December 14., Szerda

Nem is tudom volt-e már olyan hetem a suliban, amikor nem történt velem semmi rendkívüli. Szerintem nem, sőt, ha így folytatódik, akkor nem is lesz soha. Komolyan, néha visszasírom a régi, unalmas életemet. <sóhaj> Legjobb lesz, ha az elején kezdem...

Reggel korán értem be a suliba, alig volt valaki a teremben rajtam kívül. Talán épp ez hozta meg a bátorságomat.
Stella szinte még be se tette a lábát a terembe, mikor Gabó és Tomi már elkezdték különféle (nem túl szép) jelzőkkel illetni. A szlovák lány eleinte nem reagált rájuk, de azt vettem észre, hogy a szája széle remegett, és egyre nagyobbakat nyelt. Biztos voltam benne, hogy a sírás határán állt, és ezt a fiúk is észrevették, mert sokkal hangosabban nevettek. Gabó szinte kitámolygott a teremből, annyira röhögött. Eszembe jutott egy mondat, amit valamelyik filmben hallottam: "Kétféle gonosz létezik: aki gonosz dolgokat tesz, és aki látja, hogy más gonoszat tesz, de nem próbálja megakadályozni." Akkor döntöttem úgy, hogy utána megyek, és megmondom neki a magamét. Hiba volt.
--Gabó! --ragadtam meg a pulcsijának az ujját. --Most már elég lesz. Igazán leszállhatnátok Stelláról.
Egy percig csak némán bámult rám, de utána az arca egy olyan kifejezést öltött, ami nagyon nem tetszett.
--Ugyan mit érdekel az téged? --kérdezte kissé hangosabban a kelleténél. --Semmi közöd ahhoz a tehénhez. Úgy csinálsz, mintha olyan nagy barátnőd lenne. Pedig nézd csak meg, ég és föld vagytok! Őt a lovakon és a tanuláson kívül talán csak a kajálás érdekli. --Fogalmam sem volt, mire megy ki ez az egész, mit akar kihozni ebből a beszélgetésből, de egyre több arc fordult felénk. --Te meg játszod itt a nagy védelmezőt, közben minden gondolatod a fiúk körül forog. Mondd, kivel nem volt még viszonyod? Vagy azt kérdezzem, hogy ki lesz a következő? --Azt hiszem, elkerekedett szemmel bámultam rá, és nem volt szükségem tükörre, hogy ezt megállapítsam. Éreztem. Ahogy azt is, hogy a levegő beszorult a mellkasomba, pedig a java még hátra volt. --De leginkább arra lennék kíváncsi, hogy szoktál azon gondolkozni, hogy mekkora ***** vagy?
--Tessék? --suttogtam, de a sokktól alig tudtam kinyögni ezt az egyszerű szót.
--Most aztán túllőttél a célon! --Márk szinte a semmiből termett ott mellettem, aztán olyat tett, amit sose gondoltam volna: behúzott egyet Gabónak! A szememben lévő könnyek úgy döntöttek, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy kibuggyanjanak, ehelyett inkább minden idegszálammal a fiúkra összpontosítottam. Nyugodtan mondhatom, hogy minden a feje tetejére állt: Gabó az orrát szorongatta, amiből ömlött a vér, közben pedig válogatott szidalmakkal illette Márkot, aki szikrákot szóró szemekkel kelt éppen a védelmemre, és felháborodott azon, hogy Gabó ilyeneket mert mondani nekem. A hangzavar és a tömeg természetesen a tanároknak is feltűnt. Na és ki ért oda először? Németh Attila.           
--Mi folyik itt? --kapkodta a fejét a két fiú között. --Már megint veled van baj? --szegezte a kérdést Márknak, de választ se várva fordult felém. --Csak azt ne mondd, hogy ennek is te vagy az oka!
Nem válaszoltam, csak a cipőm orrát tanulmányozva próbáltam elsüllyedni, de valamiért a padló nem akart megnyílni alattam.
--Jól van. Te, fiam menj a mosdóba! És előre hajtsd a fejed! --mondta a tanár Gabónak. --Kiss! Keresed meg a takarítónőt! --szólt oda egy tizedikes lánynak, aki ott bámészkodott. --Te pedig gyere velem! --fogta meg Márk karját, majd végigvezette a folyosón. Mielőtt elindultak volna a lépcsőn, még visszafordult. --Ó, és szóljatok a másik fiúnak, hogy jelentkezzen a tanáriban, ha már nem vérzik az orra! Várni fogjuk.
A tömeg lassan szétszéledt, én meg ott maradtam egyedül. Forró könnycseppek folytak végig az arcomon, mikor Lisette megtalált a sarokban. Riadtan nézett rám, nem értette miért ülök a folyosó falának dőlve, de nem szólt semmit, csak felhúzott, és bekísért a mosdóba megmosni az arcomat.
Csak akkor kérdezett, mikor már kicsit megnyugodtam.
--Mi történt?
--Stella... már megint bántották, és én... megpróbáltam beszélni Gabóval... de mindenfélét mondott rám... és akkor Márk... megütötte... majd jött Németh... és biztos kapni fog valamit... --szaggatottan vettem a levegőt, így nem tudom mennyire volt érthető az, amit mondtam. --Remélem nem rúgják ki! 
--Hú, az komoly! És kint a folyosón?
--Igen... mindenki minket nézett... már megint.
Vettem még néhány mély levegőt, aztán visszamentünk a terembe, mert már legalább 5 perce becsengettek. Ofő nem volt bent, ahogy a fiúk se. Csak azt nem értem, hogy engem miért nem hívtak. Végülis elég sok közöm van a dologhoz, mert Márk miattam verekedett. Vagy csak az számít, amit tett? Ennyire nem nézik az okokat?
Mindenki csendben volt, csak a padtársával váltott pár szót suttogva. A legtöbben már biztosan hallották, hogy mi volt, de néhányan értetlenül néztek körül. Egy fiatal tanárnő jött be, és zavartan ült le. Hát igen, ritka, mikor az osztályunk ennyire hallgatag. Órán is mintadiákok voltunk, szó nélkül olvastuk a szöveggyűjteményt. Mikor megszólalt a csengő, senki se állt fel, tudtuk, hogy történni fog valami.
--Jól van, mit tudtok a verekedésről? --lépett be ofő a terembe.
Csak én tudtam a teljes történetet, a többiek részleteket hallottak belőle, mégis hallgattam.
Elhangzott pár Mi történt? -típusú kérdés, így Kelemen nagyvonalakban elmondta, amit a két fiúból kiszedett. Vagyis annyit, hogy Gabó mondott valami olyat, ami nem tetszett Márknak, ezért megütötte. Ó, ha ilyen egyszerű lenne!
--Tanár úr! --tette fel a kezét Rafi. --És Márk hol van?
--Mindkettőjüket hazaküldtem --felelte Kelemen, majd felém fordult. --Mel, kijönnél egy kicsit?
Kimentem hát, és elmondtam neki mindent. Stellát, Gabó véleményét rólam... A szemem újból könnybe lábadt, de most kibírtam sírás nélkül. Márkra gondoltam, az én nagyszerű barátomra, aki mindig kiáll mellettem, még csak kérnem se kell, és aki akkor is ott van, mikor nem is számítok rá. Szinte biztos voltam benne, hogy én ma délután meg fogom látogatni.

Persze nyílt óra is pont a mai nap volt, ennél rosszabbkor már nem is jöhetett volna.
Szinte még véget se ért a fizika, mikor Aida és Ivana rövid, kötött ruháikban már ki is álltak az ajtóba. Azt hiszem, a következő volt a sablonszöveg, amivel a nyolcadikosokat üdvözölték: "Sziasztok! Töri órára jöttetek? Ez itt a termünk, menjetek be nyugodtan, hátul találtok helyet!" És a nyolcadikosoknak két csoportja volt: a lányok, és a félénkebb fiúk, akik csak megköszönték a segítséget, illetve a talpraesett srácok, akik ott maradtak Ivanáék mellett beszélgetni. Ezt a műsort Palomával és Lisette-el együtt néztük (Monó megbetegedett), majd később Rafi is csatlakozott hozzánk.
--Hallod, ha Gabó itt lenne, akkor én is beverném a képét --mosolygott rám a spanyol srác. --Előbb beszéltem Márkkal, ő mondta mi történt pontosan.
--Mi van vele? Ugye nem rúgták ki?
--Nem, dehogy. Csak osztályfőnökit kapott. --A hír hallatán felszisszentem, de Rafi megnyugtatott: --Nem gáz, csak egy beírás. Teljes mértékben megérte.    
--Úgy gondolod? --kérdeztem hitetlenkedve. Hogy lehet ilyen lazán kezelni egy beírást?
--Persze, Gabó egy barom. Megérdemelte, hogy valaki végre helyreigazítsa.   
Ezzel a témával elvoltunk egy darabig, észre se vettük, hogy már elkezdődött az óra. A barátaim gyorsan a helyükre siettek, és próbálták azt a látszatot kelteni, hogy ők igazából angyalok, és a vendégeink észre se vették, hogy ők nem voltak időben az asztaluknál.
A megfogyatkozott létszámú osztályunk végül nem okozott csalódást, lelkesen beszélgettünk a honfoglalásról, néha nevettünk, ha valaki elrontott egy szót, a közönségünk pedig (mind a tizenvalahány ember) szájtátva figyelt minket. Nem tudom, hogy az angoltudásunk, a téma vagy esetleg az óra dinamikus vidámsága hatott rájuk ennyire, de többen is jelezték, hogy biztosan ide fognak jelentkezni. Hát igen, hiába vágta haza a balhé a nap hangulatát mi még így is meggyőzőek tudunk lenni.

Otthon először megebédeztem, majd leültem leckét írni. Legszívesebben rögtön rohantam volna Márkhoz, de mivel rajtam kívül még senki sem ért haza, így nem tudtam volna kinek szólni, és most nem volt szükségem egy újabb családi veszekedésre.
A holnapi órák többségére fél óra alatt felkészültem, de kettő okozott egy kis problémát: a fizika és az angol. Az előbbinél hiába tanultam meg az összes szabályt, hiába tudtam az összes képletet, és hiába néztem át az összes feladatot, amit együtt megcsináltunk, még így se sikerült megoldanom a házinak feladott három számolást. Gondolkodtam rajta, hogy felhívom Mattet, mert ő fizikából is van annyira jó, mint kémiából (és tényleg megértettem a magyarázatát), de valószínűleg nem ér rá, vagy ha igen, akkor nekem kevés lesz az az egy délután, hogy mindent felfogjak. Végül arra jutottam, hogy majd holnap óra előtt megkérdezem tőle, mikor ér rá korrepetálni.
Angolból meg az okozott problémát, hogy egy levelet kellett volna írnom, amiben egy állásinterjúra jelentkezek valami nagy céghez, csak éppen abból, amit le akartam írni, egy csomó szót nem is ismerek, és hiába nézem meg a szótárban, ugye nem mindent fordítunk szó szerint... Fellapoztam a házban található összes angolkönyvet, hátha találok egy mintalevelet valahol, de persze sehol semmi. Mintha még soha, senkinek nem kellett volna ilyen feladatot megoldania.
Fél öt körül járt, mikor apa megérkezett Jankával, én meg rögtön félreraktam minden könyvemet, hogy lerohanjak beszélni vele.
--Sziasztok! Anya?
--Csak később jön, találkozója van az egyik bútorgyártónkkal --magyarázta apa. --Miért?
--Hát... Csak szeretném megkérdezni, hogy... Szóval nem lenne baj, ha átugranék Márkhoz? Nem volt suliban, és kéne neki a lecke.
Apa nem sokat gondolkodott a dolgon, csak rám mosolygott, és bólintott. Szinte repültem fel a szobámba, hogy magamhoz vegyem a lapot, amire a házikat felírtam neki, meg persze azért, hogy gyorsan csekkoljam magam a tükörben. Pár perccel később már ott álltam a kapujuk előtt, szerintem apa észre se vette mikor léptem ki a házból, olyan gyors voltam. 
A csengetésre a házvezetőnő (vagy talán a dajka jobb szó lenne rá?) jött ki. Elmondtam neki, hogy Márk osztálytársa vagyok, meg a házit hoztam, satöbbi, satöbbi, de szerintem nem igazán érdekelte, mert egy szó nélkül beengedett, majd miután levettem a kabátom és a cipőm, felmutatott az emeletre. Már jártam náluk, szóval tudtam melyik Márk szobája. Az ajtó előtt épp csak arra az időre álltam meg, amíg a szobából meghallottam a választ a kopogásomra.
--Tessék!
--Szia --dugtam be a fejem a szobába, majd megláttam Márkot a playstation előtt, és elmosolyodtam. Mi mással is tölthette volna a napját?
--Heló. Nem számítottam rád --állt fel meglepődve. --Mi járatban?
--Áthoztam a leckét --mutattam fel a nálam lévő papírköteget. --És szeretném megköszönni, hogy kiálltál értem.
--Ugyan, ez csak természetes --legyintett, mintha ez tényleg magától értetődő dolog lenne. Neki talán az is, de nekem nem. Én nem vagyok ehhez hozzászokva.
--Tudod, még soha senki nem tett ilyet... értem --suttogtam.
--Azt hiszed, hogy ez is rólad szól? --kérdezte tettetett iróniával a  hangjában. --Csak azért csináltam, mert titkon utálom Gabót, és végre lehetőségem nyílt rá, hogy orrba verjem.
Ezen mindketten elnevettük magunkat, majd leültünk a padlóra beszélgetni (jó meleg és puha szőnyege). Talán két órát voltam nála, mikor apa felhívott, hogy anya elindult haza, most már én is menjek. Kelletlenül tápászkodtam fel, túlságosan is rövidnek tűnt az idő, amit Márkkal töltöttem. Vele beszélgetni, nem is tudom... bármennyit lehet. Szóval órákig tudunk folyamatosan dumálni, és még akkor is marad mondandónk a másiknak.
--De, ugye nem kaptál ki a beírás miatt? Vagy... apukád tudja egyáltalán? --kérdeztem.
--Tudja, felhívták a suliból --felelte nyugodtan. --Ne aggódj, megértette, hogy miért tettem. Nem volt, és nem is lesz balhé. 
--Akkor jó --mosolyogtam rá, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába borultam. --Tényleg köszi.
--Ha még egyszer megköszönöd, esküszöm, hogy kidoblak az ablakon! --ölelt vissza nevetve.
Kikísért az ajtóig, majd megvárta, amíg átérek az úton. Mielőtt bementem a házba, még visszaintettem neki.