December 21., Szerda

Vannak olyan napok az életben, mikor semmi se történik, vagy épp ellenkezőleg: annyi dolgod van, hogy levegőt venni sincs időd. Ez utóbbi volt a helyzet velem is. Az elmúlt egy hétben minden szabad délutánomat táncpróbán töltöttem, tanultam a félév előtti dogákra, közben pedig próbáltam nem elhanyagolni a lányokat, Benit vagy éppen a családomat. Sajnos ebbe a szoros időbeosztásba nem fért bele a naplóírás. Pedig lett volna említésre méltó dolog...
Bármennyire is próbáltam kerülni őket, egyre többször láttam Márkot és Zsanit a folyosón. Mostanában kevés időt töltöttem Márkkal, de azt se éreztem teljesnek. A beszélgetéseink rövidek és felszínesen voltak. Azt hiszem mindketten éreztük, bár nem mondtuk ki, hogy ennek köze van Zsanihoz. Nem kellettek hozzá szavak, hogy tudjam, az A-s lány féltékeny lenne, ha gyakran látna Márkkal. Ugyanez volt anno Benivel is, csak éppen ő felfogta, hogy nincs miért aggódnia. Nem vagyok benne biztos, hogy erről Zsanit is meg tudnánk győzni.
Így ismét visszatértünk a "csak osztálytársak"-szintre. Sajnos. Nagyon hiányzott, hogy valaki elterelje a figyelmemet a fellépésről. Mert erre nem találtam megfelelő személyt: a lányok ugyan mindenféléről beszéltek nekem, de valahogy mindig előkerült a téma; Beni pedig úgy próbált megnyugtatni - kevés sikerrel -, hogy azt bizonygatta, remek leszek. Jó volt ezt hallani, de valahogy nem könnyített a helyzetemen. 

Mindeközben megsokszorozódott a Csongorral váltott "beszélgetéseim" száma is. Szinte mindig mondtam neki valamit, mikor rajtakaptam, hogy bámult vagy csak simán vigyorog rám (aminek az okát egyébként nem tudom). Ezt persze ő se hagyta szó nélkül, így jópár órán veszekedtünk folytott hangon. Vagyis... én ideges voltam, ő meg nevetett rajtam. Nem, szerinte ez nem veszekedés, de mindegy.
Tegnap aztán rájöttem, hogy van egy teljesen más oldala is.     
Az egyik órán megint szóba került a táncunk, engem meg szokás szerint elkapott a remegés, de ezt egyedül Csongor vette észre.
--Ne görcsölj már ennyire! Ez azért nem olyan véresen komoly dolog --mosolygott rám kedvesen (!). --Ha elrontod, majd nevetsz egy jót a többiekkel együtt!
Elsőre fel sem fogtam mit mondott. Tanácsot adott, érdekelte, hogy mi van velem! Ez... meglepő volt tőle.
--Nem tudtam, hogy szorult beléd kedvesség is --néztem rá felvont szemöldökkel. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ő ilyen is tud lenni.
--Pedig de. Bármennyire is nehéz elhinni, de néha törődök az emberekkel.
--De... ezt nem értem... --gondolkodtam hangosan. --Szóval... te nem vagy teljesen magadnak való? --kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. --Akkor mégis miért vagy mindig fekete ruhában, és miért ez a haj?
--Mert én így érzem jól magam --vonta meg a vállát.
--De nem zavar, hogy így az emberek elkerülnek, és egyedül vagy?
Nagyon sóhajtott.
--"Tán fáj a csillagoknak a magány, a térbe szétszórt milljom árvaság?"
--Tessék? --Tisztán értettem, hogy mit mondott, nem azért kérdeztem vissza, csak... nem tudom mit akart ezzel. Vagy egyáltalán mi volt ez.
--Ezek Tóth Árpád szavai. Azon lepődtem volna meg, ha felismered --vette elő újra azt az idegesítő vigyorát.
--Egy vers? Te egy versből idéztél? --Ezen most tényleg meglepődtem. Mik ki nem derülnek róla! Ezalatt a pár perc alatt többet megtudtam róla, mint az eddigi - kábé - három hónap alatt. Vicces, hogy mennyire félre lehet ismerni egy embert. Eleve kinézet alapján nem lehet megítélni senkit, erre már rájöttem, de ezek szerint az első beszélgetés után kialakult vélemény se mindig tisztán tükrözi az adott személyt. Ez most egy olyan lecke volt az élettől, amit sose felejtek el. --Tudod mit? Nem számít --legyintettem. Ha a helyzetét egy versből vett idézettel akarja párhuzamba állítani, akkor tegye azt. --Köszönöm.
--Mit? --most rajta volt a meglepődés sora. Látszólag fogalma sem volt róla, mit is köszöntem meg neki.
--Amit a fellépéssel kapcsolatban mondtál, hogy nem kell túlreagálni. Igazad van.
Még akart valamit mondani, már nyitotta a száját, mikor az ofő ránk szólt, hogy fejezzük be a beszélgetést. Nem is bántam. Ennyi egyelőre elég volt belőle, így is szükségem lesz egy kis időre, mire megemésztem a hallottakat.      
Óra után a lányok természetesen rögtön letámadtak, hogy mégis milyen közös témánk van Csongorral, de nem árultam el nekik, amit megtudtam. Ha akarná, akkor úgyis elmondaná mindenkinek. De úgy tűnik neki jó így, és ennél több nem is számít.

Ma reggel elég kómásan ültem a kocsiban, de szinte azonnal felébredtem, mikor Patrik megszólalt.
--Este beszéltem Jeremyvel.
--Tényleg? Még él? --kérdeztem meglepetten. --Mit mondott?
--Talán visszajön januárban --vonta meg a vállát. Úgy csinált, mint akit nem is érdekel a dolog, pedig biztos, hogy ő lenne a legboldogabb, ha Jeremy megint itt lenne. --Még meg kell beszélnie a dolgot otthon, és az iskolákkal is. Meg persze nekem is szólnom kéne anyuéknak, nehogy megint balhé legyen belőle.
--Persze --bólogattam. --Azért remélem, hogy beleegyeznek.
--Azt hittem neked van pasid --vigyorgott rám.
--Naaaaa! Nem azért! --bokszoltam bele a vállába nevetve. 
A suli ajtajában (belül) Laura várt minket. Patrik rögtön lesmárolta, de mint kiderült, a lány most rám várt. A holnapi nappal kapcsolatban mondta, hogy még szeretnének egy legeslegutolsó próbát tartani, hogy minden biztosan tökéletes legyen. Ruhával együtt. Jókor szóltak, de legalább ma csak öt óránk volt, így simán haza tudtam menni a melegítőért. Bármennyire is meglepő, de Csongor szavai elűzték a félelmemet, és már nem idegeskedtem. Lesz, ami lesz. Ha bénázok, majd röhögök egy jót magamon. Ennyi.
A nap szinte elröpült, a tanárok meg se próbáltak tanítani. A legtöbb órán filmet néztünk, vagy énekeltünk. A szünetekben odakint hógolyóztunk, mert úgy néz ki végre esély van a fehér karácsonyra: három napja megállás nélkül szállingózik a hó, és a meteorológusok szerint ez még csak a kezdet. Mikor már teljesen átfagytunk, a büfében vettünk magunknak forrócsokit és narancsos muffint. Ráadásként órák között szólt a zene: bár többségében karácsonyi, mi nem bántuk. A lányokkal végig énekeltünk, meg táncoltunk, amivel szereztünk néhány vidám pillanatot a körülöttünk lévőknek. Viszont figyelemelterelésnek is kiváló volt: hógolyózás közben a fiúk velünk foglalkoztak, egészen addig, amíg a többi lány meg nem dobálta őket. Akkor persze mi is kaptunk elég rendesen...
Töri után villámsebesen mentem haza, ebédeztem, majd rohantam, vagyis a hó miatt inkább csúszkáltam vissza a suliba, kezemben a sporttáskámmal. Pont kicsengetésre értem oda, a tömeg miatt kissé nehezen, de bejutottam az épületbe. A csarnokban megkerestem a többieket, majd a szervező tanár kérésére elmentünk átöltözni. Ábel még nem érkezett meg a havazás miatt, de azt mondták nem is várunk rá. Ez csak egy próba, megoldjuk nélküle is.
Minden fellépő a lelátón ült, és hát voltunk egy páran: Ági zongorázni (bár most nem tudja elpróbálni a darabját, de a sorrend miatt eljött), néhány tizedikes lány énekelni, két - szintén tizedikes - fiú pedig gitározni fog. Ezeken kívül a végzősök egy színdarabbal készültek, nekünk meg ugye ott van a táncunk... A tanár úr még maga se tudta mi lesz a sorrend, de azért lelkesen magyarázott. A folyosón kell majd várakoznunk, amíg ránk kerül a sor, utána pedig a lelátóra felülni (ki lesz majd jelölve a helyünk).
--Jól van, azt hiszem megvan! --kiáltott fel a tanár pár percnyi gondolkodás után, amit a jegyzetfüzetébe bújva töltött. --A lányok karácsonyi éneke kezd majd, utána jön a tánc, a gitáros fiúk, aztán a színdarab, végül pedig a zongora. Igen, ez jó lesz!
--És uram, a zongorát ki hozza majd be? --kérdezte Ági halkan.
--Megoldjuk, ne aggódj! Beállítjuk a sarokba, és majd a végzős fiúk begurítják, ha lement az előadásuk! Rendben, akkor próbáljuk el!
Mind kivonultunk az öltözők folyosójára, és vártunk. Laurát odaállítottuk az ajtóba, hogy figyelje mikor végeznek a tizedikesek. Az ének viszonylag hamar lement, közben meg minden reményünk elszállt, hogy Ábel ideér. Belépve, a csarnok egyik lelátóján megláttuk a lányokat, a másikon pedig a tanárt.
--Felém forduljatok! --kért minket.
--Asszem nagy rám a gatya! --súgta oda Szabina, mielőtt beálltunk. --Le fog csúszni!
Válasz helyett csak biztatóan rámosolyogtam, majd mielőtt feleszméltem volna, már meg is szólalt a zene. Odafigyeltem minden lépésre, közben próbáltam mosolyogni, ahogy tanultuk, és szerencsére semmit se rontottam el.
--Szép volt! --tapsolt Ábel az ajtóban állva. Nem tudom, mikor érkezett, de az arcán láttam, hogy büszke ránk.
Gyorsan felültünk mi is a lelátóra, majd a főpróba további részén Ábellel beszélgettünk. Adott még pár tanácsot, hogy mire figyeljünk jobban, illetve meghallgatta a ruhával kapcsolatos gondjainkat (Szabinára ugye nagy a gatya, Beninek nyomja a lábát a cipő, egy másik lánynak meg rossz a cipzár a pulcsiján). Ezzel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy holnapig próbáljuk meg otthon orvosolni a bajt.
Öt körül végeztünk, és átöltözhettünk (kezdtünk fázni a melegítőben).
--Hazakísérlek --szólt Beni, mikor kiléptem az öltözőből.
--Köszi! --nyomtam egy puszit az arcára.
Kézenfogva sétáltunk a sötét, havas utcákon, és a karácsonyról beszélgettünk. Mi itthon leszünk, de Beniék elutaznak az ünnepekre, így holnap lesz az utolsó nap az évben, mikor találkozunk. Még nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle, de megígérte, hogy ír majd, felhív, és Skype-on is beszélhetünk. Vagy negyed óráig álltunk ölelkezve a kapunkban, mikor már mindketten elkezdtünk fázni, és szinte teljesen belepett minket a hó.

--Biztos nem jössz be? --néztem Benire reménykedve, de ő csak megrázta a fejét.
--Nem akarok zavarni, meg amúgy is várnak otthon.
--Jól van, akkor... Vigyázz magadra!--Ne aggódj! --mondta, majd búcsúzóul megcsókolt. --Holnap még találkozunk! Szia!
--Szia!
Még egy darabig integettem utána, majd mikor befordult a sarkon én is bementem.