December 2., Péntek

~Szerda
Talán órákig bolyongtam, és lassan eltűntek mellőlem a házak. Itt már nem volt semmi más, csak egy fák szegélyezte ösvény, amin vakon botladoztam a fényhiány miatt, és mert a szememet elborították a könnyek. Nem tudtam tisztán gondolkozni, csak mentem előre, pedig ha visszafordulok, biztos hamarabb találkoztam volna valakivel. Elfáradtam, ólomsúlyúnak éreztem a lábaimat, ezért leültem a hóba. Nem törődtem a hideggel, a lefagyott ujjaimmal, csak összekuporodtam.   
Máskor talán nem így reagáltam volna.
Azért rohantam el, mert rosszul esett anyáékat hallani. Hogy rólam ment a vita, hogy miattam veszekedtek. És ész nélkül kirohanni a világból nem túl jó ötlet. Egyrészt nem emlékszem, milyen úton jutottam el ide, másrészt senki se tudja, hogy eljöttem, a telefonom meg ugye nem működik. A harmadik ellene szóló érv pedig az, hogy sötétben semmi remény, hogy bárkivel is összefutok. És ha nem pánikolok be amiatt, hogy mi lesz velem, hogy jutok haza, akkor valószínűleg nem lettem volna olyan bolond, hogy mínusz ezer fokban leülök a hóba!
Talán elaludtam, talán csak annyira megfagytam, hogy elvesztettem az eszméletem, de egyik pillanatban azt éreztem, hogy valaki megráz, és próbál rávenni, hogy felkeljek a földről. Nagy nehezen feltápászkodtam, és egy fiúval találtam szembe magam. Lehajolt hozzám, de az arcát nem láttam rendesen. Azt hiszem angolul szólongatott, de furcsa volt az akcentusa, így keveset értettem a szavaiból. Az agyam egy kérdést fogott fel: Jól vagy? Erre válaszol csak annyit tudtam kinyögni: No.
Ezután a fiú átkarolt, és magával húzott.

~Csütörtök
Mikor kinyitottam a szemem, egy világos, élénk színű szobában találtam magam. Az ablakon keresztül láttam, hogy odakint sötét van, csak azt nem tudtam, hogy reggel van, vagy este. Egy lámpa égett a szoba sarkában, annak a fényében próbáltam a szememmel egy órát keresni, de nem láttam sehol. Közben eltűnődtem azon, hogy hol is vagyok pontosan. Csak a fiúra emlékszek, hogy segített felállni, de onnantól kezdve semmi. Se kép, se hang. 
Ekkor lépett be a srác a szobába, és most már rendesen megszemlélhettem. Világos barna, szinte már szőke haja a homlokát súrolta, gesztenyebarna szemeivel pedig fürkészően bámult rám.
--Hogy érzed magad? --szólt angolul, de az agyam már automatikusan átkonvertálta a kérdést magyarra. (Megszokás.)
--Azt hiszem jól.
--Nagyon megfagytál tegnap, én meg elsőre totál pánikba estem, hogy mit is csináljak --mosolygott rám, majd odanyújtotta a kezében tartott bögrét. --Tessék, forró tea.
--Köszi --nyúltam érte, és meglepődve láttam, hogy a kezemen apró hólyagok vannak. Ennyire megfagyott kesztyűben is? Hozzáértem az egyikhez, és fájt. --Aú!
--Volt ez rosszabb is. Először durván kék voltál, de engedtünk neked forró fürdővizet, meg próbáltunk teát itatni veled. Nem emlékszel? --kérdezte, mert értetlenül néztem rá.  
--Nem. Mikor volt ez?
--Még tegnap este, vagy talán ma hajnalban --vonta meg a vállát. --Pedig fent voltál, de úgy látszik sokkot kaptál, vagy ilyesmi. Az tény, hogy nem reagáltál, hiába szóltunk hozzád.
Egy darabig csak néztük egymást, én próbáltam rájönni, hogy milyen akcentusa van a srácnak, de tippem se volt, így inkább azon gondolkoztam, hogy miért hozott ide... Hova is? Azt sem tudtam hol vagyok, és azt sem, hogy kivel. És mégsem estem pánikba. Vagy a szoba otthonos színei, vagy a srác melegséget sugárzó szemei, nem tudom, de megnyugtattak. Nem éreztem azt, hogy most félnem kéne. Ha ártani akart volna nekem, akkor egyszerűen ott hagy megfagyni. És ennek kapcsán felvetődött bennem egy kérdés, amit rögtön fel is tettem.
--Hogy találtál rám?
--Csak szükségem volt egy kis magányra, és épp arra sétáltam --magyarázta.
--És most... hol vagyunk?
--Ó, a testvérem házában. De volt nálad orvos! --bizonygatta. Szerintem azt hitte, hogy ezen pörgött az agyam. --De szerintem most pihenj még, későre jár.
Elköszönt tőlem, majd egyedül hagyott a sötétben. Egy darabig még gondolkoztam, de hamar elnyomott az álom.

~Péntek
Másnap reggel, ébredés után rögtön megláttam. Ott állt az ablak mellett, és bámult kifelé. Csak most tűnt fel, hogy igazából mennyire magas. Hosszú lábai vannak, de azért arányosak a felsőtestével, és se nem zömök, se nem vékony testalkatú. Olyan átlagos. (Nem rossz értelemben.)
Talán megérezte, hogy felkeltem, vagy csak hallotta, ahogy forgolódtam az ágyban, de elszakította a pillantását az ablaktól, és felém nézett.
--Jó reggelt! Hogy vagy? --mosolygott rám kedvesen.
--Jobban. Tegnap olyan érzésem volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger --nevettem fel.
--Rendben... a ruháid ott vannak a fürdőben --mutatott az egyik ajtó irányába. --Ha elkészültél, akkor gyere le reggelizni, és utána a bátyám hazavisz. Már biztos aggódnak érted otthon --mondta, majd kiment.
Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy haza kell térnem. Vissza a szüleimhez, akik talán még mindig veszekednek, és valószínűleg rögtön nekem esnek majd. Szinte hallottam, hogy mit fognak mondani. Tuti biztos, hogy életem végéig szobafogságban leszek.
Beléptem a fürdőbe, aminek zöld csempéi olyan tisztán csillogtak, hogy magamat is láttam bennük. Egy kis szekrényen megláttam a ruháimat, amik tiszták és illatosak voltak. Kimosták őket. Jó volt felvenni a saját pólómat a magamon lévő, legalább két számmal nagyobb pizsama után. Arcot mostam, majd kissé meglepődtem a tükörképem láttán. Sápadt voltam, a szemem alatt sötét karikák húzódtak, a hajam pedig még soha életemben nem volt ennyire kócos. Az ujjaimmal megpróbáltam kifésülni a csomókat, de csak többé-kevésbé sikerült.
A konyhára az alsó szint végében leltem rá, ahol egy néni (valószínűleg házvezetőnő vagy szakács) készített nekem pirítóst. Evés közben megjelent a fiú, és végre bemutatkozott.
--M? --néztem rá felvont szemöldökkel.
--Igen, lengyel vagyok, nem hiszem, hogy ki tudnád mondani a teljes nevem --magyarázta vidáman. 
--Aha. Én Mel vagyok --mosolyogtam vissza rá. --Figyelj, tényleg nagyon köszönöm, hogy nem hagytál ott. Bele se merek gondolni, mi lett volna velem.
--Jobb ha nem kérdezem meg, mit kerestél ott, ugye? --nézett a szemembe, miután egy bólintással lereagálta a köszönetemet.
--Családi ügy --ráztam meg a fejem jelezve, hogy nem akarom tovább részletezni a dolgot.
Nem sokkal később megismerkedtem M bátyjával, Roberttel, aki mondta, hogy kiáll a garázsból, és a ház előtt vár. Szóval eljött az idő, indulni kellett haza. M nem jött velünk, de indulás előtt a kezembe csúsztatott egy papírlapot a teljes nevével, az e-mail címével és a telefonszámával.
Egész úton csendben voltam, bámultam ki a kocsi ablakán. Csak egyszer szólaltam meg, mikor Robert eltévesztette az utcát, és elfelejtett kanyarodni. Ezen jót derült, majd elmondta, hogy nem igazán jár be Siófokra (a háza valahol a városon kívül van, a semmi közepén), ezért a környéket nem ismeri igazán. Mikor végre meglett az utcánk, nem is kellett mondanom melyik a mi házunk: természetesen az, amelyik előtt a rendőrautó állt.
--Bekísérlek --ajánlotta fel Robert, miután leparkolt.
Örültem az ajánlatának, legalább nem egyedül kellett szembenéznem a szüleimmel (és a rendőrökkel!).
Mély levegőt vettem, mielőtt benyitottam a házba. A konyhában rögtön mozgás támadt, valaki elindult megnézni, hogy ki érkezett.
--Istenem! --kiáltott fel apa mikor meglátott.