November 18., Péntek

Bocsánat, hogy csak most hozom, de el voltam havazva mostanában. 

Ez a mai, egy ünnepi reggel volt, mivel anyáékat a konyhában találtam. A héten alig beszéltem velük, minden nap sokáig dolgoztak, így ma pótoltam be mindent. Mindketten kávét szürcsölgetve figyeltek rám, én meg majdnem megfulladtam a reggelimtől annyi mindent el akartam mondani egyszerre. Meséltem a felelésekről, a lányokról, meg úgy az osztályról általában.
Lassan Janka is felkelt, majd rögtön utána Patrik támolygott le a lépcsőn. Haja olyan volt, akár egy szénaboglya, szemeit meg látszólag bántotta a konyhai lámpa fénye, mert alig nyitotta ki őket.
Érkezésük elég ok volt arra, hogy befejezzem a szüleimmel folytatott társalgást. Tudtam, hogy most már úgysem figyelnének rám rendesen, ezért inkább felmentem készülődni. Ma kicsit lassú voltam, hatalmába kerített a péntek-hangulat. Először nem tudtam kiválasztani mit vegyek fel, aztán meg nem találtam a pénztárcámat, úgyhogy késve indultam el a suliba.
Irodalomra verset kellett tanulni, de szerencsére ma még nem került rám a sor. Eric nem volt ennyire szerencsés, ő kezdte a felelést. Szegény eléggé leizzadt a végére, mert magyar mű volt feladva mindenkinek, és a kiejtését nem lehetett érteni, ezért az ofő újra és újra elismételtetett vele egy mondatot. A többi nem-magyar osztálytárs is hasonlóan nehéz helyzetben volt, de a többségüknek sikerült elmondani a verset. Aztán matekon a táblánál oldottunk meg különböző feladatokat (még mindig algebra), majd spanyolon egy szöveget kellett lefordítani magyarra. A következő két óra (kultúra és tesi) ma elég könnyű volt, nem csináltunk semmi megterhelőt rajtuk. És a nap végére jött egy angol, ahol feltételes mondatokat kellett írni a füzetbe.
Otthon még sütit sütöttem, így ez a nap gyorsan elrohant.

Ugyan, kit akarok átverni? Semmi se volt ilyen idilli!
Reggel csak azért meséltem a szüleimnek, hogy azt higgyék minden rendben. Az a levél most teljesen összezavart. Minden, minden amit eddig gondoltam kiderült, hogy egyáltalán nem úgy van. Rájöttem, hogy a lányoknak végig igazuk volt, és most már én is láttam a jeleket - bár ez nem tudom, hogy így utólag mennyit ér.
Mert Márk a levelében mindent bevallott: azt, hogy szeret, meg hogy ő adta a csókot a szülinapi bulimon. Leírta mit érzett, mikor először meglátott, meg akkor, mikor összejöttem Benivel...
És bekövetkezett az, amitől féltem. A tökéletesnek hitt barátságunknak vége. Bár azt hiszem, hogy ez nem is volt igazi barátság a részéről... Nem! Már megint kezdem. Szóval próbálom úgy megőrizni az emléket, amilyennek én láttam a levél előtt. Mert szinte biztos, hogy kapcsolatunk most már soha nem lesz a régi. 
Ma, a suliban próbáltam kerülni Márkot. Köszöntem neki, de szinte mindig lesütöttem a szemem, ha szembejött velem. Nem akartam, hogy megszólítson. Tudom, egyszer majd meg kell beszélnünk ezt a dolgot, de még túlságosan friss az élmény. Egyelőre a saját érzéseimet és gondolataimat kell rendeznem. Épp ezért úgy intéztem, hogy Benivel se fussak össze (még véletlenül se!).
A lányoknak nem beszéltem a dologról, hisz ők már az elejétől fogva össze akartak hozni Márkkal, és félek, hogy szubjektív véleményt mondanának. Azt biztosan látták rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem kérdeztek rá, amiért igazán hálás vagyok nekik.
Spanyolon viszont Szabina nem bírta megállni kérdezés nélkül.
--Minden rendben? --fordult oda még szünetben.
--Persze, csak kicsit fáradt vagyok --legyintettem.
Neki se akartam mesélni a levélről, mert szinte biztos, hogy ő meg rögtön Beni pártját fogná.

Szóval nehéz helyzetben voltam, egész nap gondolataimba mélyedtem. Végül ötvöztem a kellemest a hasznossal: meghívtam magamhoz az egyik régi barátnőmet, akivel már egy hónapja nem találkoztam, és muffin sütés közben elmeséltem neki mindent, ami az utóbbi időben velem történt. Kíváncsi voltam rá, hogy neki, mint kívülállónak mi a véleménye.
--Szóval most nem tudom, mi legyen --sóhajtottam a történet végén.
--Nehéz ügy --húzta el a száját Lilla. --Foglaljuk össze: a legjobb barátod bevallotta, hogy szeret, de közben neked már ott van Beni, és most döntened kéne.
--Igen, vagyis először azt kéne kitalálni, elmondjam-e mindezt Beninek?
--Szereted őt? --nézett rám a kék szemeivel, melyeknek a színe mindig a Földközi-tengert juttatja eszembe. 
--Igen! --vágtam rá gondolkodás nélkül.
--És Márkot?
--Én... nem tudom... hát eddig csak barátként néztem rá...
--De azt mondat, hogy a szülinapodon az a csók... Hogy azt élvezted. És az Márk volt --mutatott rá a tényekre. 
--Akkor ezt még nem tudtam!
És ez így ment egész este. Mivel itt aludt nálam, így későig fent maradtunk, és érveket - ellenérveket hoztunk fel mindkét fiú mellett, illetve elemeztük Márk kétértelmű mondatait.
Nem lettem sokkal okosabb, de legalább jól éreztem magam.