November 29., Kedd

Tegnap még akkor is havazott, mikor az extra-hosszú táncról (már nincs egy hónap a fellépésig, kell a gyakorlás) sétáltam haza, így ma reggelre jókora mennyiség borította az udvart és a járdát (az utat értelemszerűen nem, azt a hókotró letakarította). Az ablakomból láttam, hogy apa és Patrik egy-egy hólapáttal vágtak maguknak utat a garázsig, és ez az egész csak még viccesebb volt, mivel vastag, "pufi" kabát volt rajtuk. :)

Ezután a vidám reggel után gyalog indultam suliba, mert kiderült, hogy Patriknak nincs első órája, de nem bántam, mert szeretek hóban mászkálni, bár most nem volt időm kiélvezni, mert siettem a suliba, hogy minél előbb beszélhessek Benivel, akit tegnap az orvos gyógyultnak nyilvánított. Az ajtóban összefutottam Erickel, aki meglepődött, hogy ilyen korán lát.
--Nem, semmi bajom, csak még óra előtt beszélni akarok a barátommal --nevettem fel. --És veled mi újság?
--Sajnálom, hogy elültettek mellőled, így nem tudunk majd annyit beszélgetni --sóhajtotta.
--Az már egyszer biztos, hogy te jobb padtárs voltál, de attól még, hogy most máshol ülsz, még tudunk beszélgetni! És fogunk is!
Eric viszonylag megnyugodott, így a lépcsőnél elváltunk, és én mentem fel a B-sek terméhez. Kicsit ideges voltam, mert eddig csak egyszer jártam ott, és akkor is csak az ajtóig merészkedtem, de próbáltam arra gondolni, hogy ők normálisabbak (művészlelkek, na), mint az A-sok.
Benéztem a nyitott ajtón, és láttam is Benit, de esélyem se volt, hogy észrevegyen, így mély levegőt véve léptem be.
--Sziasztok! --köszöntem annak a nyolc embernek, akik bent voltak. Hát, volt aki csak furán bámult rám, de azért a többség visszaköszönt.
--Szia --lépett oda Beni, és adott egy puszit.
Mások előtt nem igazán szoktunk csókolózni, egyrészt mert én nem bírom, ha megbámulnak, másrészt a többieket is szeretnénk megkímélni attól, hogy zavarba jöjjenek.
--Kimegyünk beszélgetni? --kérdeztem, mert nem igazán örültem annak, hogy az osztálytársai minket néztek. Megsértették a személyes teremet, na! (hihi)
--Persze --fogta meg a kezem, és húzott maga után. Kint, miután megbizonyosodtunk róla, hogy senki sincs a közelben, és senki se lát, végre normális üdvözöltük egymást. --Ez hiányzott a legjobban a betegségem alatt --suttogta a fülembe, miközben szorosan magához ölelt --, hogy veled legyek.
Nekem is nagyon hiányzott az, hogy mellettem legyen, átöleljen, támogasson, de legtöbbször az is elég, ha a közelemben van. Szeretem, és bár nem mindig tudom magam szavakkal kifejezni, remélem azért a tetteimből rájött, hogy mit is érzek iránta. Mennyire érdekes, hogy az elején még úgy voltam vele, hogy kedvelem, miért ne randizzunk, majd meglátjuk hogy alakul, most meg szinte el se tudom képzelni nélküle a napjaimat.  
--Kéne valamit csinálni ebben a jó kis havas időben... --gondolkozott a barátom. (A pasim :P )
--Igen, valamit bent a jó meleg lakásban --hangsúlyoztam ki az utolsó három szót. --Még csak az kéne, hogy megint megbetegedj!
--Értettem doktornő --nevetett.
Sajnos nem maradhattam tovább, mert megszólalt a csengő. Villámgyorsan rohantam matekra, és szerencsémre a tanárnő még nem volt ott. Csak utánam pár perccel lépett be. Miután megtiszteltük azzal, hogy felálltunk (nehezen ment, szinte könyörögnie kellett), közölte velünk a "jó" hírt: az órán a táblánál fogunk feladatokat megoldani. Erre mindenki lapozgatni kezdett a füzetében, vagy a padtársát kérdezgette, hogy mégis mit vettünk, és azt hogy is kell megoldani, de Mrs Duncan lecsapta a naplót az asztalra, és pillanatok alatt csend lett.
--Na, kezdjük is! --jelentette ki, és körülnézett. --Haladjunk sorban, gyere Kelly!
Az előttem ülők mind viszonylag hamar végeztek, még Leon is, pedig egy extra nehéz algebrai kifejezést kapott. Utánuk Csongor kelletlenül állt fel, majd világfájdalommal az arcán ment a táblához. 
--Kérlek mond is, hogy mit miért csinálsz! --kérte Mrs Duncan, miután lediktálta a feladatot.
Csongor hűvösen ránézett a fekete haja alól, alig észrevehetően megrázta a fejét, majd olyan gyorsan megoldotta a feladatot, hogy még fel se eszméltem, és már megint ott ült mellettem.
Aztán a saját feladatommal hamar kész lettem, de utánam volt egy kis kavarodás, így a másik padsor majd következő órán kerül sorra. Kaptunk még egy halom házit is, hogy ne legyen hiányérzetünk.
Föcin sikerült rávennünk Carlt, hogy kimehessünk az udvarra. Erős érveink voltak, többek között az, hogy szeretnénk tanulmányozni ezeket a csodálatos időjárási jelenséget (a havat és a jeget). :)
Angolon csak a szokásos hajtás volt, de Márk ült mellettem, aki úgy látszik a hétvégén történtek után végre megint szóba áll velem, és egész órán elszórakoztatott. Szerencsére Miss Bone egyszer se vette észre mit csinálunk, mindig lestük merre néz, és mintadiákokként viselkedtünk, ha odafordult. Sőt, még jelentkeztem is, ezzel bizonyítva, hogy rendes vagyok, és én figyelek...
Takács tanárnő duplaóráján megint sikerült balhéba keverednünk, azt hiszem most már sose lesz normális óránk vele.
Úgy kezdődött, hogy rajzon egyszerűen megtagadtuk a feladatot. Téli tájképek kellett volna készíteni, de a fél osztály inkább valamilyen téli elfoglaltságot akart megfesteni (korizás, hóember építés, ilyesmik), a másik felének meg egyszerűen elege van már a hóból, ők semmit nem akartak csinálni. (Azért voltunk páran, akik csendben vártuk mi lesz a vége, nekünk mindegy volt mit kell rajzolni.)
A tanárnőnek persze egyik ötlet se tetszett, ragaszkodott a tájképhez. Vagy fél óráig ment ezen a vita, aminek a vége az lett, hogy Takács kiment a teremből (az ajtót természetesen becsapta), mi meg hangoskodtunk.
--Ez nem lehet igaz! Most miért nem lehetett beletörődni abba a rohadt tájképbe?! --állt fel Ivana idegesen. --Idén nem ez az első eset, hogy kiakasztottuk, még a végén megbuktat mindenkit!
--Vagy rájönnek, hogy rossz tanár, és lecserélik --vonta meg a vállát Márk.
--Olyan nincs! Ő az egyetlen rajztanár! --szállt be vitába Aida is.
--Ez nem igaz, a B-seknek egy férfi tanítja --szóltam közbe.
--Ő grafikus, csak a művészetiseket oktatja! --magyarázta Aida.
--Látjátok? Hiába készítitek ki, biztos, hogy nem váltják le! --monda Ivana, aki úgy néz ki jobban kiakadt most, mint a tanárnő.
--Lehet, de azért jól esett --röhögött Tomi. Jajj, ő és az a semmi se érdekel, mindenkit piszkálok korszaka! Nehezen lehet elviselni.
És még csak ezután jött az informatika, ahol - elsősorban a fiúk - csak azért sem csinálták a feladatot, inkább játszottak. Ezért ugye már járt volna az óra munka egyes, de valahogy mindig odavarázsolták a képernyőre a feladat leírását, mikor a tanárnő arra sétált. Nem tudom elhitte-e, hogy tényleg rendesen dolgoznak, de nem szólt semmit. Hát... asszem egyáltalán nem beszélt az órán. Ő csak haragosan nézett ránk, mi pedig csendben lázadtunk az óra ellen.
Spanyolon ma témazárót írtunk, ami... hát... csapatmunkával, de elkészült. Szabina tudta a szavakat, Leon ért a fordításhoz, én pedig kivételesen megértettem a nyelvtani részt, így azokban a feladatokban tudtam segíteni. Nem sokon múlt, hogy mind lebukjunk, de megúsztuk: az egyik lány épp akkor hívta oda a tanárt, mikor az megindult felénk. Örök hála neki, bár még a nevét se tudom. (Heti 3 közös óra nem olyan sok... Főleg úgy, hogy nem is beszéltem még vele egy szót se. Asszem A-s.)              

Otthon csak pár szót tudtam anyáékkal váltani (azt is csak Jankáról), mert siettek fogadóórára. Na igen, ezért se volt jó ötlet pont ma kiakasztani Takács tanárnőt, szinte biztos, hogy a hozzá látogató szülőknek fog panaszkodni. És ha nem is említi a nevem, attól még anyáék úgy veszik majd, hogy én is benne voltam. Jajj. Mondanom kellett volna nekik, hogy kihez menjenek be.
Alig fejeztem be az evést, Janka máris nyúzni kezdett, hogy menjünk ki játszani.
--De nagyon hideg van...
--Nem baj! Tavaly se volt rendes hó, élvezzük ameddig van! --makacskodott.
--Ha muszáj --vontam meg a vállam kelletlenül.
Jó melegen felöltöztünk, és mentünk hóembert építeni. Alig fél órát voltunk kint, de a kezem, a füleim és az orrom is lefagyott. Miután kiolvadtunk, mindketten nekiláttunk megírni a házinkat a konyhaasztalnál. Egy-két egyszerűbb számolásban segítettem a húgomnak, közben pedig azon gondolkodtam, hogy nekem ki segít majd, mert a Mrs Duncan által feladott példák közül csak az első kettőt tudtam megcsinálni. Patrik most nincs itthon, suli után rögtön az egyik haverjához ment, apa a fogadóórán, kitudja mikor érnek haza majd haza, én meg csak lapozgattam a könyvemet, hátha kitalálok valamit.
Egy órányi szenvedés után, mikor már Janka is rég végzett, elővettem a telefonom, és tárcsáztam.
--Szia! Van egy kis gondom a matekkal. Aha. De Janka... Úgy oké. Rendben, indulunk. Szia.
Gyorsan kitéptem egy lapot a füzetemből, ráfirkáltam pár sort, majd szóltam Jankának, hogy öltözzön, mert megyünk.