldökét Márk.
--Ami azt illeti... hm... igen.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mit csináljak. Nem hagyhatom, hogy Beni kint álljon, de ha bejön, akkor nem tudok beszélni Márkkal. És már épp ideje volt egy beszélgetésnek.
Újra megszólalt a csengő.
--Majd én beengedem. Úgyis megyek --nyitotta ki az ajtót.
--Ne... --Megakartam állítani, de elkéstem. Kilépett, majd megmerevedett. Tekintetében gyűlölet lángolt, és én örültem neki, hogy a kapu elválasztja a barátomtól. Még csak az kellene, hogy egymásnak essenek!
--Megzavartam valamit? --nézett rám Beni. Világoszöld szemeit kíváncsian meresztette felém.
--Nem --suttogtam ugyanabban a pillanatban, mikor Márk rávágta, hogy "Igen!"
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor semmi se történt. Vagyis Márk hazament, Beni pedig bejött, de a lényeg, hogy nem kötöttek bele a másikba, vagy ilyesmi.
A jó meleg házban aztán Beni szorosan magához ölelt. Én meg elgondolkodtam rajta, hogy soha többé nem engedem el. A karjaiban biztonságban érzem magam. De persze ez a pillanat is véget ért, eltolt magától, majd finom csókot lehelt a számra.  
--Mi volt ez az egész? --kérdezte, miközben lehámozta magáról a kabátját.
--Nem tudom --motyogtam szememet végig a padlón tartva.
Miután mindketten megszabadultunk a cipőnktől, felmentünk az emeletre. Cirmos ott ült a lépcső tetején és árgus szemekkel figyelt minket. Jobban mondta Benit: mikor közelebb értünk hozzá, felborzolta a szőrét, és rásziszegett.
--Ez egy félelmetes állatka --jegyezte meg Beni a szobám "biztonságában".
Erre nem tudtam mit mondani, elnevettem magam.
--Csak nem félsz a macskáktól?
--Rám akart támadni! --mondta halálos komolysággal.
Végül Beni nem sok időt töltött nálam, mert anyukája hívta, de az a pár óra remekül telt. Ültünk az ágyamon, és filmeztünk (bár nem sokat láttunk belőle, khm...).

Mindez tegnap volt, azóta egyik fiúval sem beszéltem, pedig már négy óra eltelt. És végre Márk jött suliba, ennek örömére mindenki ott volt körülötte, szóval esélyem se volt, hogy kettesben maradhassak vele. Benit meg, őszintén szólva, nem is kerestem. Jó persze, ő a pasim, de most először a legjobb barátomat szeretném visszakapni.
Monónak feltűnt, hogy milyen rosszkedvű vagyok ma, úgyhogy fizika utáni szünetben Lisette-el együtt kirángattak a mosdóba. (De furcsa, hogy mindig itt vallatnak!)
--Na, ki vele. Mi történt tegnap délután!
Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.
--Most már semmit se értek. Tegnap vártam Benit, de még előtte csak úgy megjelent Márk. És... nem is tudom. Össze-vissza beszélt, olyan távolságtartó volt. Mintha... mintha sose lettünk volna barátok. --Ezt az utolsó mondatot suttogtam, még kimondani is fájt. --Azt is mondta, hogy küldött valami... levelet, te jó ég! --kiáltottam fel. Még mindig nem olvastam el! Hogy lehetek ennyire...?
--Milyen levél? --kérdezte Lis.
--Én... nem tudom. Még szombaton kaptam, de mindig megfeledkeztem róla!
--Ó, már értem --motyogta Monó olyan halkan, hogy alig értettem.
--Mit? Micsoda?
--Semmi, semmi. Menjünk vissza, nem sokára csengetnek! --mondta, majd kisietett a mosdóból. Vajon mi lelte?
A terembe érve meglepődve láttam, hogy társaságunk van. Ivana és Márk asztala mellett ott állt a két A-s lány, Zsani és Lea. Ma is jó lengén öltöztek, és ez előbbi direkt úgy támaszkodott az asztalon, hogy Márk láthassa a dekoltázsát (korához képest elég nagy melle van). 
--Mit teszi itt az agyát? --súgta oda Lis. --Hihetetlen.
--Te ismered? --vontam fel a szemöldököm. --Ja tényleg, franciáról!
--Igen, de nem csípem őket. Ivanára hasonlítanak.
--Akkor megértem --vigyorodtam el.
Földrajzon dolgozatot írtunk, úgy érzem jól sikerült. :)
Utolsó órában aztán nem csináltunk semmit, vagyis hát honlapot kellett volna szerkesztenünk, de helyette inkább játszottunk. (Ha a tanárnő nem figyelt.)
Nagyon siettem haza, hogy végre elolvashassam a levelet. Érdekes módon ma sem volt otthon senki (pedig három után léptem be az ajtón), de nem is foglalkoztam vele. Csak felrohantam a lépcsőn, és még a könyveket is lelöktem az asztalról, hogy megtaláljam az üzenetet. Mikor végre a kezembe került, egy hirtelen mozdulattal feltéptem a borítékot. Ahogy néztem a sűrűn tele írt sorokat, egy pillanatra elfogott a szédülés, majd kábé a levél felénél lecsúsztam a padlóra. Nem hittem el, amit olvastam.