Megvan a 2500, így ez most kicsit hosszabb, mint szokott. :)
A jövőben ezt a napot már csak úgy fogom emlegetni, hogy "az igazság napja".
Mikor reggel kiléptem a szobám ajtaján Patrik megragadta a karom, és behúzott a saját szobájába. Felfogni se tudtam mi történt, nem hogy még tiltakozni ellene. Hatalmas ásítás közepette ültem le az asztala melletti székre, és sűrűn pislogva meredtem rá. Ha nem lett volna olyan korán, és én már teljesen felébredtem, akkor biztosan tettem volna megjegyzéseket a padlón heverő... ruhákra, könyvekre és kajamaradékokra? Megborzongtam a gondolattól, hogy mi minden lehet még ott. --Hallod hugi, nagyon sajnálom a tegnapit --kezdte a bátyám, és őszinte megbánással nézett rám. --Kicsit túllőttem a célon, nem kellett volna úgy neked esnem!
--Mindegy, felejtsük el.
--De tényleg nem tudom mi üthetett belém. Márkról meg csak annyit, hogy jó srác meg minden, de hibázott, azt elismerem. Hamarabb be kellett volna vallania a dolgot. Arra hiába várt, hogy te észrevedd, mert, bocsáss meg, de hihetetlen mennyire vak vagy! De mindegy. Neked most ott van Beni, akit nem ismerek, de ha szereted... Az legyen a te dolgod, nem szólhatok bele.
--Hát... köszi --mosolyogtam rá zavartan. Erre mit szóljak? Mert nem mondható, hogy tiszta bocsánatkérés volt. --Kérdezhetek tőled még valamit?
--Persze.
--Rendeznem kéne a dolgot Márkkal, de... nem igazán tudom hogyan.
--Csak beszélj vele! De lehetőleg kettesben.
--Ennyi? És mit mondjak?
--Amit tényleg gondolsz. Mindig igazat.
--Köszi --felálltam és megöleltem. --És boldog szülinapot! --tettem hozzá, mikor megláttam a naptárat. Aztán ránéztem az órára is. --Ó, elfogunk késni!
--Nem hinném --kacsintott rám. --Gyere, menjünk reggelizni.
Az járt a fejemben, hogy milyen semmiségek miatt akadtam ki tegnap. A bátyám egy nap alatt rájött, hogy hülyén viselkedett, és bocsánatot kért. Talán a többi ügy se annyira kétségbeejtő, mint először gondoltam. Végülis csak odamegyek Márkhoz, beszélünk, ennyi. Lehet, hogy nem leszünk megint barátok, de remélhetőleg nem is kerüljük majd egymást ennyire feltűnően. Szegény srácok (Áron, Rafi, Leon) teljesen kivannak akadva, hogy választaniuk kell melyikünkkel lógjanak.
--Meglepetés! --kiáltotta Janka, mikor beléptünk a konyhába. A szüleink is boldog szülinapot kívántak Patriknak, majd anya egy palacsintatortát nyújtott át neki, apa pedig egy kulcscsomót.
--Ma már nem kell gyalogolnunk --lengette meg az orrom előtt a kulcsokat.
--Azta, csak nem? De jó! Egyébként nem is tudtam, hogy van jogsid.
Nagyon menő, hogy a bátyám egy kocsit kapott a tizennyolcadik szülinapjára. Az rögtön látszott, hogy nem lepődött meg rajta, szóval biztosan ő választotta ki a járművet. Ez eddig oké, de a jogsiról tényleg nem tudtam. Biztos nyáron tette le.
A reggeli elfogyasztása után (természetesen közösen ettük a palacsintát) felrohantam átöltözni. Nem válogattam sokáig, egy világoskék farmert, egy sima rózsaszín pólót és egy sötétlila kötött garbót vettem fel. Az ablakon kinézve megint havat láttam, úgyhogy a kesztyűmet és a sapkámat is beraktam a táskámba, hátha hazafelé szükségem lesz rájuk.
--Indulhatunk! --jelentettem ki, mikor már a kabát és a cipő is rajtam volt.
Bármennyire is szeretett volna, Janka ma nem jöhetett velünk, mert a reggelt orvosnál kezdte (valamilyen oltást kapott), de megígértük neki, hogy csütörtökön már mi visszük suliba. Vagyis Patrik viszi, mert én is csak utas vagyok. :)
Vidáman ugrándoztam be a terembe (á, biztos nem néztek hülyének), majd csengetésig odaültem Lisette mellé, hogy kikérdezzük egymást irodalomból. Persze ez nem olyan, mint amilyennek látszik, mert minden második mondat után eszünkbe jut valami "fontos" dolog (mint például a ma reggelem), amit muszáj megosztanunk egymással. De vehetjük úgy, hogy az idő... hmm... 60% százalékában tanultunk. Szerencsére végül nem mi feleltünk, így megúsztunk egy-egy rossz jegyet.
Aztán matekon, ahogy ültem a helyemen, és éreztem, hogy a padtársam már megint figyel, arra gondoltam, miért is félek tőle? Talán a jókedvem, talán valami más ösztönözött, de elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Nem ott, óra közepén, nem is aznap, de valamikor biztosan. Lehet, hogy valójában egy jófej srác, aki csak félénk, és nem kedveli a nagy társaságot. Esetleg még barátok is lehetünk. Nem, nem vele akarom Márkot pótolni, csupán elgondolkodtam azon, hogy mi van akkor, ha belül ő is ugyanolyan normális ember, mint mi.
Egyébként kaptam néhány izzasztó feladatot Mrs Duncan-től, amiket a táblánál kellett megoldanom, de mivel sikerült, így nem kaptam rá jegyet (bezzeg ha elrontom, tuti beírta volna az egyest). Úgy látszik a tegnapi "lógásom" miatt eléggé megharagudott, már várom a következő órákat.
Kicsengetéskor bejött a két A-s lány, Zsani és Lea, nem törődve azzal, hogy a tanárnő még ott ül az asztalánál. Rögtön odaléptek Ivanáékhoz.
--Sziasztok, gondoltuk menjünk együtt franciára, mert mi nem figyeltünk, mikor mondták hol lesz a mai óra --mondta Lea olyan nagy hangerővel, hogy azok is hallották a terem végében, akiket ez egyébként egyáltalán nem érdekelt. (Vagyis... Zsani a világosszőke, a sötétebb, barnás-szőke hajú meg a Lea, ugye?)
Érdekes, hogy ma viszonylag normálisan voltak felöltözve. Legalábbis most nem miniszoknya volt rajtuk, hanem farmer és V-kivágású kötött pulóver.
Ivana gyorsan összepakolt, majd Aida és Lea társaságában kivonult a teremből. Jó hangosan beszélgettek, odabent hallottam, hogy egy helyes végzősről ment a vita, akivel valamilyen bulin táncoltak mindhárman, és most azt próbálták kitalálni melyiküket kedveli jobban. Eközben Zsani türelmesen ácsorgott az ajtóban, és várta, hogy Márk is elkészüljön. Szőke, szinte már fehér haját feltűnően dobálta, szemét meg le nem vette volna a srácról. Végül ők is kimentek, én meg siettem spanyolra.
Szabina már várt rám, és megpróbáltuk még óra előtt jól érezni magunkat, mert hiába volt tegnap játékos napunk, ma dogát írtunk, így nem nevethettünk írás közben. Egyébként könnyű feladatokat kaptunk, csak szavak voltak, meg igeragozás, meg le kellett fordítanunk pár spanyol mondatot. Úgy érzem jól sikerült. :)
Fizika előtt elkísértem Lisette-et a büfébe, aki közben megosztotta velem "A TERVet".
--Szóval, hallottam francián, hogy ma Márk órák után a könyvtárba megy tanulni --mondta halkan, hogy csak én értsem. --Ez a tökéletes lehetőség! Te majd utánamész, és akkor nyugodtan megtudjátok beszélni ezt az egészet.
--De... miért tanul a könyvtárban?
--Fogalmam sincs, de nem is az a lényeg! Ott biztos nem fog senki megzavarni titeket.
--Hát jó. És te? Megvársz?
--Sietnem kell haza, de este majd felhívlak!
--Oké --bólintottam rá.
Az utolsó két óra gyorsan eltelt, legalábbis én úgy éreztem. Nem mentem rögtön Márk után, inkább a lányokkal beszélgettem még az épület előtt. Sajnálom, hogy mostanában mindig magammal és a saját problémáimmal voltam elfoglalva, arról meg fogalmam sincs mi van velük. Tényleg meg kellene hálálnom, hogy mellettem álltak és próbáltak segíteni. Meg is kérdeztem őket, hogy mit szólnának egy csajos hétvégéhez.
--Mozi? --csillant fel Paloma szeme. Róla nem hittem volna, hogy ennyire lelkes lesz. Épp csak felgyógyult a betegségéből, és ahelyett, hogy Rafival töltené az időt inkább velünk jönne plázázni. --Aha, az jó lenne --értett vele egyet Lis is.
--Oké.
--Kérdezzétek meg otthon, és akkor szombaton jó lesz? --Kérdésemre mindhárman bólintottak.
Elköszöntem tőlük, és átmentem a könyvtárhoz. Az ajtó előtt kicsit haboztam, de végül nem hátráltam meg. (Óriási pirospont nekem.) Odabent szememmel rögtön az ismerős, barna frizurát kerestem, de nem láttam sehol, viszont az egyik széken heverő táskáját felismertem, így biztos lehettem benne, hogy ő is a közelben van. Lepakoltam a cuccomat, benéztem a sorokba, és ott volt. A történelmi könyvek sorában ült a földön, egy nagy albumot lapozgatott, haja a szemébe lógott. Szívesen elnéztem volna még egy ideig, de feltűnt neki, hogy nincs egyedül, és felpillantott.
--Szia. Beszélnünk kéne --kezdtem.
--Mondd! --felelte egyszerűen, de a kezében tartott könyvet összecsukta jelezve, hogy figyel rám.
--Biztosan tudod... legalábbis sejted --kerestem a szavakat --, hogy elolvastam a levelet. --Egy aprót bólintott, arra biztatva, hogy folytassam. --Én tényleg meglepődtem rajta. Hiába próbáltak meggyőzni a lányok, nekem egyszerűen nem tűnt fel. Én... mindig azt hittem, hogy barátok vagyunk, és még csak nem is gondoltam a szerelemre. Az az igazság, hogy nem tudom mit kéne most kezdenem ezzel az új információval --nevettem fel kínomban. Márk még mindig nem szólt egy szót se, ami kezdett kissé zavaró lenni. --Mondj már valamit!
--Mit akarsz hallani? Azt hogy csak kitaláltam az egészet? Hogy valójában nem is vagyok szerelmes? --Mélyen a szemembe nézett, amitől megborzongtam. --Minden szó igaz abból, amit a levélben olvastál. Az első találkozásunkon tudtam, hogy te több vagy egy átlagos lánynál. És sajnálom, hogy így alakult. Én tényleg reménykedtem, hogy lehet köztünk valami, de már mindegy --sóhajtott lemondóan.
Láttam rajta, hogy nagyon megbántódott. Mondhatom azt, hogy összetörtem a szívét?
--És mi lesz most?
--Úgy érted kettőnkkel? --Bólintottam. --Semmi. Nem hinném, hogy ezek után még lehetnénk barátok. Neked úgy is ott van Benjámin. Nem nézné jó szemmel a dolgot.
Szavai martak, mint a sav, de értettem mire gondol. Hogy miért van erre szükség. Fájt ezeket hallani, de muszáj volt tisztázni az ügyet, hogy végre megnyugodhassak, és megszűnjenek a hangulatváltozásaim.
Éreztem, hogy nincs miért tovább maradnom, ezért elköszöntem tőle, majd hazamentem.
Elsőként Beninek írtam Skype-on (szegénynek nincs hangja, csak így tudunk kommunikálni egymással), úgy gondoltam el kéne mesélnem neki a beszélgetésemet Márkkal.
Beni üzenete: Kifejtenéd?
Mel üzenete: Mondtam neki, hogy olvastam a levelet, és sajnálom, hogy nem vettem észre, mert ez így akkor nem is volt tiszta barátság... Meg rákérdeztem, hogy mi lesz ezután.
Beni üzenete: És? Mit felelt?
Mel üzenete: Nagyon diplomatikus volt, egyet értettünk abban, hogy barátok már sosem lehetünk. Nem csak emiatt, hanem mert te sem örülnél neki... Meg hát fura is lenne.
Beni üzenete: Hmm, igaz. Talán tényleg így lesz a legjobb. :)
Később Lis videóhívást kezdeményezett, úgyhogy neki is elmeséltem mindent, amit a két fiúval beszéltem - szó szerint. Néhányszor csak bólogatott, máskor lelkesen véleményezett, de utolsó mondatával végképp előtörtek a kétségeim.
--Szerinted ennek így kellett történnie?
Hogy mi a válaszom? Nem tudom. Túlságosan bonyolult a helyzet, és bármennyire szeretném, most még nem tudom uralni. Nem, még a mai nap után se.
 |
| A történelmi könyvek sorában ült a földön, egy nagy albumot lapozgatott, haja a szemébe lógott. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése