2012. december 11., kedd

Decemer 12., Hétfő

Ez egy rövid rész, szóval megkapjátok már ma :) 


M végre válaszolt az e-mailemre, és kiderült, hogy tényleg őt jelöltem be facebook-on. Bemásolom mit írt:

Szia Mel! Bocsi, hogy csak most válaszolok, de tagnap értem haza - Lengyelországba. A bátyámnál töltött idő meglehetősen rövid volt, de nem haszontalan, hisz mi lett volna veled, ha én nem találok rád? :)
Rob elmondta, hogy végül is miért szöktél meg, és nagyon remélem, hogy most már minden rendben veled, és rendeződtek otthon a dolgaid.
Egyébként meg, remélem, hogy tartjuk a kapcsolatot, mert tényleg szívesen meghallgatom mi van veled, és talán tanácsot is tudok adni. Persze csak ha te is úgy gondolod. :)
Szóval írj, ha úgy gondolod! M

Még nem válaszoltam neki, hisz annyi minden történt mostanában velem, hogy nem is tudtam, mit kellene elmesélnem neki először. Itthon tényleg rendbe jött minden, legalábbis én úgy érzem anya normálisabban viselkedik velem a szombati lányos csevegés után. Apának volt igaza, biztosan csak a munkája nyomasztotta ennyire. Én is valami ilyesmit éreztem vasárnap, miután az egész napot végigtanultam. Nem is hagytam, hogy bárki hozzám szóljon egészen addig, amíg nem végeztem. Nagyon remélem, hogy megérte a fáradozást, és a héten az összes témazárómat sikerült majd legalább négyesre megírnom.
Az elsőn már ma túlestem, törin. Kelemen szerette volna lezárni ezt az anyagot a szerdai nyíltóra előtt. Ezzel kapcsolatban nagyon remélem, hogy kevesen jönnek, mert bár kívülről nézni nagy élmény, de nekünk megtartani azért már nem annyira...
Az óra utáni szünetben a folyosón összefutottam Márkkal, és nem akartam szó nélkül elmenni mellette, úgyhogy beszélgetni kezdtünk. Eleinte a tézé volt a téma, aztán valahogy felvetődött a hétvége is.
--Hát... elég jól telt --feleltem szűkszavúan a "Hogy telt a hétvégéd?" kérdésére. Nem akartam arról áradozni neki, hogy Benivel milyen romantikusan töltöttük a szombatot. --És a tied?
--Jó volt. Moziban voltam.
--Tényleg? Mikor? És mit néztél meg? --Kíváncsi természetem van, na. :)
--Szombaton. De a pasid nem mondta, hogy találkoztunk? --kérdezte összehúzott szemekkel. --Gondolom együtt voltatok, vagy nem?
--De, de nem említette, hogy összefutott veled... --Gondolkoztam, hogy ez mikor lehetett, és arra jutottam, hogy biztos mikor a mosdóban voltam.
--Az azért túlzás. Mondjuk úgy, hogy köszönés nélkül elfordult tőlünk --mondta, majd gyorsan hozzátette: --Na nem mintha én annyira szerettem volna leállni és beszélgetni vele...
--Valahogy sejtettem --mosolyodtam el. De miért nem mondta ezt nekem Beni? Furcsa. Meg amúgy is... Kivel volt Márk? Mert többes számban beszélt. És akkor leesett: Zsani. Ezt beszélték meg pénteken a teremben. Vajon...?
Hirtelen nagy csend lett, és rájöttem, hogy Márk engem bámul. Valószínűleg kérdezett valamit, és most várta a választ.
--Bocsi, mit mondtál? Én... elgondolkoztam egy kicsit.
--Nem fontos --legyintett. --Gyere, menjünk. Csengettek.
Visszamentünk a terembe, és vártuk... Jobban mondva vártunk egy tanárra, mivel reggel közölték, hogy a tesióráink ma elmaradnak.
Ó, hogy mennyire meglepődtünk, mikor az igazgatóhelyettes jött be! A férfi kábé apával lehet egyidős, fekete haját szinte biztos, hogy festi (egy ősz hajszálat se láttam benne!). Az első negyvenöt percet végigbeszélte a házirendről, úgy általában a kéttannyelvű osztályokról, a londoni utazásról és a téli bálról. Elvileg az összes elsős osztályban megtartja ezt a kis beszédet, hogy biztosan tájékozottak legyünk a suli dolgaival kapcsolatban. Hát, szép próbálkozás volt, de nem igazán tudom hányan figyeltek rá. Én például folytattam egy beszélgetést Csongorral (az a gyerek nem normális!).
--Muszáj bámulnod? --kérdeztem, mikor észrevettem, hogy azzal az idióta pillantásával figyel.
--Nem.
--Akkor mégis miért csinálod? --suttogtam kissé hangosabban a kelleténél.
--Csak jólesik látni, hogy milyen fejet vágsz ilyenkor. Mintha ideges lennél, közben meg félsz tőlem...
--Nem félek tőled! --háborodtam fel. Mégis mit képzel ő magáról?
--Ó, na persze. Ezt mond annak, akit érdekel --vigyorgott rám önelégülten.
--Na jó, nem is értem egyáltalán miért veszekszem veled --fújtattam idegesen. Hogy tud valaki ennyire, de ennyire bosszantó lenni?!
--Szerintem ez nem veszekedés, legalábbis én teljesen nyugodt vagyok.
--Ennek örülök --morogtam, majd elkezdtem lapozgatni az egyik füzetemet jelezve, hogy most már hagyjon békén.
Hihetetlen! Egész eddig azt hittük, hogy nem is tud beszélni, most meg milyen... pimasz lett! Vagy nem tudom. De sokkal könnyebb volt elviselni, amíg nem mondott semmit!    
A második tesit a  védőnővel töltöttük, aki szexuális felvilágosítást próbált tartani nekünk, de a legtöbben simán kiröhögték Nekünk már nem tud újat mondani -stílusban. Én se nagyon figyeltem, hisz volt már ilyen óránk általánosban, sőt otthon is beszélgettünk már erről. Helyette Márkon és Zsanin gondolkoztam. Most akkor együtt vannak? Mert nem láttam őket a suliban ma beszélgetni, de hát ez nem jelent semmit. A szombati tuti, hogy randi volt. De ennek örülnöm kéne, nem? A barátom végre talált magának valakit, és most már Beni se aggódhat... Akkor mégis miért érzem magam ilyen furán? Mi ez a... szorító érzés a mellkasomban?

Ma táncpróba is volt, de kicsit hamarabb befejeztük, hogy legyen időnk megbeszélni a ruhát. Igazából sok megbeszélnivaló nem volt rajta, mivel Ábel már eldöntötte, hogy miben leszünk, csak a színbe szólhattunk bele: piros, kék vagy zöld. Ezen aztán elég sokáig ment a vita, de végül a kék nyert. Szóval kék melegítőben kell majd kiállnom az egész iskola elé. Szuper. Mennyire izgulok? Egy tízes skálán? 250!
Nem tudom, valahogy mindig is megrémített a gondolat, hogy kiálljak mások elé. Talán a sok figyelő szempár, talán a tudat, hogyha elrontom mindenki rajtam fog nevetni... Huh, már attól remegni kezdtem, hogy mindez eszembe jutott.
--Minden rendben? --ölelt át Beni.
--Hát, fogalmam sincs hogyan fogom végigcsinálni ezt az egészet. Mármint az előadást. Én... azt hiszem lámpalázas vagyok. 
--Semmi baj, sikerülni fog --próbált nyugtatni a barátom, majd egy puszit nyomott a fejemre. --Én ott leszek melletted.
Ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg, de visszamosolyogtam rá. Majd csak lesz valahogy.  
Többek között ezt is megírtam este M-nek. Meg azt, hogy mi van Márkkal. És Csongorral. És hogy rendeződtek a dolgok itthon. És... úgy összességében mindent, ami a mai nap történt, és hogy ezeknek mi az előzménye. Hát, remélem nem sokkoltam le teljesen az életemmel. :) 



2012. december 6., csütörtök

December 10., Szombat

A nap 2. része :)


Sosem hittem volna, hogy anya ilyen könnyen elenged korizni. Pedig de! Mikor meghallotta, hogy Benivel lesz a program rögtön rábólintott. Bezzeg ha valamelyik barátommal akartam volna menni, akkor a könyörgés se használt volna. De anya már csak ilyen kiszámíthatatlan, és furcsa mód Benit imádja, jobban mint bárki mást a haverjaim közül.
Bár a hó sajnos nem esett, az idő szerencsére újra hidegre fordult, és a Balaton elég rendesen befagyott a környékünkön. Beni fél tízre jött értem, majd kézen fogva mentünk a buszmegállóhoz (senki nem akart elvinni minket). Viszonylag hamar leértünk a kijelölt koripályához, és nem is voltak olyan sokan. Biztosan napot takaró sűrű szürke felhők miatt. Ezek garantálták, hogy a jég nem fog megolvadni, de azért ilyen időben nem a legkellemesebb kint lenni. (Engem igazából nem zavar, bármikor képes vagyok korcsolyát húzni, ez az egyik kedvenc téli elfoglaltságom.)
Pár óráig csúszkáltunk kézen fogva, és rengeteget röhögtünk azon, hogy Beni egyensúlyérzéke nem a legjobb, így percenként kellett utánakapnom, nehogy engem is lerántson. Persze így is volt néhány csúnya esésünk, de csak nevettünk az egészen.
Mikor már kellően átfagytunk, akkor egy padon ülve teát ittunk és kürtős kalácsot ettünk.
A korikat csak kölcsönöztük, így egy hirtelen ötlettől vezérelve nem haza, hanem a pláza felé vettük az irányt. Még csak kora délután volt, így anyéáknak se volt ellenvetésük (természetesen felhívtam őket).
--Hűű, itt aztán meleg van --vette le a kabátját Beni.
--Igen --válaszoltam, miközben épp a sálamtól próbáltam megszabadulni. --Most merre?
--Nem tudom. Kaja? Vagy lenne kedved mozizni?
--Az az igazság, hogy nem sok pénz van nálam --szomorodtam el a gondolatra, hogy a maradék zsebpénzem szinte semmire se elég.
--Nem gond, meghívlak.
--Á, nem kell, tényleg --bizonygattam.
--De én szeretném --mosolyodott el, majd adott egy puszit.
--Hát, akkor köszi.
Először felmentünk megnézni, hogy érdemes-e beülni valamire. Láttunk pár jó filmet, de korhatárosak voltak, és nem engedtek volna be minket, így nehéz döntés előtt álltunk. Nézhettünk volna rajzfilmet (sosem lehetsz elég idős hozzájuk), meg aztán volt egy romantikus történet, vagy egyszerűen csak kajálunk. Az utóbbi kettő volt a reális lehetőség, de nem akartam beleszólni, így elmentem mosdóba, Benire hagyva a választást. 
--Na? Mi lesz? --kérdeztem mikor visszatértem. Amúgy arra jöttem rá, hogy mosdóba nem jó ötlet egyedül menni, mert a plázacicáktól nem férek oda a kézmosóhoz, ezért jól jön egy enyhén erőszakos barátnő (Monó simán arrébb taszigálta volna őket).
--Bocs, de ha mindenáron meg akarod nézni a Szilveszter éjjelt, akkor azt a lányokkal kell tenned. Ezt még a kedvedért se vállalom be --mondta, mire elnevettem magam. --Inkább együnk!
Beültünk a mekibe, és elég sokáig beszélgettünk. Nem is emlékszem mikor töltöttünk ennyi időt együtt utoljára. Jól éreztem magam, összességében ez egy csodálatos nap volt.

Apa hat körül jött értem, és bár remek a kapcsolatunk, azért nem akartam a randimról mesélni neki. Égtem a vágytól, hogy világgá kürtöljem mennyire szuper napom volt, így otthon leültem a konyhában, ahol anya és Janka sütöttek. Gondoltam megpróbálok újra normális kapcsolatot kialakítani anyával. 
--Hihetetlen volt ez a nap --kezdtem, de csak akkor folytattam, mikor a hallgatóságom mosolyogva bólintott. --Korizás közben halálra fagytunk, de nagyon sokat nevettem Beni bénázásán, és hát utána teát ittunk meg kürtős kalácsot ettünk. Hangulatos volt. Aztán a plázában filmet akartunk nézni, de nem találtunk olyat, ami mindkettőnknek megfelelt volna, így csak beültünk a mekibe és dumáltunk.
--És ebbe mi volt a jó? --kérdezte Janka. --A korizáson kívül semmi érdekeset nem csináltatok!
--Tudod, nem az a lényeg, hogy mit csináltunk, hanem az, hogy együtt voltunk --magyaráztam. --Majd egyszer te is megérted.
--Szóval jól megvagytok Benivel? --kérdezte anya, mire csak bólintottam. --Semmi nézeteltérés? --faggatott tovább. Első gondolatom az volt, hogy tud a hétfőről, de mivel ezt nem tartottam valószínűnek, így maradt az a lehetőség, hogy pusztán kíváncsi. Amit nem bántam, mert az utóbbi időben úgyis mindig csak veszekedtünk, és jól esik, hogy végre normális hangon beszélt velem.
--Hát, azok mindig vannak, de megoldottuk.
--Ennek örülök. Kedvelem Benjámint --mondta anya, és még hozzá akart tenni valamit, de meglátta Cirmost a pulton. --Ó, ne. Sicc, sicc! Menj le! Sicc!
Anya kergette a macskát, a húgom megállás nélkül nevetett, én meg úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba. Megfürödtem, majd egy jó könyv társaságában befeküdtem az ágyba.  


December 9., Péntek

A mai nap 1. része. :)


Az utóbbi időben Gabó és Tomi összebarátkoztak, és kedvenc "szórakozásuk" mások piszkálása. Ez alól csak kevés kivétel van, ők is többségben fiúk (tőlük félnek). Egyszer próbáltak meg mondani nekem valamit, de Márknak elég volt rájuk néznie a gyilkos tekintetével, és máris otthagytak engem. Persze sokan nem ilyen szerencsések. Akik mellett nem állnak ki a barátaik, azokat könyörtelenül szívatják. Mert az se mindegy, hogy milyen barátaid vannak, hisz Gabóék nem sok emberre hallgatnak az osztályból: csakis azokra, akik erősebbek náluk. Szóval Kelly hiába próbált meg kiállni Ági mellett, a két jómadár csak kiröhögte. De nem volt ott senki, mikor Ericet lefröcskölték vízzel a mosdóban, vagy amikor Lisette-et piszkálták az új haja miatt (korán történt, még kevesen voltak a teremben). Véleményem szerint a legdurvább mégis az volt, amit Stellának mondtak ma reggel, idézem: "Szép a ruhád, ebben nem nézel ki olyan dagadtnak. Vagy várjál, de. Próbálkozz inkább egy zsákkal." Én félrenyeltem a forrócsokit, amit épp iszogattam, de a többiek úgy tettek, mintha meg se hallották volna a dolgot. Felmerült bennem, hogy rá kellene szólnom a fiúkra, hogy most már tényleg messzire mentek, de nem volt hozzá erőm. Valahogy... gyengének éreztem magam ehhez. Féltem, hogy ha most megszólalok, akkor én leszek az új célpontjuk. Másrészt viszont mardosott a bűntudat, hogy nem álltam ki Stella mellett, aki soha nem tett semmi rosszat és nem bántott senkit, szóval nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Nem értem. Mindenki hallotta őket, és talán nem röhögtek, de nem is foglalkoztak vele, meg se próbáltak ellent mondani nekik. Ez ugyanolyan rossz. Tehát én is rossz vagyok. Vajon a többiek is ennyire cafatul érzik magukat, mint én? Bántja őket a tudat, hogy bár tehettek volna valamit, mégse tették? Remélem igen. És ezt nem csak azért mondom, mert nem akarok különbözni tőlük, hanem mert az azt jelentené, hogy olyanok, mint amilyennek megismertem őket. Vagyis jóindulatú, és nem pedig bunkó emberek. 
Stella nem mutatta, hogy bármennyire is érdekelné a beszólás, de biztos voltam benne, hogy belül már zokog, és csak azért próbál erősnek látszani, hogy végre békén hagyják. Tudom, mert velem is volt ilyen. Mikor visszatértünk Londonból, én épp a nyolcadikat kezdtem. Az általános iskoláról tudni kell, hogy ott a legkegyetlenebben a gyerekek egymással. Ez itt se volt másképp, minden nap szekáltak a pár év alatt felszedett akcentusom miatt, az osztály másik fele meg csak simán levegőnek nézett. Egyetlen ember volt, aki normálisan viselkedett, ő mai napig a barátnőm: Lilla. Nem szállt szembe a többiekkel, mert tudta, hogy úgyse foglalkoznának vele, de mindig ott volt mellettem, és segített, hogy könnyen túltegyem magam egy-két durvább dolgon. Szóval minden ilyen nehéz helyzetet túl lehet élni, ha van valaki, aki támogat. És szívből remélem, hogy Ági és Stella összetartanak, mert akkor ezt se lesz nehéz elviselni. Előbb-utóbb Gabóék is megunják, és akkor végre minden visszatér a régi kerékvágásba.       

A napom legfontosabb pillanata spanyol után volt. Mert Beni megtalált. Csengetéskor ott állt az ajtóban, így esélyem se volt, hogy elkerüljem.
--Nem hívsz vissza, nem válaszolsz az üzeneteimre, de most muszáj lesz meghallgatnod --nézett a szemembe, miközben egyik kezét a vállamra tette. --Mel, szerelek! Én... nem is tudom mi ütött belém az utóbbi időben! Olyan, mintha elfelejtettem volna, hogy mennyire fontos vagy nekem. Elkapott a féltékenység, és éjjel-nappal azon kattogott az agyam, hogy vajon most Márkkal vagy-e, és mit csináltok... --egy pillanatra lesütötte a szemét, mint aki elismeri, hogy ez tényleg hiba volt, majd újból felnézett rám. --Most már tudom, hogy ez hülyeség volt. Igazad volt, nem az a fontos hogy néz rád Márk, hanem az, hogy te mit érzel. Kérlek, bocsáss meg nekem!
Könyörgő és őszinte pillantásától mindent elfelejtettem, ami az utóbbi napokban nyomasztott vele kapcsolatban. A szakítás gondolatát olyan mélyen eltemettem magamban, amennyire csak lehet, és átkoztam a zöld szemű szörnyet, aminek majdnem sikerült közénk állnia. 
--Megbocsátok --öleltem át. --Csak ígérd meg, hogy nem fogsz féltékenykedni.
--Megígérem --suttogta a fülembe, majd megcsókolt. Ott a folyosón, mindenki szeme láttára, de most az egyszer nem érdekelt hányan látnak. Csak az számít, hogy újra minden rendben köztünk, és bolond voltam, amiért idáig halogattam ezt a beszélgetést.   
Kézen fogott, és úgy kísért el a termünkig, ahol újabb perceket töltöttünk egymás karjaiban. A lányok persze mindent láttak, így egész kultúrán levelekkel bombáztak. Monót az érdekelte, hogy mivel győzött meg arról, hogy ne dobjam ki; Lisette tudni akarta, hogy szántam rá magam a beszélgetésre; Paloma meg az egész történetet hallani akarta. Mindenkinek írtam egy Majd szünetben megbeszéljük!-levelet, és visszatértem Almássy Réka magyarázatához, aki arról próbált meggyőzni minket, hogy Szlovákia igazából egy gyönyörű ország, és ne törődjünk a hírekkel, nyugodtan menjünk oda kirándulni. Hát... engem nem győzött meg, de mindegy.
Óra után kicsit sokáig tartott a pakolás, a barátnőim már türelmetlenül toporogtak az asztalom mellett. Talán az lehetett a lassúságom oka, hogy végig az ajtó felé bámultam. Mert alig ment ki a tanár, Zsani máris bejött, és odalépett Márkhoz, aki egész héten egyedül ült Ivana hiányzása miatt. Igazából csak annyit láttam, hogy a lány beszél, Márk pedig néha bólint egyet, de ez épp eléggé lekötött ahhoz, hogy ne a saját könyveimmel foglalkozzak.
--Aúú! --kiáltottam fel, mert Monó megbökött.
--Siess már egy kicsit! Nem lesz időd mesélni!
--Jó, oké, mehetünk!
 Kifelé menet pont hallottuk, amint Zsani azt mondja, hogy Akkor holnap délben!, majd szó szerint kilibbent a teremből. Bármit megtettem volna, hogy kiderítsem miről beszélgettek, mert már ez a pár szó is kellően felkeltette a kíváncsiságomat. Csak nem közös programjuk lesz? Csak nem egy randi? Magamban már megfogalmaztam hogyan fogom megkérdezni ezt Márktól, mikor Monó újból belém bökött.
--Na! Aúú! --néztem rá felháborodottan, majd rájöttem, hogy már a mosdóban voltunk, és mindhárman arra vártak, hogy elkezdjek beszélni.
Egy nagy sóhajtás kíséretében kezdtem bele a történet rövid ismertetésének, ami kábé annyiból állt, hogy elmondtam Beni hogy állított meg, és ismerte el, hogy a féltékenység elvette az eszét, de valójában szeret. Hiszen csak ennyi történt, én erről többet nem tudok mondani. A lányok persze feltettek még néhány kérdést, de rájöttek, hogy úgyse fogok többet mondani, így hipersebességgel rohantunk az öltöző felé, mivel valahogy elfelejtkeztünk róla, hogy tesi lesz.

Angol után Patrik várt, mert az ő feladata, hogy suli után haza vigyen. Nem tudom meddig tart még a szobafogság, meg ez a szigor, de holnap szeretnék elmenni Benivel korizni. Azt hiszem ezt apának fogom mondani, hátha ő elenged (és meggyőzi anyát is).
Otthon először ebédeztem, majd felmentem a szobámba leckét írni (hátha jó pontnak számít a holnappal kapcsolatban, hogy már nincs tanulnivalóm). Sötét volt, mire végeztem, de anyáék még nem értek haza. Most éppen egy forrócsoki mellett írom a naplómat, és várom a kocsiajtó csapódását, ami azt jelzi, hogy megérkeztek. Janka valahol a nappaliban játszik, ide hallom a nevetését, biztosan megint Cirmost piszkálja. A bátyám elvileg figyel rá, de tuti, hogy közben Laurával beszél telefonon. Mostanában keveset tudnak találkozni sulin kívül.
Hoppá, hallom a szüleim hangját a földszintről. Na, itt az idő, hogy megpróbáljak engedélyt kérni a holnapi korira. Most aztán sok szerencsére lesz szükségem.    


2012. november 30., péntek

December 8., Csütörök

Hétfő óta ma történt végre valami említésre méltó, a köztes napok a 'valahogy eltelt' kategóriába tartoztak. Mindkettő főleg a tanulásról szólt (legalábbis számomra), mivel két nagy témazárót is túl kellett élnem, de a többieket inkább más kötötte le: hát persze, hogy "a hétfői balhé". Igen, már neve is van. Az évfolyam majdnem minden tanulója tud róla, hogy Beni és Márk összekaptak rajtam, és több pletyka is kering arról, hogy mi lehetett az ok. De ezek csak találgatások, próbálom figyelmen kívül hagyni őket. A teljes történetet az érintetteken kívül csak a lányok ismerik (és Rafi, mert Paloma elmondta neki), akik természetesen mind hallgatnak róla. Nem tartozik ez rajtunk kívül senki másra.
Ó, ha tudnám, hogy mi lesz ezután! Mert Benivel azóta nem is beszéltem, hiába hívogatott naponta többször, hiába üzent az összes létező netes oldalon, semmire se reagáltam. A folyosón a lányok őrködtek, a spanyolterembe utolsóként léptem be, nehogy ott keressen, Szabinát is megkértem, hogy a Benivel kapcsolatos dolgokat tartsa meg magának. Azt hiszem, csak félig sikerült magamban lerendeznem a dolgot: mert bár úgy gondolom, hogy Beni nem viselkedett példásan, mégis előfordulhat mindenkivel, hogy téved, vagy hoz egy rossz döntést. De hiába, így sem tudom rávenni magam, hogy meghallgassam. Talán... nem is tudom, a kapcsolatunknak szüksége volna egy kis szünetre. Bár ezt nem egyedül szokás eldönteni, szóval ennél a lehetőségnél is fel kell keresnem Benit.
Talán igaza volt Lisette-nek, amikor ma órák előtt azt mondta, hogy: "Ezt a leckét már biztosan megtanulta és kiszenvedte magát, szerintem ideje lenne beszélned vele." 
Egy darabig elrágódtam ezen, de mivel ofő pontban nyolckor becsukta maga mögött az ajtót, és rögtön rám nézett, tudtam, hogy később kell gondolkodnom.
--Jó reggelt! --köszöntünk kórusban, majd nagy hangzavar közepette leültünk. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot, automatikusan mindenki beszélgetni kezdett.
--Elég legyen gyerekek! --csitított minket Kelemen. --Több dologról is kell beszélnünk, többek között a fegyelmezetlenségetekről!
Kábé tíz percben elmondta, hogy melyik tanár kereste meg különböző okokkal (mindenkinek volt egy-két panasza ránk), majd másik tíz percben csak hozzám beszélt arról, hogyha valami gond van otthon, azt neki nyugodtan elmondhatom, mert szívesen segít, hisz nem akarja, hogy rossz jegyeket kapjak, vagy ilyesmi. Illedelmesen megköszöntem a figyelmességét, majd miután visszatért a füzetéhez, én hátrafordultam Monóhoz, és megkérdeztem, hogy ezt a monológot csak én találtam-e furának. Nem, ő is. Megnyugodtam. :)
--Nos, két eseményt szeretnék megemlíteni --szólt újra Kelemen. --Az egyik a hagyományos téli bál, amit a szünet előtt tartanak. Igen, 22-én --lesett a füzetéből. --Aznap délelőtt az iskola diákjai tartanak különböző előadásokat, például táncolnak. --Azok mi vagyunk, esett le, de próbáltam nem törődni a gyomromat szorító érzéssel. --És délután, este pedig "buli" lesz, mint ami Amerikában szokás. Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy a fiúknak öltöny, a lányoknak pedig báliruha az előírt viselet. --Ennél a résznél többen is bekiabáltak, én magam alig értettem valamit, de ofőnek valószínűleg sikerült kihámoznia egy kérdést, mert olyasmit kezdett el mondani, hogy nyugodtan kölcsönözhetjük is ruhát, nem kell ezért külön venni. --A másik dolog... figyelem! --kiáltotta el magát. --Tavasszal lesz egy program, aminek a keretein belül az osztályunk néhány tagja, a magyarok közül természetesen, pár hetet Londonban tölt majd. Szeretném ha minél többen jelentkeznétek, ez kitűnő alkalom arra, hogy megtapasztaljátok milyen érzés egy másik országban tanulni. A téli szünet után várom a neveket! --tette hozzá szinte feleslegesen, mivel a csengővel egyidőben az osztály háromnegyede kitódult a folyosóra.
Szerintem ez egy jó ötlet, és ha megengedik a szüleim, akkor biztosan jelentkezek rá. Hiszen itt is angolul tanuljuk a tárgyak többségét, ott se lehet sokkal nehezebb, nem igaz? És annyira, de annyira szeretném újra látni Londont! A Big Bent, a Towert, a Globe színházat, na meg persze a Stamford Bridge stadiont!
Külön élmény volt, hogy angolon pont erről beszélgettünk, jobban mondva az Európa nevezetességeiről. Így jöttem rá arra, hogy el akarok menni Párizsba, meg Rómába, meg Bécsbe a karácsonyi vásárt megnézni, meg Amerikába, meg... Mindenhova! Felnőttként utazgatni akarok. 
Egyébként angol előtt történt egy vicces dolog.
Emmával sétáltunk fel az emeletre (Márk nem várt meg), aztán Csongor, aki előttünk ment, egy pillanatra hátranézett (egyenesen rám), és azt mondta: --Megszöktél otthonról, mi? --és hozzá hitetlenkedve csóválta a fejét.
Erre a rocker lány szemei kidülledtek, majd felém fordulva felkiáltott: --Te, ez beszél! 
Ezen annyira nevettünk, hogy megint mindenki felénk fordult. Csongor nem reagált semmit, pedig biztosan hallotta, hisz alig pár méterre volt tőlünk.

A tesit kihagytam női okokra hivatkozva (nem tudom, mikor kezd el a tanár naplót vezetni erről, de még simán bevette), kémián csendben kellett kidolgozni a tankönyvből a következő elméleti részt (a csendből persze nem lett semmi: főleg azért, mert Emma ahányszor hátrafordult, és meglátta Csongort vagy engem, mindig röhögésben tört ki).
Mikor fizika előtt elkísértem Lisette-et a büfébe, felvetődött, hogy ki-kivel fog menni abba a téli bálba.
--Rafi-Paloma. Az biztos --mondtam. --Monó?
--Hát... nem tudom --nevetett fel Lis. --Te Benivel? Már ha végre ráveszed magad, és megbeszélitek a dolgot. Bár tudok mást, aki szívesen menne veled...
--Tessék? --kérdeztem vissza, mivel az utolsó mondatot nem értettem.
--Semmi, hangosan gondolkoztam --rázta meg a fejét. --Hol tartottunk?
--Hmm, nálad! --mosolyogtam. --Kivel szeretnél menni? Áron?
--Tudod, már nem érdekel --jelentette ki teljes lelki nyugalommal.
--Mi?! Hogy-hogy? --Na, ezen meglepődtem! Eddig annyira oda volt érte! Mi történt?
--Rájöttem, hogy nem az esetem. Kedves, jószívű, helyes, aranyos, meg minden, de... nem is tudom... unalmas! Mármint, gondolj bele! Leon és Márk is bmx-eznek, vagy deszkáznak, minden buliban benne vannak, mellettük mozgalmas lehet minden pillanat! De Áronnal nem. Néha azt veszem észre, hogy beszéd közben teljesen máshol járnak a gondolataim, szóval nem erőltetem a dolgot.
--Még jó, hogy nem jártok, mert a szakítás nehéz lehet --csúszott ki a számon.     
--Benned is felmerült a gondolat? Mármint hogy otthagyd Benit? --kérdezte szomorúan.
--Nem tudom. Talán. Össze vagyok zavarodva.
--Ne aggódj, én melletted állok, és segítek, hogy jól dönts! --karolta át vállam.
A terembe visszaérve eléggé meglepődtünk, mivel ofő ott volt bent, és lázasan magyarázott a többieknek. Gyorsan a helyemre siettem, majd megböktem Emma vállát, hogy kiderítsem miről van szó. Ő se tudta pontosan, csak annyit értett, hogy valami nyílt nap lesz, amikor be fognak jönni hozzánk törire.
Rögtön eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor Lillával tervezgettük, hogy ki mit fog tanulni, milyen iskolákat jelölünk meg, és természetesen hogy hova megyünk nyílt napra. Nyolcadikban a tanárok nagyon engedékenyek voltak, így öt iskolát is meglátogattunk (persze volt, amelyiket eszünk ágában se volt megjelölni). Szerintem hatalmas élmény, hogy abban a pár napban bárki bemehet az iskolába, részt vehet akár a tizenkettedikesek óráján is, és így sokkal könnyebb is dönteni. Lilla is így kötött ki a jelenlegi sulijánál, és bár most a költözés miatt majd ott kell hagynia, de azt mondta, hogy szereti.
Én viszonylag hamar tudtam, hogy ide fogok jönni, de ez igazán csak a nyílt nap után vált biztossá. A gimi már első látásra elnyerte a tetszésemet, a bátyámtól meg eleve csak jó dolgokat róla, és az az óra! Angol nyelvű törire ültünk be, alig volt pár ember rajtunk kívül, így a tanár (pont Kelemen volt az!) minket is bevont az órába. Azt hiszem, bár már nem emlékszek rá pontosan, hogy az ókori Egyiptom volt a téma, arról néztünk meg egy rövid filmet, majd szóban megbeszéltük. Nem gondoltam volna, hogy a valóságban is ilyen módszerrel tanítanak (azt hittem ez is olyan "kirakatóra", mikor mindenki okos, és minden tanár kedves, stb...), pedig de! Ofő velünk is gyakran csinálja ezt, és tényleg jól meglehet belőle tanulni a dolgokat.
Ezért is lettem izgatott a hír hallatára, hogy mi is tartunk majd egy ilyen órát. A téma? Honfoglalás.

Egyébként ez a nap viszonylag jó volt, főleg, hogy az utolsó óra (infó) el is maradt, és otthon se volt balhé már napok óta.    


2012. november 27., kedd

December 5., Hétfő

Patrik fél nyolckor parkolt le a suli előtt, de valahogy nem akartam kiszállni a kocsiból. Főleg az zavart, hogy a hó tegnap teljesen elolvadt, így mára csak latyak maradt mindenhol, de olyan rémképzeteim is voltak, hogy a suliban mindenki engem fog majd bámulni, mert tudják, hogy elszöktem otthonról. Ez utóbbi persze lehetetlen, mivel Márk nem pletykálkodott, Lisette pedig maximum a lányoknak mondta el, akikben teljes mértékben megbízom, tudom, hogy nem adták tovább másoknak. Apropó, Márk. Szombaton késő estig nálam volt, mert elaludtam (!) a fejemet a vállára hajtva (!!!). Az volt a szerencsénk, hogy apa nézett be szobámba, és bár meglepődött, de kedveli Márkot, így csak megjegyezte, hogy későre jár, talán ideje lenne haza mennie. El képzelni se tudom, mi lett volna, ha anya nyit be!
A bátyám már rég kiszállt, így én is rávettem magam, hogy elhagyjam az autót. Nem esett se az eső, se a hó, mégis mintha éreztem volna valamit az arcomon. Nem tudom, talán a köd. Nem tűnt túlságosan nagynak, de ezek szerint elég sűrű ahhoz, hogy lehessen érezni. Legalábbis  máskor már tapasztaltam hasonlót ilyen időben. Érdekes, talán utána kellene néznem.    
Ezen gondolkoztam akkor is, mikor a folyosón szó szerinte belerohantam Márkba.
--Jajj, bocsi!
--Semmi gond --mosolyodott el, mint mindig, amikor meglát. (De elvileg már lemondott rólam, nem? Szóval ez csak baráti gesztus.)
--Hova ilyen sietősen?
--Ja, csak Danival akartam beszélni --mondta, majd rájött, hogy fogalmam sincs kiről beszél, így hozzátette: --Végzős.
--Ja, oké. Egyébként nálam hagytad a CD-d --nyomtam a kezébe a Green Day-albumot.
Már épp válaszolni akart volna, mikor megjelent Beni.
--Heló --köszönt miközben végignézett rajtunk, majd pillantása megállapodott rajtam. --Hol voltál csütörtök-pénteken? A telefonodat se vetted fel egész hétvégén! --mondta felháborodottan.
Én úgy bámultam rá, hogy pislogni is elfelejtettem, Márk arcán pedig látszott, hogy mennyire ideges, és épp nyitotta a száját, mikor valaki a nyakamba borult.
--Annyira aggódtam! --hallottam Lisette hangját a fejem mellől. --Ugye most már minden oké? --nézett rám könnyektől csillogó szemekkel. 
Megszólalni se tudtam, annyira meghatódtam azon, hogy Lis így aggódott miattam. Belegondoltam, hogy mit érezhetett. Fordított esetben engem is biztos nyugtalanított volna a tény, hogy a legjobb barátnőm nyom nélkül eltűnt, talán még aludni se tudtam volna.
--Miről van szó? --kapkodta a fejét hármunk között Beni.
--Nem tudja? --nézett rám Lis nagy szemekkel.
--Úgy tűnik nem... --feleltem összezavarodva. Beninél nem jártak a rendőrök? Azt hittem először a barátomnál kerestek, és csak utána kérdezősködtek a haverjaimnál. Számomra az lenne a logikus.   
--Mégis miről kéne tudnom?! --kérdezte a barátom most már türelmetlenül.
--Arról, te idióta, hogy a barátnődnek napokra nyoma veszett, és majdnem megfagyott! --kiabálta Márk dühösen.
Azok, akik épp a folyosón jártak idegesen súgtak össze, de most nem volt időm velük foglalkozni, mert Márk és Beni között parázs vita alakult ki. Az előbbi arról magyarázott idegbeteg módon, hogy Beni jobban is törődhetne velem, ha már a "barátom", mert nagyon úgy tűnik, hogy őt nem érdekli semmi más saját magán kívül; erre az utóbbi kontrázott, hogy Márk meg túlságosan is sokat foglalkozik velem, és jobb lenne, hogyha elfelejtene engem örökre. Hitetlenül ráztam a fejem, fogalmam sem volt hogy fajult el idáig a dolog, mikor két perccel ezelőtt még a szökésem volt téma. Sikertelenül szólongattam a fiúkat, és próbáltam legalább az egyik elrángatni onnan, de eszük ágában se volt abbahagyni a veszekedést. Attól féltem, hogy pillanatokon belül összeverekednek, de nagy mákunk volt, Németh Attila épp akkor érkezett meg, és szinte azonnal odapattant a két srác közé.
--Nyugalom fiúk! Mi ez az egész? --Lisette már arrébb állt, hogy az akkor érkező Monónak mesélje el mi történt, a fiúk pedig még mindig egymást méregették gyilkos tekintettel, így a tanár úr szeme megakadt rajtam. --Csak nem miattad kaptak össze? --ráncolta a szemöldökét.
--De, azt hiszem --suttogtam.    
Addigra már kisebb tömeg figyelt minket, többek között a bátyám és a haverjai, akik eddig a suli előtt ácsorogtak, de volt ott jónéhány osztály- és évfolyamtárs is. Szinte mindenki a mellette állóval sugdolózott, próbálták kitalálni, hogy mi is történt. Elkaptam egy-két pillantást, és azt is láttam, hogy néhányan felém mutattak. Szóval ennyire egyértelmű volt, hogy rajtam veszekedtek?
--Rendben, fiúk. Ezt majd kulturáltan rendezzétek le, most pedig nyomás órára! --csapott Márk hátára a tanár, majd elment.
A pillantásom találkozott Beniével, aki szeretett volna mondani valamit, de sarkon fordultam, és szó nélkül felmentem a terembe. Szerencsére a mai nyelvtanon nem volt páros feladat, így nem kellett Márkkal sem beszélnem. Egy kicsit talán kínosnak éreztem ezt az egészet, és nem akartam a szemébe nézni, csak miután a lányokkal kitárgyaltunk mindent. Mert ez azért, valljuk be fura volt. Eddig még sosem történt velem hasonló.
A szünetben csak arra volt időm, hogy lepakoljam a táskámat, mert Monó máris karon ragadott, és elkezdett kifelé rángatni. Mivel a mosdóban ilyenkor sokan vannak, így kabátot vettünk, és az udvar egyik eldugott sarkáig meg sem álltunk.
--Na, hallgatunk! --mondta Monó.
Nekik is mondtam pár szót a szökésemről (most már én is így nevezem, pedig ennél sokkal nehezebb definiálni), de főleg Monót leginkább csak M érdekelte. Kérte, hogy meséljek el róla mindent: a haját, a szemét, a testét, a viselkedését, amiket mondott... Szinte elhalmozott a kérdéseivel, aminek többségére nem is tudtam válaszolni.
--Na jó, elég lesz! --szakította félbe Lisette, majd felém fordult. --Inkább azt magyarázd meg, hogy reggel mi történt.
--Hát úgy volt, hogy összefutottam Márkkal a folyosón --kezdtem --, és odaadtam neki valamit, mikor Beni megjelent, és leszúrt engem, hogy miért nem voltam suliban, meg miért nem tudott elérni telefonon. --Paloma felszisszent, és azt hiszem szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy ez durva volt tőle. (Jó, nem tudhatta, hogy mi történt ha nem jártak nála a rendőrök, de akkor is!) --Erre Márk ideges lett, de közben jött oda Lis is, és akkor jött rá Beni, hogy valamiről nagyon lemaradt. Márk ezután kezdett el kiabálni vele.
--Igen, azt pont hallottam! Valami olyasmit értettem, hogy Beni önző, Márk meg túl sokat van veled... --bólogatott Monó.    
--Szerintetek most mi legyen? --próbáltam megfogalmazni a fejemben kavargó gondolatokat. --Mármint, haragudnom kellene rájuk?
Ezen a lányok elgondolkodtak egy darabig, és attól féltem, hogy ha nem egyezik a véleményük, akkor nem kapok egységes választ ebben a szünetben, és még egy órát végig kell ülnöm Márkkal úgy, hogy fogalmam sincs miképpen viselkedjek vele.
--Lis? --szóltam félve.
--Hát, szerintem Márknak igaza volt, és Beni tényleg figyelhetne rád jobban is...
--Monó?
--Tudod, hogy én nem kedvelem Benit.
--Paloma? --sóhajtottam végül.
--Egyetértek Lisette-el, viszont a veszekedéssel kapcsolatban meg... Hmm, mindkét fiúnak igaza volt --mondta. --Vagyis, Beni féltékeny! Gondolj csak bele, Márk jobban tudta mi van veled, mint a pasid! És tényleg sok időt töltötök együtt.
--Mert barátok vagyunk --válaszoltam halkan.
--Talán. Tudod, hogy Márk többet akart, és ezt Beni is tudja --hívta fel a figyelmemet erre a fontos tényre. --Szóval csak amiatt haragudhatsz rá, hogy nem tudott az eltűnésedről.
--És Márk?
--Ahogy te mondtad, a barátod. Nem tett semmi rosszat, csak kiállt melletted --vonta meg a vállát.
A beszélgetésünket a csengő szakította félbe, így őrült módon rohantunk vissza a terembe. Meglepődtünk, mivel ofő helyett egy középkorú nő ült az asztalnál. Mint kiderült, ő  helyettesít, mivel Kelemennek ma orvoshoz kellett mennie. Nem szidott le minket a késés miatt, csak gyorsan a helyünkre küldött minket. Az órán egyébként beszélgettünk, az ókori rómaiakat hasonlítottuk össze a görögökkel.
Aztán tesiórákon próbáltam láthatatlan maradni, de azért néhányszor Németh Attila rám nézett, és elvigyorodott. Nem, nem tudom mi járt a fejében, de nem is vagyok rá kíváncsi.
A kémia hamar eltelt, csak számoltunk, utána pedig muszáj volt Márkkal beszélnem, mert szó szerint elkapott a folyosón.
--Hé, ugye nem haragszol? --nézett mélyen a szemembe, ami mindig olyan hatással van rám, hogy még a lábaim is beleremegnek.
--Nem --feleltem őszintén. --A barátom vagy, és köszönöm hogy kiálltál értem.
--Szóval... nem bánod, hogy ilyeneket mondtam?
--Hát, kicsit talán durva voltál, és túlreagáltad a dolgot, de a gesztus jól esett --mosolyogtam rá.
--Huh, már féltem, hogy most tényleg megutáltál. Örökre --sóhajtott megkönnyebülten.
Később várt még rám egy beszélgetés, Benivel, de azt addig halogattam, ameddig csak tudtam. Vagyis táncra utolsóként estem be, közvetlenül Ábel előtt, edzés közben meg úgy se lehet társalogni, így Beni csak az óra végén lépett mellém.
--Sajnálom. Nem kellett volna úgy neked esnem.
--Furcsállom, hogy nem tudtad, mi történt. Lisette-et felkeresték a rendőrök --feleltem hűvösen.
--És Márk is tudta, micsoda véletlen...
--Miről beszélsz? --Ezt nem értettem. Mire célzott? --Te most féltékeny vagy?
--Szerinted nincs mire? --emelte fel a hangját. --Talán azt állította, hogy túl van rajtad, de még a vak is látja, hogy ez nem igaz! És te csak adod alá a lovat azzal, hogy barátodnak tekinted!
--Na jó, ezt most fejezd be --kértem higgadtan.
Közben megcsörrent a mobilom, így elfordultam, hogy felvegyem. A bátyám volt az, közölte, hogy itt vár a suli előtt már egy ideje, siessek, hogyha nem akarok újabb balhét otthon.
--Figyelj --fordultam vissza Benihez --, talán igazad van, de én téged szeretlek. Kérlek, gondolkozz el azon, hogy miket mondtál, mert volt, ami rosszul esett.
Nem vártam meg, mit reagál Beni, csak kisiettem az épületből. A kocsiban Patrik első kérdése az volt, hogy mi történt reggel, de én csak megráztam a fejem, és közöltem, hogy nem akarok róla beszélni.      


2012. november 22., csütörtök

December 3., Szombat

~Sometimes you need to move on if anything bad happens. It's gonna be a chapter in the past - but be careful, do not ever close the book! Just turn the page.~

A tegnapi hazatérésem nem pont olyan volt, mint vártam.
Apa rögtön átölelt, és a könnyeivel küszködve mondogatta nekem, hogy soha többet ne csináljak ilyet, mert nagyon aggódtak értem. Közben, a család többi tagja és a rendőrök is kijöttek a konyhából. A húgom is rögtön odaszaladt hozzám, Patrik csak nézett rám olyan "később beszélünk" arccal, anya viszont mérgesnek tűnt. De csak később kezdett el balhézni.
Először mindent el kellett mesélnem a rendőröknek. Hogy hallottam veszekedni a szüleimet, és elrohantam, hogy eltévedtem... itt Robert mondta el, hogy az öccse miként talált rám, és vitt el hozzájuk, ahol próbáltak felmelegíteni, közben orvost hívtak, aki megállapította, hogy nem szenvedtem tartós károsodást. És kábé ennyi volt a történet nagy vonalakban: mivel megkerültem, az apróbb részletek nem érdekeltek senkit.   
A két rendőr, majd Robert is elköszönt, és amíg anyáék váltottak velük pár szót, addig én odaléptem Patrikhoz.
--Nagy balhé volt? --kérdeztem.
--Volt, de szerintem még nagyobb lesz. Anya beőrült --suttogta vissza, szemében féltés tükröződött.
És jól sejtette, tényleg oltári nagy vita volt. Alig tették ki a lábukat az idegenek, anya máris nekem esett. Szavai kísértetiesen hasonlították a pár nappal ezelőttihez, azzal a különbséggel, hogy most szerinte én azért léptem le, mert így akartam tiltakozni a jogos (na persze) büntetésem ellen. Már meg sem próbáltam elismételni azt, amit a rendőrök jelenlétében is mondtam, hogy a veszekedésük elől menekültem el. Az biztos, hogy apa felfogta a dolgot, mert bár nem próbálta megfékezni anyát, de szomorúan nézett rám, és tudom, hogy így akarta elkerülni az újabb vitát. Janka is besokallt, mert pár perc után könnyes szemmel ment fel az emeletre.
Később, mikor anya végre befejezte (sokáig tartott), mentem a húgom után, hogy beszéljek vele. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy anyunak most sok gondja van, és rajtam vezeti le a feszültséget, de ő ne szomorkodjon emiatt, satöbbi... Szóval ehhez hasonló dolgokkal tömtem a fejét, hogy végre megnyugodjon, sőt, még babáztam is vele. 
A nap további részét a szobámban töltöttem, és az ebéden kívül nem mentem többször kajálni. Egyszer megindultam ugyan, de a lépcső tetejéről meghallottam anyáék fojtott hangú veszekedését, így inkább fent maradtam. (Azért nem haltam éhen: a szobámban találtam csokit.)
Már túl voltam a fürdésen, mikor Patrik behívott a szobájába, és kérte, hogy meséljek el mindent.
--Az elejétől? --kérdeztem, mire bólintott. --A fogadóórától?
--Ha ott kezdődött, akkor igen.
--Rendben... --kezdtem, majd elmondtam a történetet töviről-hegyire. És most nem csak a cselekményt meséltem, mint a rendőröknek, hanem az érzéseimet is. Mert természetesen rosszul esik, ahogy anya mostanában viselkedik velem. Nem okozok olyan nagy gondot, hogy ennyire kiakadjon rám. Sőt, nem is valós dologért büntetett meg először se... Most meg figyelmen kívül hagyta, hogy majdnem megfagytam! Jó, talán az én hibám, amiért elrohantam, de ő nem veszi észre, hogy mennyire fáj hallgatni, ha miattam veszekszenek!
Patrik felfogta, mi a bajom, de nem sok tanácsot tudott adni. Persze nem haragudtam rá, nekem az is elég volt, hogy meghallgatott.
Közvetlenül lefekvés előtt még elővettem a gépem, és facebook-on bejelöltem M-et. (Mármint, remélem őt. :D) A biztonság kedvéért, azért írtam neki egy e-mailt, amiben még egyszer megköszöntem, hogy megmentett, illetve rákérdeztem, hogy őt jelöltem-e be (vagy elírtam a nevet).

Ma, hétvége lévén az egész napot lustálkodással akartam tölteni, de nem sokkal ebéd után, kopogtak az ajtómon. Mikor kinyitottam, kérdőn néztem Patrikra.
--Ne sikíts, vagy ilyesmi!  --kérte, majd félreállt.
És a háta mögött ott állt Márk!
--Ó! Hát te...? És miért...? Vagy hogy...? --dadogtam össze-vissza a meglepetéstől.
--Majd bent megbeszélitek! --suttogta a bátyám sürgetve minket.
Miután becsuktam az ajtót, még percekig tátott szájjal bámultam Márkot, aki forgolódott a szobámban, majd odalépett a zenelejátszómhoz, és berakott egy CD-t. Csak akkor fordult felém, és kezdett el beszélni, mikor a Green Day American Idiot című száma megszólalt. 
 --Jól vagy? Örülök, hogy megkerültél --mosolygott rám. --De mi volt ez az egész szökés?
--Bocsi, de nem szeretném újra elmesélni... --sóhajtottam. --A lényeg, hogy elegem volt anyáékból, és sétálás közben eltévedtem.  
--Még szerencse, hogy nem lett komoly bajod --mondta, majd átölelt.
Csak ennyi kellett, és máris kitört belőlem a sírás. Az elmúlt napok eseményei és sérelmei felgyülemlettek bennem, de eddig erős voltam, és bírtam száraz szemmel még anya kiabálását is. De már nem tudtam tovább visszafogni magam.
Márk nem szólt semmit, csak még szorosabban ölelt. Percekig álltunk egymás karjaiban, mikor végre kicsit megnyugodtam, és a könnyeim elapadtak.
--Te hogy jutottál be? --kérdeztem szipogva.
Márk felvont szemöldökkel bámult, majd elnevette magát. Belegondolva tényleg vicces, hogy bőgés után ez volt az első gondolatom.
--A bátyád becsempészett.
Leültünk egymással szembe, és Márk elmesélte, hogy miről maradtam le.
Az osztályban jópáran tudták, hogy eltűntem, mivel a rendőrök jártak Lisette-nél, hogy hátha ő tud valamit rólam. Aggódtak értem, főleg Márk, akit a bátyám azonnal értesített, mikor megjelentem itthon. Ő rögtön haza akart rohanni a suliból, hogy ide jöjjön, de Patrik lebeszélte. Végül aztán Márk addig erősködött, amíg ma a hátsó ajtón keresztül be lett csempészve. És közben anyáék a nappaliban dolgoztak! (Még az a szerencse, hogy Janka az egyik barátnőjéhez ment játszani.) Azért is hozta a CD-t, hogy ne hallják lent a beszélgetésünket.
Mesélt még az órákról, utánozta a tanárok, és néha mosolyra is fakadtam, olyan viccesen adta elő a... semmit is. :)

És a beszámoló közben Márk végig fogta a kezem.