2012. december 6., csütörtök

December 9., Péntek

A mai nap 1. része. :)


Az utóbbi időben Gabó és Tomi összebarátkoztak, és kedvenc "szórakozásuk" mások piszkálása. Ez alól csak kevés kivétel van, ők is többségben fiúk (tőlük félnek). Egyszer próbáltak meg mondani nekem valamit, de Márknak elég volt rájuk néznie a gyilkos tekintetével, és máris otthagytak engem. Persze sokan nem ilyen szerencsések. Akik mellett nem állnak ki a barátaik, azokat könyörtelenül szívatják. Mert az se mindegy, hogy milyen barátaid vannak, hisz Gabóék nem sok emberre hallgatnak az osztályból: csakis azokra, akik erősebbek náluk. Szóval Kelly hiába próbált meg kiállni Ági mellett, a két jómadár csak kiröhögte. De nem volt ott senki, mikor Ericet lefröcskölték vízzel a mosdóban, vagy amikor Lisette-et piszkálták az új haja miatt (korán történt, még kevesen voltak a teremben). Véleményem szerint a legdurvább mégis az volt, amit Stellának mondtak ma reggel, idézem: "Szép a ruhád, ebben nem nézel ki olyan dagadtnak. Vagy várjál, de. Próbálkozz inkább egy zsákkal." Én félrenyeltem a forrócsokit, amit épp iszogattam, de a többiek úgy tettek, mintha meg se hallották volna a dolgot. Felmerült bennem, hogy rá kellene szólnom a fiúkra, hogy most már tényleg messzire mentek, de nem volt hozzá erőm. Valahogy... gyengének éreztem magam ehhez. Féltem, hogy ha most megszólalok, akkor én leszek az új célpontjuk. Másrészt viszont mardosott a bűntudat, hogy nem álltam ki Stella mellett, aki soha nem tett semmi rosszat és nem bántott senkit, szóval nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Nem értem. Mindenki hallotta őket, és talán nem röhögtek, de nem is foglalkoztak vele, meg se próbáltak ellent mondani nekik. Ez ugyanolyan rossz. Tehát én is rossz vagyok. Vajon a többiek is ennyire cafatul érzik magukat, mint én? Bántja őket a tudat, hogy bár tehettek volna valamit, mégse tették? Remélem igen. És ezt nem csak azért mondom, mert nem akarok különbözni tőlük, hanem mert az azt jelentené, hogy olyanok, mint amilyennek megismertem őket. Vagyis jóindulatú, és nem pedig bunkó emberek. 
Stella nem mutatta, hogy bármennyire is érdekelné a beszólás, de biztos voltam benne, hogy belül már zokog, és csak azért próbál erősnek látszani, hogy végre békén hagyják. Tudom, mert velem is volt ilyen. Mikor visszatértünk Londonból, én épp a nyolcadikat kezdtem. Az általános iskoláról tudni kell, hogy ott a legkegyetlenebben a gyerekek egymással. Ez itt se volt másképp, minden nap szekáltak a pár év alatt felszedett akcentusom miatt, az osztály másik fele meg csak simán levegőnek nézett. Egyetlen ember volt, aki normálisan viselkedett, ő mai napig a barátnőm: Lilla. Nem szállt szembe a többiekkel, mert tudta, hogy úgyse foglalkoznának vele, de mindig ott volt mellettem, és segített, hogy könnyen túltegyem magam egy-két durvább dolgon. Szóval minden ilyen nehéz helyzetet túl lehet élni, ha van valaki, aki támogat. És szívből remélem, hogy Ági és Stella összetartanak, mert akkor ezt se lesz nehéz elviselni. Előbb-utóbb Gabóék is megunják, és akkor végre minden visszatér a régi kerékvágásba.       

A napom legfontosabb pillanata spanyol után volt. Mert Beni megtalált. Csengetéskor ott állt az ajtóban, így esélyem se volt, hogy elkerüljem.
--Nem hívsz vissza, nem válaszolsz az üzeneteimre, de most muszáj lesz meghallgatnod --nézett a szemembe, miközben egyik kezét a vállamra tette. --Mel, szerelek! Én... nem is tudom mi ütött belém az utóbbi időben! Olyan, mintha elfelejtettem volna, hogy mennyire fontos vagy nekem. Elkapott a féltékenység, és éjjel-nappal azon kattogott az agyam, hogy vajon most Márkkal vagy-e, és mit csináltok... --egy pillanatra lesütötte a szemét, mint aki elismeri, hogy ez tényleg hiba volt, majd újból felnézett rám. --Most már tudom, hogy ez hülyeség volt. Igazad volt, nem az a fontos hogy néz rád Márk, hanem az, hogy te mit érzel. Kérlek, bocsáss meg nekem!
Könyörgő és őszinte pillantásától mindent elfelejtettem, ami az utóbbi napokban nyomasztott vele kapcsolatban. A szakítás gondolatát olyan mélyen eltemettem magamban, amennyire csak lehet, és átkoztam a zöld szemű szörnyet, aminek majdnem sikerült közénk állnia. 
--Megbocsátok --öleltem át. --Csak ígérd meg, hogy nem fogsz féltékenykedni.
--Megígérem --suttogta a fülembe, majd megcsókolt. Ott a folyosón, mindenki szeme láttára, de most az egyszer nem érdekelt hányan látnak. Csak az számít, hogy újra minden rendben köztünk, és bolond voltam, amiért idáig halogattam ezt a beszélgetést.   
Kézen fogott, és úgy kísért el a termünkig, ahol újabb perceket töltöttünk egymás karjaiban. A lányok persze mindent láttak, így egész kultúrán levelekkel bombáztak. Monót az érdekelte, hogy mivel győzött meg arról, hogy ne dobjam ki; Lisette tudni akarta, hogy szántam rá magam a beszélgetésre; Paloma meg az egész történetet hallani akarta. Mindenkinek írtam egy Majd szünetben megbeszéljük!-levelet, és visszatértem Almássy Réka magyarázatához, aki arról próbált meggyőzni minket, hogy Szlovákia igazából egy gyönyörű ország, és ne törődjünk a hírekkel, nyugodtan menjünk oda kirándulni. Hát... engem nem győzött meg, de mindegy.
Óra után kicsit sokáig tartott a pakolás, a barátnőim már türelmetlenül toporogtak az asztalom mellett. Talán az lehetett a lassúságom oka, hogy végig az ajtó felé bámultam. Mert alig ment ki a tanár, Zsani máris bejött, és odalépett Márkhoz, aki egész héten egyedül ült Ivana hiányzása miatt. Igazából csak annyit láttam, hogy a lány beszél, Márk pedig néha bólint egyet, de ez épp eléggé lekötött ahhoz, hogy ne a saját könyveimmel foglalkozzak.
--Aúú! --kiáltottam fel, mert Monó megbökött.
--Siess már egy kicsit! Nem lesz időd mesélni!
--Jó, oké, mehetünk!
 Kifelé menet pont hallottuk, amint Zsani azt mondja, hogy Akkor holnap délben!, majd szó szerint kilibbent a teremből. Bármit megtettem volna, hogy kiderítsem miről beszélgettek, mert már ez a pár szó is kellően felkeltette a kíváncsiságomat. Csak nem közös programjuk lesz? Csak nem egy randi? Magamban már megfogalmaztam hogyan fogom megkérdezni ezt Márktól, mikor Monó újból belém bökött.
--Na! Aúú! --néztem rá felháborodottan, majd rájöttem, hogy már a mosdóban voltunk, és mindhárman arra vártak, hogy elkezdjek beszélni.
Egy nagy sóhajtás kíséretében kezdtem bele a történet rövid ismertetésének, ami kábé annyiból állt, hogy elmondtam Beni hogy állított meg, és ismerte el, hogy a féltékenység elvette az eszét, de valójában szeret. Hiszen csak ennyi történt, én erről többet nem tudok mondani. A lányok persze feltettek még néhány kérdést, de rájöttek, hogy úgyse fogok többet mondani, így hipersebességgel rohantunk az öltöző felé, mivel valahogy elfelejtkeztünk róla, hogy tesi lesz.

Angol után Patrik várt, mert az ő feladata, hogy suli után haza vigyen. Nem tudom meddig tart még a szobafogság, meg ez a szigor, de holnap szeretnék elmenni Benivel korizni. Azt hiszem ezt apának fogom mondani, hátha ő elenged (és meggyőzi anyát is).
Otthon először ebédeztem, majd felmentem a szobámba leckét írni (hátha jó pontnak számít a holnappal kapcsolatban, hogy már nincs tanulnivalóm). Sötét volt, mire végeztem, de anyáék még nem értek haza. Most éppen egy forrócsoki mellett írom a naplómat, és várom a kocsiajtó csapódását, ami azt jelzi, hogy megérkeztek. Janka valahol a nappaliban játszik, ide hallom a nevetését, biztosan megint Cirmost piszkálja. A bátyám elvileg figyel rá, de tuti, hogy közben Laurával beszél telefonon. Mostanában keveset tudnak találkozni sulin kívül.
Hoppá, hallom a szüleim hangját a földszintről. Na, itt az idő, hogy megpróbáljak engedélyt kérni a holnapi korira. Most aztán sok szerencsére lesz szükségem.    


2 megjegyzés:

  1. Ebedeltem nem ebedeztem :) cseppet idegesito :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazából mindkét alak helyes, és mi mindig így használjuk :)

      Törlés