November 22., Kedd

Kaphatok komikat? *.* 

Egész éjjel esett a hó, de szerencsére reggelre a nagy része elolvadt. Nem igazán tetszik ez a korán jött téli időjárás. Az idő még nem elég hideg hozzá, hogy a hó rendesen megmaradjon, így minden tiszta latyak.
Patrikkal ma kivételesen együtt indultunk a suliba, amit nem bánok, mivel kezdtem unni, hogy minden reggel egyedül ballagok az úton. Arról egyébként fogalmam sincs, hogy Márk mostanában mikor szokott indulni, mert mindig utolsónak ér be a terembe, de egyszer láttam, hogy már fél nyolckor a folyosón beszélgetett valakivel.
Megcsörrent a telefonom.
--Várj, Patrik! --szóltam a bátyám után, aki simán továbbsétált, nem törődve azzal, hogy én megálltam. --Igen? --emeltem a fülemhez a mobilt. --Ó, értem... Meglátogathatlak? Aha, hát akkor gyógyulj meg hamar, majd még hívlak! Szia!
--Ki volt? Csak nem az a Benjámin? --nézett rám Patrik.
--De, Beni volt. Beteg --feleltem szomorúan.
--Még együtt vagytok?
--Miért ne lennénk? --Na, ezen meghökkentem. Mire gondolt?     
--Azt hittem... azt hittem Márk csókja sokat jelentett neked... és te is... meg a levél... --habogott össze-vissza.
--Patrik! Miről beszélsz? És te honnan tudsz ennyi mindent? --A csókról tudott, de mi a helyzet a levéllel? Azt nem én mondtam el neki. És mi az, hogy a csók sokat jelentett nekem?! Ez nem így van! Vagyis... neki nem beszéltem erről! Csak nem kihallgatta amit a lányokkal beszéltem még mielőtt tudtam volna az igazat? Mert azóta nem is tűnik olyan jónak az a csók, hisz egy (volt) baráttól kaptam...
Na jó, ez nem igaz. A csók... tényleg varázslatos volt. Bármennyire is próbálom, nem tudom elhitetni magammal, hogy nem jelentett semmit, mert igenis sokat jelentett. Nagyon, nagyon sokat...
Nem szabad így gondolkoznom! Nekem ott van Beni, és boldog vagyok vele. Márkkal meg már úgyis elszúrtam a dolgot...
--Tényleg tudni akarod? --kérdezte komoly arccal, mire bólintottam. --Az igazság az, hogy mindenről tudok, mert Márkkal napi szinten beszélek. Tudom mit érez irántad, és olvastam a levelet. Sőt, még tanácsot is adtam neki! Jobban ismerem, mint te, az állítólagos barátja! Ő jó srác, nem ezt érdemelné --szomorúan megrázta a fejét, majd sietős léptekkel indult tovább. 
Ez fájt. Nem csak a higgadtsága, amivel ezeket a szavakat mondta, hanem az, hogy Márkkal milyen bensőséges a kapcsolata. És hogy nyíltan az ő pártját fogja Benivel szemben. És hogy utalt a (már nem létező) barátságunkra... Mintha engem hibáztatna azért, hogy nem vettem észre a jeleket, vagy mert nem figyeltem oda rá jobban, vagy mert nem szeretem viszont... Azért nem ezt vártam a bátyámtól!     
Csak álltam az utca közepén, és mozdulni se tudtam. Igazán rosszul estek a szavai, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Fel sem tűnt, hogy a matekóra már vagy tíz perce megy, és én még a suli közelében se vagyok.
Benit láttam magam előtt, ahogy azt mondja "Á, én ezt már rég tudtam.", majd megcsókol. És Patrikot, ahogy csalódottan csóválja a fejét. És a lányokat, mikor próbálták elhitetni velem, hogy Márk szerelmes belém. És Márkot. Mikor összeveszett Benivel, amiről ma már tudom, hogy féltékenységből volt.
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Nem is értettem miért. Nem, már semmit se tudok. 

Az épületben csend volt, még tartott az óra. Nem szándékoztam bemenni matekra, mivel csak pár perc volt hátra csengetésig. A falnak támaszkodva megálltam, és vártam. És ki sétált épp arra? Az ofő.
--Melitta! Mit keresel a folyosón? --nézett rám Kelemen elkerekedett szemekkel.
--Hát... --lázasan gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. --Az a helyzet, hogy elaludtam, sőt, félúton vissza is kellett fordulnom, mert otthon hagytam a cuccom. 
Nem szép dolog hazudni, de most mondjam azt, hogy ok nélkül bőgtem az utcán?
Kelemen nem válaszolt, csak rosszalóan pillantott rám, és továbbment.
--Huh --sóhajtottam. Ezt megúsztam. 
A csengő hangjára összerezzentem, de gyorsan arrébb léptem, nehogy Mrs Duncan észrevegyen. Nem akartam neki is magyarázkodni. Mikor távolabb ért, bementem a terembe.
--Mel? Mi történt? --kérdezte Lis, mire a többiek is kérdő pillantásokkal fordultak felém.
--Elaludtam --feleltem egyszerűen.
Leültem Csongor mellé, és elővettem a földrajz könyvemet. Reménykedtem, hogy nem firtatják tovább a dolgot, ha tanulni látnak. És ez most tényleg bejött, mindenki vidáman beszélgetett, nem törődtek velem. Kivéve két ember: a padtársam ma is a haja mögül figyelt, a terem másik végéből pedig magamon éreztem Márk pillantását. Megrémültem. Ugye nem vették észre, hogy sírtam?

Az órák mélabúsan teltek, végig próbáltam nyugtatgatni magam. A könnyek beköltöztek a szemembe. Csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam visszatartani őket. A lányok látták, hogy baj van, de hiába kérdezgettek, nem válaszoltam. Bizonyos szinten olyan lettem, mint Csongor: nem beszéltem senkivel.
A legrosszabb az, hogy én magam se értettem mi bajom, vagy hogy mi fáj a legjobban. A bátyám nyers őszintesége? Tudat alatt érezhettem, hogy igaza van? Vagy egyszerűen csak összezavart ez az egész helyzet? Megőrjít ez a bizonytalanság!   

Spanyolon Szabina látszólag kissé megijedt tőlem (talán keresnem kellett volna egy tükröt mielőtt emberek közé merészkedtem), de nem tett rám semmilyen megjegyzést, csak megkérdezte tudok-e valamit Beniről.
--Igen, reggel hívott, hogy beteg lett.
Amin én nem is csodálkozok. Tegnap két óra kemény és izzasztó tánc után kabát nélkül ment haza, pedig fagypont közeli hőmérséklet lehetett. Persze nem direkt alakult így, mert ő tényleg nem tehet róla, hogy az osztályukban lévő szekrény ajtaja beragadt, és így nem tudta elővenni a kabátját, de igazán felhívhatta volna az anyukáját, hogy jöjjön érte.
--Remélem nem kapott tüdőgyulladást.
--Én is nagyon remélem--helyeseltem.
--De... figyelj, minden rendben van veled?
--Nem tudom...  talán --vallottam be őszintén.
--Tudok segíteni?
--Nem hinném. Én magam se tudom mi a bajom.
Ezen a kijelentésen aztán elnevettem magam. Ez így elég szánalmasan hangzott. Talán tényleg csak ennyire volt szükségem, de a gondolataim végre vidámabb útra tértek, és az órán nagyon sokat viccelődtünk Szabinával. Rajzokat készítettünk úgy, hogy mindig csak egy vonalat tettünk hozzá, azt is elfordulva. A végeredmény persze viccesre sikerült, alig bírtuk visszafogni magunkat, hogy ne röhögjünk hangosan. Ezen kívül még szóláncoztunk, természetesen spanyolul, ha már spanyol órán voltunk. :)
Aztán eljött a pillanat, mikor haza kellett mennem. Nem sok kedvem volt hozzá, de nem tehettem mást. Végül úgy alakult, hogy egész este a szobámban maradtam, még vacsorázni se mentem le. Zenével a fülemben olvastam, és mindent megtettem, hogy ne gondoljak a reggeli eseményekre.