Január 16., Hétfő

Vasárnap reggel Patrikkal épp reggeliztünk, mikor anya besietett a konyhába, és felvette a kocsikulcsot azzal a szándékkal, hogy megy apához a kórházba (megint). Ezt nem hagyhattam szó nélkül.
--Anya! Hová készülsz? --néztem rá felvont szemöldökkel.
--Apátokhoz --felelt, és már ment volna.
--Állj már meg! --szóltam rá. Nem igaz, hogy nem képes meghallgatni. --Az egy dolog, hogy minket magunkra hagysz egész napra, nem esünk kétségbe, de ha megfeledkeztél volna róla, akkor most emlékeztetlek: van ám még egy gyereked, aki csütörtök óta a nagyiéknál dekkol, és fogalma sincs róla, hogy miért!
--Majd Patrik haza hozza --legyintett türelmetlenül.
--Persze, és aztán mi lesz? --folytattam. --Úgy tervezted, hogy majd mi vigyázunk rá? Hát nem --emeltem fel a hangom annyira, hogy Patrik is felnézett a müzlis táljából. --Jobban tennéd, ha elmennél Jankáért, és elmagyaráznád neki, hogy mi a helyzet! Apa meg lesz nélküled is.
Anya a homlokát ráncolva nézett rám, azt hiszem sikerült meglepnem ezzel a kirohanásommal. De igazam volt! Attól, hogy apa kórházban került, még állt meg az élet. Tényleg nem érdekel egy kicsit se, hogy rólunk teljesen megfeledkezett, de hogy hugit képes lenne otthagyni a nagyiéknál, na az több a soknál! Szegényke nem is tud semmiről, biztos rosszul érzi magát. Legalábbis én biztos rosszul lennék, ha sokáig kéne minden ok nélkül a nagyiéknál lennem. Nem mintha nem szeretném őket, de... nem olyan jó a kapcsolatom velük, mint lehetne.
--Ezt mégis hogy képzeled? --szólalt meg anya egy kis gondolkodás után, és most is sikerült meglepnie. --Hogy mersz ilyen hangon beszélni velem?! --És belekezdett egy negyedórás beszédbe, amiben kikérte magának, hogy én kioktatom, sőt, leteremtem őt. Rezzenéstelen arccal hallgattam, de legszívesebben megint visszaszóltam volna, de tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre.
Patrik, mint mindig, most is próbált kimaradni ebből az egészből, de végül már nem bírta tovább, és megjegyezte, hogy anya most már igazán befejezhetné, és elmehetne... Jankáért. Na jó, ez tényleg hatott: drága jó édes anyukánk fújtatva hagyott ott minket, és az ablakból láttam, hogy a kórházzal ellentétes irányba indult el.

A ma reggel vidámabban indult. Készülődés közben zenét hallgattam és táncikáltam, alig vártam, hogy a kapun kilépve találkozzak Márkkal (este megbeszéltük, hogy együtt megyünk). Ha meglátom ugyanazt érzem, mint eddig, csak sokkal erősebben, és most már tudom, hogy azelőtt sem csak baráti szeretettel gondoltam rá. Azt remélem, hogy kettőnk kapcsolata nem változik meg gyökeresen, és az összes viccelődésünk és piszkálódásunk is megmarad. Én a magam részéről mindig is úgy gondoltam, hogy egy pár akkor tökéletes együtt, mikor a társad egyben a legjobb barátod is. De nem tudom, ki hogy van ezzel.
Épp akkor jött át az úton széles mosollyal mikor kiléptem a kapun. Intettem neki, de csak pár házzal arrébb köszöntöttük egymást úgy rendesen. Anyával még nem közöltem, mi a helyzet. Tegnap akartam, de a reggeli akcióm után nem tűnt túl jó ötletnek.
--Ez mindig így lesz? A házatok közelében még a kezedet se foghatom meg? --kérdezte Márk felvont szemöldökkel. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy ez kicsit rosszul esett neki.
--Nem, sajnálom, csak... még nem volt megfelelő időpont, mikor elmondhattam volna anyának mi a helyzet --sütöttem le a szemem. --Az az igazság, hogy jó napját kell kifognom, mert amúgy... nem igazán kedvel téged.
--Sejtettem. De miért?
--Igazából fogalmunk sincs. Úgy tippeljük valójában apukáddal van baja --mosolyogtam rá szomorúan. Való igaz, sokszor beszélgettünk már erről Patrikkal, de a pontos okot még nem tudtuk kideríteni.
Ahogy elértük a sulit egy furcsa, és egyben vidám vidám gondolatom támadt: pár nappal ezelőtt még barátokként sétáltunk innen haza, most meg... Mennyi minden meg  tud változni pár nap alatt! 
Kézen fogva léptünk be az épületbe, és a lélegzetem egy pillanatra elakadt. Nem voltam felkészülve rá, hogy Zsanival, vagy akár Benivel összefussunk, idegesen forgolódtam.
--Na jó, ha nem akarsz felvállalni, akkor inkább valld be! --torpant meg hirtelen Márk, és beállt elém.
--Nem! És sajnálom --hajtottam le a fejem. Ma már másodszor sikerült megbántanom. --Csak félek, hogy esetleg összefutunk Zsanival, és... hogy vajon mit fog mondani... vagy talán itt helyben megöl. Vagy ha Benivel, és akkor mi van, ha neked esik...
--Figyelj, ezen ne görcsölj --enyhült meg az arckifejezése, és átölelt. --Rajtunk kívül senki másra nem tartozik, hogy együtt vagyunk, szóval ne is érdekeljen a véleményük.
Nem lettem sokkal bátrabb, de a kedvéért úgy tettem, mintha összeszedtem volna magam. A teremben szerencsére csak a magyar osztálytársak voltak, akik már megszokták, hogy nyelvtanon mindig Márk mellett ülök, így nem érte őket meglepetés most sem. Elkerülte a figyelmüket az az aprócska tény, hogy fogtuk egymás kezét, de hát hétfő reggel első órában mit várok tőlük? Egyedül Ivana vetett ránk egy dühös pillantást, amiből egyenesen következett, hogy beszélt Zsanival, és mivel nem egy buta lány, így biztosan azt is rögtön levette, hogy miért volt a szakítás. Amilyen pletykás tuti, hogy órákon belül mindenki tudni fogja, remek.
Óra után kihívtuk a többieket a folyosóra, hogy biztosan tőlünk tudják meg a dolgot. Ott állt velünk szemben Lis, Mono, Paloma, Rafi, Leon és Áron, az egész drukkercsapat.
--Srácok, mondanunk kell valamit... --kezdte Márk, de Mono azonnal félbeszakította.
--Ugye összejöttetek?! Ugye?! --kérdezgette kettőnk közt forgolódva.
Rámosolyogtam Márkra, majd a többiek felé bólintottam egy aprót.        
--Na végre! --vigyorgott Leon, majd rácsapott egyet Márk vállara.
Közben Lis sikítozva a nyakamba borult, és konkrétan majdnem megfolytott. A többiek nem reagáltak ennyire kitörő lelkesedéssel, de kivétel nélkül mind vigyorogtak, és egymásnak mondogatták, hogy "Végre!" meg "Ezer éve erre vártunk" és "Mostantól nem kell a szenvedéseteket hallgatnunk". Ez utóbbit amúgy Paloma és Rafi állapította meg. Páran fura pillantásokat vetettek a vidáman nevetgélő társaságunk felé, de most nem éreztem furán, magam, a többiek elterelték a figyelmem.
Csak sajnos nem sokáig tartott ez a hangulat, mert törin ofő kiosztotta a féléviket...
--Gyerekek, a bizonyítványok nem lettek olyan jók, mint hittem --kezdte Kelemen. --Tudom, ez az első félév, még meg kell szokni az új iskolát, a tanárokat, de eleinte úgy tűnt, nem lesz semmi gondotok ezzel. A jegyeitek és a magatartásotok valahol október vége felé kezdett el hanyatlani, de a várakozással ellentétben nem indult el felfelé a félév közeledtével --magyarázta annak a három-négy embernek, akik figyeltek. --Egy jó hírem viszont van: senki se bukott. Kettesek vannak szép számmal, de a bukást sikerült elkerülnie mindenkinek. Na, akkor nézzük.
Természetesen egyesével, név szerint, apró megjegyzésekkel színesítve adta át az ellenőrzőket. Az enyém viszonylag jó lett, legalábbis én meg vagyok vele elégedve: majdnem mindenből négyest kaptam, egy-két hármas illetve ötös van még. Először a körülöttem ülőkét tudtam megnézni:

• Csongor jegyei szélsőségesek, mert szóban felelni nem hajlandó, így azokra mindig egyest kap, viszont egész okos, így a témazárók többségét hibátlanra írja.
• Monóé az enyémhez hasonlít azt leszámítva, hogy ötösök helyett neki a hármasai vannak többségben.
• Emma rajzból, és a magolós tárgyakból kapott ötöst, de a természettudományok többségéből még utolsó héten is felelnie kellett a négyesért (kémiából még így se sikerült neki).
• Leon mindenből kettes vagy hármast kapott, de azt mondja őt ez egyáltalán nem érdekli. Ő csak a társaság miatt jár ide. :)
• Szünetben nézhettem meg Márkét, akiét átlagosnak mondanám, és Lisette-ét, aki mindenből (!) ötöst kapott. Wow.

A nap egyébként nyugisan telt, a szüneteket vagy a lányokkal töltöttem, akiknek részletesen elmeséltem, miként jöttünk rá, hogy szeretjük egymást, vagy Márkkal, de persze nem akartunk feltűnést kelteni, így csak beszélgettünk, szerelmes pillantásokat váltottunk és párszor megfogta a kezem, de csak ha senki se figyelt.         
Holnap egyébként nagy nap lesz, Mono szülinapja. A lányokkal titokban nagyon készülünk rá, Lisette-el ma délután mentünk el megvenni az ajándékát, Paloma meg sütit fog sütni neki. Sokat gondolkodtunk, hogy mit is adhatnánk neki, mert ruhája ugye rengeteg van, ékszert meg... khm... biztos forrásból tudom, hogy Petitől kapni fog. Azt hiszem ének előtt láttam őket beszélgetni, nagyon aranyosak együtt, a srác tisztára oda van érte. Na de, az ajándék... Szóval arra jutottunk, hogy Lis valami könyvet vesz neki, és nem csak azzal a céllal, hogy fejlődjön a magyarja, én meg úgy döntöttem, veszek egy natúr, faszínű képkeretet, plusz festéket és mindenféle csillogós cuccokat, amikkel majd kidíszítem.
Először az én cuccaimat vettük meg, mert azok a pláza földszintjén kaphatóak, Lis pedig vett magának füzeteket, és csak utána mentünk fel az emeletre. Épp nagyban beszélgettünk, mikor hirtelen Lis eltűnt mellőlem. Nagyokat pislogva néztem körbe, majd meg is láttam pár méterrel hátrébb a földön egy sráccal együtt. Először ő pattant fel, majd sűrű bocsánatkérések közepette nyújtotta a kezét a barátnőmnek, aki megbabonázva nézett a tizenhét év körüli, magas, világosbarna hajú, bőrdzsekit viselő fiúra.
--Bocs, tényleg nagyon sajnálom --mentegetőzött még mindig, mikor közelebb értem.
--Semmi, jól vagyok --legyintett Lis mosolyogva.
--Rendben, akkor szia --mondta a srác fogkrémreklámba illő mosollyal, majd csatlakozott a barátaihoz, akik nem messze tőlünk röhögtek.
--Na, mehetünk? --rángattam meg a barátnőm karját, aki még egy perccel később is bámult a fiúk után.
Lis nem válaszolt, sőt csak azután szólalt meg, miután már megvettük a Monónak szánt könyvet (Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak).
--Hű, annyira.... helyes volt az a srác! Láttad? És rám mosolygott! És hozzá ért, és... á! --hadarta vidáman. Azt hiszem, kicsit bezsongott, mert még hazafelé is arról a pár percről beszélt, amit "együtt" töltöttek, sőt este telefonon is lefárasztott. Van egy olyan gyanúm, hogy holnap is meg kell hallgatnom.  

Január 14., Szombat

Az igazat megvallva tegnap este nem jött álom a szememre, a sok agyalástól még a fejem is megfájdult. Éjfél körül hallottam, hogy Patrik még járkál és zenét hallgat a szobájában, ezért átmentem hozzá tanácsért. Jópár barátnője volt már, és tudomásom szerint nem minddel ő szakított.
Először bekopogtam, nehogy véletlenül megzavarjam valamiben, majd benyitottam.
--Mi az? Hangos a zene, nem tudsz aludni? --nézett rám kérdőn, és máris a gépéhez lépett, hogy lehalkítsa a Linkin Parkot. Ha tényleg ez lett volna a bajom, akkor egy átlagos báty biztos jól kiröhög, és még jobban felnyomja a hangerőt, de az enyém szerencsére sose volt olyan, mint a többség.
--Nem, nem az a gond --mondtam zavartan.
--Akkor mi bánt?
Nagyjából felvázoltam neki, hogy mi a helyzet, Patrik pedig eleinte érdeklődve, később elgondolkodva hallgatott. Egy kis időt kért, és láttam rajta, hogy komolyan belemerült a gondolataiba. Utána lassan kezdett el magyarázni arról, hogy ő mit szokott mondani a lányoknak, és hogy neki miket mondtak eddig. Végül azt tanácsolta, hogy semmiképp ne szóljak Beninek, hogy együtt vagyok Márkkal (az megcsalásnak számít, inkább higgye majd azt, hogy hamar kihevertem a szakítást), illetve ha tényleg nem akarok vele személyesen találkozni, akkor intézzem el telefonon (szerinte csak az e-mail és az SMS bunkóság). Még egy ideig beszélgettünk ehhez kapcsolódó dolgokról, de nagyon elálmosodtam, így gyorsan elmentem lefeküdni, nehogy ott helyben elaludjak Patrik ágyán.
Reggel, ha nem is az első, de a második dolgom az volt, hogy telefonáljak.
--Tessék --hallottam Beni kissé álmos hangját a vonal másik végéből.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem szólok bele telefonba, csak egyszerűen leteszem, de tudtam, hogy nem halogathatom tovább a dolgot.
--Szia, én vagyok.
--Mel! Mizu? --kérdezte vidáman. --Mehetnénk valahova délután, mit gondolsz?
--Ez... nem hinném, hogy jó ötlet --kezdtem, majd nagyot nyeltem. --Figyelj, valamit el kell mondanom.
--Te jó ég, nagyon komoly a hangod! --nevetett fel idegesen. --Mi a baj?
Vettem egy mély levegőt, hogy sikerüljön egyszerre kimondani.
--Beni... az az igazság, hogy... én már nem szeretlek --suttogtam.
--Mi...? Miről beszélsz? --értetlenkedett.
--Szakítok veled --sóhajtottam.
--De... Miért? És mi ez a hülyeség? Magyarázd meg! --Még sose hallottam ennyire riadtnak a hangját.
--Sajnálom.
--Ezt én nem értem, Mel, kérlek! --könyörgött. --Mit csináltam rosszul? Megbántottalak? Találkozzunk! Beszéljük meg!
--Nincs ezen mit megbeszélni. Döntöttem, vége --mondtam kíméletlenül. Fájt kimondani ezeket a szavakat, hisz sok szép pillanatunk volt együtt, de ennek így kellett történnie, mindkettőnknek jobb lesz ezután.
--Mel... --nyögte Beni, de aztán úgy döntött, hogy nem próbálkozik tovább, és köszönés után letette.
Megkönnyebülten sóhajtottam fel. Kétség sem fért hozzá, hogy megbántottam, de ahhoz képest, amennyire féltem, nem is ment olyan rosszul a dolog.
A délelőtt nagy részét a szobámban töltöttem, és a lányokkal beszéltem Skype-on. Konferenciahívás volt. :)
Nem említettem nekik, hogy dobtam Benit, és most már Márkkal járok, gondoltam azt jobb lesz személyesen. Helyette mindenféle hétköznapi dolgok voltak terítéken: Mono új ruhája valami estélyre, a félévi jegyek (majd a hét elején kapjuk meg), Aida menőzése az új pasijáról (talán Marco a neve, modell ő is), a balhés osztálytársak (Gabóék, Ivana) mostanában túlságosan nyugodt viselkedése (vihar előtti csend lenne?) és természetesen egy-két tanárt is jól kibeszéltünk (néhány nem túl kedves...). Egész véletlen, hogy mind egy időben voltunk fent, de úgy se beszéltünk csütörtök óta, szóval jó volt.
Elsőként Paloma lépett le, Rafival volt találkozója. Őt követte Mono, akinek az előbb említett estély miatt mennie kellett egy szépségszalonba. Lisette-el se sokáig beszélgettünk kettesben, neki meg ebédet kellett készítenie magának, mert egyedül volt otthon. Erről jutott eszembe, hogy én is nagyon éhes vagyok (fél tizenkettő lehetett), így kikapcsoltam a gépet. Kimentem megnézni, hogy meghozták-e már a kaját. Szerencsére igen, szokás szerint oda volt akasztva a kapura belülről. Már a kezdetektől így van megbeszélve a futárra, mivel nem mindig van itthon valaki pont akkor, mikor hozzák. Persze általában anya vagy apa haza ugrik dél felé, így max pár percet van ott a zacskó. És még sose nyúlta le senki! :)
Az ebéd után (paradicsomleves, spagetti) gondoltam bekopogok anyához, mert a csendből arra következtettem, hogy még alszik: de nem! A szobája üres volt. Biztos megint bement apához, csak elfelejtett szólni nekem. Patrik említette, hogy ma Lauráékhoz megy, de arról fogalmam se volt, hogy teljesen egyedül vagyok. Mivel megígértem Márknak, hogy ma én megyek hozzá, ezért muszáj volt felhívnom anyát.
--Tessék --vette fel az ötödik csörgésre.
--Szia anya! Merre vagy? Apánál?
--Igen. Miért? --kérdezte türelmetlenül. Azt hiszem minél hamarabb le akart rázni...
--Hát, csak szerettem volna szólni, hogy átmennék az egyik barátomhoz --mondtam gyorsan.
--Oké, persze, de ne maradj sokáig! Szia! --És letette. Hát kösz szépen. 
Gyorsan átöltöztem, mert mégse mehetek Márkhoz melegítőben, majd felraktam egy leheletnyi sminket, és mentem is át az úton. Szerencsére csengetnem se kellett, mert a házvezetőnő (és bébicsősz egyben) pont akkor lépett ki az ajtón az ikrekkel, és mondta, hogy nyugodtan menjek csak, Márk a szobájában van. Csendben lopakodtam a házban, szerettem volna meglepni a barátomat. Ha életemben először jártam volna náluk, akkor is pontosan tudtam volna, melyik a szobája, mert onnan eszméletlen hangos zene üvöltött, azt hiszem Green Day. Épp ezért nem is próbálkoztam a kopogással, egész egyszerűen benyitottam. Hát nem mondom, kicsit meglepődtem: a földön mindenféle kacat hevert, ruhák, tankönyvek, meg ilyesmi. Márk az ágy szélén ülve a playstationt nyomkodta, és csak egy pillanatra fordult az ajtó felé, de az épp elég volt: amint meglátott szó szerint leesett az ágyról!
--Szia! --integettem neki, és próbáltam túlüvölteni a zenét.
Márk azonnal a zenelejátszóhoz pattant, és kikapcsolta, majd villámsebesen elkezdte összeszedni a ruháit. Két perc telt el, mire odalépett, és lihegve köszönt.
--Bocs, nem vártalak ilyen korán --magyarázkodott levegőért kapkodva.
--Semmi baj, ezt megérte látni --vigyorogtam. --Vicces volt, ahogy próbáltál rendet rakni.
--Úgy gondolod? --mosolygott rám, majd megcsókolt. Már vártam. :)
Utána egy darabig csak a földön ülve beszélgettünk. Elmeséltem, hogy mi volt Benivel, mire ő elkezdett nevetni, de úgy, hogy percekig fetrengett a földön. Kérdőn néztem rá, fogalmam se volt, hogy most mi van.
--Fúúú, de szívesen megnéztem volna élőben, hogy milyen fejet vágott! Biztos sokkolta a hír! --mondta, majd megint nevetni kezdett.
--Naaaa! Tudom, hogy nem kedveled, de ez akkor se szép dolog --szúrtam le, de persze nem tudtam rá haragudni. --Én is kíváncsi vagyok, hogy mi van Zsanival, mégse röhögök rajta.
--Jó, oké, nem röhögök --ölelte át a vállam fél karral. --Legalábbis amíg itt vagy --tette hozzá halkan.
--Hé! --néztem rá összehúzott szemekkel, de ezt már én se bírtam nevetés nélkül.
Mielőtt elkezdtünk filmet nézni, még megbeszéltük, hogy a kapcsolatunkat majd személyesen mondjuk el a barátainknak. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ez nagy dolog, és megérdemlik, hogy így tudják meg. (Kiderült, hogy míg a lányok az én fülemet rágták, addig a fiúk mind Márkot győzködték, hogy próbálkozzon nálam még egyszer...)
Anya kérését figyelmen kívül hagyva hétig náluk voltam, és csak A tégla és a Viharsziget után mentem haza. Egyébként mindkét filmet Márk választotta, de úgy igazán egyik se nyerte el a tetszésemet. Egyszer meg lehet őket nézni, de semmi több. Legközelebb viszont én dönthetem el mit nézünk, szóval kiszúrásképp tuti valami romantikusat fogok választani. Jó tudom, kicsit gonosz vagyok, de nem baj. Még az is lehet, hogy Márk imádja az ilyen filmeket, csak soha, senkinek nem vallotta be eddig. (Vagy még ő maga se tud róla.)         

Január 13., Péntek

Hű. Ma reggel ébredés után az volt az első gondolatom, hogy vajon a tegnapi napot csak álmodtam, vagy tényleg megtörtént. Sorra vettem magamban az eseményeket.
Eleinte ez is olyan volt, mint egy átlagos nap, egészen addig, amíg anya felhívott a rossz hírrel. Emlékszem, hogy a lányvécébe menekültem, mert nem akartam, hogy mindenki lássa a könnyeimet. Aztán bejött Márk. Nem is tudom, mi járhatott a fejemben mikor megláttam, ha visszagondolok, csak azt látom magam előtt, ahogy magához ölel. Ezután semmi. A következő dolog, ami eszembe jut, az a szobám. Hogy ott ültünk a padlón, és ő csak hallgatta, ahogy beszélek, és beszélek, és beszélek... Majd a jó hír apa állapotáról. És az első csók. Vagyis, nem az első, ha beleszámoljuk a szülinapomon történtet is... Mondjuk úgy, hogy az első olyan csók, amiről pontosan tudtam, hogy kitől kapom. Innentől aztán teljesen tiszta a kép: a vallomás, és ismét csók, a boldogság, ami elöntött...
Azt hiszem mindez azt jelenti, hogy most már hivatalosan is együtt vagyunk. De mielőtt elkezdenék nagyon örülni, még szakítanom kell Benivel, ami ezért nem lesz egy sétagalopp. Még sosem szakítottam senkivel, szóval fogalmam sincs, mit kéne mondanom neki. Mert jó, hogy az igazat, de pontosan mennyit? Arra előbb-utóbb úgyis rájön majd, hogy Márk miatt hagyom el, de talán a tegnapiról nem kéne beszámolnom neki, hisz ami történt, az megcsalásnak számít, nem igaz? A másik nagy kérdés, hogy találkozzak-e vele. Tudom, hogy oltári nagy bunkóság SMS-ben, vagy akár telefonon szakítani, de azt hiszem félek egyedül oda állni Beni elé. Szerencsére van még egy kis időm gondolkozni, mert ma úgyse ér rá valamilyen családi program miatt. Csak addig találnom kéne valakit, akitől tanácsot kérhetek.

Délután egyedül voltam, ezért a nappaliban ültem le tévézni. Patrik bement a kórházba, hogy vigyen néhány cuccot apának, és meggyőzze anyát, hogy legalább egy kicsit jöjjön haza, átöltözni meg ilyesmi. Pont szendvicset készítettem magamnak, mikor csöngettek. Biztos voltam benne, hogy Márk az, ezért boldogan rohantam ki egy szál vékony pulcsiban (én okos).
--Meg fogsz fázni! --közölte Márk köszönés nélkül.  
--Tudom, csak már nagyon vártalak --mondtam, miközben beengedtem.
--Honnan tudtad, hogy jövök? --mosolygott rám pimaszul.
--Megérzés --vontam meg a vállam.
Bent üdvözöltük egymást rendesen, csókkal, öleléssel. Azt hiszem, ezt sohasem fogom megunni. Ma is ugyanúgy élveztem ajkainak érintését, mint tegnap, vagyis nem csak az újdonság varázsáról volt szó az első alkalommal. Mindent olyan természetesnek éreztem, mintha mindig is összetartoztunk volna. Ami valamilyen formában igaz is, hisz már ezer éve barátok vagyunk, de a kapcsolatunkat nem mindig lehetett tiszta barátságnak nevezni.
Mondtam Márknak, hogy pont tévézek a nappaliban, csatlakozzon, majd felajánlottam, hogy neki is készítek egy szendvicset. Elfogadta az ajánlatomat, de csak azzal a feltétellel, hogy ő választhat filmet. Mire elkészültem a kajával már el is indította a Rumnaplót, aminek kifejezetten örültem, mivel még nem láttam. Le is kötött... kábé úgy húsz percig. Utána aztán eszembe jutott a szakítás kérdése, és gondoltam Márktól kérek tanácsot, hisz neki is le kell koptatnia Zsanit.
--Figyelj, kérdezhetek valamit? --fordultam felé olyan hirtelen, hogy Márk riadt szemekkel bámult rám.
--Persze. Miről van szó?
--Hát... az az igazság, hogy fogalmam sincs hogy szakítsak Benivel. És... gondoltam tőled kérek tanácsot, hisz neked is beszélned kell Zsanival... --magyaráztam.
Márk pár pillanatig rezzenéstelen arccal bámult rám, majd kibökte:
--Én már lerendeztem a dolgot. --Kérdőn néztem rá, így folytatta. --Délelőtt amúgy is programom lett volna Zsanival, hát odamentem, és megmondtam neki, hogy mi a helyzet.
--Pontosan mit mondtál? --kíváncsiskodtam.
--Azt, hogy nem illünk össze, és vége --vonta meg a vállát.
--Ennyi? És hogy fogadta, kiborult?
--Megmondtam neki, és otthagytam.
Hát, ez a mondat Márk szájából elég furcsán hangzott, de mivel mosolygott, így éreztem, hogy tényleg nem kedvelte az A-s lányt, és csakis ezért folyamodott ilyen módszerhez.
--És szerinted... én mit csináljak? --kérdeztem. --A megfelelő szavakat se találom, és ahhoz sincs túl sok kedvem, hogy találkozzak Benivel. Nagy bunkóság lenne telefonon közölni vele?
--Szerintem nem tőlem kéne tanácsot kérned --ölelte át a vállaim vigyorogva. --Utálom azt a gyereket, szóval felőlem SMS-t is írhatsz neki "Dobtalak!" szöveggel.
Ezen az ötletén annyira nevettem, hogy félrenyeltem az üdítőmet, és majdnem megfulladtam. Kellett pár perc, mire normálisan meg tudtam levegőt venni.
Zajt hallottam kintről.
--Azt hiszem megjött Patrik --mondtam, majd odamentem az ablakhoz. És tényleg, csak éppen nem egyedül volt. --És anya. ANYA! --kiáltottam, mikor felfogtam, hogy ez mit jelent. --Gyorsan, menj fel a szobámba! --toltam felfelé Márkot a lépcsőn. Nem szabad, hogy anya itt találja, mert tuti jelenetet rendez. Nem titok, hogy ki nem állhatja Márkék családját (bár nem tudom, miért). --Majd később elmondom, most siess! --noszogattam tovább, mert már nyitotta a száját, hogy kérdezzen. --És légyszi, próbálj meg csendben lenni!
--Jó --felelte egyszerűen, és már el is tűnt az emeleten.
Én visszasiettem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Fél pillanattal később nyílt a bejárati ajtó. Magamban fohászkodtam, hogy Márk ne csapjon zajt, illetve anya ne szúrja ki, hogy két pohár van az asztalon (már nem volt időm elrakni).
--Itt vagy? Szia --lépett be a szobába anya fáradt mosollyal az arcán. Hatalmas táskák voltak a szemei alatt, nem hiszem, hogy sokat aludt az éjjel.
--Igen, gondoltam így hamarabb észreveszem, ha jön valaki.
--És mit nézel? --érdeklődött anya. Látszott rajta, hogy most ez egy kicsit se érdekli, de próbálta nem mutatni, hogy mennyire kikészült a tegnapi miatt.
--Rumnapló.
Sűrű bólogatások közben mondogatta, hogy az mennyire jó film, de hirtelen elhallgatott. Lebuktunk.
--Miért van itt két pohár? --vonta fel a szemöldökét.   
A pulzusom az egekbe szökött, ezerféle válasz cikázott a fejemben, de mind túlságosan átlátszó volt. Végül az ajtóban álldogáló Patrik mentett meg.
--Az egyik az enyém --szólalt meg, mire anya hátrafordult magyarázatért. --Délelőtt itt olvastam.
--Legközelebb vidd ki a konyhába --zárta le a dolgot, majd elindult a szobája felé. --Fürdök, majd ledőlök egy kicsit. A kedvemért próbáljatok meg csendben mászkálni.
A bátyám rám kacsintott, majd vigyorogva kiment a konyhába, gondolom kajáért. Megkönnyebülten sóhajtottam fel, bár a neheze még hátra volt: Márkot valahogy ki kellett csempészni a házból.
Mikor meghallottam a víz csobogását azonnal mentem is az emeletre. Márkot az ágyamon fekve találtam, épp valamelyik romantikus, lányos könyvemet olvasta.
--Anya fürdik, most ki tudsz menni.
--Elküldesz? --nézett rám szomorúan, de nemsokára elmosolyodott. --Azt ugye tudod, hogy magyarázatot várok.
--Persze, de most...
--Oké, oké --állt fel az ágyról nevetve. --De ígérd meg, hogy holnap te jössz át.
--Megígérem --egyeztem bele.
Mielőtt a kabátját felvette, Márk még búcsúzóul megcsókolt.
Ijedtemben ugrottam egyet, mikor az ajtó becsukása után megfordulva Patrikkal találtam szembe magam.
--Szóval végre összejöttetek --vigyorgott.
Igen, végre összejöttünk.

Január 12., Csütörtök ~ Márk

Nem hinném, hogy bármit is hozzá kéne fűznöm :)

A hét utolsó napja, holnap a tanároknak értekezlet. De nem ezért volt olyan érdekes. Bár talán az érdekes nem is olyan jó szó rá... Inkább leírom mi volt, döntse el mindenki maga, hogy milyen jelzőt akar rá használni.

Reggel későn ébredtem, és épphogy beestem a terembe az ofő előtt. Szerencsére nem írta be a késést és nem is szólt semmit, csak a nemtetszését kifejezve rázta a fejét, úgyhogy nem volt gáz. Mondjuk Zsaninak megígértem, hogy óra előtt beugrok a termükbe, de hát csak nem fog kiakadni annyira. Mostanában mindig mindenen kiakad, ami nagyon idegesítő. Nem is tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán szóba állni vele. Most már mindegy. 

Igazából a nap végéig nem is történt semmi, szóval a számomra unalmas részeket inkább átugrom. Úgy volt, hogy ma a Takács tanárnő hiányzik, ezért helyettesítés lesz. És pont úgy adódott, hogy az angol tanárnőnk ráért, így a fél osztálynak ő megtartotta az órát, legalább nem lesz lemaradásunk attól, hogy holnap ugy nem lesz tanítás - alapon. Nem örültem neki, mit ne mondjak. Főleg, hogy eközben a többiek egy másik tanárral voltak, aki megengedte nekik, hogy játszanak órán. Ez nem ér!

Tehát az volt, hogy utolsó órára menet elsétáltam Mel mellett, aki az ablaknál állva telefonált, táskája ott hevert előtte a földön. Nem akartam zavarni, hát simán tovább mentem. Aztán már becsöngettek, de ő még mindig nem volt sehol. Tudnia kellett, hogy melyik teremben vagyunk, mert legalább tízszer el lett mondva. Nem tudom,  csak úgy éreztem, hogy nem ment haza, így fogtam magam, és kirohantam a teremből. Hallottam Miss Bone hangját, ahogy utánam kiáltott a folyosón, de figyelmen kívül hagytam. Szinte biztos voltam benne, hogy valami történt Mellel. Ő sosem lógna ok nélkül - nem úgy, mint én. Egyenesen a lányvécéhez mentem, hisz hol máshol lehetne? A lányok általában oda mennek, ha valami bajuk van (legalábbis a filmekben mindig ez van).  És mint mindig, most is igazam lett: gondolkodás nélkül nyitottam be a vécébe, és tényleg ott volt. Sírástól vörös szemét meglepetten emelte rám.

--Mi történt? --kérdeztem riadtan. Még sose láttam sírni.

--Semmi --felelte szipogva. --Nem zavar, hogy a lányvécében vagy?

--Nem --vontam meg a vállam. Várakozóan néztem rá. Engem ennyivel nem ráz le.      

--A-a-a-ap-ap... apa... --hüppögte, majd kitört belőle a zokogás.

Teketóriázás nélkül odaléptem és átöleltem.

--Nyugodj meg, minden rendben... --Ilyen és ehhez hasonló szavakat suttogtam a fülébe, hátha attól majd megnyugszik.

Fogalmam se volt mi történhetett, de biztos valamilyen szörnyűség, ha ennyire kiakadt rajta. Legalább tíz percig annyira sírt, hogy azt hittem ott fog megfulladni, de aztán szépen lassan csak sikerült megnyugodnia.

--Gyere, mosd meg az arcod! --húztam oda a mosdóhoz. Egyébként fogalmam se lett volna, hogy mit kezdjek egy síró lánnyal, az az egy szerencsém, hogy otthon már láttam párszor, hogy Magda mit csinál ilyenkor a kicsikkel. --Jobb már? --néztem rá, mire bólogatott. --Gondolom órára már nem akarsz bemenni...

Ez igazából nem is kérdés volt, tudtam, hogy mit válaszolna. Végül aztán ott maradtunk bent a vécében. Leültünk a fal mellé a nem-túl-tiszta padlóra, de úgy voltam vele, hogyha őt nem zavarja, akkor engem se. Próbáltam felvidítani, mindenféle vicces történeteket meséltem neki abból az időből, mikor Pesten jártam általánosba. Eleinte csak pislogás nélkül bámult rám, de később átragadt rá a jókedvem, és a mosolygáson túl egyszer még fel is nevetett!

Csengetéskor feltápászkodtunk a földről, de nem indultunk el azonnal, hogy megkeressük a cuccainkat (enyém a teremben volt, de az övét valahol elhagyta a folyosón).

Ezúttal Mel ölelt át engem.

--Köszönöm. Nem is tudom mi lenne velem nélküled.

Fontos vagyok neki. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, akkor ez a mondat elűzte volna az összes kétségemet. És az az illat... Citrusos sampont használhat, mert ahogy fejét a vállamba fúrta rögtön megéreztem. Én... ki kell, hogy mondjam: alig tudtam ellenállni neki. Egy dolog tartott vissza attól, hogy ott rögtön lesmároljam: nem akartam kihasználni a helyzetet, azt, hogy ilyen rossz lelki állapotban volt. Nem lett volna tisztességes dolog vele szemben.  

Először összeszedtük Mel cuccát az ablak mellől, ahol telefonálni láttam, majd elkísért a terembe, hogy én is felvegyem a sajátomat. Egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz ha a tanárnő még bent van (hátha úgy döntött megvár "vissza kell jönnie a táskájáért"-alapon), de szerencsére üres volt még a folyosó is.

Kettesben sétáltunk hazafelé, és Mel egészen addig vidám volt, amíg Patrik fel nem hívta, hogy viszi a húgát a nagyszüleikhez. Akkor aztán eszébe jutott, hogy mi történt, és megint elkomolyodott. Már a kapujuk előtt álltunk, mikor sikerült kiszednem belőle, hogy mi is a baj: kiderült, hogy az anyja hívta a suliban azzal, hogy az apja autóbalesetet szenvedett, és épp akkor szállították kórházba. Huh, nem mondom, az tényleg komoly. Ez magyarázat a viselkedésére. Ha közeli kapcsolatom lenne apámmal, én is biztos kiborultam volna egy ilyen helyzetben. (De mivel nincs...)

Csak álltunk ott, mintha szobrok lettünk volna, és egyikünk se akart elindulni, percekig csak bámultuk egymást szó nélkül. Azt hiszem akkor döntöttem úgy, hogy bemegyek vele, mikor megláttam a szemében csillogó könnyeket. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy egyedül legyen a házban.

Hálásan mosolygott rám, miközben kinyitotta az ajtót.

--Figyelj, ha éhes vagy, van kaja, ma is hoztak, de én biztos nem eszek. Egy falat se menne le a torkomon --sóhajtotta a kabátjának levétele közben.

--Enned kell valamit! --tanácsoltam. A suliban se láttam enni. Akkor a reggelin kívül, ha egyáltalán reggelizett, ma nem kajált semmit. Az meg nagyon nem hiányzott volna, hogy ott összeessen.

--Nem megy... --mondta fájdalmas arccal.

--Dehogynem! Figyelj, csinálok neked szendvicset. --Körül néztem a konyhában mi mást ajánlhatnék még neki. --Vagy egyél valami gyümit! Bármit. A kedvemért.

--Hát... talán narancsot...

--Szuper! Máris pucolok! --mosolyogtam rá.

Később a szobájában ücsörögve feltűnt, hogy a kettőnknek szánt narancs háromnegyedét ő ette meg, na nem mintha bántam volna, sőt! Örültem neki, hogy valójában nagyon is éhes, csak bebeszélte magának, hogy nem tud enni. Valahonnan előkerített egy nagy tábla Milkát is, ami pont jól esett beszélgetés közben. Mert ott is beszélgettünk, bár ezúttal én csak hallgatóság voltam. Hagytam, had meséljen mindenféle családi nyaralásról, meg szülinapokról, meg bármiről, ami éppen eszébe jutott. Abban a helyzetben ezt ítéltem meg az egyik legjobb elfoglaltságnak.  

Patrik még nem ért haza, mikor - olyan fél hét körül - csörgött Mel telefonja. Láttam a kijelzőn az anyukája nevét még mielőtt felvehette volna. Magamban fohászkodtam, hogy jó hírt közöljön vele.

Figyeltem Melt, ahogy az ablaknál állva hümmögött a telefonba, majd hirtelen elkezdett ugrándozni. Miután elköszönt az anyukájától első dolga volt, hogy odarohant hozzám.

--Jól van! Apu jól van! --borult a nyakamba vidáman.

A hírnek én is örültem, vigyorogva öleltem magamhoz a lányt. Hát, ez a történet is happy enddel ér véget --gondoltam. --Legalábbis neki.

Aztán történt valami... meglepő. Miután kibontakozott az ölelésből, Mel nem hátrált el tőlem, és ott álltunk egymástól alig pár centire. Aztán a szemébe néztem, és anélkül, hogy gondolkoztam volna, megcsókoltam. Nem tolt el magától, hanem visszacsókolt, és rájöttem, hogy ezt már korábban is megtehettem volna. Mintha csak egy rajzfilmben lettünk volna, az agyamban elkezdett villogni a "Szeret" felirat.    

--Te... még mindig szeretsz engem? --nézett rám hitetlenkedve, miután pár perc (!) elteltével elengedtük egymást.

--Tudod mióta vártam erre a pillanatra? Ó Mel, hát hogy ne szeretnélek! Ez nem olyan érzés, ami könnyen elmúlik --feleltem komolyan. 

--De... azt mondtad nem... Én azt hittem... --hebegett-habogott.

--Benit választottad, és - a fenébe is! - boldognak tűntél mellette! --mondtam a kezeimmel hadonászva. Kicsit elragadott a hév, mint mindig, amikor Benjáminról van szó. --Nem akartam még több fájdalmat okozni neked azzal, hogy továbbra is szerelmes pillantásokat vetek rád.

Láttam rajta, hogy végiggondolja a dolgot, majd gyorsan kinyögött egy kérdést.

--És mi a helyzet Zsanival?

--Nem volt szép dolog tőlem, de az igazat megvallva ő csak azért kellett, hogy elterelje a figyelmemet rólad, és ne rád gondoljak éjjel-nappal --magyaráztam, majd az mondatom második felén elnevettem magam. --Na jó, ez csöpögősen hangzott, de az a lényeg, hogy elmondhatatlanul szeretlek!

Nem féltem kimondani ezt a szót, hisz teljes mértékben igaz. Ezt azóta tudom, mióta először megláttam.  

--Tudod --kezdte, és a folytatás előtt egy ideig bámulta a plafont --, az a legviccesebb az egészben, hogy én is mindig szerettelek. Csak egész eddig még magamnak se volt bátorságom ezt bevallani.

Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Ez igaz lenne?

--Komolyan mondod?

--Így visszagondolva, igen. Minden, amit akkor éreztem, mikor Zsanival láttalak... és amit melletted igen, de Benivel nem éreztem... Már látom mennyire vak voltam --pillantása a lábára tévedt, mintha szégyellné a tényt.  

Engem nem csak ennyi érdekelt.

--És pontosan mikor jöttél rá erre?

--Én... nem akarok erről beszélni --rázta a fejét. --Amúgy is, nem mindegy? A lényeg, hogy mi van most.

--De engem érdekel --erősködtem. --Mondd el! Kérlek.

Bámult rám, és csak egy hosszabb szünet után szólalt meg újra.

--Az az igazság, hogy már egy ideje tudom, csak... nem mertem szólni.

--Mégis miért nem? --kérdeztem. 

--Féltem. Hogy már túlléptél rajtam. Hogy későn világosodtam meg. És kínosak tűnt ez az egész. Gondolj bele! Szerelmet vallasz, Benit választom, majd egyszer csak rájövök, hogy mégis te kellesz? Nem hangzik ez egy kicsit... furán? Vagy nem is tudom. Ha erre kijelentetted volna, hogy már rég elfelejtettél, akkor én elsüllyedtem volna szégyenemben! --hadarta.

A magyarázatát hallva majdnem elnevettem magam. Ennyire nem ismer? Hogy fordult meg a fejében, hogy én képes lennék így megbántani? 

--Ha jobb emberismerő lennél tudnád, hogy sosem mondtam le rólad igazán. Csak megpróbáltam palástolni az érzéseimet - és nem sok sikerrel --mosolyogtam rá. --Szóval nem. Kicsit se lett volna fura ez a szituáció. Sőt! Állandóan reménykedtem benne, hogy egyszer pont ezzel állsz elém. Elég lett volna egy szó, és én rögtön eldobtam volna mindent.

Azt akartam, hogy tudja az igazságot. Hogy tudja mennyire szeretem valójában. Csak ennyi volt a célom ezzel a szép hosszú monológgal, amit direkt lassan mondtam.

--És még most is elég az az egy szó? --kérdezte félve.

--Nem tudom, mondd ki! --tanácsoltam neki mosolyogva.

--Szeretlek Kovács Márk! --mondta közelebb lépve hozzám.

Olyan rég vártam már erre, hogy örömömben felkaptam és megpörgettem. Filmbeillő jelenet volt.   

--Én még jobban Szabó Melitta! --suttogtam a fülébe miután letettem, majd megcsókoltam.

Ez már nem olyan csók volt, mint az előző. Sokkal több volt benne a... szenvedély, vagy hogy is mondjam. A lényeg, hogy ezúttal sokkal nehezebben szakadtunk el egymástól.

--Mit gondolsz, mi legyen most? --kérdezte Mel egy idő után.

Kár, hogy nem volt tükör a közelben, mert kíváncsi lettem volna, hogy az arcom milyen kifejezést öltött, mert nagyon régóta vártam a pillanatra, hogy végre kimondjam ezt:

 --Szerintem hívd fel Benit, és közöld vele, hogy mostantól csak az ex-pasid!

--Akkor te is szólj Zsaninak! --kacsintott. 

--Megegyeztünk --ráztam vele kezet, mire mindketten elnevettük magunkat.

Közben Patrik is megérkezett, szóval lementünk hozzá a konyhába. Csendben hallgattam, amíg megbeszélték, hogy mi van Jankával, és hogy mi történt pontosan az apukájukkal. Autóbalesetet szenvedett kora délután, de szerencsére csak a lába tört el, és azt megoperálták, raktak bele csavarokat, és úgy néz ki, hogy most már minden rendben lesz vele.

A telefonom nem akarta abbahagyni a rezgést, hibába nyomtam ki, szóval gyorsan megnéztem a kijelzőt: apa.

--Bocs, mennem kell --mondtam, majd bocsánatkérően felmutattam a telóm.

--Semmi gond, és kösz, hogy figyeltél Melre --mosolygott rám Patrik.

--Kikísérlek! --közölte Mel.

Kint, az ajtó előtt még utoljára megcsókoltam, majd integetve keltem át az úton. Még be se csuktam a bejárati ajtónkat, mikor felkiáltottam: "Igen!" Alig tudtam elhinni, hogy végre együtt vagyunk. Hiába nézett rám furán apa, hiába láttam, hogy mozog a szája, nem értettem egy szót se. Gondolatban máshol jártam, fent a fellegekben. Nem is emlékszek rá, utoljára mikor volt ennyire jó kedvem, vagy egyáltalán éreztem-e már valaha ilyen földöntúli vidámságot. Ez volt életem legszebb napja! ♥

 

Vélemény? :)

Carta de M

Új részt még sajnos nem tudok ma hozni, de addig is kaptok egy levelet. -> Ami tele van jó tanácsokkal. :)  


~*~ 

Mel!

Sajnálom, hogy olyan régen írtam, de mostanában annyi minden történt velem! Az időm nagy részét reklámfilm-forgatásokon töltöttem. El tudod ezt hinni? Több nagyobb hazai márkának is én lettem az arca, jövő héttől pedig mindenki látni fog a tévében. Álmomban se gondoltam volna, hogy egyszer talán híres leszek (ez azért még odébb van, úgy érzem). 

Ne hidd azt, hogy közben elfeledkeztem rólad, hisz minden leveledet olvastam, ha néha a válaszra nem is sikerült időt szakítanom. Első olvasatra úgy tűnt, hogy az életed még mindig zűrös, bár nem abban a formában ahogy a találkozásunkkor. Később aztán rájöttem, hogy nálad egy sokkal összetettebb dologról van szó, a szálak egy-két helyen összecsomósodtak.

Lássuk csak.
 
Ott van a barátod, Benjámin. Mindegy hány jó dolgot írsz róla, én csak azt látom, hogy mennyi minden nem stimmel köztetek. Már jópár kapcsolaton túl vagyok, szóval tudom milyen az, mikor egyszerűen nem akarsz tudomást venni róla, hogy ez már nem oké, és ideje lenni szakítani. Ez egy nagy lépés, de azt tanácsolom neked, hogy lépd meg! A leveleid azt sugallják, hogy nem is annyira engem, mint inkább magadat akarod meggyőzni arról, hogy minden szép és jó. Hidd el, mindkettőtöknek az lenne a legjobb, ha útjaitok külön válnának. 

És most jöjjön a fő kérdés, amit annyiszor boncolgattál nekem: Márk.
Talán első alkalommal gondolkodás nélkül visszautasítottad a srácot, de úgy látom kezdesz rájönni, hogy te is többet érzel (sőt, talán éreztél) iránta. A barátsága fontos számodra, de annak nem kell megszűnnie attól, hogy egy magasabb szintre léptek. És nagyon remélem, hogy a következő leveledben már erről írsz. Mert bármiben le merném fogadni, hogy még mindig oda van érted! Ezt egyébként te is észrevennéd, ha tudnál olvasni a sorai között. :)
 
Azt hiszem egyelőre csak ennyit akartam. :) 

Kíváncsian várom, hogy mit lépsz most, min változtatsz. Írj minél hamarabb!
 
M 

Ui.: Egyébként mit gondolsz a fogalmazásomról? Szeretnék minél választékosabban beszélni, hátha egyszer majd interjúkat kell adnom... Na jó, nem szálltam el ennyire magamtól, próbálok a realitás talaján maradni. :D

Január 9., Hétfő

Volt egy időszak, mikor a hétvégéimet mindig itthon töltöttem: délig aludtam, hajnalig sorozatmaratont tartottam, esetleg itt aludt nálam Lilla, de semmi több. Azóta viszont sok minden megváltozott. Új barátaim lettek, a szüleim pedig hónapok óta alig láttak. Minden szabadidőmet vagy tanulással, vagy az osztálytársaimmal töltöttem (vagy a barátommal). Szóval ez most egy kivételes eset volt. Szombaton senki sem ért rá moziba menni, vagy csatangolni a városban, így a húgommal játszottam, meg segítettem ebédet főzni. Vasárnap pedig... hát, mondjuk úgy, levadásztam Benit. 
Egy gondolkozással töltött éjjel után úgy döntöttem, hogy a vasárnapi ebéd után egyenesen Beniék felé veszem az irányt. A járdák csúszósak voltak, mert a hőmérséklet napok óta mínuszban van, a nap erőtlen sugarai pedig elvakítottak, de sikerült egy eséssel megúsznom az odautat.
Nem sokkal a csengetés után Beni jött kinyitni a kaput széles mosollyal.
--Szia! --üdvözölt vidáman, majd beengedett. Miután becsukta utánam a kaput odahajolt, hogy megcsókoljon, de én eltoltam magamtól. --Mi a baj? --komorodott el azonnal.
--Hogy mi a baj?! --kérdeztem hisztérikus hangon, de gyorsan visszafogtam magam, nehogy olyan legyek, mint Zsani. --Arra se emlékszek mikor beszéltünk utoljára! Miért nem hívtál vissza?
--Sajnálom, sok programunk volt a szünetben --felelte a cipőit tanulmányozva.
--És a suliban? Meg se próbáltál megkeresni.
--Minden nap német dogát írtunk, nem értem rá...
--Igen? --nyeltem egy nagyot. Ez azért elég gyenge kifogás volt. --Szóval a barátnőd már nem is számít?
--Jajj, dehogynem! --mondta sietve miközben a tekintetét rám emelte. --Ne haragudj! --kérte.
Ellenállhatatlan kiskutya szemekkel nézett, a haragom pedig pillanatokon belül elszállt.
--Jó, felejtsük el --mondtam, mire a karjaiba zárt. --De azért rosszul esett! --suttogtam a fülébe.
Jó, talán nem keresett napokig, de ez nem a világ vége. Könnyen lehet, hogy csak rossz passzban volt. Velem is van olyan, hogy néha napokig nincs kedvem semmihez, legszívesebben bezárkóznék a szobámba, és senkivel se beszélnék. Szóval előfordul az ilyen. Biztos vele is ez volt. Biztosan... Elhessegettem a kétségeimet, és megcsókoltam Benit.
--Maradsz? --mosolygott rám. --Megnézhetnénk egy filmet.
Anyáéknak szóltam, hogy hova jövök, szóval nem fognak aggódni miattam, így boldogan mondtam igent. Bent kísérteties csönd fogadott, meg is kérdeztem Benit, hogy egyedül van-e, mire azt válaszolta, hogy igen. Nem tagadom, kicsit zavarba jöttem. Miénk volt az egész ház, és Benivel már egy ideje együtt vagyunk... Megfordult a fejemben, hogy talán próbálkozni fog valamivel, mert nagyon sok ilyen történetet olvastam már, és legtöbbször nem is gondolnánk a srácról, hogy képes így viselkedni. Jó, kimondom őszintén: féltem bemenni vele a szobájába. Talán megérezte, vagy nem tudom, de a szabad kezével megfogta az enyémet (a másikban az üdítőket hozta).
A szobája ajtajában megtorpantam, és onnan néztem ahogy előkereste a laptop-asztalt és a gépét, majd az ágyra rakta a cuccot.
--Mire vársz? Gyere már! --ült fel az ágyra, majd intett nekem, hogy kövessem.
Kelletlenül mentem oda, és úgy ültem, mint aki karót nyelt. Beni először észre se vette, mert filmet keresett, de mikor meglátott elnevette magát. Végül átkarolt, magához húzott, és így kezdtünk bele a filmbe (ami egyébként valami világvége utáni izé volt, nem kötött le). Aztán mikor Beni felém fordította a fejét, és egy darabig bámult, fogtam magam, és kimenekültem vécére. (Mert mi van, ha meg akart csókolni, de nem állt volna meg ennyinél???) Gyorsan írtam egy SMS-t Lisnek, hogy mi a helyzet, aki szinte azonnal válaszolt, így kész tervvel tértem vissza Beni szobájába.
Tíz perccel később megcsörrent a mobilom.
--Igen? --szóltam bele. --Nem, anya. Beninél --mondtam nem anyának. Lis ötlete volt, hogy felhív, én meg tegyek úgy, mintha anyával beszélnék. --Most? De... Jó, oké. Máris.
--Mi az? --kérdezte Beni.
--Bocsi, de mennem kell. Meglátogatjuk a nagyiékat --pislogtam rá szomorúan.
--Hát, akkor majd legközelebb folytatjuk --simította meg a vállam csalódottan. --Este még felhívlak, oké?
Próbáltam csalódottnak látszani, de amint Beniék háza eltűnt a szemem elől elkezdtem vigyorogni. Ezt azért ügyes húzás volt. Fel is hívtam Lisette-et, és elmeséltem neki mindent az elejétől kezdve. Szerinte jól tettem, hogy nem maradtam.

A suliban először úgy tűnt, hogy ez is egy átlagos nap lesz, de persze semmi se a papírforma szerint történt.     
Reggel korán érkeztem, Monón kívül csak hárman voltak a teremben. Odaültem a barátnőm mellé, aki elmesélte nekem a hétvégéjét.
 --Képzeld, Peti feljött hozzám --kezdte lelkesen.
--Mármint a házatokba? --kérdeztem vissza. Mert ez egy fontos kérdés.
--Nem, dehogy. Apa ott helyben megölette volna --nevetett. --Pestre jött, elmentünk mozizni az Arénába, utána meg sétálgattunk, meg sütiztünk, meg ilyenek... De most nem ezt akartam mesélni! --Elkezdett hadarni, így csak nehezen tudtam követni mit is mond. --Szóval láttam egy spanyol plakátot, és eszembe jutott, hogy mi vettük spanyolon a neveket, és gondoltam ezt Petivel is közlöm. De mégse mondhattam neki, hogy Pedro, mert sose szólítom Péternek. És hirtelen beugrott a kicsinyítőképző, szóval a beszélgetés közepén felkiáltottam, hogy Pedrito! És annyira elkezdtem nevetni, hogy abba se tudtam hagyni, és Peti hülyének nézett. Látnod kellett volna azt a döbbent fejet, amit vágott! --törölgette a szemét, amiből már csorogtak a könnyek a röhögéstől. Mono csak nem akart megnyugodni, ezért pár perc múlva otthagytam, és inkább Leonnal beszélgettem becsengetésig.
Később, tesin, bár elvileg ma már mindenkinek egyénileg kellett volna gyakorolnia, Németh mégis futást vezényelt, így egy órán keresztül csúszkáltunk a környék járdáin. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy senki nem esett el. Ezt egyébként Ivana, aki ma elég csipkelődős kedvében volt, meg is mondta a tanárnak. Jó kis veszekedés kerekedett belőle, már kezdtem azt hinni, hogy Ivana el lesz küldve az igazgatóiba, de még Németh haragjának a tetőpontja előtt elhallgatott. Kár.
Kémia előtt a lányok mind a halálukon voltak, így egyedül mentem ki a mosdóba. Rossz ötlet volt. Én mindig is tudtam, hogy az egy veszélyes hely. Már a kezemet törölgettem, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Zsani és Lea. Nem zavartattam magam, egészen addig, amíg el nem állták az utamat. Kértem őket, hogy engedjenek át, de ők csak nyílt ellenszenvvel bámultak rám.
--Mi van?! --kérdeztem már ingerülten.
--Csak figyelmeztetni akarlak, hogy szállj le a pasimról! --mondta Zsani.
--Én? De... --kezdtem volna magyarázkodni, mert Zsani féltékenysége teljesen alaptalan volt.
--Hát persze! --szakított félbe Lea. --Neked nem elég a saját pasid, neked az összes kell! 
Még ki se nyitottam a számat, mikor Zsani tovább folytatta az egy oldalú veszekedést.
--Nem akarlak Márk közelében látni! Felejtsd el őt! --Ez volt a végszó, mert fogták magukat, és kivonultak.          
Egy ideig döbbentem álltam ott, majd vállat vontam, és mentem órára. Hiába féltékenykedik, nem fogom Márkot levegőnek nézni. Egyrészt, mert az osztálytársam, másrészt pedig szeretek vele lógni, ő képes bármikor megnevettetni, de ha valami gond van támogat. És megbántani se szeretném azzal, hogy levegőnek nézem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én nem fogok másoknak engedelmeskedni! Nekem Zsani ne parancsolgasson!