Íme az év utolsó része. Remélem nem okozok csalódást, és jövőre is sokan fogjátok figyelemmel kísérni Mel mindennapjait. :) BUÉK!
--Minden rendben lesz --ölelt át Beni az öltöző folyosóján.
Fél tíz múlt, a műsor még nem kezdődött el. Éppen az igazgató tartott beszédet, amire szerintem az ég világon senki se figyelt, de ez nem meglepő. Ez bármely ország bármely iskolájában így van: általánosban beszélgetnek a gyerekek, középiskolában meg előveszik a mp3-akat. Nem is bántam, hogy idekint kellett végighallgatnunk, mert így senki se láthatta mekkorákat ásítok. Kivétel nélkül mindig ugyanaz a sablonszöveg hangzik el, szerintem van valahol egy weboldal, ahonnan letölthetik az intézményvezetők, aztán csak annyi a dolguk vele, hogy a részleteket átírják a saját iskolájukra. De inkább ezt a nézetemet nem hangoztatom.
Nemsokára a pirosba öltözött tizedikes lányok bevonultak, mi pedig idegesen kezdtünk el mocorogni. Percek kérdése volt, hogy mi kerüljünk sorra, és semmi se garantálta, hogy nem fogunk hibázni. Ment a gyakorlás során, ment a főpróbán, de akkor nem volt ekkora közönségünk... Ábel mondott még néhány biztató szót, majd besurrant a csarnokba. Pont abban a pillanatban hangzott fel odabentről a taps, majd Laura intésére szép sorban besétáltunk. Legyőztem a késztetést, hogy a cipőmet bámuljam, és emelt fővel álltam be a helyemre. Próbáltam nem figyelni az emberekre, de azért egy gyors pillantást vetettem az osztályunk felé: a lányok úgy integettek, hogy majd leestek a padról, Márk meg biztatóan mosolygott rám. Ebből merítettem erőt a tánchoz, ami egyébként remekül sikerült. Minden lépés a helyén volt, ugyan Szabina egyszer rosszfelé fordult, de gyorsan korrigált, így bátran nevezhetem tökéletesnek az első, de nem utolsó fellépésünket. Vastapsot kaptunk, tanárunk meg büszkén nézett végig rajtunk, mikor felmentünk mellé a lelátóra. Mindennél jobban szerettünk volna beszélni vele, de az előadás még nem ért véget. A fiúk gitáros énekét nem igazán figyeltük, de a végzősök színdarabja igazán szép volt, ahogyan Ági zongorajátéka is.
A diákönkormányzat vezetőjének végszava után a tömeg egyszerre indult kifelé az ajtón, így én inkább a terem közepe felé tartottam, ahogyan a lányok is.
--Úristen, te tudsz táncolni! --borult a nyakamba az elsőként odaérő Mono.
--Elismerem, megérte itt töltened azt a sok délutánt --suttogta a fülembe Lisette.
Paloma egy szimpla dicsérettel fejezte ki a véleményét. Egymást ölelve álltunk egészen addig, amíg csak mi négyen maradtunk ott.
--Hoppá, szerintem most valahol máshol kéne lennünk --jegyeztem meg az ürességet látva.
Az osztálytermünket vettük célba, ahová egyszerre érkeztünk meg Kelemennel. Ő is gratulált a szereplésemhez, majd a helyünkre küldött minket.
--Na --nézett végig rajtunk az ofő. --Nem szeretném húzni az időt, csak mindenkinek jó szórakozást szeretnék kívánni az estére, illetve kellemes ünnepeket! Kérlek, hogy vigyázzatok magatokra az ünnepek alatt, és szilveszterkor se veszítsétek el a fejeteket!
Válaszként engedelmesen bólogattunk, de belül bárminemű rosszérzés nélkül kinevettük az ofőt.
A többiekkel ellentétben mi nem rohantunk kifelé, mikor Kelemen elengedett minket, hanem a folyosón sétálva beszélgettünk.
--Na, akkor tisztázzuk: ki kivel jön? --kérdeztem, és tekintetemet Lisette és Mono között kapkodtam.
--Petivel --mondta Mono.
--És az ki? --kérdőn néztem rá.
--A-s --felelte teljes lelki nyugalommal. --De tényleg nem ismered? Velünk jár spanyolra.
Hiába törtem a fejem, semilyen Péter nem ugrott be. Eddig próbáltam elkerülni az A-sokat, szóval még a nevükre se igazán figyeltem oda.
--És te Lis? --mosolygott rá Paloma.
--Hát, Erickel --piszkálta a haját zavartan.
--Van köztetek valami? --csapott le a témára azonnal Mono.
--Nem, dehogy. Csak... meghívott, nekem meg nem volt még párom, így igent mondtam --magyarázta Lisette.
Nem folytattuk a beszélgetést, csak elköszöntünk egymástól, és mentünk is haza.
Otthon rengeteg időm volt készülődni, ezért először komótosan megebédeztem, majd befeküdtem egy kád forró vízbe. Mire úgy döntöttem, hogy most már eleget áztam, az ujjaim ráncosak voltak. Ahhoz még korán volt, hogy felvegyem a ruhámat, így köntösben mászkáltam a házban. Anyát kértem meg, hogy csinálja meg a hajam (nem ért rá a fodrász), és tegyen fel nekem valamilyen halvány sminket. Kitaláltuk, hogy legyenek göndör fürtjeim, ezért elővette a sütővasat. Úgy csináltuk, mint azokban a tévés átalakítóműsorokban: addig nem nézhettem meg magam a tükörben, amíg nem készültem el teljesen. Első volt a frizura, utána a smink, végül pedig a ruhám és a kiegészítőim. Az eredmény valami eszméletlen lett! A vöröses loknijaim a vállamra omlottak, a kék szemhéjpúder ugyanolyan árnyalatú volt, mint a ruhám, a cipőmnek épp csak annyira volt magas a sarka, hogy még tudtam benne táncolni.
--Gyönyörű vagy, kicsim! --ölelt át anya. --Benjámin fel se fog ismerni!
--Ugyan --nevettem kínosan. Sosem tudtam hogy viselkedjek, ha megdicsér valaki.
--Na, még van egy kis időd, addig pakolj bele a táskádba! --nyomott a kezembe egy kicsi, világoskék válltáskát.
Beni anyukája vitt minket a sulihoz, kábé fél hatkor jöttek értem. A kabátjainkat a suli öltözőjében kellett leraknunk, ott alakítottak ki ruhatárat. Egy lány őrizte a cuccokat, nem is értem miért. Vajon önként vállalta, hogy kimarad a buliból, vagy csupán nem lett volna párja?
A csarnok előtt mély levegőt vettem, majd Benivel kéz a kézben besétáltunk. Elsőként a barátnőimet szúrtam ki, így rögtön feléjük vettük az utat .
Mikor a lányokkal közelebbről is megláttuk egymást, rögtön elkerekedett a szemünk: hihetetlenül szépek voltak a ruhák! Lisette egy rózsaszín csíkos, inkább nyári, mint báli ruhát viselt, Monó egy fehér, csak egyik oldalt pántosat, Paloma egy piros, pánt nélkülit, én pedig egy világoskék, vékony pántosat. Természetesen mindannyian színben hozzá illő cipőt és táskát választottunk.
A teremben minden lány hasonlóan szép ruhát viselt, azt hiszem volt köztük jónéhány kölcsönzőből származó is. Nem mintha ez gond lenne, hisz nem mindenki akar ruhára költeni, amit csak egyszer vesz fel egy évben (és talán jövőre ki is növi). Mi is csak azért vásároltunk, mert Monó meghívott minket szilveszterre, és az apukája valamilyen fogadást ad, amire ki kell öltözni.
A fiúk többsége kicsit kedvetlenül ácsorgott, mert öltönyt kellett felvenniük, de páran, mint például Beni is, levették, és ingben voltak. (Beni inge egyébként fehér volt, halvány kék csíkokkal, ami illett a ruhámhoz, úgyhogy nyugodtam mondhatom azt, hogy összeöltöztünk.) Sokan megspórolták a nyakkendőt, de a tanárok nem szóltak érte, azt hiszem őket is hatalmába kerítette a közelgő karácsony.
Maga a csarnok is gyönyörűen fel volt díszítve: a lelátók szélére és a tornaszerekre is fehér, csillogós hópelyheket aggattak, az ajtót meg lufikkal rakták körbe. Az egyik oldalon pedig asztalok álltak különféle italokkal, ami az amerikai filmek báljait juttatta eszembe. Az összképet csak a padlóra leterített zöldes szőnyeg rontotta el, amire azért volt szükség, hogy a magassarkúkkal ne legyen felsértve a pálya.
--Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen szép lesz --suttogtam Lisette-nek, aki egyetértően bólogatott.
--Szerintem is gyönyörű. Sikerült a legtöbbet kihozniuk a csarnokból ilyen rövid idő alatt.
Bemutattuk Beninek Ericet, majd Rafit, azután pedig mind megismerhettük Petit. Első látásra számomra nem volt túl szimpatikus, de ahogy Monóra nézett! A szeme elárulta, hogy odavan érte. Kíváncsi vagyok, ez volt-e az első randijuk (már ha nevezhetjük ezt a helyzetet annak).
Az eddig csendes termet hirtelen zene töltötte meg a terem sarkaiban álló hangszórókból. Egy végzős fiú kezelte a zenét, rögtön karácsonyi mixekkel kezdett. Nem sok kedvünk volt táncolni (főleg nem erre), ezért inkább felültünk az egyik lelátó tetejére. A fiúk beszédbe elegyedtek, aminek örültem, mert féltem, hogy Beni majd egyedül érzi magát a társaságunkban. Mi a lányokkal gyorsan csekkoltuk, hogy ki-kivel jött.
Leont láttuk Emma társaságában inni, Ági és Áron pedig tőlük nem messze beszélgettek. Az ő párosaikon meglepődtünk, viszont volt, akiken nem. Ivana, Aida és Lea egy-egy felsőbb éves sráccal táncolt, Zsani meg Márkkal.
--Azta, vajon hogy bírja elviselni őket? --követtem Mono tekintetét, és rájöttem, hogy Márkról beszél.
--Szerelem --hajolt oda Peti, majd átkarolta Mono vállát. Ezt épp úgy mondta, mintha neki is nehezére esne elviselni minket, de Mono kedvéért megteszi. (Kedves tőle.)
Később, mikor már a dj-nk megunta a karácsonyi számokat, mi is lementünk táncolni. Emmáék csatlakoztak hozzánk, amit nem bántunk, és bár - szerintem - egyikünk se tud rendesen táncolni, remekül éreztük magunkat. Néha, mikor teljesen kifulladtunk, megszólalt néhány lassú szám is. Ezek közben Beni vállára hajtottam a fejem, majd a számok végén kivétel nélkül megcsókoltuk egymást.
Mikor időt szakítottam rá, hogy kimenjek mosdóba, összefutottam Szabinával. Elmesélte, hogy mennyire cuki a partnere (egy tizedikes srác), és mindenképp elhívja valahová, ha ő nem teszi meg. Egy darabig áradozott nekem, majd otthagyott, és sietett vissza a sráchoz.
A mosdóból visszafelé Márkkal találtam szembe magam.
--Épp téged kerestelek --mosolygott rám halványan.
--Tényleg? --meglepődtem, hisz napok óta alig váltottunk pár szót.
--Igen. Ezt találtam délután --vette elő a nyakláncomat a zsebéből. A bilincses nyakláncot, amit tőle kaptam a szülinapomra. Azt a láncot, amit azóta le se vettem. Automatikusan a nyakamhoz kaptam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg elvesztettem.
--Ó! Én... nem is tudtam... szóval észre se vettem, hogy elhagytam.
--Azon gondolkodtam --sütötte le a szemét Márk --, hogyan is távolodtunk el ennyire egymástól? Régebben, ha ránéztem a saját láncomra rögtön eszembe jutottál, most meg olyan, mintha valami távoli ismerősök lennénk, akik csak kényszerből jópofiznak egymással.
--Tudom --suttogtam. --Csak... nekem ott van Beni, neked meg Zsani, és...
--Értem én, de barátok vagyunk. Részemről, ha Zsani ezt nem tudja elfogadni, akkor fel is út, le is út, vége.
--Komolyan? Képes lennél ezért szakítani vele? --kérdeztem hitetlenkedve.
--Persze. A barátság mindenek előtt --mosolygott rám.
Gondolkodás nélkül magamhoz öleltem.
--El sem hiszed, mennyire hiányzott az együtt töltött idő --súgtam a fülébe.
--Pontosan tudom --suttogta vissza.
Mikor elengedtük egymást, rögtön mögém lépett, hogy felcsatolja a láncom.
--Meg is van.
--Köszi --fordultam oda hozzá.
Pár centi választott el minket, és szó nélkül néztünk egymás szemébe. Úgy éreztem, mintha... mintha...
Talán egy perc is eltelt így, amikor megjelent Emma.
--Bocsi. Megzavartam valamit? --kapkodta a fejét kettőnk között. --Csak gondoltam megnézem, hol vagy ilyen sokáig --nézett rám.
--Semmi, már úgyis indultunk vissza --szóltam. Még egy utolsó pillantást vetettem Márkra, majd Emmával karöltve mentünk a terembe.
--Mel! --kiáltott utánam Márk, mire visszafordultam az ajtóból. --Egyébként csodálatos a ruhád.
Mint mindig, most se tudtam, mit mondhatnék a bókra, így csak elmosolyodtam.
Odabent még mindig javában tartott a buli, mindenki táncolt, vagy éppen frissítőt ivott oldalt, senki se volt a lelátókon. Beni szinte a semmiből tűnt fel mellettem, és megkérdezte, hol voltam.
--Beszélgettem.
Nem kellett mondanom kivel. Beni egy pillantást vetett a nyakamban lógó láncra, és a szeméből rögtön látszott, hogy tudja. Nem szólt semmit, az arca rezzenéstelen maradt, de bármit megtettem volna, hogy kiderítsem mit gondol most. Mérges? Megint féltékeny? Vagy valami teljesen más jár a fejében?
Egyetlen megjegyzés nélkül húzott a tánctérre, majd még egy fél órányit táncoltunk, mielőtt jöttek értünk. Elköszöntem a lányoktól, még utoljára egyeztettük a szilvesztert, aztán Benivel elindultunk. Beszélgettünk, semmi jel nem utalt arra, hogy haragudna rám, a parkolóban is csak azért puszival búcsúzott, mert értem apukám jött.
--Hiányozni fogsz --öleltem át idén utoljára.
--Elrohan az a pár nap. Nem sokára megint itthon leszek --felelte könnyed hangon.
Hazafelé csak pár szót meséltem apának, gondoltam úgy se érdekelné igazán. Otthon anyát Janka szobájában találtam, épp mesét készült mondani neki, így ott áradoztam az estémről, a bálról, meg úgy igazából az egész napomról (elmegy ez mesének).
Egy gyors zuhany után úgy dőltem az ágyamba, mint akit kupán vertek. Úgy éreztem, képes lennék napokig aludni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése