November 30., Szerda

Sosem hittem volna, hogy a szüleim ilyen apróságokon is képesek kiakadni, most mégis ez történt. Tegnap fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki a mateknak, ezért felhívtam Márkot, hogy tud-e segíteni. Azt mondta, menjek át, és mivel Jankát nem hagyhattam egyedül, így ő is jött. A kicsik játszottak valamit, amíg Márk magyarázott nekem (ezt az anyagot kivételesen érti). Csak pár órát voltunk távol, de nem aggódtam, mivel hagytam egy levelet a konyhaasztalon. De az eltűnt. Mikor hazaértünk, anyáékat a nappaliban találtuk, idegesen járkáltak körbe-körbe. Szinte azonnal letámadtak, hogy hol voltunk, aggódtak, meg mit képzelek magamról, hogy csak úgy elmegyünk. Próbáltam elmagyarázni, hogy hagytam levelet, és amúgy is csak itt voltunk szemben, de meg se hallgattak. Csak mondták és mondták. Nem értek el a mobilomon. Mert itthon maradt. Bármi történhetett volna. Ugyan mi? A fogadóórán is panaszkodtak a tanárok. Hát persze: Takács. Majdnem mindenkinek volt rám egy-két rossz szava. Röhögések, beszélgetések órán, nem tanulok rendesen... Vajon ezeket honnan szedték? Biztos csak általánosságban beszéltek, mert én szoktam figyelni és tanulni is (4-eseim vannak!). Beszélgettem már órán, de a röhögés nem jellemző rám.
A szüleimnek biztos sok gondjuk van az irodában mostanában, mert máskor nem reagáltak volna így. A büntetésem a szokásos: nem mehetek sehová sulin kívül, és hozzám se jöhet senki. (A gépezéstől nem fosztottak meg, mert tudják, hogy úgy se sokat használom, jobban szeretek találkozni másokkal.) Ez sajnos azt jelentette, hogy Benivel csak a suliban fogok összefutni, pedig nagyon szerettünk volna végre közös programot. A lányokkal pedig korizni készültünk, úgyhogy ezt is el kell halasztanunk. 

Ma csalódottan mentem suliba, többek között azért, mert este megláttam valamit. A levelem. Ott volt anya táskája alatt. Egész éjjel agyaltam, alig aludtam valamit, de nem tudtam megfejteni pontosan mit is láttam. Csak pusztán figyelmetlenségből rakta rá? De akkor miért nem mondta később, hogy megtalálta? Mert biztosan megtalálta, hisz reggelre már nem volt sehol a papír. És akkor miért nem kért bocsánatot? Miért nem szólt róla semmit? Az volt a bizonyíték rá, hogy nem mentünk el szó nélkül! Miért...
Nem is beszéltem a szüleimmel. Reggel szó nélkül mentem el mellettük, még köszönni se köszöntem. Talán gyerekesen viselkedtem, de nem érdekelt. Nagyon kiakadtam rájuk.
--Mel! --hallottam, hogy valaki utánam kiált, így megfordultam. Márk. --Szia! Minden oké?
--Nem igazán --suttogtam. Most miért kellett volna hazudnom neki? --De mindegy.
--Tudok segíteni? --nézett a szemembe.
--Nem hinném. Az igazság az, hogy én se értem az egész ügyet.
Ezen Márk elmosolyodott, és végiggondolva a dolgot, én is nevetni kezdtem. Ez úgy hangzott, mintha nem tudnám pontosan mi bajom.    
--Jó, bonyolult. Ennyi a lényeg.
--Értem én --mosolygott.
Örültem, hogy együtt mentünk a suliba, mert tényleg hiányzott a társasága. Azt szeretem benne, hogy semmit se vesz igazán komolyan, számára nem létezik olyan dolog, ami a világ végét jelentené. Erre a legjobb példa az, ami köztünk történt: kellett egy kis idő, de rendeződni látszik a kapcsolatunk. Most is lazán kezelte a dolgot, olyanokat mondogatott nekem, hogy bármi is van otthon, ne hagyjam, hogy az egész napomat elrontsa; meg a suliban a tanulással foglalkozzak inkább.
--Na, elmondod, hogy kábé mi a helyzet? --kérdezte, mikor látta rajtam, hogy felfogtam a szavait, és lenyugodtam.
--Hát... igazságtalanul büntettek meg.
--Aha. És próbáltad elmondani nekik? 
--Meg se hallgattak, pedig a bizonyíték is ott volt előttük... --magyaráztam csalódottan.
--Hé! Tudod, csak vidáman! Most nem otthon vagy --lökte meg a vállam.
A terembe belépve még mindig mosolyogtam, pedig Márk már nem volt velem, hogy rám szóljon. (A folyosón Zsani utána kiáltott, így kint maradt beszélgetni.) Magamban elismertem, hogy igaza volt, és nem ér annyit az egész, hogy egész nap szomorkodjak miatta. Majd otthon lerendezzük, de ez az idő most a barátoké.

Az első két óra gyorsan elrepült (irodalmon doga, illetve matekon feladatok a táblánál), majd spanyol előtt végre találkoztam Benivel.
--Szia! --ugrottam a nyakába.
--Huh, szia! --nevetett fel, azt hiszem kicsit meglepte a reakcióm. --Mi ez a jókedv?
--Semmi különös, csak örülök, hogy látlak --vontam meg a vállam.
--Én is örülök neked --ölelt át.
A szünetet egymás karjaiban töltöttük, de a csengő elszakított minket egymástól (hűha, ez így nyálasnak hangzik). Órán aztán Szabinával mindketten csendben voltunk, mert a tegnapi nap folyamán Szende Gábor panaszkodott a szüleinknek, hogy sokat beszélünk, ami az eredményeinken is meglátszik. Hát, most figyeltünk, de nem lettünk sokkal okosabbak, szóval mindegy.
Fizikán dogát írtunk számolási feladatokból, ami szerintem jól sikerült, legalábbis négyből háromban biztos vagyok. Törin meg Egyiptomról beszélgettünk. Egyébként szeretem a töri órákat, mert vagy filmet nézünk, vagy beszélgetünk, a vázlatot meg odaadja lapon, vagy nekünk kell egyedül kidolgozni a könyvből. Ez bennem teljesen olyan érzést kelt, hogy önállóan tanulunk. Ami nem gond, mivel a legtöbben így se szerzünk rosszabb jegyet hármasnál.

Lassan sétáltam hazafelé, nem akartam találkozni a szüleimmel. Nem akartam beszélni velük. Semmit se akartam.
Egyszer mégis hazaértem, de alig léptem be az ajtón, máris meghallottam a veszekedést.
--Látod? Nem szó nélkül ment el! --hallatszott apa hangja a nappaliból.
--Dehogynem! Ez szerinted jelent bármit is? Csak egy papírlap! --kiabált anya, majd egy papírgalacsin repült át az előszobán. A levelem. --Először meg kellett volna kérdeznie, hogy elmehet-e! Egy hívás, vagy egy SMS a minimum!
--De akkor se hazudott! Nincs miért megbüntetni! --védett apa.
--És amit a tanárok mondtak? Azt hagyjuk figyelmen kívül?
--Nem, de azért nem szobafogságot érdemel.
--Azt nem csak azért kapta! Hanem összességében a tegnapiért!
--Értsd már meg...
Nem vártam meg, hogy mit mond apa, leraktam a táskámat, majd kimentem. A könnyeimmel küszködve sétáltam a járdán, rosszul estek a hallottak. Hogy anya így viselkedett. Hogy miattam vitatkoztak. Hogy apa hiába próbált kiállni mellettem. Minden. Minden.
A hóesésben hirtelen ráeszméltem, hogy egyedül vagyok, valahol a semmi közepén. Elővettem a telefonomat, de lemerült. Még a könnyeim is elapadtak, annyira megrémültem. Mi lesz most? Hol vagyok? És hogy jutok haza? És egyáltalán miért kellett nekem eljönnöm otthonról...