December 3., Szombat

~Sometimes you need to move on if anything bad happens. It's gonna be a chapter in the past - but be careful, do not ever close the book! Just turn the page.~

A tegnapi hazatérésem nem pont olyan volt, mint vártam.

Apa rögtön átölelt, és a könnyeivel küszködve mondogatta nekem, hogy soha többet ne csináljak ilyet, mert nagyon aggódtak értem. Közben, a család többi tagja és a rendőrök is kijöttek a konyhából. A húgom is rögtön odaszaladt hozzám, Patrik csak nézett rám olyan "később beszélünk" arccal, anya viszont mérgesnek tűnt. De csak később kezdett el balhézni.

Először mindent el kellett mesélnem a rendőröknek. Hogy hallottam veszekedni a szüleimet, és elrohantam, hogy eltévedtem... itt Robert mondta el, hogy az öccse miként talált rám, és vitt el hozzájuk, ahol próbáltak felmelegíteni, közben orvost hívtak, aki megállapította, hogy nem szenvedtem tartós károsodást. És kábé ennyi volt a történet nagy vonalakban: mivel megkerültem, az apróbb részletek nem érdekeltek senkit.   

A két rendőr, majd Robert is elköszönt, és amíg anyáék váltottak velük pár szót, addig én odaléptem Patrikhoz.

--Nagy balhé volt? --kérdeztem.

--Volt, de szerintem még nagyobb lesz. Anya beőrült --suttogta vissza, szemében féltés tükröződött.

És jól sejtette, tényleg oltári nagy vita volt. Alig tették ki a lábukat az idegenek, anya máris nekem esett. Szavai kísértetiesen hasonlították a pár nappal ezelőttihez, azzal a különbséggel, hogy most szerinte én azért léptem le, mert így akartam tiltakozni a jogos (na persze) büntetésem ellen. Már meg sem próbáltam elismételni azt, amit a rendőrök jelenlétében is mondtam, hogy a veszekedésük elől menekültem el. Az biztos, hogy apa felfogta a dolgot, mert bár nem próbálta megfékezni anyát, de szomorúan nézett rám, és tudom, hogy így akarta elkerülni az újabb vitát. Janka is besokallt, mert pár perc után könnyes szemmel ment fel az emeletre.

Később, mikor anya végre befejezte (sokáig tartott), mentem a húgom után, hogy beszéljek vele. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy anyunak most sok gondja van, és rajtam vezeti le a feszültséget, de ő ne szomorkodjon emiatt, satöbbi... Szóval ehhez hasonló dolgokkal tömtem a fejét, hogy végre megnyugodjon, sőt, még babáztam is vele. 

A nap további részét a szobámban töltöttem, és az ebéden kívül nem mentem többször kajálni. Egyszer megindultam ugyan, de a lépcső tetejéről meghallottam anyáék fojtott hangú veszekedését, így inkább fent maradtam. (Azért nem haltam éhen: a szobámban találtam csokit.)

Már túl voltam a fürdésen, mikor Patrik behívott a szobájába, és kérte, hogy meséljek el mindent.

--Az elejétől? --kérdeztem, mire bólintott. --A fogadóórától?

--Ha ott kezdődött, akkor igen.

--Rendben... --kezdtem, majd elmondtam a történetet töviről-hegyire. És most nem csak a cselekményt meséltem, mint a rendőröknek, hanem az érzéseimet is. Mert természetesen rosszul esik, ahogy anya mostanában viselkedik velem. Nem okozok olyan nagy gondot, hogy ennyire kiakadjon rám. Sőt, nem is valós dologért büntetett meg először se... Most meg figyelmen kívül hagyta, hogy majdnem megfagytam! Jó, talán az én hibám, amiért elrohantam, de ő nem veszi észre, hogy mennyire fáj hallgatni, ha miattam veszekszenek!

Patrik felfogta, mi a bajom, de nem sok tanácsot tudott adni. Persze nem haragudtam rá, nekem az is elég volt, hogy meghallgatott.

Közvetlenül lefekvés előtt még elővettem a gépem, és facebook-on bejelöltem M-et. (Mármint, remélem őt. :D) A biztonság kedvéért, azért írtam neki egy e-mailt, amiben még egyszer megköszöntem, hogy megmentett, illetve rákérdeztem, hogy őt jelöltem-e be (vagy elírtam a nevet).

Ma, hétvége lévén az egész napot lustálkodással akartam tölteni, de nem sokkal ebéd után, kopogtak az ajtómon. Mikor kinyitottam, kérdőn néztem Patrikra.

--Ne sikíts, vagy ilyesmi!  --kérte, majd félreállt.

És a háta mögött ott állt Márk!

--Ó! Hát te...? És miért...? Vagy hogy...? --dadogtam össze-vissza a meglepetéstől.

--Majd bent megbeszélitek! --suttogta a bátyám sürgetve minket.

Miután becsuktam az ajtót, még percekig tátott szájjal bámultam Márkot, aki forgolódott a szobámban, majd odalépett a zenelejátszómhoz, és berakott egy CD-t. Csak akkor fordult felém, és kezdett el beszélni, mikor a Green Day American Idiot című száma megszólalt. 

 --Jól vagy? Örülök, hogy megkerültél --mosolygott rám. --De mi volt ez az egész szökés?
--Bocsi, de nem szeretném újra elmesélni... --sóhajtottam. --A lényeg, hogy elegem volt anyáékból, és sétálás közben eltévedtem.  
--Még szerencse, hogy nem lett komoly bajod --mondta, majd átölelt.
Csak ennyi kellett, és máris kitört belőlem a sírás. Az elmúlt napok eseményei és sérelmei felgyülemlettek bennem, de eddig erős voltam, és bírtam száraz szemmel még anya kiabálását is. De már nem tudtam tovább visszafogni magam.
Márk nem szólt semmit, csak még szorosabban ölelt. Percekig álltunk egymás karjaiban, mikor végre kicsit megnyugodtam, és a könnyeim elapadtak.
--Te hogy jutottál be? --kérdeztem szipogva.
Márk felvont szemöldökkel bámult, majd elnevette magát. Belegondolva tényleg vicces, hogy bőgés után ez volt az első gondolatom.
--A bátyád becsempészett.
Leültünk egymással szembe, és Márk elmesélte, hogy miről maradtam le.
Az osztályban jópáran tudták, hogy eltűntem, mivel a rendőrök jártak Lisette-nél, hogy hátha ő tud valamit rólam. Aggódtak értem, főleg Márk, akit a bátyám azonnal értesített, mikor megjelentem itthon. Ő rögtön haza akart rohanni a suliból, hogy ide jöjjön, de Patrik lebeszélte. Végül aztán Márk addig erősködött, amíg ma a hátsó ajtón keresztül be lett csempészve. És közben anyáék a nappaliban dolgoztak! (Még az a szerencse, hogy Janka az egyik barátnőjéhez ment játszani.) Azért is hozta a CD-t, hogy ne hallják lent a beszélgetésünket.
Mesélt még az órákról, utánozta a tanárok, és néha mosolyra is fakadtam, olyan viccesen adta elő a... semmit is. :)

És a beszámoló közben Márk végig fogta a kezem.